CSEH KATALIN: Március 15. üzenete

 

Nem szégyellem bevallani: március 15-e sokáig számomra egy volt a kötelező iskolai ünnepségek közül. Az iskolai megemlékezések sajátja pedig sokszor az egyhangúság, az ismétlődés, a szavalóverseny, és az iskolaigazgatók által elmondott indokolatlanul hosszú beszédek. Az események történelmi súlya akkor kezdett igazán megfogalmazódni bennem, amikor a Toldy Ferenc Gimnázium talán elsőéves diákjaként, csodálatos Grusz Gergely magyartanárunk segítségével elkezdtük szétszálazni az eseményeket. Akkor gondoltam bele először abba, hogy a korábban csak fekete-fehér portrékon látott, távolinak tűnő bajszos férfiak igazából az akkori önmagamnál alig pár évvel idősebb, nincstelen, de végtelenül bátor srácok voltak, akik pusztán saját igazságérzetük által hajtva szálltak szembe a megdönthetetlennek tűnő hatalommal.

Talán közhely, de március 15-e számomra a mindent legyűrő, talán vakmerőnek tűnő, történelmi erejű bátorság üzenetét hordozza. A márciusi fiatalok kiállása annak a története, hogy igenis, mégis megéri felemelni a szavunkat azért, amiben hiszünk – akkor is, ha a másik oldalon a végtelennek tűnő anyagi és katonai forrásokkal bíró, a magyarok alkotmányosságát elutasító birodalom áll. Valószínűleg Petőfire, Jókaira, Vasvárira és társaikra is álmodozó, naiv idealistaként gondoltak sokan a családtagjaik, barátaik közül. Biztos vagyok abban is, hogy őket is rengetegen bátorították arra, hogy a kávéházakban való szervezkedés helyett keressenek inkább egy rendes munkát, neveljék békében a gyermekeiket, és ha jót akarnak, akkor semmiképpen se húzzanak ujjat a hatalommal.

 

Majdnem kétszáz év távlatából azonban világosan látszik az, hogy mennyire sokat köszönhet az ország annak, hogy pár bátor fiatal nem a könnyű utat, a megalkuvást választotta. Ezek a huszonpár-éves srácok az elveik, a hazáról alkotott víziójuk által hajtva kivitték a politikát az utcára, felrázták a társadalmat, széleskörű támogatottságot állítva a korábban kizárólag a politikai elit körében vitatott reformtörekvések mögé. 1848 március 15-e a változás, a haladás iránti igény felszínre törését, a társadalmi hovatartozás nélküli együttműködést hozta magával. A kiállást azért, hogy Magyarországra is elérjen végre a fejlődés, a modernizáció, a demokrácia korszaka. Követeléseik a sajtó szabadságáért, a közterhek igazságos viseléséért, a valódi népképviselet megteremtéséért akkor radikálisnak számítottak, de alapvető jelentőségük mind a mai napig kristálytisztán látható.

 

Sajnos a magyar társadalom olyan, hogy sokáig tűri az elnyomást, a megaláztatást, a zsarnokságot. De láthatjuk a történelmünkből, hogy mindig van egy pont, amikor már pattanásig feszül a helyzet, a magyar nép pedig leveti láncait. A magyar társadalom hisz a szabadságban, a jogállamban, a népképviselet elvében. Amikor pedig felemeli a hangját, kimegy az utcára, akkor rendszereket tud megdönteni. Ez történt 1848-ban, amikor a régi rendet az alkotmányosság váltotta fel. Ez történt 1956-ban, amikor a kommunizmus elnyomását nem viselték tovább az emberek és megdöntötték a Rákosi-rendszert.

És ez történik 2019-ben, amikor az Orbán-kormány nem fél átlépni semmilyen határt, Európa szívében bontja le a demokráciát, a jogállamot, a szabadságot.

2019-ben rajtunk a sor, hogy Magyarországot megváltoztassuk. Tennünk kell azért, hogy mint őseink, egy új reformkor kezdődjön a magyar történelemben. Ez a reformkor azonban nem maradhat meg a határainkon belül. A populizmus korában egész Európának szüksége van egy reformkorra.

