SZENTANDRÁSSY ISTVÁN: PÉLI EMLÉKE

 

Péli Tamás Athos, Buendia, Cyrano de Bergerac és a „Játék az életben” szerethető,vállalható világirodalmi hőseivel erősíti meg mágikus, realista emberképét, szellemi emberségét. Ezt egyetemes,örökké tanulható Mesterként vállalta és tanította Európának és hazájának Magyarországnak.

HOLLANDIA 1970.-es évek

Az akkori rendszer lehetőségével, édesnyja szerető és karakán segítségével a Holland Királyi Akadémia, korai képeit megismeri és kihívja, hogy Rembrandt mester és a német – alföldi festészet okításával európai festőművésszé válhasson. Tanul és nagyon egyedül van, az életében először dobja a jó sorsa a családjától messze. Hilda mama szerető óvása, Dodo papa, az édesapja rajongó szeretetének és Ildikó húgának örökké szerető rajongásának hiánya „kardszablya bánatta szét mindennapjaimat!”.

Elmondása szerint: „Pityuka az árvaságod akkor értettem meg amikor Amszterdamban az utcákat jártam, bár csodálatos fiam Alrik adott erőt, hogy ne meneküljek haza. Azt nem tudom te, hogy bírod ki mindennap!?”

Amszterdam a szorgalmára, zseniális festő és szobrász munkáira hamar felfigyel. A kiállításai alkalmával több, nagyobb méretű festményt rendelnek meg. Ilyen megrendelésre készült az a betonból formázott relief amely a mai napig látható Amszterdam városában.

Az itt pezsgő művészeti élet kezdi felfedezni a „különleges, erőteljes, mágikus realizmusát… festményei csodáról szólnak és elérhető emberi tartást sugallnak”. Kovács József hontalan szellemi társa és örökös testvérbarátja jellemezte a festészetét ezzel a viszavonhatatlanul pontos jelzővel.

Péli Tamás Amszterdamja kevés volt, hogy a Szamuely utcai kis házmester lakás otthon-melegét, Hilda mamát, a nagyszerű nagynénjeit, Jároka Sanyi bácsit, „Sanyikát” és a többieket pótolja. Ez a hiány és a számára nagyon fontos muzsikus romák zenéjének íze és igaza – hazahívja.

Cholival megismerkedve végleg eldönti,hogy itt Magyarországon van, Isten és Szűz Mária, a romák védőszent asszonya által, a sorsa tovább írva.

Péli érzékeny és tudja sorsvállalása van. Erős, hiteles emberként vallja,hogy a magyarországi romák kriminálisan szétzúzott és sértett, nemzetiségi jogait semibevevő léte helyett emberhez méltó élet jár minden magyar romának. Nem fellengzős kirohanása ez Péli Tamásnak hanem mély meggyőződése. A korabeli 15 perces filmen látható interjújára a legutolsó falun és tanyán is rácsodálkoztak erre a festőművész fiatal emberre, aki azt üzente -és ezt halála napjáig nem adta fel – „alkotó szellemi társként jövök vissza testvéreim! Egyet tanultam meg az idegenben, ha a romákat bántják akkor roma vagyok! Ha az indiánokat bántják, indián vagyok! Ha a zsidó embereket bántják, Jézus népéhez tartozom és erről nem vagyok hajlandó lemondani halálom napján sem!

 

Évek múltán – itthon… 

„Tábortűzeket” gyújtanak Cholival, Ruva Farkas Palival, Péli Ildikóval és első zseniális tanítványával Bunda Jánossal,aki hihetetlen érzékenységgel követi mesterét. Nagyon fázik ez az ország…a tűz mellé húzódnak, ahol aztán a rákospalotai csodálatos klubban már Daróczi Ági ,Cséplő Gyuri, a Rom Som együttes is segíti Cholit és Pélit gigászi sorsvállalásukban: megszerezni az anyaországhoz való jogot, ezzel megszűntetve az európai romák legbántóbb és legárvább érzését.

De jönnek és mennek a „fekete vonatok”, Szabolcs fekete síkja nyög a nyomortól és a megkülönböztető segédmunka szégyenétől.

Péli és Choli, Daróczi Ágival megerősődve egy kulturális forradalmat készítenek elő. Choli lefordítja, Péli a borítóját rajzolja meg a lovari nyelvű Kommunista Kiáltványnak. Majd következik József Attila Tiszta szívvel című verse…

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm…”

Majd Petőfi és Vörösmarty, jelezve, hogy a romani nyelv alkalmas oktatásra és művelődésre. A fénymásolatban megjelentetett „Rom Som” című újságot a hatalom betiltja, a Cholinál lévő 300 példányt elkobozzák.

Ekkor Péli, Choli és Daróczi megy és kiállításokat szervez, megalakul a „Kalyi Jag” főleg munkásszállói fiatalokból álló autentikus, amatőr együttes. Vezetőjük kezdetben Bársony János, a gyönyörű  hangú énekessel Balogh Bélával, Varga Gusztáv kisérő gitárjával, Balogh István (Babutu) gitárjátékával és tercelő énekével.

Közben Choliék kiharcolnak egy roma nyelvű osztályt, amikor Tamással rájönnek, hogy a cigány származású gyermekek nagy része nem nyaral, nem vesz részt táborokban. Vagy a szegénységük okán vagy a családok szégyenérzése miatt. Ebből a felismerésből lesz az első csapi, két hetes  roma nyelvű, irodalmi és festő tábor.

Ezeket a rendezvényeket, akciókat megismerve egyre több a romákat tisztelő és segíteni szándékozó ember áll mögéjük, melléjük. Az ő segítségükkel is kezdik szervezni a munkásszállók klub hálózatát. Csatlakozik a szervezőkhöz Lakatos Laci  népművelő, író, magyar ember , Kárpáti István népművelő és klubvezető lesz Szenti.

Nagyszerű három-négy év következik. Új kezdeményezésük, hogy aki a nyolc osztályt sikeresen befejezi, ingyen szerezhette meg a gépkocsi vezetői jogosítványát. Kb. ötszázan éltek a lehetőséggel, munkásszállón élő romák és magyarok vegyesen.

A közös Péli műterem

A kor szellemi éhségétől tántorgó minden művész – legyen színész, festő, vagy szobrász -előtt nyitva volt Tomi műterme. A szeretetteljes „tábortűz” mellett mindig voltak tizenöten-húszan. A barátok Choli mellett Lakatos Menyhért, Körtvélyessy Zsolt színművész, Bubik Pista, Nemcsák Karcsi, dr.Bócz, Kerekes György,  Patkós András és sorolhatnám…

Nos ezen szellemi műhely okán határozta el Péli, hogy régi álmát a nagy pannót megfesti.

India oly messze van. A haza, szívünkben Magyarország.

De az őshaza igézete mindig is foglalkoztatta, főleg mióta megfestette  a Dagály utcai könyvtárba triptichonját. Ahol Juliánus barát és Kőrösi Csoma Sándor őshaza keresésében, míg az Apáczai Csere János Erdélyi visszatérésében nem nehéz felfedezni saját tépelődéseit.

A pannót először grafikában tervezi meg, majd néhány barátja, nem kis anyagi támogatásával meg is festi a kicsinyített tervet. Ezt követően dr.Kerekes György hathatós anyagi segítségével több mint 2 négyzetméteres darabokban rajzolja elő. Ezeket – Patkós Bélával ablakot bontva – lehet csigával leengedni és kamionnal a tiszadobi gyermekváros könyvtártermébe szállítani. Itt Figula István szerető befogadása megfelelő környezetet biztosít a pannó összeszereléséhez és az Isten segítségével csodálatosan megfestett kép felavatásához.

 

 

Péli Tamás rövidre szabott életének és munkásságának kiemelkedő darabja ma részekre szedve hever – kislánya segítő szándéka ellenére – egy raktárban.

 

 

Remélhetőleg ezt a csodát ami a festő fejedelem  főműve, Magyarország a magáénak tekinti és önzetlen módon méltó helyet biztosít számára! Ez a pannó hitvallás a magyar történelem tiszteletéről, és a Magyarországon élő romák hazaszeretetéről!

 

 

Szenti.

2019. augusztus 5.

Budapest

( A szerző Kossuth-díjas festőművész)

2019. AUGUSZTUS 7.-én:

KATONA BÉLA: “Rom szom”

2019.AUGUSZTUS 5.-ÉN volt

PÉLI TAMÁS 1948.augusztus 7 – 1994. november 22.

