MP: Ferencvárosi előválasztásról – szubjektíven!

Meg kell vallanom, hogy semmi nem köt a IX.,  kerülethez és személyesen nem ismerem sem Baranyi Krisztinát, sem Jancsó Andreát. Persze én is olvastam a kerületi botrányokról, de felelősségteljes állásfoglaláshoz kevés az ismeretem.

És mégis izgalommal vártam az eredményeket, a kerületben zajló polgármesteri előválasztásról.

Hogy miért ?

Mert azt gondolom, hogy a valódi önkormányzatiságot – a maga teljességében értelmezve, ahol valóban a helyi problémákra ,  valóban helyi válaszok születnek  a valóban helyi közéletben aktív emberek által – egyre kevesebben tűzik a zászlójukra.

Pedig ha valami válasz lehet / lehetne a NER -el szemben, az a valódi helyi önkormányozás lehetőségeinek, működőképességének helyreállítása. Tudom, hogy ennek legfontosabb és legkeményebb gátjait a központi szabályozások sora emelte, a finanszírozás bűnös átszabásával, a kötelező feladatok és a hozzá tartozó vagyonelemek szükségtelen és káros centralizálásával (államosításával), a választási szabályok antidemokratikus és cinikus megváltoztatásával… és sorolhatnám a mindannyiunk által  ismert, bármely autonómiát ellehetetlenítő, azonban az autoriter berendezkedést elősegítő NER szabályokat.

De egyvalamit nem tudott a NER mégoly rafináltnak tűnő és a Vezér vad álmai iránt teljes lojalitást mutató jogász sereg sem betiltani és az a civilkurázsi.

Erre mutatnak – remélhetőleg sikeres – budapesti példákat a józsefvárosi és a ferencvárosi polgármester jelöltek. Más körülmények között, más módon váltak jelöltté.

A lényeg azonban az hogy bebizonyítják,  a civileknek nemcsak megtűrt helyük lehet azon a játéktéren melyet  –  aránytalanul nagy mértékben ural a pártpolitika.

Mindenkinek igaza van aki azt mondja, hogy kemény meccs volt.Nem akarok és nem is tudnék egyik félnek sem igazat adni, mert a részletek elégséges ismerete nélkül ennek nincs helye. Talán még ezután is lesz vitájuk… nem baj!

Hiszen arról van szó valójában, hogy a civilek, vagyis mi, a választópolgárok, együtt, mindnyájan mennyire szólhatunk bele közvetlenül azoknak a budapesti testületeknek a várható összetételébe amelyek legközvetlenebbűl fogják intézni a mindennapjaink ügyes bajos dolgait.

Nos, tegnap délután én nem Jancsó Andrea ellen szurkoltam, hanem egy olyan következetesen képviselt politikai álláspont sikeréért amely kiköveteli a civileknek a pártokkal egyenrangú lehetőségeit. Lehet ez ma még Dávid és Góliát küzdelmének látszik, de elröppentek az első parittyakövek…

Mert lássuk be a jelenleg ellenzékként működő pártok innovációs képessége, hitelessége, mozgósító képessége, de még sokszor a saját maguk által  vállalt értékeiknek megfelelő terep munka is hagy maga után némi kívánnivalót. Ezért fontos, hogy a civil szféra frissessége és az új szemléletmódja minél hamarabb, minél erősebb hatással legyen a jelenlegi ellenzék politikai elitjére.

Én  ezért szorítottam Baranyi Krisztinának, akinek álláspontja a szavazatok 72 %-val felülkerekedett. Azonban szerintem nincs vesztese ennek az előválasztásnak, ahol két tehetséges, komoly reményekre jogosító politikust ismerhetett meg, nemcsak Ferencváros!

Hölgyeim, csak így tovább!

(Véleményedet, hozzászólásodat itt várom:https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks)

MP: NO COMMENT! 2019, BUDAPEST

(Budapest önkormányzatainak jelenlegi és következő vezetői!

Mit tesztek a fizikai erőszakban is megnyilvánuló gyűlölködés ellen ellen?)

 

Rézműves Benjámin  Dániel  bejegyzése Facebook-n 2019-09-10:

Tegnap késő délután a budapesti Árkád előtt két kopasz férfi megtámadott engem, és a terhes feleségemet. Heves és agresszív hanggal kiabáltak ránk: “Mocskos arab bevándorlók vagytok, húzzál el a terhes asszonyoddal, mert csak szaporodni tudtok!!!”
Én kezemmel próbáltam védeni a mellettem remegő, síró terhes feleségemet, majd a pillanat törtrésze alatt belefejelt a szemem fölé.
Ahogy a szememhez kaptam, meghőköltem a vérnek látványától. Abszurdnak tűnt minden…
Budapesten, késő délután azért vernek meg, mert feltehetőleg arabnak nézel ki, vagy barnább a bőröd? …

A valódi tettestársakat; a gyűlöletet és félelmet sajnos nem lehet a joggal visszatartani. Az évi több száz milliárd forintból működő folytonos kormányzati gyűlölet-propaganda kinyitott egy olyan szelencét, ami a valóságra betegesen nemet mondó, önmaga szerencsétlen sorsáért folyton másokat okoló tömegnek hívunk.

Magyarország nagyon rossz útra tévedt.
A félelmekben nincs szabadság.

 

 

Egy elárult nép elmélete

Rézműves Benjámin  Dániel cikke Mérce-n 2019-04-24

A harmadik magyar köztársaság politikai elitje kevés dologban tudott konszenzusra jutni, aminek a leglátványosabb, társadalmi kimenetele a romák helyzete. A rendszerváltás óta számos elhibázott, elhamarkodott döntést lehetne felsorolni a mindenkori kormányok ellen. Vegyük górcső alá Magyarország lakosságának tíz százalékát érintő, 2010 utáni rossz döntések halmazát.

A 2010 után történő politikai elitcserétől sokan változást reméltek, de 9 év távlatából elmondható, hogy inkább negatív előjelet mutat a kormányzat hatékonysága. A ,,fülkeforradalom” erős legitimációt adott a Fidesz-KDNP-nek, ami jelentős előrelépést jelenthetett volna a roma közösségek sanyarú társadalmi, gazdasági, oktatási és egészségügyi mutatóinak megváltoztatására.

A kormány a szociális háló drasztikus leépítésével, a tankötelezettség 16 évre való leszállításával , az intézményi szinten dupla normatíváért szegregáló egyházi iskolákkal, illetve a szegregátumok fel nem számolásával konzerválja a nyomort egymillió polgárának.

A problémamegoldás helyett a problémahalogatás lett az új irány. Az EU reintegrációs pénzek nem a magyar vállalkozók, és a lehulló morzsákért harcoló cigány slepp feltőkésitésére szolgálnának, hanem arra, hogy megteremtődjenek a lehetőségek, amelyekkel az egyén változtatni tud beleszületett negatív helyzetén. Kétezertől kezdve növekedett a kapcsolati homofília, amely az azonos állásponton lévő felek egymáshoz közeledéséhez és gazdasági értelemben kvázi kizárólagos együttműködéséhez vezetett. Ezek mentén alakultak ki az olyan politikai rések, ahol a cégek nem működnek együtt a másik oldallal. A hálózatba szerveződő korrupció a közbeszerzések baráti oldalra való lepasszolása mentén jött létre, itt a vagyonos elit réteg húz hasznot.

