MP: NO COMMENT! 2019, BUDAPEST

(Budapest önkormányzatainak jelenlegi és következő vezetői!

Mit tesztek a fizikai erőszakban is megnyilvánuló gyűlölködés ellen ellen?)

 

Rézműves Benjámin  Dániel  bejegyzése Facebook-n 2019-09-10:

Tegnap késő délután a budapesti Árkád előtt két kopasz férfi megtámadott engem, és a terhes feleségemet. Heves és agresszív hanggal kiabáltak ránk: “Mocskos arab bevándorlók vagytok, húzzál el a terhes asszonyoddal, mert csak szaporodni tudtok!!!”
Én kezemmel próbáltam védeni a mellettem remegő, síró terhes feleségemet, majd a pillanat törtrésze alatt belefejelt a szemem fölé.
Ahogy a szememhez kaptam, meghőköltem a vérnek látványától. Abszurdnak tűnt minden…
Budapesten, késő délután azért vernek meg, mert feltehetőleg arabnak nézel ki, vagy barnább a bőröd? …

A valódi tettestársakat; a gyűlöletet és félelmet sajnos nem lehet a joggal visszatartani. Az évi több száz milliárd forintból működő folytonos kormányzati gyűlölet-propaganda kinyitott egy olyan szelencét, ami a valóságra betegesen nemet mondó, önmaga szerencsétlen sorsáért folyton másokat okoló tömegnek hívunk.

Magyarország nagyon rossz útra tévedt.
A félelmekben nincs szabadság.

 

 

Egy elárult nép elmélete

Rézműves Benjámin  Dániel cikke Mérce-n 2019-04-24

A harmadik magyar köztársaság politikai elitje kevés dologban tudott konszenzusra jutni, aminek a leglátványosabb, társadalmi kimenetele a romák helyzete. A rendszerváltás óta számos elhibázott, elhamarkodott döntést lehetne felsorolni a mindenkori kormányok ellen. Vegyük górcső alá Magyarország lakosságának tíz százalékát érintő, 2010 utáni rossz döntések halmazát.

A 2010 után történő politikai elitcserétől sokan változást reméltek, de 9 év távlatából elmondható, hogy inkább negatív előjelet mutat a kormányzat hatékonysága. A ,,fülkeforradalom” erős legitimációt adott a Fidesz-KDNP-nek, ami jelentős előrelépést jelenthetett volna a roma közösségek sanyarú társadalmi, gazdasági, oktatási és egészségügyi mutatóinak megváltoztatására.

A kormány a szociális háló drasztikus leépítésével, a tankötelezettség 16 évre való leszállításával , az intézményi szinten dupla normatíváért szegregáló egyházi iskolákkal, illetve a szegregátumok fel nem számolásával konzerválja a nyomort egymillió polgárának.

A problémamegoldás helyett a problémahalogatás lett az új irány. Az EU reintegrációs pénzek nem a magyar vállalkozók, és a lehulló morzsákért harcoló cigány slepp feltőkésitésére szolgálnának, hanem arra, hogy megteremtődjenek a lehetőségek, amelyekkel az egyén változtatni tud beleszületett negatív helyzetén. Kétezertől kezdve növekedett a kapcsolati homofília, amely az azonos állásponton lévő felek egymáshoz közeledéséhez és gazdasági értelemben kvázi kizárólagos együttműködéséhez vezetett. Ezek mentén alakultak ki az olyan politikai rések, ahol a cégek nem működnek együtt a másik oldallal. A hálózatba szerveződő korrupció a közbeszerzések baráti oldalra való lepasszolása mentén jött létre, itt a vagyonos elit réteg húz hasznot.

A romák problémáiról már eposzi mértékű tanulmányok, konferenciák, stratégiák születtek, de ezeknek semmilyen ráhatása nincs a romák előrelépésére.

A kormányzati propangadában sokszor hallott „közmunkaprogram” csupán a munkanélküliség statisztikai csinosítására való, illetve a vidék Magyarországának a társadalmi refeudalizációjának a megteremtésére. Az „unortodox”, illiberális társadalompolitika képtelen a szociális hátrányok kiigazítására, sőt ennek a világnézetnek az esszenciális pontja az a libertárius érvelés, amely a hasznos versus haszontalan ember tipológiáját használja. Természetesen az orbáni illiberális felfogás ennek egy primitívebb módszerével dolgozik. Ugye jól emlékszünk Lázár János elhíresült mondatára: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”?

Paradoxnak tűnik, hogy ez a fajta szegényellenes retorika jól működik egy olyan országban, ahol a társadalom 40%-a létminimum alatt él.

Ennek politikai értelmezése az, hogy a politikai kultúrában hiányzó elem a részvételi társadalmi attitűd, ezért az állampolgár nem gyakorol kontrollt a közbeszédre. A hatalom birtokosaival szemben megnyilvánuló értékhiányos viselkedéskultúra nem eredményez közösségi problémaérzékelést, így sérül a polgárok egyéni autonómiájuknak az érvényesítési lehetősége, illetve védtelenebbé válnak a hatalom manipulációjával szemben.

A magyarországi romáknak ebből a szempontból hatványozottabban sérül mind a közösségi, mind a személyes önállósága, mert a gyűlöletpolitikának egyrészt tárgyai, másrészt a büntetés-végrehajtásban való felülreprezentáltságuk miatt visszacsatolásai is.

Némely extrém jobboldali politikai csoportosulások így tudják a „cigánybűnözés” kriminalisztikai-kommunikációs panelét erős demagógiába ágyazva politikai profittá alakítani (ld.: 2009-2015 között Jobbik, 2018-tól Mi Hazánk Mozgalom).

De a Fidesz-KDNP sem szerénykedik, ha a választóinak kell bizonyítania a cigányellenességét.

Nem olyan régen Kormosné Szombati Márta szolnoki fideszes önkormányzati képviselő arról beszélt, hogy a romák törzsi életmódjuk miatt képtelenek az integrációra, vagy Pócs János országgyűlési képviselő „kazánban a cigány” videóját is felhozhatjuk, amelyek alapján a józanabb polgároknál ők inkább minősülnek erkölcsi hulláknak, mintsem a morális minimumot tisztelő köztisztviselőknek.