 

 

LUDASSY MÁRIA: A KÖZÉPKORBAN ANCILLA THEOLOGIAE, AZ ÚJKORBAN A POLITIKAI SZOLGÁLÓJA

 

(Ma délben azt kértem Professzor asszonytól, hogy kommentálja a magyar Országgyűlés MTA-val kapcsolatos döntését. Válaszában azt írta, hogy mivel a felháborodása miatt nem tudna artikulált véleményt írni ezért ezt a korábbi cikkét ajánlja, mely megjelent a Magyar Tudomány című folyóiratban 2016.02.10.-én)

 

A francia felvilágosodás filozófusai gyanakodva tekintettek minden középkori kiváltságra, korporációra, beleértve az egyetemek kiváltságjogait, az akadémiai autonómiát. A középkori szabadságok kis köreit – melyek tényleg kiváltságok, előjogok voltak – inkább ellenségnek tekintették a nagybetűs Szabadság – kiváltképp a szellem szabadsága – kivívása felé vezető úton, mint szövetségesnek. Sőt, letörésük érdekében az abszolút hatalom szövetségét keresték – innen a felvilágosult despotizmus ideológiája – mivel a Sorbonne szellemisége, a vidéki parlamentek joggyakorlata valóban jóval intoleránsabb és inkvizitorikusabb volt, mint a központi hatalom permisszívebb politikája. Egyedül Montesquieu, a germán – de inkább az angol – szabadság híve védte a középkorias intézményrendszerek – parlamentek, bíróságok, akadémiák – autonómiáját a királyi abszolutizmus ellensúlyaként. Voltaire, akinek könyveit – s néha olvasóit – a toulouse-i inkvizíció elégette, Párizsban ünnepelt szerzőként fogadta a király tapsait, s amikor innen is elüldözte a „Gyalázatos”, továbbállt II. Frigyes felvilágosult udvarába, ahol a katolikus klérusnak maximum a kiátkozása, de nem az elfogatóparancsa érhette utol. Diderot a francia cenzúra megszigorodása után szintén egy felvilágosultnak hitt despotához, II. Katalinhoz fordult anyagi segítségért és politikai pártfogásért. A cárnő számára írt Mémoires a közoktatás kiterjesztése és kötelezővé tétele útján kívánja a felvilágosodás terjesztését és a központi hatalom megerősítését biztosítani, s az egyházi befolyás korlátozása érdekében csekély árnak tűnik a tanítók és tanárok totális kiszolgáltatása a politikának.

„Szükséges, hogy minden nagyvárosban egy – esetleg több – iskolát nyissanak, amelyeket egyazon központi terv szerint alakítanak ki. S kivel ezen intézményekben folyó nevelés célja az, hogy hasznos polgárokat képezzenek, a szülőket a törvény erejével kell kényszeríteni arra, hogy elküldjék ide a gyermekeiket. Íme a tervezet nagy előnye Felséged számára: mindarra rá tudja vezetni a lelkeket, ami Felségednek tetszik, anélkül, hogy éreznék a kényszerítő erőt és lázadnának ellene. Azért kell kötelezővé tenni a közoktatást, mert hatására a nemzet azt hiszi, hogy saját akaratát követi, holott mindig Fenséged akarata az, amit követ.” (Mémoires pour Catherine II., Diderot, 1966, 130.)

Ám amikor konkrét egyetemtervezet kidolgozására kerül sor, Diderot „az akarat diadala” helyett az egyetemes erkölcs logikáját követi, ama klasszikus-középkori tételt, mely a „mindig, mindenütt és mindenkire” érvényes természetjogi norma univerzalitását a mindenkori politikai hatalom morális metaelveként posztulálja. „Van, aki talán úgy véli, hogy a történelem tanulmányozásának meg kell előznie az erkölcs tanítását. Én nem osztom ezt a nézetet. Azt hiszem helyesebb, ha előbb elsajátítjuk az igazságos és az igazságtalan fogalmának jelentését, még mielőtt megismernénk azon cselekedeteket és személyiségeket, azokat a történéseket, amelyek megítélésére alkalmaznunk kell e fogalmakat.” (Plan d’une université, Diderot 1966, 243.) Ez a metapolitikai elvként szereplő jusznaturalizmus az amerikai és a francia forradalmak idején az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának tételeként fogalmazza meg a szellemi szabadság szent és sérthetetlen alapjogát, mely jog intézményi garanciáját a minden politikai hatalomtól független egyetemek és az autonóm akadémiák adják. De az abszolút uralkodók utódaként nemcsak a szabadságjogok korlátlan érvényesülése jelentkezett a történelem folyamán, hanem a korlátlan népszuverenitás ideológiája is, mely annyi lehetőséget sem hagyott a személyes autonómia és szellemi szabadság számára, mint a Leviatán szuverenitás-felfogása. Ezt illusztrálja Rousseau a lengyelek számára írt alkotmánytervezetének a nemzeti nevelésről szóló fejezete, melyben kizárólag a nemzeti identitásőrzés témáit taníthatják, a „kozmopolita” kultúra megismerése szigorúan tilos, ahogy az is, hogy lelkes hazafiak helyett képzett pedagógusok tanítsák a lengyel gyermekeket, akik „húszéves korukra nem lehetnek többé emberek, mert teljes egészében lengyeleknek kell lenniük.”

„Azt akarom, hogy olvasni tanulván kizárólag honi eseményekről olvassanak, hogy tízéves korukra ismerjék hazájuk összes terményét, tizenkét évesen hazájuk összes megyéjét, minden városát, tizenöt éves korukra kívülről fújják a honi történelem minden eseményét, tizenhat évesen tudják hazájuk minden törvényét. Ne lehessen egyetlen dicső tett, jeles ember e honban, akinek neve ne lenne a fejekbe, lelkesítő emléke a szívekbe vésve. Ehhez nem kellenek idegen nyelvek, nem szükséges a külföldi példák ismerete. Könnyen megítélhetitek, hogy ehhez a nemzeti tantervhez fölöslegesek a külhoni tudósok tanításai és a holt nyelveken tanító papok. Én nem az idegen népek általános tanulmányait szánom a lengyeleknek. A nemzeti törvényhozás szabja meg a tananyagot, a tanulmányok rendjét, minden tantárgy tartalmát és formáját. A nemzet tanítója csak lengyel lehet. Leginkább attól óvakodjatok, hogy szakmává tegyétek a pedagógusi hivatást.” (Considérations sur le gouvernement de Pologne, Rousseau, 1964)

Robespierre, amikor a Konventben felolvasta Louis-Michel Lepelletier tervezetét a nemzeti nevelésről, ezt explicite a személyes szabadság ellenében megfogalmazott kollektivista ethosz hangsúlyozásával, az oktatási szempontok ellenében a nemzeti lelkesültség, a racionális reflexióval szemben a reflektálatlan törvénytisztelet glorifikálásával tette. Mindezek előfeltétele a tudományos intézmények – egyetemek, akadémiák – autonómiájának megszüntetése, mert minden, a nemzeti egységet gyengítő független intézmény csak az elitista (azaz arisztokratikus) szellemiség restaurációját jelenti „a nemzet erkölcsi regenerációja” programja ellenében. A Megvesztegethetetlen sem képzett pedagógusokra bízná a nemzet morális megújítását: „»minden jó hazafi« képes a hazafias nevelésre, a szakmaiság hangsúlyozása, »a tudósi gőg« képviselete, a népidegen tehetség kultusza káros arra az értékrendszerre, melyben „a legnagyobb érték a legszigorúbb fegyelem fenntartása. Emlékezzünk csak arra, hogy olyan embereket nevelünk, kiknek rendeltetése a szabadság élvezete, s nem létezhet szabadság a törvényeknek való engedelmesség nélkül. Minden napot, minden pillanatot pontos és kérlelhetetlen szabály alá kell hajtani, hogy a haza gyermekei a törvényektől való szent függőségben és a törvényt képviselő hatóságok vallásos tiszteletében nevelkedjenek.” (Plan d’une éducation nationale, Robespierre, 1957, II/170.) Robespierre nem egyszerűen a kritikai gondolkodást kívánta kiiktatni a nemzeti nevelés kollektivista idomítási programjából, hanem mindenfajta gondolkodást feleslegesnek – és ezzel károsnak – ítélt az emberi motiváció terén: „A törvényhozás csodatette volna, ha kialakítaná ama gyors ösztönt, mely a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül arra késztetné az embereket, hogy tegyék a jót és kerüljék a rosszat.” (Vallási és erkölcsi eszmékről, Robespierre, 1988, 455.)

Az Enciklopédia szabadgondolkodó szellemét és a tudományok technikai alkalmazásának pragmatikus gondolatát két tragikus sorsú tudós képviselte a forradalom alatt – mindketten akadémikusok, akik a tudományos kutatás feltétlen függetlenségében látták a tudományok társadalmi hasznosításának bázisát. A kémikus Antoine Lavoisier külön tragédiája, hogy a Francia Akadémián még 1780-ban visszautasította Jean-Paul Marat flogisztonelméleti fejtegetéseit, minek következtében az oxigénelmélet kidolgozója a L’Ami du peuple cikkeiben az ellenforradalmár-elitista tudóstípus megtestesítője lett, aki csak azért matematizálta a kémiát, hogy ezzel megakadályozza „a szegény sans-culotte-okat a manuális metafizika, a vegytan megértésében.” S a következtetés: „Gyászos Akadémiák! Ti sem maradhattok fent egy szabad rendszerben!” – így a nép barátja (Contre les charlatans moderns. L’Ami du peuple. 1791. január 27.). Lavoisier a tudós-felfedező magabiztosságával veszi védelmébe az akadémiai kutatások fontosságát – a társadalmi hasznosság szempontjával, azaz a forradalom (hosszú távú)érdekével érvelve a Journal du Lycée des Arts lapjain. „Azokat a felfedezéseket, melyek nap mint nap gazdagítják a tudományokat, három kategóriába sorolhatjuk. Az elsők, amelyek leginkább teoretikusak és a legkevésbé praktikus jellegűek, melyeket csak távlati alkalmazással lehet közvetíteni a mesterségek és a társadalmi hasznosság felé. A kevésbé képzett emberek általában kevéssé képesek értékelni a felfedezések ilyen típusát…” (idézi Scheler, 1957, 27.). Lavoisier különben tudománya pragmatikus alkalmazásaival is sokat tett a forradalmi Párizs védelméért: lőporgyártással, az erődrendszer kiépítésével. De mindez csak fokozta az akadémiai pályázatával csúfosan megbukott Marat gyűlöletét és paranoid vádaskodását: „Feljelentem nektek e korifeust, a sarlatán Lavoisier urat, e kémikustanoncot és adóbérlőt, a királyi lőporkészlet igazgatóját, aki Párizst fallal akarta körülvenni, hogy a levegő mozgását megakadályozván megfojtsa a várost…” (L’Ami du peuple. 1791. január 27.)