A romák problémáiról már eposzi mértékű tanulmányok, konferenciák, stratégiák születtek, de ezeknek semmilyen ráhatása nincs a romák előrelépésére.

A kormányzati propangadában sokszor hallott „közmunkaprogram” csupán a munkanélküliség statisztikai csinosítására való, illetve a vidék Magyarországának a társadalmi refeudalizációjának a megteremtésére. Az „unortodox”, illiberális társadalompolitika képtelen a szociális hátrányok kiigazítására, sőt ennek a világnézetnek az esszenciális pontja az a libertárius érvelés, amely a hasznos versus haszontalan ember tipológiáját használja. Természetesen az orbáni illiberális felfogás ennek egy primitívebb módszerével dolgozik. Ugye jól emlékszünk Lázár János elhíresült mondatára: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”?

Paradoxnak tűnik, hogy ez a fajta szegényellenes retorika jól működik egy olyan országban, ahol a társadalom 40%-a létminimum alatt él.

Ennek politikai értelmezése az, hogy a politikai kultúrában hiányzó elem a részvételi társadalmi attitűd, ezért az állampolgár nem gyakorol kontrollt a közbeszédre. A hatalom birtokosaival szemben megnyilvánuló értékhiányos viselkedéskultúra nem eredményez közösségi problémaérzékelést, így sérül a polgárok egyéni autonómiájuknak az érvényesítési lehetősége, illetve védtelenebbé válnak a hatalom manipulációjával szemben.

A magyarországi romáknak ebből a szempontból hatványozottabban sérül mind a közösségi, mind a személyes önállósága, mert a gyűlöletpolitikának egyrészt tárgyai, másrészt a büntetés-végrehajtásban való felülreprezentáltságuk miatt visszacsatolásai is.

Némely extrém jobboldali politikai csoportosulások így tudják a „cigánybűnözés” kriminalisztikai-kommunikációs panelét erős demagógiába ágyazva politikai profittá alakítani (ld.: 2009-2015 között Jobbik, 2018-tól Mi Hazánk Mozgalom).

De a Fidesz-KDNP sem szerénykedik, ha a választóinak kell bizonyítania a cigányellenességét.

Nem olyan régen Kormosné Szombati Márta szolnoki fideszes önkormányzati képviselő arról beszélt, hogy a romák törzsi életmódjuk miatt képtelenek az integrációra, vagy Pócs János országgyűlési képviselő „kazánban a cigány” videóját is felhozhatjuk, amelyek alapján a józanabb polgároknál ők inkább minősülnek erkölcsi hulláknak, mintsem a morális minimumot tisztelő köztisztviselőknek.

Elmondható, hogy a politikai elit és a cigányok rendszerképeben számos olyan változó hiányzik, amely a rendszer mozdulatlanságát az inkluzivitás irányába tudná mozdítani. Ilyen esetekben kell a szociológiához fordulni, hiszen a miértekre és hogyanokra választ tud adni.

A hiányzó változók közül az egyik az oktatás szakmai differenciálatlansága, hiszen a cigány gyerekek szociális hátrányait az SNI (sajátos nevelési igény) eszközrendszerével reagálja le, így elveszi az esélyt a roma gyerekektől a mobilizációra. Az oktatási rendszer impotens működése viszont nem csak a roma diákok elé állít akadályokat, hanem alapvetően a társadalom alsóbb osztályaiban élő családok gyerekei elé is, aminek a következményeit hamarosan tapasztalni fogjuk a gazdaság és a társadalom predikatív viszonyában.

Egyre többen zuhannak ki funkcionális analfabétaként az oktatási rendszerből, és hacsak nem Európa összeszerelő üzemévé válása hazánk középtavú célja, akkor egyre sürgetőbbé válik az oktatás újragondolása.

A másik hiányzó változó pedig a társadalmi szolidaritás, a kölcsönös társadalmi függőség, hiszen ezek hiánya teszi a romaproblémát társadalmi-strukturális kérdéssé, amit lehet az újraelosztás, vagy éppen egy erősebb szociális háló kiépítésével kezelni.

Az egyik használható modell a probléma megértésének kibontásához V.W. Turner angol antropológus koncepciója. Turner funkcionális osztályokból indul ki, így négy kategóriát állít fel:

  1. felül lévők-privilegizáltak: a hatalom birtokosai.
  2. belül lévők-integráltak: dolgozók.
  3. küszöbkategória-liminálisok : akik kint is, bent is vannak (értelmiségiek).
  4. kivül lévők: akik a peremre szorultak.

Ebben a modellben Magyarország 40%-a a ,,kívül lévők” csoportjában helyezkedik el, amit súlyosbít, hogy a társadalomban a folyamatok körkörösen zárulnak, így a zárt társadalom autarkiája gátat szab az erőforrások egyenlő elosztásának.

Úgy vélem, hogy a cigány-, és szegényellenességet egyik részben fenntartó, rosszul működő újraelosztási rendszer mellett ugyanennyire fontos az a társadalomszervező elv, amely nálunk Magyarországon zsákutcára futott: a nacionalizmus. A nemzet polgári fogalma radikálisan különbözik a feudális nemzettől: a Fidesz ,,nemzet-koncepciója„ inkább mutat hasonlóságot a feudalizmushoz kötött értelmezéssel, mint a polgárival.

Kelet-Közép Európa egyik sarkalatos problémája, hogy hiányoznak a polgári együttműködést elősegítő és a szélsőséges egyenlőtlenséget mérsékelni képes források.

Az integrációhoz ugyanis nem elég a piacgazdaság kiépülése – a társadalmi csoportérdekek artikulálásának lehetősége, az ehhez érdemes csatornák biztosítása, a többpártrendszerre épülő demokrácia is szükséges elemek.

A társadalmi szolidaritás pedig a szélsőséges vagyoni osztályokra való szétszakadás megállítása miatt fontos. A szolidaritás kialakulását akár kényszerből is megvalósíthatják az eltérő egzisztenciális helyzetben lévő társadalmi csoportok, ámbár a hosszútávú érdekek által vezérelt, konszenzusos együttműködés a legkívánatosabb formája. Az egymásra utaltság, az úgynevezett mechanikus szolidaritás elsősorban a családokra jellemző, de ezek a kölcsönös segítségnyújtások ki kell, hogy terjedjenek, ha mást nem, a szűkebb lakóhelyi közösségekre, így kialakítva egy közösségi normát.

Három évtizeddel ezelőtt volt a „rendszerváltás”. Ez a feladat már akkor is világos volt. A társadalom jelentős része nem akarta tudomásul venni a feladat nagyságát, hinni akart a csodában, amely egyszer csak megteremti majd a „nyugat-európai szintű” életet: a politika hozzá is fogott, de valahol a közepén megállt. Megvalósult a politikai átalakulás, megvalósult kereteit tekintve a gazdasági transzformáció, de társadalmi-kulturális értelemben maradt a régi, elavult szerkezet és nem valósultak meg a nagy társadalmi mechanizmusok reformjai. Ezek nélkül azonban sem a társadalom, sem a gazdaság nem tud megújulni.