Elmondható, hogy a politikai elit és a cigányok rendszerképeben számos olyan változó hiányzik, amely a rendszer mozdulatlanságát az inkluzivitás irányába tudná mozdítani. Ilyen esetekben kell a szociológiához fordulni, hiszen a miértekre és hogyanokra választ tud adni.

A hiányzó változók közül az egyik az oktatás szakmai differenciálatlansága, hiszen a cigány gyerekek szociális hátrányait az SNI (sajátos nevelési igény) eszközrendszerével reagálja le, így elveszi az esélyt a roma gyerekektől a mobilizációra. Az oktatási rendszer impotens működése viszont nem csak a roma diákok elé állít akadályokat, hanem alapvetően a társadalom alsóbb osztályaiban élő családok gyerekei elé is, aminek a következményeit hamarosan tapasztalni fogjuk a gazdaság és a társadalom predikatív viszonyában.

Egyre többen zuhannak ki funkcionális analfabétaként az oktatási rendszerből, és hacsak nem Európa összeszerelő üzemévé válása hazánk középtavú célja, akkor egyre sürgetőbbé válik az oktatás újragondolása.

A másik hiányzó változó pedig a társadalmi szolidaritás, a kölcsönös társadalmi függőség, hiszen ezek hiánya teszi a romaproblémát társadalmi-strukturális kérdéssé, amit lehet az újraelosztás, vagy éppen egy erősebb szociális háló kiépítésével kezelni.

Az egyik használható modell a probléma megértésének kibontásához V.W. Turner angol antropológus koncepciója. Turner funkcionális osztályokból indul ki, így négy kategóriát állít fel:

  1. felül lévők-privilegizáltak: a hatalom birtokosai.
  2. belül lévők-integráltak: dolgozók.
  3. küszöbkategória-liminálisok : akik kint is, bent is vannak (értelmiségiek).
  4. kivül lévők: akik a peremre szorultak.

Ebben a modellben Magyarország 40%-a a ,,kívül lévők” csoportjában helyezkedik el, amit súlyosbít, hogy a társadalomban a folyamatok körkörösen zárulnak, így a zárt társadalom autarkiája gátat szab az erőforrások egyenlő elosztásának.

Úgy vélem, hogy a cigány-, és szegényellenességet egyik részben fenntartó, rosszul működő újraelosztási rendszer mellett ugyanennyire fontos az a társadalomszervező elv, amely nálunk Magyarországon zsákutcára futott: a nacionalizmus. A nemzet polgári fogalma radikálisan különbözik a feudális nemzettől: a Fidesz ,,nemzet-koncepciója„ inkább mutat hasonlóságot a feudalizmushoz kötött értelmezéssel, mint a polgárival.

Kelet-Közép Európa egyik sarkalatos problémája, hogy hiányoznak a polgári együttműködést elősegítő és a szélsőséges egyenlőtlenséget mérsékelni képes források.

Az integrációhoz ugyanis nem elég a piacgazdaság kiépülése – a társadalmi csoportérdekek artikulálásának lehetősége, az ehhez érdemes csatornák biztosítása, a többpártrendszerre épülő demokrácia is szükséges elemek.

A társadalmi szolidaritás pedig a szélsőséges vagyoni osztályokra való szétszakadás megállítása miatt fontos. A szolidaritás kialakulását akár kényszerből is megvalósíthatják az eltérő egzisztenciális helyzetben lévő társadalmi csoportok, ámbár a hosszútávú érdekek által vezérelt, konszenzusos együttműködés a legkívánatosabb formája. Az egymásra utaltság, az úgynevezett mechanikus szolidaritás elsősorban a családokra jellemző, de ezek a kölcsönös segítségnyújtások ki kell, hogy terjedjenek, ha mást nem, a szűkebb lakóhelyi közösségekre, így kialakítva egy közösségi normát.

Három évtizeddel ezelőtt volt a „rendszerváltás”. Ez a feladat már akkor is világos volt. A társadalom jelentős része nem akarta tudomásul venni a feladat nagyságát, hinni akart a csodában, amely egyszer csak megteremti majd a „nyugat-európai szintű” életet: a politika hozzá is fogott, de valahol a közepén megállt. Megvalósult a politikai átalakulás, megvalósult kereteit tekintve a gazdasági transzformáció, de társadalmi-kulturális értelemben maradt a régi, elavult szerkezet és nem valósultak meg a nagy társadalmi mechanizmusok reformjai. Ezek nélkül azonban sem a társadalom, sem a gazdaság nem tud megújulni.

A kérdés nyitott: megújulunk a jövő sikeréért, vagy megalkuszunk a múltunk rabjaként? 

( A szerző szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója. Főbb érdeklődései: kisebbségpolitika, roma politikai reprezentáció, társadalmi interszekcionalitás.)

Kiváncsi vagy mások véleményére, vagy neked van javaslatod , véleményed? Itt beszélgethetünk:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

KATONA BÉLA: “Rom szom”

( Emléktöredékek Péli Tamásról )

1992 májusában elhunyt Nagy Attila, aki nem csak a nemzet egyik legnépszerűbb színésze volt, de igazi baloldali gondolkodóként, az akkori 33 fős szocialista frakció tagjaként elismert parlamenti képviselő is. Megüresedett helyére az MSZP Péli Tamást delegálta. Én nem ismertem Tamást. Annyit tudtam Róla, hogy olyan cigány festőművész, aki Hollandiában végezte az Akadémiát. Jellegzetes képeit itthon és külföldön is nagy elismerés övezi.

Az akkori frakció tagjai közül nem mindenki fogadta kitörő örömmel új társunkat. Néhányan úgy gondolták, impulzív természete, időnként megkérdőjelezhető életvitele nem teszi alkalmassá a képviselőségre és ezt elég bunkó módon éreztették Vele. Viselkedésük egy rinocéroszt is megbántott volna, egy érzékeny művész lelkének pedig valódi válságot okozott. Tőlem kérdezte meg miért viselkednek így vele?

Ez volt az első hosszú beszélgetésünk, melyet a következő két évben még sok követett. Én őszintén elmondtam milyen kifogások merültek fel Vele kapcsolatban. Tamás komolyan nézett rám nagy sötét szemeivel és azt mondta:

„Valóban így volt, de amikor letettem a képviselői esküt elhatároztam, hogy ettől kezdve minden szempontból példamutatóan fogok viselkedni. Eddig csak magamat képviseltem, de mostantól egy népet, egy eszmét és egy pártot is képviselek hazám parlamentjében. Ez pedig olyan felelősséggel jár, amit szívesen vállalok.”