Marat halála után Lavoisier remélhette, hogy a kevésbé elvakult forradalmárok értékelni tudják tudományos tevékenységét, és az alkalmazott tudományok terén a forradalomnak tett szolgálatait. Joseph Lakanalnak, a természettudományok konvent-biztosának írt levelében a nemzeti nagyság és a természettudományos felfedezések kapcsolatára hívja fel a figyelmet – meg az iparfejlődés szempontjaira. „A nemzeti becsület kedvéért, a társadalom érdekéért, a külföld népeinek véleményéért, akik kritikusan szemlélnek minket, előzzétek meg az ipar hanyatlását, amely szükségszerű következménye a tudományok és a tudományos intézmények megsemmisítésének!” (1793. augusztus 28., id: Berthelot, 1964, 194.) Ám ekkor már a tudományos racionalizmus- és filozófusellenességével tüntető jakobinizmus szelleme volt az úr: „A Köztársaság nem köteles tudósokat képezni. Milyen jogon követelnek ezek maguknak kiváltságokat, amiket mi már eltöröltünk?! Nem kellenek többé elzárkózó egyetemek, arisztokratikus akadémiák!” (a Konvent 1793. augusztus 10. ülésén Jean Bon Saint André előterjesztése)

A francia nemzeti nagyság és a tudományok haladásának összekapcsolása az utolsó esélye volt a régi dicsősége és az új, forradalmi felfedezései érdemeire hivatkozó akadémiának. Az utolsó utáni esély a természettudományos felfedezéseknek a szomszédos népekkel folytatott iparosodási-gazdasági versenyben játszott szerepe lehetne: „Új erőt adnánk a nemzeti iparnak, gyáraink aktivitásának, kereskedelmünk fellendítésének, képessé tudnánk tenni hazánkat arra, hogy iparosodottabb szomszédainkkal versenyképesek legyünk, eképpen a Francia Köztársaságot Európa legvirágzóbb és leggazdagabb szögletévé tehetjük.” (idézi Scheler, 1957, 43.) Robespierre azonban tudta, hogy a fejlett iparral és külgazdasági kapcsolatokkal bíró Franciaország nem az ő erényfelfogásának kedvez, és a királyok manifesztumára adott válasza egyúttal Lavoisier és akadémikus társai tudományos kutatás szabadságáról szőtt álmait is szertefoszlatta: „Magad is elfogadod az angolok kedvenc maximáját, hogy képviselőid tehetségét az mutatja, hogy mit tettek az iparfejlesztés tárgyában, gyáraid gyarapodása érdekében, a gyapjú- és acélgyártásért… és Te mernél morálról és szabadságról szólani!” (Robespierre, 1988, 408.)

Persze ha egy tudós kifogástalan köztársasági – azaz a forradalmi kormányzathoz politikailag lojális – volt, mint például Charles-Augustin de Coulomb, akkor felfedezése bekerülhetett még a forradalmi ünnepek közé is, mint az électricité républicaine, a köztársasági elektromosság.

Nicolas de Condorcet és Robespierre vitája az autonóm akadémia örökségéről éppoly régi keletű, mint Marat és Lavoisier szembeállása, és éppoly kevéssé akadémikus. Nem mintha Robespierre-nek is akadémikusi ambíciói lettek volna már az ancien régime idején – legföljebb szépírói –, ám becsvágya még inkább életveszélyes volt a szabad gondolat számára, mint a flogisztron-hívő forradalmár

anakronisztikus és tudományellenes nézetei. Robespierre az eljövendő korok világnézetét kívánta megszabni, a Rousseau meghatározta erény egyeduralma nevében diktálva a forradalomban kötelezővé tett morális és politikai filozófiát – az összes többi filozófiai felfogás ellenséges-ellenforradalminak minősítése révén. „Ha a mi gondolatvilágunk mesterei az akadémikusok, d’Alembert barátai volnának, nem tudnék mit válaszolni” – felelte Jacques Pierre Brissot-nak, aki barátját, Condorcet-t, „a filozófust, aki politikussá lett, az akadémikust, aki újságíró lett” védte Robespierre nemtelen támadásai ellenében – „Csakhogy az új rendszer tiszteletadása nem alkalmazkodik a régi reputációkhoz. Ha d’Alembert és akadémikus barátai nevetségessé tették a papokat, ezt azért cselekedték, hogy a királyokat és a nagyurakat szórakoztassák. Nincs más megjegyzésem, mint hogy mindezek a nagy filozófusok kegyetlenül üldözték az erkölcs és a szabadság zsenijét, az érzékenység és az erény filozófusát, Jean-Jacques Rousseau-t” – mondotta Helvétius szobrát összetörve a Jakobinus Klubban, 1792. április 23-án (Robespierre, 1988, 250.).

Ebben az évben zajlott Robespierre és Condorcet híres-neves vitája a közoktatás kontra nemzeti nevelés témájában. E vita végső konklúziójaként kívánta Robespierre kikapcsolni „a gondolkodás nehézkes segítségét” az erkölcsi döntések során, míg Condorcet tervezete a kritikai gondolkodás örökös készenléti állapotával vágyta mozgósítani a forradalmi éberséget, amit Robespierre a permanens ellenségkeresés és -kreálás politikájával. A filozófus a pedagógiai szabadság intézményes garanciáit kereste – az ideológiamentes közoktatástól a tanárképző főiskolák rendszerén keresztül az autonóm akadémiákig –,míg a Megvesztegethetetlen a „vallásos tisztelet” kialakítását követelte a közhatalom képviselői számára a nemzeti nevelés során. Condorcet látszólagos pozitivizmusa ezen állami indoktrínáció ellenszere: „Minden nemzet alkotmányát, politikai intézményrendszerét csupán tényként lehet tanítani… Vannak, akik úgy vélik, hogy a nemzeti alkotmányt úgy kell tanítani, mint az egyetemes értelem elveinek egyedül megfelelő szent tant, s irányába vak lelkesedést kell szítani, mely megakadályozza a polgárokat abban, hogy meg tudják ítélni azt, vannak, akik így szólnak: íme az alkotmány, melyet csak csodálnotok és imádnotok szabad és ezzel valamiféle politikai vallást kívánnak kreálni, meg akarván béklyózni az emberi szellemet…” (Sur l’Instruction publique, Condorcet 1809, IX/62.).

Az emberi elme leigázása ellenében a tudós testületek függetlensége lehetne a legjobb garancia, ám ez már Marat támadásai következtében elveszett, s Robespierre szakrálisnak szánt politikai tervezete jól kihasználta azt a szellemi űrt, mely a középkorias kiváltságok és a modern autonómiák között keletkezett. Condorcet ez utóbbi kialakítására tett kétségbeesett kísérletet, olyan légkörben, mely a fejét vesztett – vagy fejvesztve menekülő -– ci-devant arisztokrácia után a tudományellenesség populista jelszavával keresett és talált új ellenséget az egyetemek és az akadémiák szellemi arisztokráciájában. „Az Akadémia és az egyetemek elleni támadások azok érdekét szolgálják, akik uralkodni akarnak az emberi szellem felett, hogy magukon az embereken uralkodhassanak, s meg akarják semmisíteni azokat a független intézményeket, melyek céljuk útjában állanak.” – mondta Condorcet a közoktatási tervezetről szóló beszámolójában (Condorcet, 1809, IX/281.). „A tudós társaságok nem lehetnek a közhatalom eszközei, nem szolgálhatják a politikai hatalom befolyásának növelését, hanem a hatalom kontrolljának fontos intézményei, melyek minden polgárt alkalmassá tesznek az államhatalom ellenőrzésére.”

Condorcet immár illegalitásban írt történelemfilozófiai tablója – Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története, 1793–94 – tudományfilozófiai szinten vitatkozik a „népidegennek” bélyegzett elméletek populista kritikusaival: „Bemutatjuk, hogy az elméletek haszontalansága elleni szónokias kirohanások még a legegyszerűbb kézművesség terén sem bizonyítottak soha egyebet, mint a fázispuffogtatók tudatlanságát.” (Condorcet, 1986, 224.) A népszuverenitás nevében tudományellenes – az egyetemi autonómiát, az akadémiai kutatások szabadságát leromboló – politikát folytató, „az egyiptomi papkirályok uralmát” restaurálni vágyó hatalom ellenében a tudományok nemzetek feletti tekintélyéhez folyamodik, mely transznacionális autoritás forrása a természettudományok matematizált, tehát a nemzeti kereteket természetszerűleg transzcendáló nyelve. Amit később a társadalomtudományokra is ki akart terjeszteni, azzal az illúzióval, hogy ez majdan az emberi jogok nyilatkozatának more mathematico bizonyított tudományos igazsággá tevéséhez vezet, így az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megszűnik az amerikai és a francia forradalom partikuláris vívmánya lenni, és az egész emberiség szabad alkotmányaként valóban „önevidens” elvvé válik. Ezen eljövendő szabad és racionális – szabad, mert racionális, ahogy már John Locke mondotta – világ számára dolgozta ki az emberi szellem fejlődésének X. korszaka – mely az eljövendő fejlődés utópiája – appendixeként írt Fragment sur l’Atlantide tudományos uchroniáját, a szupranacionális tudományos testületek működéséről és világtörténelmi szerepéről.