Ennek a reformkornak pedig ugyanazon elveket kell képviselnie, mint amiket ‘48-as hőseink vallottak: a szabadságot, a jogállamot és a népképviselet elvét.

 

(A szerző orvos, a MOMENTUM elnökségi tagja és EP listavezetője)

IVÁNYI GYÖRGY:  Majommenet

Liberté kontra fraternité.

A szabadság: a saját- és szeretteink sorsára, önfenntartásunkra és jövőnkre vonatkozó döntéseink képessége és lehetősége; rendelkezés önmagunk, teljesítményünk és javaink felett.

A szolidaritás: az, hogy a szabadságukhoz szükséges jogokkal, javakkal, képességekkel és lehetőségekkel ne csak magunk, mások is rendelkezzenek.

A szabadság és szolidaritás csatája a polgárság diadalmas hatalomátvétele óta tűnik a nyugati civilizáció kulcskérdésének. Hiszen ehhez a két alapértékhez fűződő viszonyuk szerint szerveződtek a polgári demokráciák politikai pártjai, eszerint helyezkednek el a parlamenti patkóban (a szabadságuknak nagyobb súlyt adók többnyire a jobb-, az inkább szolidaritáselvűek a baloldalon), és a két érték egyensúlyát kereső változások dinamikáját követve változik, a polgárosodás kezdetei óta, a harmadik alapérték, az égalité tartalma is.

A megújuló, hol verbális, hol politikai, hol a szavakon fegyverig, vérig túllépő csatákban a „baloldali vagyok”, „jobboldali vagyok” identitássá merevedett. Amelyért (vagy csak a nevében) emberek készek akár meghalni is.

Ám valóban ilyen súlyos lenne ez a konfliktus? Ez az alapkérdés? A nyugati civilizációban a szabadság kontra szolidaritás játékai és csatái arányokról és súlyokról szólnának.  Hol valamivel több szabadság, hol valamivel több szolidaritás, szinte folyamatos, mindkét irányú korrekciók… hiszen saját szabadságunk fenntarthatatlan, ha azt mások nem tisztelik. S ha akarnák se tisztelhetnék, ha mi nem tiszteljük az övékét. Az egyén szabadsága és a közösség többi tagja iránti szolidaritás (legyen utóbbi önkéntes vagy kényszerű, avagy mint leggyakrabban, a kettő között), egymás ellenpontjai – ugyanakkor feltételei.

Ha viszont az emberek nagy tömege olyan helyzetbe kerül, hogy nem tisztelheti mások szabadságát (jogait, teljesítményét, vagyonát) mert saját túlélésének feltétele mások szabadságának korlátozása, javainak kisajátítása; vagy épp fordítva, attól retteg, hogy mások korlátoznák szabadságát, sajátítanák ki javait ugyanezért – akkor kiléptünk a nyugati civilizációból. A dzsungelben se szabadság, se szolidaritás.

Ezzel a félelemmel – innen az éhség, onnan a kisajátítás fenyegetésével – operálnak a „bal” és „jobb” szélsőségesei, akik számára a szabadság-szolidaritás között nem „és”, hanem „vagy” a kötőszó. S mivel szabadság és szolidaritás egymást tételezi, egymásból építkezik, a logikai ellentmondás feloldása végett bevezettek egy újítást.

Feltalálták a kollektív szabadság fogalmát. „Jobbról” a nemzet (család, faj, az igaz hit követői), „balról” a nép (emberek, elnyomottak, kizsákmányolt proletariátus) lenne az a közösség, amelynek érdekei felülírják saját tagjaiét (meg mindenkiét), amelynek szabadsága és kollektív jogai nevében mindenki másé korlátozható. A 19. század végén egyszerre, együtt virágozott fel „jobbról” a nacionalizmus (vele a faji vagy kulturális szupremácia gondolata); „balról” pedig a jogok és javak nem a szabadság és szolidaritás játékában változó, hanem abszolút egyenlőségét követelő kommunista gondolat.