Így legyen, ráztunk kezet. És így is lett.

Tamás kifogástalan viselkedésének, éles eszének és európai műveltségének köszönhetően hamarosan hasznos képviselőnkké vált. Büszke volt cigány származására, de azt mondta, hogy az elnevezés eredete nincs kellően tisztázva. A cigányok pedig, mint a legtöbb ősi természeti nép saját ember szavukat használják népnévként, tehát romnak, vagy manusnak nevezik magukat. Tanuld meg, emelte fel mutató ujját, a ” rom szom” pedig azt jelenti “ember vagyok”. Megtanultam!

Utálta a rasszizmus minden formáját. Azt mondta: az előítélet, a diszkrimináció mindig gyanakvással kezdődik. A gyanakvás alapja a nem ismerése valakinek, valaminek, valamilyen jelenségnek. Az pedig nagyon komoly ostorhegyvalóság, hogy egy népet a bűnözési statisztikán keresztül megítélni nem lehet, nem szabad!

Az oktatás fontosságáról alkotott véleményét jól mutatja egyik hozzászólásából idézett bekezdés.

“Nem pusztán a politikai és gazdasági berendezkedés volt az ami visszatartotta ezt az országot attól, hogy elfoglalja méltó helyét a világban. Az oktatás volt a kerékkötője legtöbb esetben. Most ismét olyan törvénytervezetet fogunk megszavazni, ami már 150 évvel ezelőtt megbukott. Én arra kérem a Tisztelt Házat, ha egy mód van rá, akkor 2017-ben, 2050-ben gondolkozzunk. Jó lenne tudni, hogy akkori utódaink meg fognak dicsérni minket bölcs előrelátásunkért.”                                                    

Kár, hogy a mai napig kevesen gondolkoznak így.

Nem tudom hányan gyászolják meg a művészt, a roma politikust, aki 25 éve tragikusan fiatalon távozott közülünk.

Nekem a rom, a manus, az ember hiányzik.

 

(A szerző mérnök-közgazdász, volt miniszter, az Országgyűlés egykori elnöke)

 

Választási Emberi Jogi Minimum

Kedves Barátaink!

Szakítsanak a pártok a cigányozással!
Ne használják például a „cigánybűnözés”, a „megélhetési gyermekvállalás”, az „integrálhatatlanok”, a „törzsi viszonyok között élők”, a „döngölt padlóra szül” kifejezéseket!

Az Idetartozunk Egyesület a választási kampányban elharapózott gyűlöletbeszéd miatt megfogalmazott egy Emberi Jogi Minimumot. A kezdeményezéshez számos civil szervezet és magánember csatlakozott, csatlakozz te is!

Erre a linkre kattintva lehet aláírni a nyilatkozatot, amit eljuttatunk a pártoknak:

https://peticio.allandoromaertekezlet.hu/idetartozunk

Üdvözlettel:

Roma Sajtóközpont és Állandó Roma Értekezlet

 

Választási Emberi Jogi Minimum

Alulírott roma és nem roma, kisebbségi és többségi, konzervatív és baloldali, demokrata és hazafi, magyar választó és választható állampolgárok az elmúlt évtizedek során gyakran szembesültünk azzal, hogy a választási kampányok idején a társadalmilag sérülékenyebb csoportok, közöttük feltűnően a romák, miként válhattak a gátlástalan uszítás, a politikai haszonszerzés eszközeivé.

Ez a gyakorlat számunkra elfogadhatatlan, ellentétes az értékrendünkkel és általában is a kulturált politika értékrendjével. A jelenség ellen érdemben és hatékonyan fellépni, annak természetéből adódóan, csak a kampányokban és politikai versengésben résztvevő szereplők, pártok és jelöltek tudnak.

Ezért az alább felsorolt civilek és szervezetek nevében azzal a felhívással fordulunk valamennyi, a kampányban és választásban résztvevő párthoz, hogy kötelezzék el magukat az alábbi erkölcsi, politikai értékrend mellett:

  1. Vállalják, hogy sem politikai versenytársaik, sem egyetlen sérülékeny társadalmi csoport nemzethez tartozását nem vitatják el, nem vonják kétségbe.
  2. Vállalják, hogy összhangban az Emberi Jogok Alapokmányával, a kampány és választás során minden honfitársunk, és minden választópolgár alapvető emberi méltóságát tiszteletben tartják, azt sem a politikai dokumentumaikban, sem kommunikációjukban ne vonják kétségbe, illetve nem támadják sem tettekkel, sem szóban.
  3. Vállalják, hogy kampányuk során nem használnak sem egyénekkel, sem társadalmi csoportokkal szemben megalázó, megbélyegző, bűnbakká tevő retorikát, sem osztály, sem nemzetiség, sem vallás, sem világnézeti, sem szexuális hovatartozás alapján. Ilyennek ítéljük például a „cigánybűnözés”, a „megélhetési gyermekvállalás”, az „integrálhatatlanok”, a „törzsi viszonyok között élők”, a „döngölt padlóra szül” kifejezéseket.
  4. Kötelezzék el magukat, hogy a politikai versengésük alapja a programjaik és társadalmi ajánlataik lehetnek, nem pedig a félelem- és gyűlöletkeltés.
  5. Kötelezzék el magukat az Alaptörvény paragrafusainak és szellemének tiszteletben tartására. Vallják: méltatlan a nemzet képviseletére az a párt vagy csoport, politikus, aki ezeket az alapelveket nem tartja tiszteletben.
  6. Vállalják, hogy a roma közösségek, vagy más kisebbségi csoportok támogatásáért politikai vállalásaikkal és ajánlataikkal versengenek, nem pedig a választási és szociális korrupció eszközeivel, mint amilyen a szavazatvásárlás, a csomagosztás, vagy a személyre szóló közmunka ígérete.

Budapest, 2019. 05. 09.