Az Atlantisz-töredékeiben is központi kérdés az emberi szellem fejlődésének alapdilemmája: miként lehet a demokratikus döntéshozatalt összeegyeztetni a kisebbségi jogok védelmével, kizárni annak még a logikai lehetőségét is, hogy bármely többség leszavazhassa az emberi jogok egyetemes érvényességét. „Minden ember ténylegesen eleve elkötelezheti magát a többség akarata mellett, amely ilyenformán az összes ember akarata lesz, de csak saját magát kötelezheti el” – írja Az emberi szellem fejlődésének története IX. korszakában, mely Descartes-tól a Francia Köztársaság megalakulásáig címet viseli (Condorcet, 1986, 192.) – „sőt még ez az elkötelezettség is csak annyiban áll fenn, amennyiben a többség, miután egyszer elismerte az ő egyéni jogait, később sem sérti meg azokat.” Tudományos kérdések eldöntésében eleve lehetetlen a többségi elv érvényessége – Galilei ellenében Roberto Bellarminónak, Lavoisier-val szemben Marat-nak feltehetően többségi támogatása is volt a Föld mozgása, illetve az oxigén-elmélet elvetése terén. A tudós testületeknek még a nemzetállamok keretein túllépő függetlensége sem zárhatja ki klikkek, érdekcsoportok stb. elvtelen szövetségét a tudományos igazság érvényesülése, a tiszta tudomány szempontjai ellenében. Kiváltképp a tagfelvételek és a tudományos kutatások finanszírozása kérdésében. Condorcet bonyolult biztosítékokat kreál a tudományellenes nézetek és érdekek felülkerekedését megakadályozandó, s a nemzetközi tudományos társaságok esetében is a teljes nyilvánosság a legkézenfekvőbb garancia, valamint az, hogy a kisebbség véleményét ne lehessen leszavazni. „Minden tudós társaság tervezetét, megalakulása pillanatától, nyilvánosságra kell hozni… Mivel ilyen társulásokban a többség véleménye nem törvény a kisebbség számára, minden individuum joga, hogy elhagyja a társaságot és egy másikat alapítson…” (Condorcet, 1988, 342.). Még Condorcet másik nagy ábrándja is, a női emancipáció eszméje – melynek tervezetével az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a jobb- és baloldal egységes elutasítását tudta csak kivívni – megvalósulhat az Atlantiszi Tudományos Akadémiáján. Annyi engedményt tesz csak kora előítéleteinek, hogy a nők emotív intelligenciája erősebb lévén a férfiakénál, akik az analitikus képességek terén jobbak, „Leibniz és Voltaire talán nem lesz belőlük, de Pascal és Rousseau lehet.” (Condorcet, 1988, 327.)

Thermidor liberálisabb légkörében Lavoisier tudós tanítványai és Condorcet követői, az „ideológusok” megvalósították mestereik terveit – már ami a modern közoktatás és az autonóm akadémia intézményrendszerének kidolgozását illeti. Az École Normale-ban a szabad szellemű tanárképzés, az École Polytechnique-ben pedig a legújabb természettudományos felfedezések és azok technikai applikációjának tanítása folyt, az Institut de France – az új Akadémia – II. osztálya, a morális és politikai tudományok szekciója pedig hangos volt az enciklopédisták örökösei és Rousseau tanítványainak vitájától, amit immár a guillotine segédeszköze nélkül folytattak. A politikai hatalom képviselője pedig „Bonaparte, első konzul, az akadémia matematikai osztályának tagja”-ként írta alá az állami iratokat. Amíg nem vágyott inkább az I. Napóleon császár címére, s mivel ezt a vágyát régi szellemi szövetségesei, az ideológusok immár nem támogatták, ezért az ultramontán (mellesleg királypárti) Louis de Bonald vikomtot nevezte ki Conseiller de l’Universitének, aki azonnal hozzálátott a liberális fészeknek tartott École Normale és az akadémia II., morális és politikai tudományok osztálya felszámolásához, mégpedig Robespierre Condorcet elleni érveinek felmelegítésével. „Ha a nevelés háttérbe szorítja az oktatást, meglehet, nem lesznek többé tudós társaságaink, ám ha az oktatás szempontjai előtérbe kerülnek a nevelési elvekkel szemben, rövidesen nem lesz többé társadalmunk.” (De l’éducation et de l’instruction, Conservateur. 1809. november)

Ám az irányelveket maga a császár szabta meg, elsőként az École normale supérieure megrendszabályozásával: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, széplelkeket, kutató tudósokat és főleg ne filozófusokat!” – mondotta az államtanács 1806. május 21-i ülésén. És nemcsak a bölcsészképzés, valamint a „metafizikai emberi jogokról vitázó” jogászkar oktatáspolitikájába szólt bele – ez utóbbinak azt tanácsolta, hogy „elég, ha szó szerint megtanulják a Code Napoléont!” –, de még az orvosegyetemek autonómiáját is korlátozni kívánta: „Nem helyeslem, hogy valaki nem kaphat orvosi diplomát anélkül, hogy az egyetemen elméleti természettudományokat tanulna. Az orvostudomány nem teoretikus tudomány, hanem az empirikus megfigyelések és a tapasztalati alkalmazások művészete. Nekem több bizodalmam van egy olyan orvosban, akinek fogalma sincs a modern természettudományokról, mint az elvont elméletekben jártas, ám gyakorlatlan orvosban. Én Corvisart preferálom Halléval szemben, mert Hallé akadémikus, az Institut tagja, míg Corvisart azt sem tudja, mit jelent, ha két háromszög azonos egymással.”

Egyedül az École Polytechnique úszta meg a császári fegyelmezéseket, mert kész és képes volt a természettudományos felfedezések műszaki – kiváltképp haditechnikai – alkalmazására.

IRODALOM

Berthelot, M[arcelin] (1964): La révolution chimique: Lavoisier. Blanchard, Paris

Condorcet (1809): Oeuvres completes IX. éd. Cabanis

Condorcet (1986): Az emberi szellem fejlődésének történelmi vázlata. (ford. Pődör László) Gondolat, Bp.

Condorcet (1988): Fragment sur l’Atlantide. Garnier-Flammarion, Paris

Diderot, Denis (1966): Mémoires pour Catherine II. I–II. Garnier frères, Paris

Rousseau, Jean-Jacques (1964): Écrits politiques. In: Rousseau, Jean-Jacques: Œuvres complètes III. (Bibliothèque de la Pléiade n° 169) Gallimard, Paris

Robespierre, Maximilien de (1957): Textes choisis II. (Les Classiques du peuple) Editions sociales, Paris

Robespierre, Maximilien de (1988): Elveim kifejtése. (ford. Nagy Géza) Gondolat, Budapest

Scheler, Lucien (1957): Lavoisier et la Révolution française. Hermann

( A szerző  Széchenyi-díjas filozófus, a filozófiatudomány doktora, az ELTE BTK Filozófiai Intézet Általános Filozófia Tanszék tanára, az MTA doktora)

GÁBOR GYÖRGY: … miért is kell szétverni a magyar bölcsészet- és társadalomtudomány legfontosabb műhelyeit…?

Azt követően, hogy egy tavaly februárjában született lengyel törvény szerint, aki a lengyel nemzet vagy állam felelősségét emlegeti a holokausztban, az bűncselekményt követ el, amiért akár három éves börtönbüntetéssel is sújtható, a mai napon Gulyás Gergely lengyel barátainkkal tartva szintet lépett. Azt mondta ugyanis, hogy a magyar kormány támogatja, hogy a holokauszt magyar gyermekáldozatainak legyen emlékhelyük.

„Ha azonban ez nem lehetséges az ország bemocskolása nélkül“, akkor erre nem kerül sor.
Eddig az elvárt hatalmi ukáz úgy szólt, hogy a magyar zsidóság jogfosztásában, közel hatszázezer áldozat egybegyűjtésében, kifosztásában vagy annak lehetővé tételében és a haláltáborokba történő feltűnően gyors leszállításában a magyar állam felelősségét hárítani kell, amiként hivatott ezt megtenni például a Szabadság téri förmedvény, vagy amint ezt teszi a Horthyért önfeledten lelkendező állami főideológus-vezértörténész asszony, intézeteivel, múzeumaival, s úgyszólván minden megnyilatkozásával. Most azonban már arról van szó – lengyel barátaink szép példáját követve -, hogy

a magyar állam felelősségének felvetése egyenlő az ország bemocskolásával.

A helyzet az, hogy – a gyermekáldozatoknál maradva – a kb. 50-70 ezerre tehető meggyilkolt magyar zsidó gyermek begyűjtésével, embertelen fogva tartásával és megsemmisítő táborokba való leszállításával a magyar állam mocskolta be önmagát, s nem azok, akik történészként, a korszak kutatóiként teljes joggal felvetik az akkori magyar államapparátus felelősségét.

Szóval a magyar állam mocskolta be önmagát, továbbá a jelenlegi magyar kormány mocskolja be saját magát, Gulyás Gergelyestől, mindenestől.