A kérdés nyitott: megújulunk a jövő sikeréért, vagy megalkuszunk a múltunk rabjaként? 

( A szerző szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója. Főbb érdeklődései: kisebbségpolitika, roma politikai reprezentáció, társadalmi interszekcionalitás.)

Kiváncsi vagy mások véleményére, vagy neked van javaslatod , véleményed? Itt beszélgethetünk:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

“VILLÁM – VITA”, viszontválaszok a Ferencvárosban Jancsó Andrea Katalin vs. Baranyi Krisztina

JANCSÓ ANDREA KATALIN :

Baranyi Krisztina programjának legtöbb elemével egyetértünk. Úgy látjuk, hogy Kriszta Ferencvárosról alkotott jövőképe nagyon hasonlít Jancsó Andrea és a Momentum víziójához, elképzeléseihez. A mi programunk több konkrét és a megvalósítás útját is kijelölő elemet tartalmaz. Reméljük Kriszta is el fogja mondani, le fogja írni, hogy az elképzeléseit miként valósítaná meg.

Rövid reakciónkban így inkább néhány politikai összefüggésre szeretnénk rávilágítani.

  • A NER csak akkor győzhető le, ha minden budapesti kerületben 1 ellenzéki polgármesterjelölt és minden egyéni választókerületben 1 ellenzéki képviselőjelölt indul. A 2018-as OGY választás után világossá vált, hogy ezt várják tőlünk az ellenzéki szavazók. Mostanra megtörtént: a DK, a Jobbik, az LMP, a Momentum, az MSZP és a Párbeszéd közös jelölteket állít. A tárgyalási folyamatok lassúak és idegtépők, és minden szereplő hatalmas engedményeket tesz, sok személyi ambícióról mond le, hogy együtt közelebb kerülhessük a célhoz: a Fidesz legyőzéséhez és a NER lebontásához.
  • Ferencvárosban ebbe az együttműködésbe vártuk Krisztát is. Alpolgármesteri helyet, egyéni választókerületet és az Antikorrupciós Bizottság vezetését ajánlottuk neki, de ezeket ő mind elutasította. Most, az előválasztási megállapodásban is kapna képviselői helyet még a veresége esetén is, de ő ezt se fogadja el.
  • Nagyon fontosnak tartjuk hangsúlyozni a leendő testület sokszínűségét. Amennyiben a 12 egyéni választókerület mindegyikében 1 ellenzéki jelölt indul, akkor az összesen 17 tagú testület remélhetőleg az alábbi felállásban működik majd: 5 Fidesz, 3 Momentum, 3 DK, 3 MSZP, 1 Jobbik, 1 PM (aki egyben Kulcs egyesület tag is), +1 PM vagy LMP (a fővárosi megállapodás függvényében). Ezekből a számokból látszik, hogy az ellenzéki pártok közül senkinek nem lesz többsége, senkinek nem lesz hangadó szerepe, az ellenzéki pártoknak együtt kell tudni működni a következő 5 évben (A testület 18. tagja pedig maga az ellenzéki polgármester lesz.) A testületben egyik ellenzéki pártnak sem lesz abszolút hatalma, még akkor sem lesz meg a többsége, ha a Fidesszel együtt szavaz! 
  • A sikeres polgármesterjelölt egyik legfontosabb ismérve a magas támogatottság. Nem tudjuk, mennyien támogatnák Baranyi Krisztinát, hiszen a fizetett hirdetésben is tolt petícióját pár százan írták alá, javarészt nem kerületi lakosok. Azt tudjuk, hogy tavaly 3%-ot kapott az OGY választáson. És azt tudjuk, hogy Baranyi Krisztina mögött nem áll olyan politikai közösség, amelyik releváns támogatottsággal bír a kerületben. Mögötte áll viszont Puzsér Róbert, aki Tarlós István leváltása ellen küzd, aki Budapesten a NER malmára hajtja a vizet, mert nem merte megméretni magát az előválasztáson.
  • A Baranyi Krisztina mögött álló Kulcs Egyesületet nem tudjuk releváns ferencvárosi civil közösségnek tekinteni. Honlapjuk nincs, facebook oldaluk pedig egy lebutított Baranyi facebook oldalnak felel meg. Teljeskörűen meghirdetett taggyűlésük évek óta nem volt, és nem szavaznak demokratikus módon. Civil tevékenységük egy-két szemétszedésre korlátozódott az elmúlt években. Félreértés ne essék a köztisztaságot mi is fontosnak tartjuk, a helyi Momentum alapszervezet is rendszeresen szervez szemétszedési akciókat. De ennyi tevékenység alapján a Kulcsot nem tudjuk valódi, aktív, helyileg beágyazott, jelentős tagsággal rendelkező civil közösségnek tekinteni.
  • A Jancsó Andrea mögött álló politikai közösség az EP választáson Ferencvárosban 51%-ot ért el, míg a Baranyi mögött állók mindössze 8%-ot.
  • Mi, a Momentum közössége, Ferencváros legerősebb ellenzéki pártja Jancsó Andreát választottuk ferencvárosi polgármesterjelöltünknek. Benne látjuk azt a képességet, hogy egy együttműködő, Ferencváros jövőjéért dolgozó testületet tud kovácsolni a szétaprózott pártok képviselőiből. Benne látjuk azt a képességet, hogy nem háborús állapotok lesznek a képviselőtestület ülésein, hanem csapatmunka. Benne látjuk azt a képességet, hogy nem „one-man show”-ként fogja majd fel a polgármesteri munkát, hanem a sok új képviselőből (jogászokból, közgazdászokból, építészekből, mérnökökből) a legjobbat kihozva Ferencváros jövőjéért fog dolgozni minden nap.

Támogatjuk az előválasztás intézményét, és reméljük, hogy a NER lebontásának érdekében Kriszta is így tesz majd.

Csakis rajta múlik, hogy lesz-e előválasztás.

BARANYI KRISZTINA :

Őszinte kíváncsisággal és örömmel olvastam polgármesterjelölt társam, Jancsó Andrea programját a Kerekasztal villám-vitáján. Az itt is közzétett írásaink alapján pontosan látszik, hogy a kerülettel kapcsolatos terveink között jelentős átfedés van. Tiszta, környezetbarát és a ténylegesen a ferencvárosiak érdekeit szolgáló helyhatóságot szeretnénk mind a ketten.

Andrea programjának akadnak olyan elemei is, amelyek az enyémben nem szerepelnek. Ilyen például a részvételi költségvetést. Más javaslatival együtt ezt is kifejezetten figyelemreméltó elképzelésnek tartom és remélem, hogy az októberi választás után felálló ellenzéki vezetésű önkormányzatban lehetőségünk lesz ezt is megvitatni.

Bár írásaink fókusza és struktúrája is eltérő, ezért az összehasonlítás a figyelmes olvasót is nehéz feladat elé állítja, azt gondolom, hogy lényeges különbségek is tetten érhetőek. Ezeket leginkább hosszabb távú, általánosabb céljaink és politikai önképünk között találjuk.