A kollektivizmusok felvirágzásával megszaporodtak a hamis ügynökök, akik csak az ügynökségi anomália trivialitását nem árulták közösségüknek, híveiknek. Azt, hogy az ügynök (legyen megválasztott vagy önmagát kinevező vezér, akár istenkirály) első sorban önmaga érdekeit képviseli, csak utána megbízóiét. Legyen a megbízó nép, nemzet, elnyomott proletariátus, maga az Úr… amit akartok.

A kollektivizmusok felvirágzásával, egy csodálatos ipari forradalom, globalizáció, a szabadság és jólét példátlan bővülésé után,  száz évnyi szinte zavartalan, csak az ember által működtetett rendszerek szokásos anomáliáinak és válságainak kitett fejlődési folyamat tört meg. A „Nyugat” beszerzett magának két világháborút, pusztító forradalmakat, „jobboldali” és „baloldali” szörnyrendszereket. Iszonyatos veszteséget, vért, pusztulást.

A kitérővel eltelt a 20. század nagyobbik fele. Nyugat-Európa, a második nagy háborút követően, visszatért a fejlődés fővonalába. A kitérő Kelet-Európában a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójáig tartott, konszolidációjának folyamata még ma is nyitott. A transzformációs válság ma is tart, sőt megfertőzte a „Nyugatot” is. Most, a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság újabb fél évszázados –  épp a kelet-európai rendszerváltásban kicsúcsosodó – diadalmenete, a szabadság és jólét  soha nem látott bővülése után, újabb kitérő fenyeget.

Ne hagyjátok barátaim, hogy hamis ügynökök ismét sehová sem vezető menetekbe tereljenek. Egy fél, a világnak ebben a részében majd évszázados kitérő elég volt.

Bármilyen hangosak a bal és jobb csatái, akármekkora lehetőségeket kínálnak a mozgalmak vezéreinek a hatalom és üzlet megszerzéséhez és megőrzéséhez, a talpasaiknak pedig bármilyen csodás illúziókat, a „front” nem a bal- és jobboldal között húzódik. Hanem a szabadságot és szolidaritást egymást feltételező egységként kezelő nyugati civilizáció, és az abból kilépni szándékozók között.

 

 

 

LENDVAI Ildikó: … szeretnék konkrét lenni!

 