És íme, egy újabb adalék, miért is kell szétverni a magyar bölcsészet- és társadalomtudomány legfontosabb műhelyeit, s miért kell létrehozni különféle, az Orbán-kormány által pénzelt és kormányszabásúra barkácsolt „történeti” intézeteket, ahol a magyar állam egykori önbemocskolását a bemocskolás mostani hazug letagadói számára igyekeznek szakmányban tisztára sikálni.

( Utánközlésként, a filozófus szerző engedélyével.)

GICZY GYÖRGY: A keresztény politika felelőssége

Napjainkban a húszas-harmincas évek ideológiai zűrzavara tért vissza: Horthy-kultusz, ősmagyar eredet-mítoszok elevenednek fel – s most is a politikai keresztény-keresztyénység égisze alatt, mintha a vallásos hitet és humanizmust, valamint a pápai enciklikákban megfogalmazott szociális igazságosságot közös nevezőre lehetne hozni az attól idegen, sőt, azzal ellentétes ember- és történelem-felfogással. 

Majdhogynem ugyanaz történik, amiről 1921-ben a “Magyar Kultúra” hasábjain a korszak katolikus újságírásának emblematikus személyisége, a jezsuita Bangha Béla írt megsemmisítő ítéletet: “Keresztény Magyarországot akarunk, de minél kevesebb kereszténységgel”. Mert akkor azért – az idézett megszólalás tanúsága szerint – legalább voltak, ha elvétve is olyan személyiségek, akik megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségük és kétségbevonhatatlan hovatartozásuk alapján mondtak ítéletet a – kereszténységet illetéktelenül felhasználó – zavaros ideológiákról.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen keresztény-nemzeti meggyőződésük kötelezte őket a megtévesztett közvélemény figyelmeztetésére. Ahogy a katolikus Babits is a Julien Benda könyvéről szóló, “Az írástudók árulása” című esszéjében a “gyűlölet igéivel” házaló eszmékről írta: “Álmodnak nálunk is valami külön őspogány istenről, valamint Hadúrról: s e nemzeti vallás irodalma újabb bizonyságát adja, mennyire eszébe sem jut a modern írástudónak az igazság szempontjaira gondolni (noha itt a legszentebb igazságról, a valláséról van szó).”

A növekvő szegénység ellen

Az úgynevezett “keresztény kurzus” idején a politikai élet szereplőinek kapóra jött a történelmi egyházak kölcsönözte tekintély. A meghamisított, felszínes kereszténységet könnyen lehetett pogány mitológiákkal társítani. A jámborkodást az embertelenséggel. A hatalomgyakorlás önzését és galádságait palástolni a vallás értékeire való gyakori hivatkozással. A jobboldali politikusok közül csak nagyon kevesen mertek a magát akkor is keresztény-nemzetinek hirdető kormányzattal vitába szállni. A parlamenti jegyzőkönyvek alapján jobbára csak a keresztényszociális elkötelezettségű Giesswein Sándor (1856-1923) győri prelátus és az ő szellemi köréhez tartozó képviselők vállalkoztak erre a korántsem népszerű feladatra.

Giesswein nevéhez fűződik az első hazai keresztény szellemiségű szakszervezet megalapítása. 1905-ben indul a parlamenti választásokon, s ettől kezdve élete végéig folyamatosan Győr képviselőjeként vett részt a törvényalkotásban. Akkor is, amikor már szétesett a keresztényszociális párt, eredeti eszmeiségét feladva beleolvadt a kormányzópártba és teljesen eljelentéktelenedett. Giesswein azonban mindvégig kitartott a keresztényszociális elvek mellett és ennek jegyében fogalmazta meg nagy visszhangot kiváltó kritikáit. Számtalan cikket publikált és könyveket jelentetett meg, amelyek a munkásság helyzetével és a növekvő szegénység problémájával foglalkoztak.

Giessweinnek a kurzust elvtelenül kiszolgáló politikusok részéről azonban nemcsak a Parlamentben elmondott kormány-ellenes beszédeit és a társadalmi igazságtalanságokat ostorozó publikációit lehetett felróni, hanem azt is, hogy – mivel a magát keresztény szellemiségűnek vallott jobboldalon nem számíthatott támogatásra – 1921-ben megalakította a Polgárok és Munkások Szövetségét, amelyben liberálisok és szociáldemokraták is részt vettek. Ezzel betelt a pohár.

Az egyházi felettesei addig még hellyel-közzel elnézték, hogy a tudós pap nemegyszer részt vett a baloldali-liberális szellemiségű Társadalomtudományi Társaság lapjának, a többek között Jászi Oszkár és Szabó Ervin nevével fémjelzett “Huszadik Század” vitaestjein, a baloldallal kötött szövetséget azonban már árulásnak tekintették. Maga a pápai nuncius kezdeményezte a Giesswein elleni eljárást. Ennek a számára legfájdalmasabb része az volt, hogy fölszólították: mondjon le a Szent István Társulat alelnöki és a Szent István Akadémia elnöki tisztjéről.

Álkeresztény gondolatok

Politikai hitelének megsemmisítésére a mostanság dicsőített Bethlen miniszterelnök vállalkozott: átiratot küldött az igazságügy-miniszterhez, hogy Giessweinnek a prágai pacifista konferencián mondott beszéde miatt – államellenes megnyilatkozás címén – indítson eljárást. Nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolták. Az eljárás lefolytatására azonban váratlan halála miatt nem került sor.

Mindennek alapján érhető, hogy a második világháborút követően Barankovics István, a Demokrata Néppárt főtitkára a magukat keresztény-keresztyénynek nevezett politikai mozgalmak sokaságából csak a Giesswein Sándor által fémjelezett irányvonalat tartotta hitelesnek és követhetőnek. S ezt azért is érdemes felidézni, mivel a mostani kormánykoalícióban részt vevő KDNP önmagát a Barankovics vezette Demokrata Néppárt jogutódjának tekinti.

De hol van a mai politikai életben olyan keresztény szellemiségű politikus, amely a kormányzati kurzus és a félrevezetett és indulatoktól túlfűtött közfelfogás ellenére ki merné mondani azt, amit 1945. szeptember 25-ikén Barankovics István a fővárosi községi választási beszédében kimondott: “határozottan és félreérthetetlenül fel kell számolnunk az álkeresztény politikai gondolatot és ennek örökségét, amely sem keresztény, sem demokratikus, sem szociális nem volt”?

Ki a hazaáruló?

Barankovics tudatában volt annak, hogy a vallásosságba csomagolt téveszmék eloszlatása elsősorban a keresztény szellemiségű politikusok felelőssége. A máshonnan érkező még oly’ megalapozott kritikák a hangzatos szólamokkal félrevezetett közvéleményben visszhangtalanok maradnak. De mivel napjaink közéletében Giessweinhez vagy Barankovicshoz hasonlítható, tisztán látó és tisztességes keresztény politikus nemigen akad, most tehát ennyivel is gyengébbek és határozatlanabbak vagyunk az újratámadt zűrzavaros ideológiák leleplezésében. S ezért lehet – tényleges meggyőződésétől és mondandója valós tartalmától függetlenül – mindenki, aki szót mer emelni a regnáló kormánykoalícióval szemben, rossz keresztény és rossz magyar. Végső soron hazaáruló.

Mert a pogány kultuszok történelmük tanúsága szerint nemcsak vitatható hitelességű személyiségekből hajlamosak nemzeti hősöket fabrikálni, hanem gondoskodnak az irracionális és elvtelen rajongás ellenpólusáról is: a megvetendőkről, a megbélyegzettekről, szélsőséges esetben a megsemmisítendőkről is. Hiszen a fanatikus rajongás és a nem kevésbé fanatikus gyűlölet ugyanarról a tőről fakad.

A szenteskedő álarc mögül minduntalan kikandikál a pusztításra készülő gonoszság.

(A szerző teológus, újságíró, politikus)

 

CSEH KATALIN: Március 15. üzenete

 

Nem szégyellem bevallani: március 15-e sokáig számomra egy volt a kötelező iskolai ünnepségek közül. Az iskolai megemlékezések sajátja pedig sokszor az egyhangúság, az ismétlődés, a szavalóverseny, és az iskolaigazgatók által elmondott indokolatlanul hosszú beszédek. Az események történelmi súlya akkor kezdett igazán megfogalmazódni bennem, amikor a Toldy Ferenc Gimnázium talán elsőéves diákjaként, csodálatos Grusz Gergely magyartanárunk segítségével elkezdtük szétszálazni az eseményeket. Akkor gondoltam bele először abba, hogy a korábban csak fekete-fehér portrékon látott, távolinak tűnő bajszos férfiak igazából az akkori önmagamnál alig pár évvel idősebb, nincstelen, de végtelenül bátor srácok voltak, akik pusztán saját igazságérzetük által hajtva szálltak szembe a megdönthetetlennek tűnő hatalommal.

Talán közhely, de március 15-e számomra a mindent legyűrő, talán vakmerőnek tűnő, történelmi erejű bátorság üzenetét hordozza. A márciusi fiatalok kiállása annak a története, hogy igenis, mégis megéri felemelni a szavunkat azért, amiben hiszünk – akkor is, ha a másik oldalon a végtelennek tűnő anyagi és katonai forrásokkal bíró, a magyarok alkotmányosságát elutasító birodalom áll. Valószínűleg Petőfire, Jókaira, Vasvárira és társaikra is álmodozó, naiv idealistaként gondoltak sokan a családtagjaik, barátaik közül. Biztos vagyok abban is, hogy őket is rengetegen bátorították arra, hogy a kávéházakban való szervezkedés helyett keressenek inkább egy rendes munkát, neveljék békében a gyermekeiket, és ha jót akarnak, akkor semmiképpen se húzzanak ujjat a hatalommal.