Míg jelölt társam ambícióiból kizárólag Ferencváros – kétségtelenül szükséges – felvirágoztatása látszik, addig én a kerületi munkát országos konteksztusban is látom. Valószínűleg ez a különbség megmutatkozik a megcélzott polgármesteri szerepkörről alkotott felfogásunkban is. Arra számítok, hogy az ellenzéki polgármestereknek – legjobb esetben is még három éven át – kegyetlen kemény küzdelmet kell folytatniuk a településük és általánosságban is a demokrata közösség érdekében. Természetesen ebből a szempontból se mindegy, hogy a remélt győzelem esetén Ferencváros a néhány vagy a számos ellenzéki vezetésű önkormányzat egyike lesz-e és különösen nem mindegy, hogy a fővárost Tarlós István vagy Karácsony Gergely vezeti-e. De az biztos, hogy ehhez a küzdelemhez rendkívül elszánt, erős és kitartó település-vezetői karakterekre van szükség.

A másik érzékelhető különbség, talán már az előválasztási kampánytól sem függetlenül, kettőnk támogatottságának alapjairól szól. Egyértelműen erre utal Jancsó Andrea írásának címe “Az összellenzéki polgármester jelölt programja”. Ez a cím pontosan illeszkedik kampányának abba az állításába, amely szerint ő a helyi pártszervezetek jelöltje (amit az Andreát támogató erők rendszeresen “a pártok jelöltjeként” szeretnek kifejezni) én pedig független jelölt lennék. Utóbbi besorolás legfeljebb annyiban igaz, hogy valóban pártonkívüli és főleg szuverén politikus vagyok. De eközben legalább két párt, az LMP és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt támogatását is élvezhetem. Támogatásáról biztosított számos meghatározó ellenzéki politikus, így például Karácsony Gergely és Szél Berndett valamint olyan korábbi ellenzéki kiválóságok, mint Bajnai Gordon, Kuncze Gábor és Gegesy Ferenc. (Külön pikantériája jelenlegi helyzetemnek, hogy a mögöttem álló politikai erők között megvalósul a Karácsony-Puzsér koalíció is.)

Szeretném kihasználni az alkalmat, hogy ismét leszögezzem: minden ellenkező hireszteléssel szemben, semmilyen szempontból nem vagyok a pártok ellenfele. Éppen ellenkezőleg, a pártokat a demokratikus politikai működés alapjainak tartom őket. Soha, egyetlen szóval se támadtam “a pártokat”. Annál inkább a rossz vagy korrupt politikusokat. Pártsemlegesen, mindegyiket.

Észrevételed van? Beszélgetnél,vitáznál erről? Itt teheted: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

“VILLÁM-VITA” FERENCVÁROSBAN… Baranyi Krisztina vs. Jancsó Andrea Katalin

(A „kerekasztal” azzal a céllal ad helyt a Budapest IX. kerületi polgármester aspiránsok „villám-vitájának”, hogy a Ferencvárosban élők minél több valódi ismeretet szerezhessenek a jelöltekről. Remélhetőleg ez hozzájárul, hogy a helyben élők még aktívabban részt vegyenek a helyi önkormányzati testület októberi megválasztásában. Ha van véleményed, észrevételed vagy javaslatod a következő napokban itt beszélgethetünk: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks ) 

BARANYI KRISZTINA:

Ferencvárosi Nyugat-Berlin

Ahogy lassan tíz éve minden választás, úgy az idei önkormányzati választások tétje is Orbán Viktor önkényuralmának és az azt kiszolgáló bűnszövetkezet hatalmának meggyengítése. Megdöntésére egyenlőre sajnos nincsen lehetőségünk. Megroppantására, a megdöntéséhez vezető folyamat elindítására annál inkább.

Bizakodásra adhat okot egyrészt az ellenzéki pártok összefogása Budapesten és a legtöbb vidéki településen, másrészt a sikeres főpolgármester-választás. A pártok csaknem teljes körű választási együttműködése egy csapásra véget vetett az orbáni centrális erőtérnek, az előválasztás pedig minden korábbinál erősebb legitimitású jelölt állítását tette lehetővé a legfontosabb közvetlenül választott politikai pozícióra. További előnye volt a politikai nyilvánosság tematizálása és az ellenzéki szavazók mozgósítása. (Még fontosabb szerepe lehet az országgyűlési választásokon, ahol részben ellensúlyozhatja a választási rendszernek a Fidesz igényeire optimalizált korábbi átalakítását).

A ferencvárosi választás, az ellenzéki polgármester- és jelöltállítás, és a választás után felálló új képviselő testület munkája mint cseppben a tenger mutatják meg azokat a politikai kihívásokat és lehetőségeket amelyek országos szinten és nem csak az helyhatósági választások kapcsán állnak előttünk. A választási matek világos képlet elé állítja a változás híveit. Országos szinten a szavazatok nagyjából felét a Fidesz kapja. Az Orbán-kormány majdani legyőzésének feltétele ezért egyrészt a “minden fideszes jelölttel szemben egyetlen ellenzéki jelölt állításának” általános elve, másrészt olyan politikai munka, amely a legkevésbé tudatos ellenzéki szavazókat is elviszi szavazni és még a kevésbé elkötelezett fideszesek egy részét is áthozza. Ehhez az ellenzéki oldalon hiteles, elhivatott, bátran cselekvő és megalkuvást nem tűrő szereplőkre van szükség.

Egy önkormányzat még a jelenlegi központosított államhatalom keretein belül is érdemi tevékenységet folytathat a településen élők érdekében. Köztisztaságot és biztonságot teremthet, védheti az élő és fejlesztheti az épített környezetet, javíthatja a szolgáltatások színvonalát, segítheti a rászorulókat. Ahogy eddig önkormányzati képviselőként, úgy a továbbiakban polgármesterként is mindezek érdekében szeretnék dolgozni (ld. polgármesteri programom legfontosabb elemeit az írás végén).

Ezeknek a feladatoknak eminens elvégzése az alapszint. Erre adnak mandátumot a választók és ennek hiányait kötelessége számon kérnie minden választott képviselőnek. Még inkább az esetleges felelőtlen gazdálkodást a közvagyonnal. És még annál is inkább azokat az eseteket amikor a közpénzek egyáltalán nem esetlegesen “veszítik el közpénz jellegüket”…

Egy olyan jó adottságú és gazdag fővárosi kerület polgármesterének és képviselő testületének mint amilyen a ferencvárosi, a NER keretein belül azonban ennél sokkal komolyabb lehetősége és felelőssége van. Úgy kell működnie, olyan példát és nem utolsó sorban erőt kell mutatnia, aminek hatására újabb választók szavaznak az ellenzékre. A kerület polgármesterének ezt nem csak Ferencvárosban, hanem a fővárosi közgyűlésben is elő kell segítenie.