Setét Jenő, Idetartozunk Egyesület

 

Csatlakozunk az Idetartozunk Egyesület kezdeményezéséhez:

Berki Judit, NMCKKSZSZ

Búza Károly Ádám, Baksi Fényhozók

Farkas Tünde, Roma Kisebbségi Önkormányzat, Mezőszemere

Kadét Ernő, Roma Sajtóközpont

Klajbán János, Roma Fiatalok Közéleti Akadémiája

Kóti Piroska, Tiszavasvári Bűdi Széles és Keskeny Úti Romák Egyesülete

Makula Réka, XXI. Századi Roma Nők Egyesülete

Oláh József, PEMEROSZ

Orsós Gábor, Szászvári Roma Nemzetiségi Önkormányzat

Siroki László, Romama Szociális Szövetkezet

Bangó Katalin,    Csonka Katalin,    Dancsok Erzsébet,    Mundér Gusztáv,

Németh Erzsébet,    Oláh Csaba,    Rácz Béla,    Raffael István,    Rézműves Szilvia,

Szegedi Dezső,    Szomora Szilárd

 

AZ ÉLET MENETE 2019 – FEJTŐ FERENC: A tolerancia esélyeiről

(Az élet menete 2019-04-14.-én este 18 órakor ismét elindul.                                            A szervező alapítvány így fogalmazta meg küldetését: „Azért dolgozunk, hogy visszautasítsunk mindenféle rasszizmust és kirekesztést…  A tudás és a tudatos emlékezés az egyetlen, amely felvértez bennünket az újraéledő, mégoly cuki máz mögé is búvó szélsőségekkel szemben.”                                                                      Ehhez a „tudáshoz és tudatos emlékezéshez” nyújtanak segítséget a történész, publicista szerző gondolatai.)

Elnézésről és türelemről beszélek. Meg kell vallanom, hogy a francia szótárakban utánanéztem (nem tudok a nyelvtörténész múltamtól megszabadulni, Gombocz Zoltán tanítványa voltam a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen), mindig utánanézek, hogy miről beszélek, mit jelent az a szó, amelyről beszélek. A tolerancia szónak is utánanéztem és láttam, hogy szinonimáiként két szót jelenítenek meg a francia szótárakban: patience (türelem) és indulgence (elnézés). Talán egyeseknek hallgatóim között ismeretes néhai barátomnak, Kolnai Aurél filozófusnak a neve, akit most kezdenek még ott is fölfedezni, ahol eddig hosszú időn keresztül tanított: Angliában, de hiszen tanított ő Spanyolországban, Kanadában, Észak-Amerikában, sőt Bécsben is. Egyik nagyon szép tanulmányában – ő tanulmányokat író filozófus volt tulajdonképpen, összefoglaló művet nem írt -, egyik legszebb esszéjében, amelynek azt a címet adta, hogy Bűnbocsánat, pardon (angolul írta), azt fejtette ki, hogy megbocsátani lehet, sőt kell azoknak, akik megbánják a bűnöket, de elnézni semmit sem szabad, elnézni bűn.

Szóval az elnézés és a türelem nem ugyanaz. A türelem viszont mi? Nyelvészetileg a türelem a tűrés szóból ered minden nyelvben, tűrést, szenvedést, de tulajdonképpen önfegyelmet, önuralmat jelent. A türelem – úgy látszik – nem természetes. Úgy látszik, az ember inkább türelmetlennek született. Valamennyiünkben megvan a rosszindulatnak és a rosszakaratnak a hajlandósága mint természetes tulajdonság; hiszen a csecsemő is türelmetlenül kap anyjának emlője után – József Attilának van erről egy nagyon szép verse… A türelmet az emberbe belenevelik. A türelem felülrőljön, mindenesetre kulturális jelenség, és nem az emberi természetből folyó valami.

Itt most azonban nem arról van szó, hogy mi a türelem, hanem arról, hogy a türelem mint érték, mint eszme mikor és hogyan és miért fogalmazódott meg a társadalmi és politikai életben. Politikailag a szó mai értelmében a türelem szó a XVI. században, a XVI. század nagy gondolkodóinál, jogi és teológiai bölcselőinél jutott felszínre. Erasmus volt az első, aki az egyház reformjában a türelemnek helyet biztosított, hiszen Erasmus eljutott annak a felismeréséig, hogy létezik olyan vallásosság is, amely a pogányságig vezet, tehát túlmegy a kereszténységen vagy a zsidóságon. Erasmus számára Szókratész természetesen “keresztény” volt… Ez a belátás is létezett már, utána mégis a vallásháborúk sokasága következett, amikor a vallások mögé nagyon sokszor dinasztikus rivalizálások, sőt faji ellentétek és villongások is rejtőzködtek.

Abban a pillanatban, amikor a kereszténység egy zsidó-keresztény közösségből államegyházzá változott – Konstatinus császár alatt -, abban a pillanatban nagy változás kezdődött magában a kereszténységben is. Elkezdődött egy folyamat, amely nem csak antiszemitizmusba torkollott. A történészek szem elől tévesztik – a Soá történészei is -, hogy a konstatinusi kereszténység – a római és a bizánci kereszténység – nem csak a judaizmust üldözte, a zsidót mint vallást üldözte, hanem a zsidót is mint eretneket, mint tévelygőt, mint tévhitet üldözték. És azt hiszem, hogy az üldözött eretnekeknek a száma, a konstantini időktől kezdve mostanáig lemészárolt eretnekeknek száma statisztikai adatokkal megállapíthatóan, valószínűleg fölülmúlja a Soában elpusztított zsidók számát.

Évek hosszú munkája után Párizsban nemrég közreadtam Magyarok és zsidók. Egy ezeréves különleges együttélés története című tanulmányomat, és vele párhuzamosan újra megjelentettem Franciaországban egy ezelőtt harminc évvel írt könyvemet, amely magyarul is megjelent nemrég A zsidó és az Úristen cím alatt. Könyvemben, amely a magyar-zsidó viszonyt tárgyalja, a franciáknak akartam elmagyarázni azt, hogy mi történt Magyarországon ezer éven keresztül, mert bizony Közép-Európa ismerete és Magyarország ismerete is igen gyönge lábakon állt Franciaországban mindig; ezen igyekeztem valamiképpen a magam módján több könyvemmel és írásommal segíteni.

