Címke: zsidó

Pilinszky János így fogalmaz Ars Poetica helyett című írásában:

„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket is, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Aki nem volt ott, nem tudja elképzelni…

Kedves olvasók, emlékező barátaim!

Az érzelmek zűrzavarában keressük a méltó módot az emlékezésre. Számok és arcok kavarognak a lehunyt szemeink előtt. 74 esztendő… Könnyeinket, fájdalmainkat történelemmé csonkítja a távolság, a múlt. Az arcok évről évre halványabbak. Az emlékezők és a túlélők napról-napra gyengébbek.

Barátaim, minden egyes leírt sorral, minden betűvel küzdünk a felejtés ellen. Látjuk, érezzük, körbevesznek bennünket a szavak, a visszaemlékezések, a korabeli fényképek. És nekünk meg kell értenünk, meg kell élnünk, hogy amik másoknak csak mese vagy tárgy, az nekünk az élet és a múlt! Az élethivatásunk, hogy soha ne sorvadjon tárggyá egy gettó fala, vagy egy barakk!

Soha ne váljon várossá Birkenau és Auschwitz!

Kedves Olvasó, hiszen a lelkek bennünk élnek nap mint nap.

Benned, bennem, bennünk.

A gettóra felszabadítására emlékezünk ma. Az emlékezés napja van.

Szavainkban és tetteinkben találkoznia kell a múltnak és a jövőnek. Minden szívdobbanásunk egy-egy spontán ima, ami az élet szentségéről és fenségéről szól.

Bármerre is járunk, a világ legnagyobb zsinagógájában sétálunk, hiszen a lelkek százezrei, milliói imádkoznak velünk, a mi ajkainkról. Ennek a templomnak az Örökkévalónál van a teteje.

Az emlékezés és a folytonosság megemelő pillanatában, életünk minden percében gyermeki hűséggel és ragaszkodással elevenítsük meg apáink és anyáink emlékét! Ismerősökét és ismeretlenekét.

Őrizzük méltó módon és adjuk tovább az eljövendőnek! Ez a dolgunk!

Kedves Olvasók, Dina Wardi „Emlékmécsesek” c. könyvében idézi az alábbiakat egy túlélővel folytatott beszélgetéséből:

„Néhány nappal később – mondja Lea –, amikor megérkeztünk a megsemmisítő táborba, már nem ismertük többé a félelmet, már mindenfajta logikus rendszer nélkül büntettek bennünket, már elvesztettük képzeletünket és álmainkat, összes illúziónkat – valódi robotokká váltunk. Már nem volt múltunk és nem volt jövőnk, már nem voltak emlékeink az előző jó életünkről, mivel elmerültünk önmagunkba és közvetlen környezetünkbe csak azért, hogy tovább vonszolhassuk életünket pillanatról pillanatra, napról napra. Már nem akartunk semmit. Nem éreztünk semmit. Remény, emberi értékek – mindez végtelenül különösnek látszott. A puszta énünket is csak nagy nehézségek árán tudtuk megőrizni.”

1945 január 17-én felszabadult a budapesti gettó, ám a holokauszt megmutatta, mivé fajulhat az ember.

Megmutatta, hogy bármivé!

Megmutatta, hogy az ember mindenre képes a másik emberrel való viszonyában.

Megmutatta, hogy  az emberben, mint „teremtményben” nincs semmilyen genetikailag kódolt gátja annak, hogy más embereket tömegesen elpusztítson vagy „csak” közönyössé váljon más emberek elpusztítása, megkínzása, fájdalma iránt.

Kedves Olvasó! A honlap szerkesztője arra kért, hogy egy írással emlékezzek meg a gettó felszabadításáról.Az emlékezés számomra azt (is) jelenti,hogy a holokauszt után mindannyiunk kötelességévé vált a történelmünk szégyenletes eseményei közé helyezni minden fajgyűlölő szót vagy tettet, bárki is mondaná. Senki sem mondhatja, hogy nem volt köze hozzá, hiszen a teljes magyar közigazgatás szolgaian és közönyösen dolgozott ártatlan emberek kifosztásán, megalázásán és elhurcolásán, a történelem legdöbbenetesebb, legvalószínűtlenebb eseménysorának, a holokauszt végrehajtásán.

Fontos, hogy megértsük, belássuk, felfogjuk, hogy a holokauszt mindannyiunk történelme, az egyetemes emberi történelem része, szégyene, morális mélypontja. Ennek a megértésének hiánya vagy akárcsak redukciója a holokauszt megismétlődése lehetőségének akaratlan melegágya. Soha többé nem ismétlődhet meg! Arra kell felszólítanunk minden embert, hogy ítélje el az intolerancia megnyilvánulásait, a fajgyűlöletre uszítást, a zaklatást, a faji erőszak minden megnyilvánulását és fenntartás nélkül ítélje el az antiszemitizmusból fakadó minden cselekedetet.

„Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitátiót mint a XIX. század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” írta Kossuth Lajos.

Vajon ma is emlékeztünk Kossuth szavaira?

Soha többé nem engedhetjük meg, hogy egyetlen vallási vagy etnikai kisebbséget akár csak verbális erőszak, fenyegetés érjen. A múltra nem az önkínzás vagy a bosszú kedvéért kell emlékezni, hanem azért, hogy meg lehessen akadályozni az embertelenség bármilyen formájának a visszatérését.

„A politika felelőssége az, hogy sem egyének, sem népcsoportok közvetlen léthelyzete vagy érdeke ne kényszerítsen vagy csábítson senkit más egyének és népcsoportok létfeltételeinek elvételére, de még csak megkurtítására sem!” írta le a holokauszt túlélő Lóránd Ferenc még 2001-ben a Pedagógiai Szemlében.

Bár a politika a kompromisszumok művészete, a holokauszt olyan kérdés, amiben nem ismerhetünk alkut.

Emlékeznünk kell!

A tudás alapja pedig az emlékezés. Meg kell emlékezni az ártatlan áldozatokról, és egyértelműen elutasítani a kirekesztés, a rasszizmus minden formáját!

A Tóra egyik legfontosabb mondata: „mondd el őket újra meg újra a gyermekeidnek, és beszélj róluk!”

Ezt kell tennünk!

Megtörtént. Visszavonhatatlanul. Történelemmé vált mindaz, ami 1944-45-ben családok személyes tragédiája volt. De a miénk így is, a mi történelmünk, az egész emberiségé, elfelejthetetlenül és meggyógyíthatatlanul.

Legyen mindenkinek mementóként Habsburg Ottó 2 mondata: „A magyar történelem pedig azt tanítja, hogy a magyarság a kezdet kezdetén befogadta az idegeneket – gondoljunk csak Szent István Intelmeire Imre fiához –, sőt nélkülük nem lett volna esélye túlélni a történelem zivatarait. Hol asszimilálta, hol integrálta a más nyelvet beszélőket, a másképp imádkozókat, de nélkülük mérhetetlenül szegényebb lenne.”

Ez az én emlékezésem, a mi közös magyar-zsidó emlékezésünk!

A szerző Radnóti Zoltán zsidó rabbi.