A IX. kerület vezetése önmagában természetesen nem fogja megdönteni az NER-t. De kicsiben megmutathatja, hogy mi történne az egész országban, ha a közügyeket Orbán Viktor és bábjai helyett tisztességes és rátermett politikusokra bíznák. Helyben pedig hosszabb távon is biztosíthatja a jelenlegi ellenzéki szavazók többségét. Érdemes megnézni az országgyűlési választások eredményeit azokon a jól működő településeken, amelyeket ellenzéki polgármester és képviselő testület vezet. Szegeden, a XIII. kerületben, Budaörsön.

Több ezekhez hasonló önkormányzat összefogása, a kis magyar Nyugat Berlinek hálózata megteremthetné a változás lehetőségét. Ma még a legtöbben nem látják az alagút végét. De ha sikerül túllépnünk az ellenzéki szereplőket végzetesen hiteltelenítő, működésüket megbénító eddigi kínosan bátortalan, fantáziátlan és sok esetben nem egyszerűen gyenge, hanem ténylegesen korrupt politikán, akkor rövidesen esélyünk nyílhat legyőzni az orbánizmust. Ehhez most, ezen a választáson hiteles, bátor, eltökélt és kreatív ellenzéki jelölteket kell állítani.

Polgármesteri programom legfontosabb pontjai:

Nagytakarítás a IX. kerület utcáin, terein 

– Ferencváros egyes részein nap mint nap térdig gázolunk a szemétben. A kerület polgármestereként ezért első dolgom új, nagyteljesítményű közterület takarítógépek beszerzése és üzembe állítása lesz.

– Átszervezzük a szemétszállítást. Nem kell napokig kerülgetni a tele kukákat az úttesten, mert elviszik a szemetet.

– Évente többször szervezünk lomtalanítást, hulladékudvart üzemeltetünk, ahová bármikor be lehet vinni a lomot.

– A sűrűn lakott, lebetonozott részeken rendszeresen fogjuk mosni a járdákat

– A lakóközösségek az önkormányzattól segítséget és ösztönzést fognak kapni a házak környékének rendben tartásához

– Elvégezzük az önkormányzati tulajdonban lévő házak teljes takarítását, rágcsáló és kártevőirtását.

– Télen környezetkímélő anyaggal szórjuk fel a járdákat

– Korszerű nyilvános wc-ket hozunk létre. Gondoskodunk azok takarításáról és karbantartásáról.

Nagytakarítás a kerület közéletében

– A közpénzekkel ugyanolyan takarékosan és fegyelmezetten fogok bánni, mint otthon a konyhapénzzel.

– Az önkormányzati lakásvagyont a közösség érdekében hasznosítjuk, nem politikusok rokonainak és haverjainak adjuk el áron alul.

– Átlátható, gazdaságos parkolás üzemeltetést vezetünk be, aminek a nyereségét a magánvagyonok gyarapítása helyett közcélokra fordítjuk.

– Elérhetővé teszünk minden közügyben született szerződést, számlát és teljesítés igazolást. A kerület lakóinak ügyeit intézzük, nekik tartozunk felelősséggel.

Nagytakarítás közös környezetünkben

– Új ház csak úgy épülhet, ha van rajta zöldtető vagy napelem. Nagy méretű új ház építésének feltétele lesz az épület mellé létrehozott elektromos autókat töltő állomást és ivókút.

– Támogatjuk, ösztönözzük és el is várjuk, hogy az itt élők szigorúan szelektálják a szemetet és komposztáljanak.

– Nem engedjük meg, hogy veszélyes vegyi anyagokkal dolgozó üzemek működjenek

– Minden talpalatnyi zöldterületet óvunk és gondozunk. A parkokban, játszótereken pihenőpadokat, szemetes edényeket, és ivókutakat biztosítunk.

– Köztulajdonban tartunk olyan telkeket is amiket jó áron el tudnánk adni beépítésre, hogy ott parkot, játszóteret alakítsunk ki.

– Kerékpártárolók kialakításával és támaszok felszerelésével támogatjuk a környezetbarát kerékpáros közlekedést.

A gyerekek és a gyermekes családok érdekeinek kiemelt védelme

– Megfelelő minőségű és megfizethető bölcsődéket hozunk létre.

– A játszóterekre napvitorlákat szerelünk fel. Rendszeresen karbantartjuk a játékokat, cseréljük a homokozó homokját, eltüntetjük a murvát, kőzúzalék helyett füvesítünk. Nem fordulhat elő, hogy a szülőknek kell összetört üvegek szilánkjaitól megtisztítani a homokozót.

– Önerőből – a török állam segítsége nélkül is – biztosítjuk az óvodák karbantartását. szükség esetén felújítását.  Elő sem fordulhat, hogy gyerekeknek évekig dohos, penészes, sötét tornatermekben kell sportolniuk.

Nehezebb sorsú, elesett társaink megsegítése

– Bérlakás programot indítunk, hogy a kevésbé szerencséseknek ne kelljen az utolsó fillérjüket is a lakhatásra költeniük.

– Segítséget fogunk nyújtani a tartozások miatti eladósodás, kilakoltatás megelőzéséhez.

– Nem kerülhet önkormányzati lakásból elhelyezés nélkül az utcára gyermekes család, de idős, beteg, sérült ember sem

– Segítséget kap, aki a saját pénzéből is áldoz az önkormányzati tulajdonú lakásának felújítására

– Az alacsony jövedelmű családoknak megnyitjuk az önkormányzati tulajdonú üdülőket

– Valamennyi közszolgáltatást elérhetővé teszünk kerekesszékkel és babakocsival is

– Támogatni fogjuk a fogyatékos gyermeket nevelők kikapcsolódását, nyaralását.

Uralkodó helyett szolgáltató önkormányzat

– Aki beszélni szeretne a polgármesterével, biztosan meg tudja tenni. Nem fordulhat elő, hogy hónapokig nem lehet bejutni hozzá.

– Az ügyintézők mindenkit egyenrangú partnerként fognak kezelni.

– A képviselő-testületi ülésekről utólag is elérhető televíziós közvetítések lesznek.

– A közterület-felügyelők a rendre fognak vigyázni, nem a saját hatalmukra.

– Kizárólag a KRESZ szabályait megsértő járműre tesznek kerékbilincset, de arra mindig.

– Nem a madarat etető gyermeket fenyegetik büntetéssel, hanem a fenyegetően randalírozókat és az illegálisan szemetet lerakókat

– A vendéglátósok és az önkormányzat a lakók és a vendégeik érdekeit is szem előtt tartva együtt fognak vigyázni a rendre és a tisztaságra. 

JANCSÓ ANDREA KATALIN:

“Az összellenzéki polgármester-jelölt programja”

A mi Ferencvárosunk

Egy olyan Ferencvárosban szeretnék élni, amelyik gondoskodik polgárairól. Tiszta, élhető, és modern kerületben: egy olyan Ferencvárosban, mint amilyet a lakók már nagyon régen megérdemelnének.

Jancsó Andrea Katalin vagyok, jogász és politikus. Pásztón születtem 1984-ben, és 2005 óta, lassan 15 éve vagyok ferencvárosi lakos. Szeretem és ismerem ezt a kerületet. 2014 óta önkormányzati képviselőként szolgálom a kerületemet.

