Nincs. Vágom rá gondolkodás nélkül, akár hívem vagy felebarátom, akár egy jó szándékú idegen kérdésére. Hogyan is lehetne, ha már négy héttel korábban, ádvent napjaiban végig, a sok-sok alkalom mind arra szolgál, hogy a lelkész híveit az ünnepre felkészítse.
A várakozás négy hete is ünnep, a beteljesülés napjai is azok, egészen január 6-áig, vízkeresztig. Negyven nap és negyven éjjel hódolunk a fénynek és az értelemnek, örvendezünk a másik létének, s ünnepeljük a szüntelenül megújuló életet. A társadalmi munkamegosztásban a spiritualitás szolgái, a szent hagyomány őrei, tanítói és hirdetői ez időben szakadatlan szolgálatra hivatottak, akárcsak az asszonyok. Az igazi pap legalább oly serény, mint az a menyecske, ki az ünnep minden napjára képes mást főzni, s finomságainak se szeri, se száma. A jó tiszteletes a derék asszonyhoz hasonlatos, ki nemcsak a kicsiny családra gondol, de barátaira is, akik egyedül vagy kórházban vannak, az öregekre is, az árvákra is, a senkinek sem kellőkre is. Magunkat nem érdemes ünnepelni, de jó a másiknak ünnepet teremteni. Meglepni ezzel-azzal, de mindenekelőtt önmagunkkal: testünkkel, lelkünkkel, időnkkel. S hagyni őt is, a másikat, hadd adja magát nekünk úgy, ahogy akarja az ünnep pár napra kimerevített idejében, ebben a kvázi örökkévalóságban. Mely akkor is igaz, ha csupán jel. És annak is igaz, aki csak a jelet látja, de azt már nem, amire felmutat.
Hanuka – a fény ünnepe: a hét a teremtés teljességének világossága. Ma, de egykor, Jézus születése előtt 168-ban, amikor Judás Makkabeus kiszlév hó 25-én visszafoglalta a jeruzsálemi templomot, még az újra elnyert szabadság ünnepe volt. A zsidóság az a nép, melynek a sötétség, a rabság és a bűn egyaránt az Istentől való elhagyatottság szinonimái. A világosság, a szabadság és a megtérés pedig Isten minden értelmet és igazságot felülmúló szeretetének eseményei. A zsidó-keresztény gondolkodás akkor is történeti, ha – alkalmazkodva a kor kulturális elvárásaihoz – mitologizál, vagy éppen ellenkezőleg: a racionális emberi gondolkodás öntőformáit használja. Ami igazán fontos, az történik, s mint ilyen, mindig materiális és dialektikus. Bizony, elég karácsonyt megidéznünk.
„Az Ige testté lett” – mondja a teológus János, és mi tudjuk Mátétól és Lukácstól is, hogy József el akarta zavarni általa nem érintett, mégis várandóssá lett asszonyát. Jézus az ember, minden ember megváltója, valljuk az első tanítványoktól mindmáig, de a betlehemi barlangpajta ölén véresen és szorongva vajúdó Máriát csak szuszogó és kérődző barmok és birkák veszik körül. Jézus a világ világossága, a mindennel dacoló értelem és a tiszta ész mestere, tanítjuk, kit nem ejt rabul sem a kegyesek gőgje, sem a nagy hitetők gyilkos moralizálása, de azt is tudjuk, hogy senki sem volt, ki meg nem botránkozott volna benne. Még atyjafiai, még tanítványai is, sőt még mi magunk is.
Ezt tudva jobb nekem karácsonykor szolgálni. Inkább munkássá teszem az ünnepet, mintsem pőre fogyasztójává váljak. Hiszen az ünnep mindig aktivitás, mindig teremtés, mindig megváltás. Így volt ez egykor a hanukát ünneplő Jézus számára is. S így van ez ma is. Boldogok az asszonyok, akik nem restek ünnepet teremteni, emlékezni és emlékeztetni, mécsest és gyertyát gyújtani. És boldogok vagyunk mi, akik társaik lehetünk a paradicsom elővételezésekor.
A szerző evangélikus lelkész