Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai…1932.-ből FÜST MILÁN

(A szerző író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője.)

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

(GIANNI STRINO olasz festő / 1953- /, Öreg)

 

KÖLTÉSZET NAPJA 2019 KARAFIÁTH ORSOLYÁVAL

Nehéz volt verset választanom, mivel az utóbbi években jobbára hosszú, több egységből álló verseket írok. Ez a szonett engem is meglepett, hogy egyáltalán még írok szonettet.

Bár az is mindig meglep, hogy egyáltalán verset írok.

Mindegyik egy új kezdet, a legutóbbit is a Brenta partján írtam, az első sor véletlenül ugrott be, és onnantól napokig nem voltam magamnál. Így volt ezzel is.

Régóta meg akartam írni az elszakadás képtelenségét, hogy nem lehet soha semmitől igazán búcsút venni, valamilyen formában ott marad velünk minden kapcsolatunk, minden érzésünk.

Ez amúgy egyszerre borzalmas és felemelő. 

Végig

Azt hittem, el tudok szakadni, nem bűn,

ha otthagyom a partot és a házam.

Hogy mindent hátra, hittem, mindenestül.

Hogy el. Hiába. Mindig lett utánam.


Még csak pár napja voltam tengeren.

Mikor vihar lett, tudtam, hogy miatta.

A Holdból villant rám a fél szeme.

S a tajték játszott, úgy csapott a tatra.



A hullámok lassan tépték a padlót.

És mindegyik seb boldogan beszélt:

„Ezt csak, hogy érezd, semmit nem tehetsz.



Ezt meg csak úgy. Megint, és nincs miért.

Ezt most azért, mert látom, most sem érted.

És ezt a vízbefojtott kölykökért."

 ( A szerző költő, fordító, publicista, énekesnő )

FALUDY GYÖRGY: 1956. Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton.

Az elsőn állt egy szőke kapitány.

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben,

kezében cekker. Görbén sántikál.

A tankokat nem látja és nem hallja,

de a kapitány jelt ad megállásra,

mert elgázolnák. Aztán figyeli

az öreg nőt. Mint hogyha anyja lenne:

„Lassan mamus. Ha sietsz, elesel.”

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel

és eltűnik balról egy kapuban.

Az oroszok nagyon türelmesek.

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul.

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik

a háztömböt, honnét a néni jött.