Programom olyan megvalósítható intézkedéseket tartalmaz, amelyek egyaránt szolgálják a ferencvárosi idősek, a családosok és a fiatalabb, pályakezdő generációk érdekeit. Programom megvalósításával segítséget nyújtunk azoknak, akik erre rászorulnak, és támogatást kínálunk azoknak, akiknek nem közvetlen segítségre, hanem lehetőségekre van szükségük.

A fenti célok eléréséhez olyan témákat választottam programom alapelemeinek, amelyek kivétel nélkül mindannyiunk érdekeit képviselik és mindannyiunk lehetőségeit növelik. Nem nehéz ilyen témákat találni: Ferencváros az utóbbi évtizedekben hatalmas lehetőségeket szalasztott el. Szeretjük ezt a kerületet, és nem rossz itt élni, de mi hisszük, hogy Ferencváros ennél sokkal többre is képes!

A múlt hibáiból pedig tanulnunk kell, nem elég felemlegetni azokat. Nem elégszem meg annyival, hogy kritizálom az elődjeim munkáját. Az üres rombolás helyett valódi alternatívát és megoldásokat kínálok, ehhez összefogva Ferencváros politikai erőit. Ezért támogat az összes ellenzéki párt Ferencvárosban.

A pártok azonban, bár szükségesek, de nem elégségesek ahhoz, hogy változtassunk a kerület dolgain! Elsősorban az Ön támogatására és szavazatára van szükségem ahhoz, hogy megvalósíthassam az itt bemutatott programomat.

Tisztelettel kérem, olvassa el, majd vegye fel velem a kapcsolatot és beszélgessünk róla!

Ferencváros a miénk, és csak Ferencváros a miénk! Küzdjünk, dolgozzunk érte közösen!

Az egészséges utca

A klímaváltozás ténye ma már nem kérdés egyetlen ember számára sem, aki nyitott szemmel és füllel jár a világban. Ma már Magyarországon is érezzük azokat a változásokat, amelyek ellen elsősorban nemzeti, európai, illetve világszinten lehetséges és szükséges tenni. Egy önkormányzat hatásköre ilyen téren viszonylag csekély, de hiba lenne, ha nem tennénk meg mindent, ami helyi szinten megtehető. Lehetőségünk és felelősségünk van abban, hogy helyi szinten csökkentsük a klímaváltozás káros hatásait, és élhetőbbé, zöldebbé tegyük kerületünket!

A zöldfelületek növelése

A zöldfelületek növelésével visszafogható a légszennyezettség, a forró napokon hűvösebbé válnak a közterületek, és nem utolsó sorban az üvegházhatású gázok koncentrációja is csökken. Ha mindez nem lenne elég, a környezet szépsége pedig önmagában is kárpótol minket erőfeszítéseinkért.

A csepeli program mintájára ezért három év alatt 1000 új fát szeretnék ültetni. Ez megvalósítható, csak akarat és elszántság kell hozzá! Első lépésként tisztázni kell, hogy a kerületben lévő fák milyen állapotban vannak. A ferencvárosi fakataszter (nyilvántartás) felállítása pontosan ezt a célt szolgálná.

A kerületben a fakivágást csak súlyos balesetveszély, rendkívüli vagyonvédelem vagy megbízható kertészeti szakvélemény indokolhatja.

A jelenlegi betonparkolók helyén vagy azok átalakításával minél több zöld parkolót fogok kialakítani.

Több városban érdekes és hasznos kezdeményezés a homlokzatok zöldfelületté alakítása, természetesen a lakók akaratával és beleegyezésével.

A “Zöld Udvar” pályázat segítségével növelném a közösségi kertek számát. Ehhez szintén szükséges a lakóközösségek támogatása is.

A klímaváltozás káros hatásait és a kerületi lakosok lakhatási költségeit is csökkenti az energiahatékonysági felújítási program kiterjesztése, különös tekintettel a József Attila lakótelepre.

A forgalomcsökkentés érdekében a Ráday utcát lezárnám az autóforgalom elől. A gyalogosok számára megnyílt közterületet valódi kulturális közösségi térré alakítanám.

Egy élhetőbb, tisztább környezet

Jelenleg olyan alapvető infrastrukturális elemek hiányoznak Ferencvárosból, amelyeket az élhető környezet megteremtéséhez azonnal pótolni kell. Szükség van több nyilvános illemhelyre, és azok folyamatos tisztántartására. Szükség van több szemetesre, és azok gyakori ürítésére. Ezek egyszerű problémák, gyors és hatékony intézkedéssel orvosolhatok.

Pillanatnyilag köztéri ivókutakból sincs elég a kerületben. Számos új ivókutat lehet úgy létrehozni, hogy a meglévő tűzcsapokat egy speciális szerkezettel látjuk el. Erre több működő példát is láttunk már.

A kerületünkben az utcákat ellepi a szemét és a kutyapiszok. Bízom a ferencvárosi polgárokban, hogy ezt a problémát közösen fogjuk felszámolni. Az önkormányzatnak környezetbarát, biológiailag lebomló zacskókat, és a hozzá tartozó kutyapiszok kukákat kell kihelyeznie, amelyekkel a gazdik fel tudják szedni a kutyáik után a piszkot, és azt a megfelelő helyre tudják dobni. Emellett elegendő és rendszeresen ürített szemetesekre van szükség, és nem utolsó sorban tisztántartott utcákra, parkokra, játszóterekre és kutyafuttatókra.

A közös élettereink tisztántartása közös felelősségünk: a vezetésem alatt az önkormányzat biztosítani fogja ennek az infrastrukturális feltételeit, de igazán a helyi lakosok közösségérzete lesz az, amivel tartósan tisztán tarthatjuk az utcáinkat.

A lakosokkal való együttműködés jegyében köztisztasági programot indítunk, amelybe bevonjuk a helyi lakosokat, iskolákat, közösségeket.

Az iskolák és középiskolák segítségével szemétszedési akciókat szervezünk a kerületben, ezzel is erősítve a fiatalok környezettudatosságát és a kötődésüket Ferencvároshoz.

A valódi odafigyelés és közszolgálat

Közterületeink folyamatos karbantartása, tisztántartása és rendje érdekében nem spórolunk majd a nyilvános WC-ken, parkőröket foglalkoztatunk, a FESZOFE-t hatékonyan működtetjük, a közterület-felügyeletet hasznos feladatokra irányítjuk.

Konkrétumokban ez azt jelenti, hogy a FESZOFE-t és a közterület-felügyeletet teljesen átalakítjuk: a közteresek folyamatosan járják a kerületet, és a valódi utcai jelenléthez biztosítjuk számukra az anyagi és emberi feltételeket, de cserébe el is várjuk ettől a közintézménytől a szemmel látható működést.

A társaságok vezetőitől nem tűrünk semmilyen kifogást! Nekik kötelességük úgy végezni a feladataikat, hogy az a polgárok elégedettségét szolgálja. Megígérem, hogy minden esetben személyi következményei lesznek annak, ha egy önkormányzati tulajdonú társaság nem a ferencvárosiak érdekeit tekinti a legfontosabbnak.