Megkérdezték tőlem Franciaországban, hogy ítélem meg a magyar népet a türelem szempontjából én, aki immár hatvan éve a távolból nézem, figyelem, látom, ami itt történik. Én erre a kérdésre azt feleltem, hogy – összehasonlító történész lévén – úgy gondolom, hogy bizonyos történelmi okokkal magyarázhatóan, de a magyar nép türelmes; türelmet örökölt. II. József császárnak a türelmi rendeletére gondolok, amely a francia XVI. Lajos türelmi rendeletét hat évvel megelőzte, és amely mint modell a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés asztalán hevert, s a franciáknak az egyházi türelmet, a francia alkotmánynak az emberi jogokat hirdető tanításában mintául szolgált.

Tanúja voltam persze én is a 30-as években az egyre növekvő türelmetlenségnek Magyarországon, az egyre élesebb antiszemitizmusnak, antiliberalizmusnak, antidemokráciának, antinyugatosságnak. A kollektív felelősség kérdését és – főleg Bibó Istvánra támaszkodva a könyvemben igyekeztem megértetni a franciákkal – én a kollektív felelősséget mint olyat elutasítom. Nem hiszek a kollektív felelősségben és elutasítom abban az értelemben, hogy abban, ami 1938-45 között Magyarországon történt, vajon a népnek mint népnek mi és mennyi a felelőssége – összehasonlítva mondjuk a francia népnek vagy más népeknek a felelősségével. Semmi módon nincs jogunk és semmi értelme nincs annak, hogy egy egész közösséget felelősségre vonjunk: az apa után a fiát és az unokákat az apjuk vagy éppen a nagyapjuk bűneiért. Viszont nagyon kiéleztem a könyvemben az intézmények felelősségét. A magyar állam felelősségét, a magyar bürokrácia felelősségét, a magyar közigazgatás felelősségét – és a magyar értelmiségnek a felelősségét is. Mindezeknek a megnyilatkozásait láttam, és küzdője voltam annak az irányzatnak, amelyik ez ellen harcolt. Mindezt mindennel egybevéve – a saját egyéni tapasztalatomat és a magyar történelemről való tanulmányaimat -, én pozitívan ítélem meg a türelem elterjedésének az esélyeit Magyarországon.

(A szerző /1909-2008/ történész, kritikus, író, publicista)

Forrás:                                                                                                                                        1998 november 4-5.-én Pannonhalmán megrendezett „Magyar megfontolások a Soáról” című konferencián elhangzott felszólalás.                            http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/soa/tartalom.htm

 

 

 

 

 

A katarzis elmaradt, felejtsük el? STÉPÁN BALÁZS ÉS TÓDOR JÁNOS cikke

Mi lehet az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt tíz évben finoman szólva közömbös maradt a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság iránt? A cigányokkal szembeni előítéletesség egy szemernyit sem csökkent, legfeljebb a kormány szította migránshisztéria terelte el az elmúlt években róla a figyelmet.

 

                                           Mottó: „A gyűlölet gyilkol, legyetek  éberek!”                               (A katolikus pap a nagycsécsi áldozatok temetésén)

Galgagyörkön 2008. július 21-én támadtak romák házaira Molotov-koktéllal, augusztus 8-án Piricsén két házat gyújtottak föl, egy menekülő asszonyra rálőttek sörétes puskával. November 3-án Nagycsécsen lőttek agyon egy roma férfit és testvére feleségét. A kettős gyilkosság némi társadalmi szolidaritást keltett. Pár hónappal később, 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön Csorba Róbertet és ötéves kisfiát lőtték agyon közvetlen közelről, ezután már a rendőrség is kezdte összekapni magát, de még a következő, április 22-i tiszalöki gyilkosság után sem sikerült a merénylők nyomára jutni. A rendőrség az augusztus 2-án történt, kislétai  hatodik halálos támadásig is tehetetlennek bizonyult. Augusztus 20-án egy látványosnak szánt, kommandósokat is bevető akcióval elfogták a tetteseket, a debreceni Perényi 1 zenei klub teltházas buliján.

A politika hosszú ideig rendészeti kérdésnek tekintette a cigányok elleni támadásokat, a rendőrség pedig késve fedezte föl, hogy pontosan kitervelt terrorakció zajlik a cigányság megfélemlítésére. A nagycsécsi kettős gyilkosság után mutatkoztak a szolidaritás első halvány jelei. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után Sólyom László köztársasági elnök magához rendelte Draskovics Tibor igazságügy-minisztert, Bencze József országos rendőr-főkapitányt és a legfőbb ügyész helyettesét, „megdöbbenten és felháborodottan” fogadta beszámolóikat, és megsürgette a nyomozást. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman követelte, hogy vessenek véget „a képmutató és kétértelmű politikai nyilatkozatoknak, az elhallgatásoknak”. 2009. április 22-én az éjszakai műszakba készülő családapát, Kóka Jenőt lőtték agyon Tiszalökön. Bajnai Gordon miniszterelnök kijelentette „polgártársunk meggyilkolása egy sorozat része, szégyenteljes, állatias cselekedet”. Bencze annyit tudott hozzáfűzni, hogy a nagycsécsi, a tatárszentgyörgyi és a tiszalöki bűncselekmény kétségtelenül összefügg, a bizonyítékok elégségesek a tettesek elítéléséhez, már „csak” meg kell találni őket.

A  kislétai gyilkosság után Bajnai hívta magához Draskovicsot, Benczét és a Nemzeti Nyomozó Iroda főnökét, minden támogatást megígért. Sólyom Bajnait kérette, és társadalmi egyeztetést kezdeményezett. A pártok és a kisebbségi szervezetek Draskovics és Bencze főkapitány fejét követelték a parlamentben. Mielőtt azonban felmentésükre sor kerülhetett volna, két hét múlva elfogták a tetteseket. Közülük hármat, Kiss Árpádot és Kiss Istvánt, valamint Pető Zsoltot tényleges életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítéltek, a negyedrendű, sofőrként közreműködő Csontos István 13 évig tartó szabadságvesztést kapott. A hatóságok azonban mindmáig adósak maradtak annak kimondásával hogy miféle rasszista, szélsőjobbos szervezet, baráti társaság bátoríthatta, szervezhette, támogathatta, pénzelhette a gyilkosságsorozatot.