 

Majdnem kétszáz év távlatából azonban világosan látszik az, hogy mennyire sokat köszönhet az ország annak, hogy pár bátor fiatal nem a könnyű utat, a megalkuvást választotta. Ezek a huszonpár-éves srácok az elveik, a hazáról alkotott víziójuk által hajtva kivitték a politikát az utcára, felrázták a társadalmat, széleskörű támogatottságot állítva a korábban kizárólag a politikai elit körében vitatott reformtörekvések mögé. 1848 március 15-e a változás, a haladás iránti igény felszínre törését, a társadalmi hovatartozás nélküli együttműködést hozta magával. A kiállást azért, hogy Magyarországra is elérjen végre a fejlődés, a modernizáció, a demokrácia korszaka. Követeléseik a sajtó szabadságáért, a közterhek igazságos viseléséért, a valódi népképviselet megteremtéséért akkor radikálisnak számítottak, de alapvető jelentőségük mind a mai napig kristálytisztán látható.

 

Sajnos a magyar társadalom olyan, hogy sokáig tűri az elnyomást, a megaláztatást, a zsarnokságot. De láthatjuk a történelmünkből, hogy mindig van egy pont, amikor már pattanásig feszül a helyzet, a magyar nép pedig leveti láncait. A magyar társadalom hisz a szabadságban, a jogállamban, a népképviselet elvében. Amikor pedig felemeli a hangját, kimegy az utcára, akkor rendszereket tud megdönteni. Ez történt 1848-ban, amikor a régi rendet az alkotmányosság váltotta fel. Ez történt 1956-ban, amikor a kommunizmus elnyomását nem viselték tovább az emberek és megdöntötték a Rákosi-rendszert.

És ez történik 2019-ben, amikor az Orbán-kormány nem fél átlépni semmilyen határt, Európa szívében bontja le a demokráciát, a jogállamot, a szabadságot.

2019-ben rajtunk a sor, hogy Magyarországot megváltoztassuk. Tennünk kell azért, hogy mint őseink, egy új reformkor kezdődjön a magyar történelemben. Ez a reformkor azonban nem maradhat meg a határainkon belül. A populizmus korában egész Európának szüksége van egy reformkorra.

Ennek a reformkornak pedig ugyanazon elveket kell képviselnie, mint amiket ‘48-as hőseink vallottak: a szabadságot, a jogállamot és a népképviselet elvét.

 

(A szerző orvos, a MOMENTUM elnökségi tagja és EP listavezetője)

AZ ÖRDÖG ÜGYVÉDJEKÉNT… mp

Amennyiben hinni lehet a „madárcsicsergéseknek”, akkor a demokratikus pártok háza táján kezd egy valódi és politikailag helyes alapvetésen alapuló kompromisszum kialakulni az Európai Uniós választásokra. Az önmagukat NER ellenesnek tartott pártok egymáshoz közelebb álló tagjai várhatóan közös listákat állíthatnak. Komoly együttműködés körvonalazódik az Mszp-P-Dk-Szolidaritás háza táján és nem kizárt egy Jobbik -Lmp tandem  sem. Világosan érződik, hogy a választóközönség mit akar, mit vár?

Bismarck szerint a” politika a lehetőségek művészete” és ma ez a lehetőség látszik legjobbnak  a mandátumszám maximálásásra és ezzel együtt a töredék szavazatok optimális szinten tartásához. A teljes politikai spektrum olyan ideológiai, társadalom felfogásbéli, és a múltunkat értékelő és értelmező véleménybeli különbségekkel bír, amit hitelesen nem lehet összeterelni, akárcsak egyetlen listás választás erejéig sem. Ezen felül a pártok önálló indulása várhatóan felesleges töredék szavazat veszteséget is okozhat. Azok a formációk pedig amelyek nem hallják meg az erre vonatkozó üzeneteket ,  várhatóan a jelentéktelenedés útjára kényszerülhetnek!

Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy állításom nem illeszkedik ahhoz a már – már eufórikus hangulathoz amely az Mszp-től a Jobbikig tartó együtt mozgás láttán kialakult. Az utóbbi napokban  fellángolt vita sorozatban a résztvevők némelyike szívesen túllépne a Jobbik múltján.

Alapállásként nem vitatom, hogy a Jobbik tagjai  és szimpatizánsai között  számos  tisztességes és becsületes ember van. Természetesen olyan is lehet/van akit a helybéliek a pártszimpátiájukat félretéve, morális vagy etikai megalkuvás nélkül támogathatnak az őszi önkormányzati választásokon. Nemcsak azért mert az 1:1 felálláshoz szükséges alkuk kikényszerítik, hanem mert valóban alkalmasak.

Más a helyzet azonban mikor a Jobbikról mint pártról gondolkodunk akárcsak időleges, szövetségesként is. Itt nem értek egyet azokkal akik szerint pusztán a „Lakálymédiáék nyomulnak” és feleslegesen emlegetik fel a múltat, a teljes összefogás megakadályozására. Persze ez sem idegen a NER stratégáitól.

Azonban szerintem az az igazi kérdés, hogy a feltételek nélküli összefogás a bizonyítottan nemcsak NER ellenes, de elkötelezetten Európa párti és rasszizmus ellenes erőknek a hitelességét és kormányzati képességének megítélését javítja vagy rontja?

A néhány akción túli, egyre szorosabb együtt mozgás vajon közép és hosszabb távon milyen nagyságú elvi engedményeket követel meg?

Ebből következően a résztvevő politikai formációk megítélését milyen irányba mozdíthatja el?

Emlékeztetni szeretnék a 2009 májusára. Az Európai Parlament megváltoztatta házszabályát és ezzel elhárította azt a veszélyt, hogy az új összetételű testület első ülésén – akár csak az új tisztségviselők megválasztásáig is – korelnökként a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen elnököljön.

Ha az a kérdés – helyesen és szükségszerűen -, hogy „Európa vagy Orbán?” akkor a válasznak is európainak kell lennie….  Az európai válasz pedig nem tűri  azt a megalkuvást, hogy a múltunkkal is kompromisszumot kössünk.

Kellő súllyal kezeljük a helyén és emlékezzünk mikor és hogyan került elő az Árpád sávos zászló? A romákat félelembe tartó masírozás… a rasszista áthallású beszédek…. a parlamentben kettős állampolgárokat listázó javaslat… a cigány verés… az emlékmű röhögő köpködése…. a bomberdzsekis,  kapucnis üvöltözők, hogy hallgattatták el Göncz Árpádot! Nem olyan régen 2018 októberében a Sargentini jelentés elítélését még tulajdonképpen támogatták a tartózkodásukkal! Ezen máris lépjünk túl mert akármelyik oldalon, közölük  néhányan öltönyös-nyakkendős párt tisztségviselők lettek, vagy mert néhány „békülékenyebb” interjút halhattunk?

Mindenkit megillet a tévedés és a változás joga, ezt őszintén hiszem és vallom. De a sértetteket viszont megilleti a szolidaritásunk és a múltunkat nem relativizálhatjuk.

A szélsőségesekkel,  az euro-szkeptikus populizmussal szemben – ahogy azt több ország gyakorlata bizonyítja,  – csak a demokratikus centrum-erők elvszerű, tartós és hiteles együttműködése állíthat gátat a tovább terjeszkedésüknek. És ez nem csak hazai de európai probléma is….

Nem nehéz belátni, hogy azoknak a formációknak – melyek itthon  demokratikus közép erőkként definiálhatóak –  az EP választásnak sokkal fontosabbnak kell lennie, mint az korábban látszott. Többet és mást kell, hogy jelentsen mint az őszi  önkormányzati választásokon történő helyosztó megállapodás-csomag számára történő erőfelmérés. Az igazi tét, hogy megkezdik-e azt a hiteles közös programalkotást és azt a tömbösődést amely a későbbi közös kormányzóképességük bizonyításához vezethet? Ezt azért tartom a legfontosabb tennivalók egyikének mert tetszik-nem teszik de a teljes népesség  52%-a, valamint az ellenzéki pártokkal szimpatizálok 80%-a politikaigeneráció váltást szeretne!

Ilyen mértékű kritika nem nagyon magyarázható mással, mint a hitelesség súlyos deficitjével. Tehát a  továbblépés nem alapulhat egyszerű választási mandátum optimalizáló „pacsizáson”! Ez az elutasítottság megmutatja, hogy nem az egymás között kialkudott listás helyek, mandátumok fogják a NER-t megroppantani!

Ezt a rendszert csak olyan politikai tömb/tömbök roppanthatják meg ahol a felfogásukban, alapelveikben, céljaikban és programjaikban egymáshoz illeszkedő civilek, politikai szervezetek bizonyítják alkalmasságukat!

Szerintem ma ez a definíció nem érvényes a Parlament minden ellenzékben lévő pártjára…

MP: HANUKA ÜNNEPÉN

HANUKA ÜNNEPÉN 

A „Roma Büszkeség Napján” megkezdett és az emlékezetes ünnepeimről,napjaimról szóló sorozatot folytatom, talán a legismertebb zsidó ünnepről történő megemlékezéssel és némi magyarázattal.