Bérlakásprogram

Az önkormányzati bérlakások jelenlegi értékesítési gyakorlata és állapota elfogadhatatlan. Ezek a lakások nem azért vannak, hogy a politikusok ismerőseihez vándoroljanak át, jóval a piaci ár alatt. Az önkormányzati bérlakások intézményes célja, hogy a rászoruló ferencvárosi polgároknak segítséget és lehetőséget nyújtsanak, akár a pályájuk  elején, akár a nyugdíjas éveikben.

Értékesítési moratórium

Azonnali intézkedéssel megtiltanám az önkormányzati ingatlanok értékesítését. Addig szükséges ezt a korlátozást fenntartani, amíg a kerületben igény van az olcsó bérlakásokra, vagyis addig, amíg a szociális szempontok ezt indokolják.

Ingatlannyilvántartás

Szükség van az önkormányzati ingatlannyilvántartás frissítésére és aktualizálására. Az ingatlanok elhelyezkedése, mérete, típusa és állapota alapján lehet csak részletes tervet készíteni arról, hogy a polgárok lakhatási lehetőségei milyen intézkedések segítségével javíthatók.

Az önkormányzati ingatlannyilvántartás mindenki számára nyilvános, internetes felületen keresztül kereshető lesz. Lehetőség szerint a bérlakás-pályázatokat is ezen a felületen keresztül kell lebonyolítani. Ezzel a folyamatok átláthatóbbá válnak majd, és fel lehet számolni a lakásmutyit és az a körüli korrupciót, hogy az átlag polgár számára is megfizethetők legyenek az önkormányzati bérlakások.

Az önkormányzati ingatlanok felújítására vagy bontására az önkormányzatnak ütemtervet kell készítenie és forrásokat kell erre a célra biztosítani az éves költségvetésben. A ferencvárosi önkormányzat legyen köteles a minimálisan elvárható színvonalig felújítani az ingatlanokat, így azok szociális alapon bérbeadhatók lesznek. Az ezen felüli, nem a minimális életszínvonalat biztosító beruházásokat a lakossággal vegyes finanszírozásban, hosszú távú bérleti konstrukciók alapján szükséges végrehajtani.

Bérlakás-felújítási alap

A bérlakások kiadásából származó bevételeket egy bérlakás-felújítási alapba irányítanám. Az itt összegyűlt összeget kizárólag az önkormányzati lakások felújítására lehetne fordítani. Az intézkedést és az alapot addig kell fenntartani, amíg a napi működési bevételekből nem tudja az önkormányzat kigazdálkodni a bérlakások felújításának költségét.

Az állampolgárok bevonásának programja

Az utóbbi években, évtizedekben szinte minden politikai párt ideig-óráig a zászlajára tűzte az állampolgárok nagyobb mértékű bevonását a politikába. A valóságban azonban ez sohasem valósult meg.

Nem elegendő az, hogy néhány évente szavazunk a parlamenti és az önkormányzati választásokon, ahogy nem elegendő a Nemzeti Konzultációk irányított és megtévesztő kérdéssora sem!

Ha egy politikus valóban a polgárok érdekében akar dolgozni, akkor miért nem engedi őket beleszólni a mindennapok döntéseibe?

Megválasztásom esetén több olyan intézkedést tervezek bevezetni a ferencvárosi önkormányzat életébe, amelyek Magyarországon még soha nem látott módon kiterjesztik a polgárok erejét a politikai ügyekben.

A részvételi költségvetés bevezetése

A polgárok minden évben szabadon dönthessenek az önkormányzat költségvetésének egy részéről, akár több száz millió forint sorsáról! A pontos felhasználható összeg a költségvetés függvényében évente változik, annak 1%-a: ez tavaly 243 millió forintot jelentett volna.

Az ötleteket lakossági fórumokon és internetes felületeken gyűjtjük össze. Számítok a Ferencvárosban élő lakosok és a kerületben tevékenykedő vállalatok ötleteire, meglátásaira, mert a valódi problémákat nem lehet íróasztalok mögül észre venni és megoldani.

Közvetlen és élő kapcsolat a lakossággal és a vállalatokkal

A nagyobb felújítások és beruházások előtt is szeretném, ha a lakosság és az itt működő vállalatok részt vennének a közösségi tervezés folyamatában. Ötleteikkel, meglátásaikkal segítenék, hogy olyan beruházások valósulhassanak meg a kerületünkben, amelyek valóban mindannyiunk érdekeit szolgálják, nem csak a politikusok hasznára vannak!

Kidolgozzunk az internetes hibabejelentő felületeket, ahol a lakosok bármilyen panaszt bejelenthetnek, legyen az kátyú, illegális szemétlerakó, vagy akár koszos köztéri illemhely vagy túlcsorduló kuka. Maga a bejelentés csupán néhány másodpercet vesz igénybe, és ami a legfontosabb, a lakosság számára is követhetően fogjuk megoldani a problémákat.

Valódi tájékoztatás a propaganda helyett

Az önkormányzati nyomtatott újságnak, a honlapnak, és a közösségi média felületeinek nem az a feladata, hogy a polgármester és az egyes politikusok szabadidős tevékenységét dokumentálja. De még csak nem is az, hogy egyes ellenzéki, független képviselők vérnyomásemelkedéséről számot adjon.

A kerületi tájékoztatás ehelyett szóljon a korrekt, tényszerű információáramlásról, lehetőség szerint előzetesen, még a döntések előtt. Hiszen így van lehetőségük a ferencvárosiaknak időben tudomást szerezni a tervezett eseményekről, beruházásokról, és így válhatnak a társadalmi vita és a valódi konzultáció színtereivé azok a nyomtatott és elektronikus felületek, amelyeket az önkormányzat az adófizetők pénzéből működtet!

A képviselő jelöltek személye még nem tisztázott, azonban – mivel őket az ellenzéki pártok állítják ki a megállapodás értelmében – biztos vagyok benne, hogy fogunk tudni együtt dolgozni. Noha a pártok között komoly ideológiai különbségek vannak, az együttműködéshez csak egy közös cél kell: ez a cél most a NER lebontása.

Reméljük, hogy az ellenzéki pártok ennek a szellemében fognak jelölteket kiállítani, és felállhat egy olyan testület, ami a NER lebontásán túl még a programomban megfogalmazott pontokban is egyet tud érteni.

A Momentumos jelöltekről jövő hét kedden lesz szavazás, és személyesen biztos vagyok benne, hogy kiváló, mindenki számára elfogadható helyi lakosokat fogunk kiállítani jelöltként. A többi párt nevében nem tudunk nyilatkozni, de bízunk benne, hogy ők is elfogadható jelölteket állítanak majd ki.
Kiemelt fontosságúnak tartom, hogy a várhatóan felálló ellenzéki többségű testület jól tudjon majd együttműködni az ellenzéki polgármester-jelölttel és a hivatali dolgozókkal.

 

Köszönöm Önnek a figyelmet és a támogatást!

Megtisztelő, hogy elolvasta a programomat.

Kérem, hogy keressen meg a kérdéseivel, meglátásaival az alábbi elérhetőségeim bármelyikén.