De nem csak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit is tettek sorstársaikkal. Miért nem szólaltak meg a befolyásos és/vagy celeb cigányok, miért nem adakoztak az áldozatok hozzátartozói javára? Miért nem vonultak nálunk az utcára tömegével, ahogy a kisebbség elleni náci akciók esetén tőlünk nyugatra, a cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek, az érintett települések lakói?

Mennyiben felelős a politikai elit, amely a kezdeti lózungonktól eltekintve semmiféle szolidaritást nem vállalt az áldozatokkal, azok hozzátartozóival? Miért hagyta magára a fenyegetett cigány közösségeket az állam, miért gyanúsította meg (uzsora, tarnabodi lövöldözés) a gyilkosságokkal kezdetben éppen őket?

Miért nem okozott jóformán semmiféle társadalmi megkönnyebbülést a gyilkosok elfogása és megbüntetése ?

Mennyire felelős mindezért a nyomozó hatóságok, a mentők, a tűzoltók hanyagsága, gyakorta szakmai dilettantizmusa, törvénysértései?

A hazudozó titkosszolgálatok utóbb bíróság elé állított vezetőit miért mentették fel? Miért nem lehet betekinteni ezekbe a titkosított bírósági ítéletekbe?

Az ügyészi vádirat miért igyekezett elmismásolni, hogy egy rasszista gyilkosságsorozatról volt szó, amit azért követtek el, hogy destabilizálják a társadalmi rendet, polgárháborús helyzetet erőszakoljanak ki? Miért irtózik az igazságszolgáltatás attól, hogy kimondja: a bőrük színe miatt ölték meg az ártatlan embereket.

Hidvégi-B. Attila, a RomNet.hu  felelős szerkesztője:

Nem értjük, hogyan fordulhat elő a 21. század fejlett demokráciájában, egy jogállamban ilyen tragédia. Értetlenül állunk, hogy a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen technikai eszközökkel felszerelt, információs bázissal rendelkező titkosszolgálatok a szoros figyelem, kontroll ellenére nem képesek meggátolni az évszázad legsúlyosabb és legdrámaibb terrorhullámát. Ma már látjuk és tudjuk, hogy a társadalomba mélyen beágyazódott előítélet milyen mértékben képes befolyásolni a szakmaiságot, a hivatást és a józan észt. Láttuk, hogy elvileg az államot képviselő rendőr szemében az alsóbbrendűnek gondolt, mindössze ötéves cigány élet mennyit ér. Annyit, hogy az elkövetők hóban hátrahagyott lábnyomát levizelje.

Egy évtized telt el tatárszentgyörgyi tragédia óta, és a cigányság, az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének életét, sorsát, jövőjét ma is félrediagnosztizálva kezelik. Ma is füstmérgezés a látlelete a szétroncsolt szívnek, a szétlőtt koponyának.  A fizikai sebeket papok gyógyítják, a lelket pedig politikusok. Gyógyíthatatlan betegségeket, vírusokat oltanak naponta belénk, arra kényszerítve, hogy eszközök nélkül, mi magunk találjuk meg az ellenszert. Belénk oltották a társadalmi közönyt, a beletörődést, minden rossz elfogadását. A mindennapok túlélése érdekében százezrek, milliók lehajtott fejjel depresszióban vegetálnak. Maradék erejükkel próbálnak kapaszkodni a levegőbe, amely jórészt az egyetlen elérhető és szabad dolog maradt számukra.

Emlékezzünk, hogy a romára keresztelt cigány önkormányzati vezető eltörölte a rasszista sorozatgyilkosság áldozatinak emléknapját, és a legelső intézkedése az volt, hogy a cigányság Dohány utcai székházának faláról leveresse a társadalmi közakaratból a terrorhullám hat halálos áldozatának tiszteletére avatott emléktáblát.

Követeljük, hogy február 23. legyen hivatalos emléknap, az ötéves Csorba Robika és édesapjának brutális kivégzésének évfordulója legyen a cigányság gyásznapja. Legyen ez a nap intő mementó a társadalom minden tagjának, hogy a nőket, anyákat, apákat és kisgyermekeket agyonlövő és megsebesítő rasszista ideológia mai is itt van elevenen közöttünk. Ma is fegyverekkel akarnak emberi életeket kioltani, ma is polgárháború kirobbantását akarják cigány származású emberek kivégzésével elérni.

Merjük kimondani, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlást nem lehet egy lapon, egy bővített mondatban említeni egy tisztelt és megbecsült pedagógus és egy kiváló élsportoló halálával. Mert a katonai pontossággal megtervezett és végrehajtott gyűlöletbűncselekmény nem más, mint tudatos népirtási szándék, olyan terrorcselekedet, amely faji alapú mészárláshoz, véres konfliktusokhoz, háborúhoz akart vezetni.

Számunkra, cigányoknak kell legyen a legnagyobb tanulság a 2008 és 2009 közötti 14 hónap rettegése. Be kell látnunk: hibáztunk. Óriási bűnt követtünk el, mert nem ismertük fel a rasszista sorozatgyilkosság történelmi felelősségét és az azzal járó kötelességünket. Nem volt bátorságunk egyöntetűen kiállni, cigányok tízezrei által egyszerre világgá kiáltani, hogy nem engedünk a népirtás céljából verbuválódó erőknek.

 

(Ez a bejegyzés a 24.hu cikkén alapszik. A tíz évvel ezelőtti, a  magyar kriminalisztika történetében példátlan terrorsorozatot és a cigányság mindennapjait jól ismerő szakemberek, emberjogi aktivisták további véleménye itt olvasható: https://24.hu/belfold/2019/02/15/romagyilkossag-evfordulo)

 

 

1945 január 17. RADNÓTI ZOLTÁN rabbi emlékezése

Pilinszky János így fogalmaz Ars Poetica helyett című írásában:

„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket is, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Aki nem volt ott, nem tudja elképzelni…

Kedves olvasók, emlékező barátaim!

Az érzelmek zűrzavarában keressük a méltó módot az emlékezésre. Számok és arcok kavarognak a lehunyt szemeink előtt. 74 esztendő… Könnyeinket, fájdalmainkat történelemmé csonkítja a távolság, a múlt. Az arcok évről évre halványabbak. Az emlékezők és a túlélők napról-napra gyengébbek.