A Hanuka ünnepnapjainak  nincs a szombathoz hasonló légkörük. Mégis különböző vallási szertartások kötődnek hozzájuk, amelyek különleges történelmi jelentőségüket hivatottak tükrözni. A Tóra utáni kor legfontosabb ünnepei között tartják számon, mert ugyan nem a Tórán alapul (ilyen még például a Purim is) abban viszont egyedi, hogy jelentős hadi eseményt örökít meg a nép emlékezetében.

Hanuka ünnepe kiszlév hó 25-én (ma, 2018. 12. 02. napnyugta után) kezdődik, és nyolc napig tart. Annak a fontos győzelemnek állít emléket, amelyet a Makkabeusok három évig tartó szabadságharc után arattak az Izraelt elfoglaló szíriai görögök fölött, és legyőzték a görögök hellenista zsidó támogatóit is, akik változtatásokat akartak bevezetni a zsidó vallásgyakorlatban. A harc i. e. 165-ben a Jeruzsálemi Templom visszafoglalásával, megtisztításával és újra avatásával ért véget. A „chánuká” azt jelenti: „felavatás”, és arra utal, hogy újra Isten oltalmába ajánlották a Templomot, amelyet a pogány bálványok és praktikák beszennyeztek. De az emlékezés szól a nyolc napon át égő mécses csodájának is, mikor az egy napra elegendő kóser olaj nyolc napig égett a mécsesben, biztosítva az új olaj előállításához szükséges időt.

A Hanuka, a judaizmusban az egyistenhívő zsidó vallás diadalát is ünnepli a hellenizmusnak a  különböző vallásokat/vallási elemeket összemosni igyekvő törekvései felett.

  • A legfontosabb vallási szertartás az, hogy minden este meggyújtják a hanukai menóra lángját. A hanukai menóra nyolckarú kandeláber, amelyen külön helye van a „szolgalángnak”. A karok lehetnek gyertyatartóként vagy viaszmécstartóként kiképezve. A lángokat a „szolgával” gyújtják meg: amelyet sámásnak hívnak.
  • A hanukai menóra lángját nem szabad gyakorlati célra – olvasásra, világításra, cigarettagyújtásra stb. – használni. A „szolgagyertya”, arra való, hogy ha szükséges, ennek lángját használhassuk.
  • A menórát az ablak közelében kell meggyújtani, hogy kívülről látni lehessen, ezáltal nyilvánosan hirdesse Hanuka csodáját.

Ez az ünnep a téli estéken különösen meghitt és sok vidámsággal teli. A felnőttek és a gyerekek “trenderlivel” (hanukai pörgettyű) játszanak, olajban sült finomságokat kapnak és hanukai dalokat énekelnek. Az elbeszélők Hannára és hét fiára is emlékeznek, akik inkább a mártírhalált választották, mintsem hogy megszegjék Isten törvényét és leboruljanak az idegen istenek előtt.

Ennek az ünnepnek semmi köze karácsonyhoz. Ennek ellenére sokan párhuzamot vonnak a két ünnep között, mivel az évnek ugyanarra a részére esnek, mindkét ünnepnek tartozéka a gyertyaláng és mind a két ünnepkor ajándékot kapnak a gyerekek. Azonban zsidók számára ez kevésbé jelentős ünnep (megengedett a munka) mint a karácsony a keresztény vallásúak számára. Az ajándékozás pedig az együttélés során lett az ünnep része, hogy a zsidó gyerekek rossz érzéseinek elejét vegyék kis társaik karácsonyi ajándékait látván.

Legyen  Hanuka ünnepe mindenkinek vidám és boldog!

(Forrás: Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni)

 

FALUDY GYÖRGY: 1956. Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton.

Az elsőn állt egy szőke kapitány.

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben,

kezében cekker. Görbén sántikál.

A tankokat nem látja és nem hallja,

de a kapitány jelt ad megállásra,

mert elgázolnák. Aztán figyeli

az öreg nőt. Mint hogyha anyja lenne:

„Lassan mamus. Ha sietsz, elesel.”

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel

és eltűnik balról egy kapuban.

Az oroszok nagyon türelmesek.

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul.

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik

a háztömböt, honnét a néni jött.

VÁSÁRHELYI MÁRIA: Október 23.-ról rendhagyóan…

Kedves Olvasó,

nézze el nekem, ha megemlékező írásom nem olyan lesz, amit el lehet várni egy szövegtől, amelyet az ember egy jeles magyar ünnep – 1956. október 23. – 62. évfordulójára ír. Hogy miért e rendhagyó ez az írás, arra több okom is van.

Nehéz ünnepi emlékezést írnom, mert azok közül, akik a forradalom aktív résztvevői és az én gyermekkorom, gondolkodásom, értékrendem meghatározói szereplői voltak, már alig valaki van közöttünk. Számomra ők voltak a mérték, a menedék és a vigasztalás. Az értelmiségiek, akik a forradalom idején a Nagy Imre kör tagjai voltak, életük végéig szorosan összetartó, együtt gondolkodó, egymást segítő szövetségben-barátságban éltek. Az életüket tették arra, hogy Magyarország egy szabad, független, demokratikus ország legyen. Számomra pedig olyanok voltak, mintha mindannyian a családom tagjai lettek volna.  És persze nagyon rossz, hogy már alig valaki van közülük közöttünk.

De nehéz emelkedett, ünnepi sorokat írni azért is, ami magával az ünneppel, az 56-os forradalommal a társadalmi emlékezetben történt. A Kádár-korszak idején nemcsak hogy hallgatás övezte a forradalom emlékét, hanem jól emlékszem, hogy október 23. környékén, egyszerre csak megszaporodtak a rendőrök a köztereken, a temetőkben és a nyilvános szórakozóhelyeken. A mi házunk környékén is rendre megjelentek és szorgosan vizslatták a környéket – sem azelőtt, sem azután soha nem látott -, feltűnően civilnek öltözött személyek. Az államszocializmus célja az volt, hogy kitörölje az emberek fejéből a forradalom emlékét és egyben a hatalom urainak gyalázatos árulását, a forradalom bukása után elkövetett bűneit. Az én gyerekoromban és fiatalságom idején már az is bűnnek számított, ha valaki forradalomként és nem ellenforradalomként emlegette az „56-os sajnálatos eseményeket”, a megemlékezés pedig tilos volt. Nagy Imrét és mártírtársait még az sem illette meg, ami a rablógyilkosoknak is kijár; hogy hozzátartozóik és barátaik méltó módon eltemethessék őket. Jeltelen sírokban, arccal a föld felé hantolták el őket a hajnali órákban, amikor még senki nem járt a temetőben. Élénken emlékszem arra, ahogy családommal, mint afféle összeesküvők botorkálunk a rákoskeresztúri köztemető elhagyatott, gazzal borított parcellái között, és a felnőttek próbálták kitalálni, hogy melyik jeltelen sírba temethették el barátaikat, harcostársakat. Miközben a bokrok egyre-másra megreccsentek, titkos rendőrök hada figyelte vizsla szemekkel, hogy kik bolyonganak, miről beszélgetnek a parcellák között.  Aztán a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor azt gondolhattuk, hogy 1956 emléke végre a helyére kerül a közgondolkodásban, a forradalom bevonul a magyar történelem egyébként nem túl számos dicsőséges eseménye közé, a hősöknek és áldozatoknak megadjuk a végtisztességet és az utókor büszkén gondol majd rájuk.

Mert 1956 emléke megérdemelte volna, hogy végre méltó helyre kerüljön a magyar történelemi emlékezetben. Nemcsak azért mert azokban a napokban a magyar nép fellázadt az önkény és az elnyomás, a megfélemlítés és a hatalmi terror ellen, hanem mert mindez történelmünk azon nagyon ritka alkalmai közé tartozott, amikor a többség valóban egyet akart; szabadságot, demokráciát és független Magyarországot. De büszkeséggel tölthet el minket az is, hogy Magyarország volt az első, a szovjet birodalom országai közül, amely fegyveresen fellázadt a szovjet megszállás és a diktatúra ellen. Azokban a napokban az egész világ közvéleménye Magyarország felé fordult és minden demokrata ennek a kis népnek drukkolt. Ám ahogy a forradalom gyorsan elbukott 1956-ban, a rendszerváltást követően rövid idő alatt szertefoszlott annak a reménye is, hogy a forradalom elfoglalhatja az őt megillető helyét az utókor emlékezetében. Azok, akiknek szívügye volt ez, már a kilencvenes évek elején tanúi lehettek annak, hogy hogyan üresedik ki néhány év alatt a forradalom emlékezete, hogyan veszi át a kérész életű büszkeség helyét a közöny 1956-tal összefüggésben. És megkezdődött a 35-40 évvel korábban történtek aktuálpolitikai szempontok által vezérelt kisajátítása, a történelem átírása is. A forradalom ötvenedik évfordulóján történt események pedig a rendszerváltás óta eltelt időszak legsötétebb lapjaira tartoznak. Hogy pontosan mi történt 2006. október 23-án azt valószínűleg már csak az utánunk következő generációk történészei fogják tudni pontosan feltárni, az azonban hogy a korabeli szélsőjobboldal semmilyen eszköztől vissza nem riadva, a demokratikusan választott kormány erőszakos eszközökkel történő megbuktatására kívánta felhasználni az alkalmat, a forradalom emlékének a meggyalázása volt. És 2006. október 23-ának nyomasztó árnyéka, ma és még sokáig hosszabb lesz, mint 1956. október 23-nak emléke.