Bocsánat, ez most iszonyú hosszú lesz, de szeretnék konkrét lenni. Elolvastam t.i. néhány olyan “hazaárulózó” kommentet, amellyel Ujhelyi Istvánt vagy másokat átkoztak a Sargentini jelentés kapcsán. Tessék nyugodtan engem is hazaárulózni, de csak némi tájékozódás után! Ez a poszt azoknak szól, akik a közmédiának elhitték, hogy ez magyarellenes javaslat.
Nem. Kifejezetten magyarbarát, állampolgárbarát. Csupa olyasmin szeretne változtatni, ami a Fidesz-szavazóknak is fájhat. Ha megkapja a kétharmadot, először ajánlásokat fogalmaznak meg a magyar kormánynak arról, miben kellene lépnie. Bármilyen retorzió (pl. a szavazati jog átmeneti felfüggesztése, de nem kizárás!) csak akkor következhetne, ha nincs pozitív változás az életünkben.
Nézzük a 12 fejezetet! Aki nem bírja szusszal, azt arra kérem, ugorjon egyenesen az utolsóra. Utána mondja, ha még mindig úgy gondolja, hogy le vele!                    1. Alkotmányos és választási rendszer: Baj, hogy “korlátozták az Alkotmánybíróság jogkörét”, főleg, hogy az állampolgárok már nem fordulhatnak közvetlenül hozzá. Baj, hogy az EBESZ jelentése szerint “a 2018-as kampány heves volt, ám az ellenséges és megfélemlítő kampányretorika korlátozottan hagyott helyet a lényegi vita számára”. Az “Állítsuk meg Brüsszelt” és főleg a Soros-kampány alkalmas volt az indulatkeltésre. (Kérdezem: ebből mi nem igaz?)
2. Igazságszolgáltatás függetlensége: Elhúzódó polgári peres eljárások őrlik az állampolgárok idegeit. A legfőbb ügyészt bebetonozták. A törvénytelenül nyugdíjazott bírák helyét betöltötték, hiába kaptak jogorvoslatot, már nem tudtak hová visszamenni. (Mi ebben a tévedés?)
3. Korrupció: A hamisan kitöltött képviselői vagyonnyilatkozatokat nem büntetik. (Emlékezzünk Rogán táguló házára!) Visszaélések, korrupciós gyanú az uniós támogatások elosztása körül. (Tán nem?)
4. Adatvédelem: Nem lehet rendesen hozzáférni a kormányzati adatokhoz. (Így bizony: hónapokig kell pereskedni azért, ami ránk tartozik.)
5.Véleménynyilvánítás szabadsága: A köztévé, közrádió “híradásai és szerkesztői módszerei egyértelműen a kormánykoalíciónak kedveznek”. (Ha nem hiszed, kapcsold be!)
6.Tudományos élet szabadsága: Oktalanul korlátozzák a külföldi egyetemeket. (A jelentés készítésekor CEU-botrány már volt, de még el sem kezdték el lőni az MTA-t)
7. Vallásszabadság: A parlamenti kétharmad dönti el “önkényes kritériumok alapján”, kiből lehet bevett egyház, és kitől vonják meg a jogot. (Ha tamáskodsz, olvasd el az egyházi törvényt!)
8. Egyesülési szabadság: Az új civil törvény “megbélyegezné a nem kormányzati szervezeteket”, “állítólagos nemzetközi összeesküvéssel” vádolja őket.
9. Egyenlő bánásmód elve: Számos hátrány éri a fogyatékosokat. (Gondoljunk az őket gondozók ápolási díjára, a járművekre és metróállomásokra!) Jelentések szólnak arról, hogy több idős- vagy fogyatékos-gondozó intézményben “embertelen vagy megalázó a bánásmód”.(Erről még a köztévé is hírt ad.) Nem emelik törvényerőre a családon belüli erőszak ellen fellépő isztambuli egyezmény. (Talán igen?)
10. Kisebbségek, védelem a gyűlölködés ellen: Nem mindig járnak el a gyűlöletbűncselekményekkel szemben. Többek között erősödik “a szegényekkel, hajléktalanokkal szembeni intolerancia” .Cigányügyek. (Csak nézzünk be egy-egy basáskodó polgármester házatájára!)
11. Menedékkérők, menekültek, migránsok: (A kormány úgy tesz, mintha kizárólag erről lenne szó mind a 12 fejezetben.). A menekültkérdés kapcsán gyakran gyűlöletet keltenek. Nem megfelelő állapotok a tranzitzónában, emberi jogi ellenőrzés kitiltása. (Ebben a fejezetben sem igénylik az engedély nélküli bevándorlást, csak az emberi és törvényes bánásmódot. Még a kvótavitába sem másznak bele. A jelentés készítésekor még nem robbant ki az éheztetési botrány és a letelepedési kötvénnyel behozott gyanús figurák ügye.)
12. Gazdasági és szociális jogok: (Szerintem a legfontosabb és a kormány által leginkább elhallgatott fejezet) . A jelentés kárhoztatja a rengeteg kilakoltatást, és főleg, amikor a gyerekeket kiszakítják a családból. (Devizahitelesek, figyeltek?) Szóvá teszi a gyerekszegénységet, a hajléktalanok bűnözőként kezelését, azt, hogy “az öregségi nyugdíj minimál-összege nem megfelelő”, hogy az Unióban nálunk a legrövidebb és a legkisebb összegű a munkanélküli ellátás, hogy “nem garantált a szociális szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés”.(Ki meri cáfolni?) Kárhoztatja a sztrájkjog és a munkavállalói jogok korlátozását.

Te nemet mondanál arra, hogy ezeken változtatni kell? Én igent mondok …

(Megjelent: 2018-09-11 Facebook)