Barátaim, minden egyes leírt sorral, minden betűvel küzdünk a felejtés ellen. Látjuk, érezzük, körbevesznek bennünket a szavak, a visszaemlékezések, a korabeli fényképek. És nekünk meg kell értenünk, meg kell élnünk, hogy amik másoknak csak mese vagy tárgy, az nekünk az élet és a múlt! Az élethivatásunk, hogy soha ne sorvadjon tárggyá egy gettó fala, vagy egy barakk!

Soha ne váljon várossá Birkenau és Auschwitz!

Kedves Olvasó, hiszen a lelkek bennünk élnek nap mint nap.

Benned, bennem, bennünk.

A gettóra felszabadítására emlékezünk ma. Az emlékezés napja van.

Szavainkban és tetteinkben találkoznia kell a múltnak és a jövőnek. Minden szívdobbanásunk egy-egy spontán ima, ami az élet szentségéről és fenségéről szól.

Bármerre is járunk, a világ legnagyobb zsinagógájában sétálunk, hiszen a lelkek százezrei, milliói imádkoznak velünk, a mi ajkainkról. Ennek a templomnak az Örökkévalónál van a teteje.

Az emlékezés és a folytonosság megemelő pillanatában, életünk minden percében gyermeki hűséggel és ragaszkodással elevenítsük meg apáink és anyáink emlékét! Ismerősökét és ismeretlenekét.

Őrizzük méltó módon és adjuk tovább az eljövendőnek! Ez a dolgunk!

Kedves Olvasók, Dina Wardi „Emlékmécsesek” c. könyvében idézi az alábbiakat egy túlélővel folytatott beszélgetéséből:

„Néhány nappal később – mondja Lea –, amikor megérkeztünk a megsemmisítő táborba, már nem ismertük többé a félelmet, már mindenfajta logikus rendszer nélkül büntettek bennünket, már elvesztettük képzeletünket és álmainkat, összes illúziónkat – valódi robotokká váltunk. Már nem volt múltunk és nem volt jövőnk, már nem voltak emlékeink az előző jó életünkről, mivel elmerültünk önmagunkba és közvetlen környezetünkbe csak azért, hogy tovább vonszolhassuk életünket pillanatról pillanatra, napról napra. Már nem akartunk semmit. Nem éreztünk semmit. Remény, emberi értékek – mindez végtelenül különösnek látszott. A puszta énünket is csak nagy nehézségek árán tudtuk megőrizni.”

1945 január 17-én felszabadult a budapesti gettó, ám a holokauszt megmutatta, mivé fajulhat az ember.

Megmutatta, hogy bármivé!

Megmutatta, hogy az ember mindenre képes a másik emberrel való viszonyában.

Megmutatta, hogy  az emberben, mint „teremtményben” nincs semmilyen genetikailag kódolt gátja annak, hogy más embereket tömegesen elpusztítson vagy „csak” közönyössé váljon más emberek elpusztítása, megkínzása, fájdalma iránt.

Kedves Olvasó! A honlap szerkesztője arra kért, hogy egy írással emlékezzek meg a gettó felszabadításáról.Az emlékezés számomra azt (is) jelenti,hogy a holokauszt után mindannyiunk kötelességévé vált a történelmünk szégyenletes eseményei közé helyezni minden fajgyűlölő szót vagy tettet, bárki is mondaná. Senki sem mondhatja, hogy nem volt köze hozzá, hiszen a teljes magyar közigazgatás szolgaian és közönyösen dolgozott ártatlan emberek kifosztásán, megalázásán és elhurcolásán, a történelem legdöbbenetesebb, legvalószínűtlenebb eseménysorának, a holokauszt végrehajtásán.

Fontos, hogy megértsük, belássuk, felfogjuk, hogy a holokauszt mindannyiunk történelme, az egyetemes emberi történelem része, szégyene, morális mélypontja. Ennek a megértésének hiánya vagy akárcsak redukciója a holokauszt megismétlődése lehetőségének akaratlan melegágya. Soha többé nem ismétlődhet meg! Arra kell felszólítanunk minden embert, hogy ítélje el az intolerancia megnyilvánulásait, a fajgyűlöletre uszítást, a zaklatást, a faji erőszak minden megnyilvánulását és fenntartás nélkül ítélje el az antiszemitizmusból fakadó minden cselekedetet.

„Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitátiót mint a XIX. század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” írta Kossuth Lajos.

Vajon ma is emlékeztünk Kossuth szavaira?

Soha többé nem engedhetjük meg, hogy egyetlen vallási vagy etnikai kisebbséget akár csak verbális erőszak, fenyegetés érjen. A múltra nem az önkínzás vagy a bosszú kedvéért kell emlékezni, hanem azért, hogy meg lehessen akadályozni az embertelenség bármilyen formájának a visszatérését.

„A politika felelőssége az, hogy sem egyének, sem népcsoportok közvetlen léthelyzete vagy érdeke ne kényszerítsen vagy csábítson senkit más egyének és népcsoportok létfeltételeinek elvételére, de még csak megkurtítására sem!” írta le a holokauszt túlélő Lóránd Ferenc még 2001-ben a Pedagógiai Szemlében.

Bár a politika a kompromisszumok művészete, a holokauszt olyan kérdés, amiben nem ismerhetünk alkut.

Emlékeznünk kell!

A tudás alapja pedig az emlékezés. Meg kell emlékezni az ártatlan áldozatokról, és egyértelműen elutasítani a kirekesztés, a rasszizmus minden formáját!

A Tóra egyik legfontosabb mondata: „mondd el őket újra meg újra a gyermekeidnek, és beszélj róluk!”

Ezt kell tennünk!

Megtörtént. Visszavonhatatlanul. Történelemmé vált mindaz, ami 1944-45-ben családok személyes tragédiája volt. De a miénk így is, a mi történelmünk, az egész emberiségé, elfelejthetetlenül és meggyógyíthatatlanul.

Legyen mindenkinek mementóként Habsburg Ottó 2 mondata: „A magyar történelem pedig azt tanítja, hogy a magyarság a kezdet kezdetén befogadta az idegeneket – gondoljunk csak Szent István Intelmeire Imre fiához –, sőt nélkülük nem lett volna esélye túlélni a történelem zivatarait. Hol asszimilálta, hol integrálta a más nyelvet beszélőket, a másképp imádkozókat, de nélkülük mérhetetlenül szegényebb lenne.”