Végül nehéz ünnepelni ezen a napon azért is, mert nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ma éppen azoknak az eszméknek a sírja körül állunk, amelyek közös akarása 1956. októberében néhány napra egységbe kovácsolta a magyar népet. Jószerivel még meg sem tanultunk demokrataként, szabadon és szolidárisan élni egy új világban, és már szét is foszlottak azok az álmaink, amelyeket egy modern, demokratikus Magyarországról szőttünk. Abban pedig, hogy a magyar társadalom ilyen könnyen feladta az ezekért folyó küzdelmet mindenkinek megvan a saját felelőssége, nemcsak a jobboldalnak, hanem a történelem és a nemzeti identitás kérdései iránt teljesen érzéketlen baloldalnak és a liberálisoknak is. A forradalom évfordulójára emlékezés a jobboldalon a pártpolitikai haszonszerzés eszközévé, a baloldalon és liberálisok körében pedig afféle letudandó „musz-feladattá” vált.

A forradalom hatvanadik évfordulójának botrányról-botrányra bukdácsoló hivatalos megünneplése pedig hosszú időre besározta ünnepünket. A kormány közpénzekből tízmilliárdokat költött arra, hogy elhazudja, átírja 56 emlékezetét. A forradalom tablójáról megpróbálta teljesen kiradírozni a baloldal és a polgári liberálisok szerepét, úgy gondolva, hogy ha elegendő pénzt költ el erre, akkor kisajátíthatja, felvásárolhatja a forradalom emlékét. Az ünnepségek középpontjába a „pesti srácokat” állította, akik valóban hősiesen harcoltak azokban a napokban, ám ők szociológiailag és politikailag is egy teljesen heterogén, definiálhatatlan tömeget alkottak, akik teljesen eltérő motivációk és célok érdekében harcoltak az utcán; voltak közöttük szélsőjobboldaliak, konzervatívok, baloldaliak és olyanok is jónéhányan, akik csak egy jó balhét látták az utcai összeütközésekben. Nem vitás, hogy ők is a forradalom fontos résztvevői voltak, ám úgy emlékezni egy ilyen eseményre, hogy szót sem ejtünk a forradalom értelmiségi és munkás vezetőiről, a lázadást elindító egyetemistákról, a Petőfi Körről, a gyárakban és üzemekben alakuló munkástanácsokról, csak azért mert ezek egytől-egyig baloldali szerveződések voltak – ez több mint történelemhamisítás, ez a magyar nép megfosztása saját történelmi identitásának, önbecsülésének egy fontos szeletétől. A forradalom hatvanadik évfordulójára milliárdokért megrendezett ünnepség sorozat, botrányokba és köznevetségbe fulladt és tovább amortizálta a forradalom emlékezetét.

Mára pedig elérkeztünk oda, hogy a kormány a forradalom vezetőjének, Nagy Imrének a szobrát el akarják távolítani onnan, ahol több mint 20 éve áll, helyére pedig a harmincas évek közepén felállított Nemzeti Vértanúk rekonstruált emlékművét kívánják állítani. A kimondhatatlanul ízléstelen és giccses szoborkompozíció a Tanácsköztársaság idején meggyilkoltaknak állít emléket, azt üzenve, hogy ők és csakis ők voltak a XX. század nemzeti vértanúi. Ezek szerint nem voltak vértanúk a világháborúk katonai és civil áldozatai, a Fehér Terror idején meggyilkolt ezrek és a forradalom áldozatai sem.

A Nagy Imre szobor eltávolítása sokkal többet jelent egy szobor áthelyezésénél. Valójában a rendszerváltást és a köztársaságot szimbolizáló emlékművet akarják eltűntetni közös emlékezetünkből. Hiszen Nagy Imre újratemetése a rendszerváltás és a demokratikus köztársaság megszületésének szimbolikus eseménye volt, a közgondolkodásban egyet jelent a diktatúra összeomlásával és a demokratikus Magyarország megszületésével.

Ám mivel most mégiscsak a forradalom néhány dicsőséges napjára emlékezünk, szeretnék néhány bizakodó megjegyzést is tenni.

Amint a korabeli dokumentumokból és visszaemlékezésekből kiderül, a forradalom kitörése még annak későbbi vezetőit is teljesen váratlanul érte. Nem volt ember, aki akár előtte egy nappal is sejtette volna, hogy az elégedetlenség és a szabadságvágy olyan hatalmas tömegeket fog az utcára vinni, ami elsöpri a Rákosi-rendszert. A változások a történelem során mindig a legváratlanabb pillanatokban indultak el, akkor, amikor senki nem számított ezekre. 1956 őszén éppen elkezdtek javulni az életszínvonal alakulását jelző mutatók értékei, éppen elkezdett érzékelhetővé válni az emberek életkörülményeiben valami kis javulás. Csakhogy a pohár is éppen addigra telt be a tömegek számára. Már nem érdekelte őket, hogy néhány forinttal többet költhetnek élelemre, hogy több jut ruházkodásra, visszavonhatatlanul elegük lett a diktatúrából. És ha nem is ilyen sebességgel, egyik napról a másikra, de ugyanilyen váratlanul ért minket a rendszerváltás is. Bár éreztük, hogy rogyadoznak az eresztékek, azt gondolom, hogy 1987-ben még senki nem sejtette, hogy egy évvel később összeomlik a végeérhetetlennek tűnő szovjet birodalom.

Minden okunk megvan rá, hogy úgy érezzük 1956 eszményei, a demokrácia és szabadság ügye ismét elbukott Magyarországon. Ám bízzunk abban, hogy a legváratlanabb pillanatban egyszer csak újra betelik az emberek számára a pohár, és tömegek fognak vonulni az utcán demokráciát követelve. Ahogyan ez 1956 őszén történt.

MP: UTÓREZGÉS – 2018. AUGUSZTUS 20.

Néhány nap kell, hogy a jelentős dolgok leülepedjenek és amennyire lehet érzelem mentessé váljanak.

Az Államalapítás ünnepéről sokáig úgy véltem, hogy erről, a lényeget tekintve, az egész nemzet  valóban egyformán gondolkodik.

Ismét tévedtem, mikor megláttam az ország legfontosabb és nagyon sok szimbolikával bíró közintézményének épületén, a Parlamenten, azokat a történelembe nem illeszthető „keresztes díszlet – zászlokat”!

Mert ez a díszlet hamis és művi! Mert ez a díszlet a 1930.-as évek hangulatát hozza vissza ami méltatlan a magyar nemzetet, kultúrát megtartó Államalapítás megünnepléséhez!

Géza fejedelem és I. István egymás nélkül nem is igazán érthető meg. Az apa volt a „politikusabb” , a stratéga, míg István a megkezdett munka precíz befejezője, a magyar egyház megalapítója és így az államiság alapjainak is megteremtője. A két méltóság felfogásának hasonlóságai és akár különbségei nem üzennek a ma emberének, politikusainak a vízióról, szövetségről, kompromisszumról és tennivalókról sokkal aktuálisabbat mint a díszlet-zászlók?

I.Istvánt két fennmaradt tőrvénykönyve révén műveltnek, céltudatos, keménykezű uralkodónak ismerhetjük meg aki elég jól ismeri a Szentírást, és benne a szeretetről, könyörületről szóló elvárásokat is, hiszen így figyelmezteti Imre herceget az Intelmek X. fejezetében:„ Ennek okából hát, szerelmetes fiam… kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva…  légy kegyes… még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”

Mert, hogy  István király felismerte a Szentírásban azokat a gondolatokat amelyek nemcsak királlyá, de bölcs államférfivé is tették. Ezek között nem nehéz megtalálni azt is, amely elősegíthette intelmét a külföldiekről.

„„A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (Lev 19,34)

Ha ismerős ez utóbbi idézet az nem a véletlen műve, hiszen ez év elején többször is idézve lett, mivel ez a mottója Ferenc pápa  üzenetének mely a migráció problémáival foglalkozik. Hiteles válasz, több elődjének gondolataira is támaszkodva, a kor valódi kihívására, nem megkerülve a problémát és nem díszlet mögé bújva – szerintem.

És a kör bezárult…  régi, ódonnak hitt, évezredes üzenetekről derül ki, hogy máig érvényesek, mert Emberről szólnak Embernek … egyenesen és érthetően!

Általában a díszlet fő funkciója az illúzió megteremtése, a valóság elleplezésével.

A díszlet – zászlok azonban nem fedik el ha István király immár évezrede érvényes, erkölcsileg ma is helyes intelmeit semmibe veszik.

A díszlet – zászlok azonban nem teszik elfogadhatóvá ha az éheztetést „nem megfelelő ellátásnak” nevezik.

A díszlet – zászlok azonban nem teszik meg nem történtté, hogy 2018. augusztus 20.-án „A veletek lakó idegen” aki rászorult, nem kaphatott élelmiszer adományt.

A díszlet – zászlok azonban nem adnak felmentést ha az útmenti szemetelést mantrázzák a valódi gondok és problémák rovására.

A díszlet – zászlok azonban nem fogják elfedni a nacionalista hangulatkeltést, ha a mártír halált választó Miniszterelnököt megtagadva, szobrát elvitetve, a trianoni sebeket újra és újra feltépő emlékművet állítanak a Parlamenthez közel.

A díszlet – zászlok azonban azt sem fedik el, hogy ezt a szégyent nem az ezzel foglalkozok tárták elénk, hanem a szerényen rendíthetetlen lelki pásztor.

Barátsággal: mp

mp@kerekasztal-mp.hu