Ez az én emlékezésem, a mi közös magyar-zsidó emlékezésünk!

A szerző Radnóti Zoltán zsidó rabbi.

SETÉT JENŐ: A Roma Büszkeség Napjára

Kezdjük az elején!

Ma a magyar társadalom vélemény alakító eszközei mint, média és politikum leginkább azt szeretnék, ha a cigányok kollektíven szégyenkeznének, és elfogadnák a társadalmilag rájuk osztott szerepet, a bűnbak szerepét! Az általuk, a többség által konstruált roma kép végtelenül egyszerű: szegény, antiszociális, munkakerülő, bűnöző, barna bőrű azaz rasszjegyekkel jól azonosítható ember csoport, akikkel csak a baj van, akik szerintük az állam ellátórendszerein „élősködnek”. Ez az a kép, amelyben a politikai oldalaktól függetlenül nincs „jelentős távolság” a beszélők között. Csakhogy ez a kép hazug és nélkülünk, a mi részvételünk és véleményünk nélkül, a fejünk fölött alakították ki.

Nem fogadhatjuk el és nem is fogjuk elfogadni, amíg csak lélegzünk! Ugyanis egy hazugságot nem lehet akceptálni! Én, roma emberként úgy látom a saját közösségemet, hogy nagyon sokféle és a szó minden értelmében „színes”. Vannak köztünk jók és rosszak, vallásosak és vallástalanok, jóindulatúak és rosszindulatúak, önzetlenek és önzőek, mindenfélék. Pont úgy, mint az ország egészében.

Pszichológiailag persze rendkívül érdekes, hogy a minden erőforrást és hatalmat bírtokló többség, miért önmagát akarja a „kisebbség” áldozatának látni, és miért önmagát gondolja „elnyomottnak” e viszonyban? Persze jogos a kérdés, hogy hogyan másképp lehetne fenntartani a kisebbségre irányuló társadalmi elnyomást, ha nem így tenne a többség?

Mert az igazság történetesen az, hogy 10 roma emberből csak 4-nek van munkája és abból is 2 közmunkán dolgozik a létminimumot el nem érő jövedelemért. Az igazság az, hogy a roma gyerekek azok bármennyit járjanak iskolába egyetlen szót sem tanulhatnak intézményes keretek között saját nemzetiségük történelméről, továbbá ők azok akikkel feltöltik a korábban „kisegítőként” ismert osztályokat és iskolákat. Az igazság az, hogy a roma emberek azok, akik sérelmére elkövetnek pogrom szerű cselekményeket, rendőri túlkapásokat és a törvény által tiltott -ám e tiltást semmibe vevő- hátrányos megkülönböztetést a lakhatásban, a foglalkoztatásban, az iskoláztatásban és a minden állampolgárt megillető egyenlőbánásmódban.

Ez hát a helyzet. Van még egy dimenzió,  ami számokkal nem leírható ez pedig az elismerés, vagy megvetés, az elfogadás vagy kirekesztés, a tisztelet vagy tiszteletlenség, az identitás, az önazonosság  kérdése, mert a cigány emberek -mindettől függetlenül- magyarként tekintenek önmagukra, a magyar kulturális és politikai nemzet részeként tekintenek saját közösségükre.

Van még egy igazság, amit akár erővel is, és szívesen rejtenek véka alá: a magyarországi cigányok mindig is kivették a részüket az ország, a haza védelméből és építéséből! Ott voltak a török elleni harcokban, a Rákóczi szabadságharcban, ott voltak 1848-ban és 1956-ban is. Ott voltak a II. Világháború utáni ország újjáépítésben, a kommunista nagy és nehézipar munkásai körében, a magyar mezőgazdaság napszámosaiként, és ott voltak a rendszerváltás utáni kapitalista gazdaság fekete munkásainak seregében az út-aszfaltozásokon, az építőiparban, a közmunkás tömegben.

Ezek hát a mi büszkeségünk okai! De nem az oktalan, nacionalizmusba hajló büszkeségé, amely kirekesztésre épül, hanem az  egészséges öntudaté és önbecsülésé, amely harmóniában van a „másik” elismerésével és elfogadásával. Számunkra a roma büszkeség önmagunk elfogadása és értékeink teljesítményeink tudatos ismerete és megbecsülése.

Ugyanakkor a leghatározottabban fogunk küzdeni a nemzetből való kiszorításunk ellen, és a nemzethez tartozásunk elvitatása ellen, amely az elmúlt években felütötte a fejét kezdve azzal, hogy ellentétben a migránsokkal Magyarország milyen nagylelkű, hogy nem kérte minket is osszanak szét Európa országai között, odáig, hogy azért nem lehet integrálni a menekülteket, mert a cigányokat sem sikerült. Ez persze nettó hazugság! A cigányok nyelvi, vallási, kulturális értelemben egyaránt integrálódtak a magyar társadalomba, azt pedig nem mi kértük, hogy a végletesen szegények körében hétszeres legyen a jelenlétünk, mint a társadalmi arányunk.

A Roma Büszkeség Napja tehát a roma emberek és közösségek pozitív önazonosságának megteremtéséhez kíván hozzájárulni, állampolgári aktivitás útján, mert rájöttünk, hogy a cigány emberek ugyanannak a magyar médiának a fogyasztóiként ugyan olyan negatív képet ismernek saját közösségükről, mint a többség.

Ahogy szoktuk mondani, mi pusztán önbecsülést „árulunk” ingyen, és mindenki annyit vesz belőle, amennyire szüksége van. Persze tudjuk, hogy a Roma Büszkeség Napja a roma emancipációs küzdelem fontos építőköve.

Ezért is csináljuk!

És ezért hívunk mindenkit az Idetartozunk! Egyesület által szervezett Roma Büszkeség Napi rendezvényére, amely 2018. szeptember 22-én, 14 órakor kezdődik Budapesten a józsefvárosi Horváth Mihály téren. A köszöntőbeszédek elhangzása után zászlókkal, transzparensekkel vonulunk a  a Fővám térre, és útközben a Lónyay utcában virágokat helyezünk el  a fiatalon elhunyt festőművész Péli Tamás, a roma kulturális mozgalom nagyhatású és formátumú alkotója emléktáblájánál.