Facebook: https://www.facebook.com/jancsoandreakatalin/

Blogom: https://jancsoandrea.blog.hu/

E-mail címem: jancso.andrea@ferencvaros.hu

Támogasson szavazatával, hogy egy jobb és szebb Ferencvárosban élhessünk – Talán kicsit boldogabban is, mint most!

 

KOMÓCSIN SÁNDOR: Újabb hihetetlen csavar a brexitben

 

(A napi.hu 2019-07-11-i cikkének, engedéllyel történő után közlése)

A királynőt mint államfőt is nagyon nehéz helyzetbe hozhatja, ha Boris Johnsont megválasztják a brit Konzervatív Párt elnökének, ám ennek ellenére nem tudja biztosítani a miniszterelnökké választásához szükséges parlamenti többséget.

Elképzelhető, hogy Boris Johnson, a brit Konzervatív Párt esélyes elnökjelöltje akkor sem ülhet be a miniszterelnöki bársonyszékbe, ha a július végén esedékes pártválasztáson a tory tagság pártelnökké választja – idézte a Guardian két alkotmányjogász szakértői véleményének konklúzióját. Ahhoz ugyanis, hogy betöltse ezt a posztot, igazolnia kell, hogy megvan a megválasztásához szükséges parlamenti többsége, és a dolgok jelenlegi állása szerint ezzel gondja lehet.

Egyes tory képviselők ugyanis azzal fenyegetőznek, hogy nem szavaznak rá a parlamentben, mert azt ígérte, hogy október 31-én, a brexit határidejének lejártakor – tekintet nélkül a súlyos gazdaságikövetkezményekre – megállapodás nélküli kilépteti az Egyesült Királyságot az EU-ból. Ezt a parlamenti képviselők többsége – az ellenzék és a kormánypárt számos tagja – elutasítja, ám ez az ellenállás nem köti meg a kormányfő kezét. Így egy módon lehet tuti biztosan megelőzni a válási megállapodás nélküli brexitet: Johnson miniszterelnökké választásának megakadályozásával.

Pici többség

Robert Hazell és Meg Russell, a University of London UCL intézetének professzorai abból indulnak ki, hogy a kormánytöbbség jelenleg hajszál vékony a londoni parlamentben. A toryk a kormányt kívülről támogató észak-ír unionista párt (DUP) tíz képviselőjével együtt csak háromfős többséget élveznek, miközben máris Dominic Grieve és Ken Clarke, két befolyásos konzervatív honatya jelezte, hogy kész Johnson beiktatása ellen szavazni.

A két jogász szerint a kulcskérdés az, hogy az új konzervatív vezető képes-e kétséget kizáróan állítani, hogy megvan a megválasztásához szükséges parlamenti többség. Az egyik lehetséges forgatókönyv szerint, amint kiderül, hogy ki nyeri a pártválasztást (Johnson ellenfele Jeremy Hunt külügyminiszter, akit esélytelennek tartanak), a tory képviselők egy kisebb csoportja bejelenti, hogy – látva kire kéne szavaznia – visszavonja a támogatását a párt miniszterelnök-jelöltjétől.

Szegény királynő

Ezzel kínosan nehéz helyzetbe hoznák a királynőt, akinek jelölnie kell a miniszterelnököt a parlamentnek, és alkotmányjogi tanácsadóit, mivel bizonytalanná válna, hogy kormányfőjelölt megkapná-e a törvényhozás támogatását hivatala elfoglalásához. A bizonytalanságot azzal oldhatnák fel, hogy a királynő ideiglenesen jelölné Johnsont miniszterelnöknek, azzal a feltétellel, hogy bizonyítania kell a többségi támogatását. Ezt szeptemberben tehetné meg, amikor az augusztusi nyári szünetre elvonuló képviselőtársai megkezdik őszi munkájukat.

Ezzel szemben alternatívát jelenthet, hogy Theresa May ügyvezető miniszterelnök a hivatalában marad addig, amíg Johnson – vagy valaki más – nem tudja felmutatni a biztos többséget, s így az ügyvezető kormányfő utódjelöltjeként ajánlhatja az illetőt a királynőnek. Semmi jele annak, hogy Johnsonnal szemben – ha ő lesz a pártszavazás győztese – bárki felállhatna alternatív miniszterelnök-jelöltként, ugyanis az ellenzék nem tud kormányfőjelöltet állítani.

Előttünk áll tehát egy feloldhatatlannak látszó belpolitikai válság, amely úgy szól, hogy bár a parlament többsége elutasítja a válási megállapodás nélküli brexitet, eközben olyan személy aspirálhat az ország vezetésére, aki kész lenne ezt megtenni. Nem csoda, hogy sok parlamenti képviselő mindkét oldalon úgy véli, hogy ezt a patthelyzetet csak egy előrehozott parlamenti választással lehet feloldani, amelyet ősszel tartanának.

(Menni fog!

Több mint 30 konzervatív parlamenti képviselő akarja megakadályozni a válási megállapodás nélküli brexitet – idézte a Bloobmerg Sam Syimahot, aki korábban minisztereként is szolgált az egyik tory kormányban. Vannak köztük olyan nehézsúlyú játékosok, mint Theresa May, aki kormányfőből hamarosan visszaalakul egyszerű képviselővé, vagy Philip Hamond pénzügyminiszter. A Munkáspárt is ezen ügyködik, ezért Syimah úgy látja simán meglesz a többség a kemény brexit megelőzésére, és a parlament képes lesz érvényesíteni ezt az akaratát.)

(A szerző újságíró)

 

 

LÁSZLÓ RÓBERT: Budapesti útvesztő-Apátia és remény az ellenzéki oldalon

( A MÉRECE 2019-07-10-i cikkének után közlése, a szerző hozzájárulásával.)

Az ellenzéki oldalon már jó ideje egyszerre van jelen az apátia és a remény. Az apátia, amely szerint semmi értelme semmilyen választásnak, a NER úgyis leválthatatlan, illetve a remény, amely szerint ha a pártok végre képesek hatékonyan együttműködni, ősszel több bástyát visszafoglalhatnak.

Az ellentmondást nem lehet és nem is szükséges feloldani. Ahogy a mindennapi életünkben is ellentétes érzések, meggyőződések irányítják cselekedeteinket, úgy a NER alagútrendszerében is több felvillanó fénysugárról feltételezhetjük, hogy az fog elvezetni a napfényre. Könnyen lehet, hogy egyik sem fog.

Az EP-választás, majd a budapesti előválasztás mindenesetre sokakban felerősítette a reményt.

Bár sokáig úgy tűnt, az előválasztás nem lesz több, mint Karácsony Gergely főpolgármester-jelöltségének – egyszersmind az MSZP pozíciójának – megszilárdítása, a maga természetességével csatornázta be az EP-választáson felszínre tört optimista hullámveréseket. A résztvevők, jól-rosszul, de meg tudták mutatni, hogyan kellene kinéznie egy valódi politikai versengésnek, a választók egy jelentős részéről pedig kiderült, hogy ki van éhezve a téttel bíró, nem lefutott politikai küzdelmekre.

Ez a lendület azonban nem tart ki magától októberig, és

jól látszik az is, hogy a Fidesz és az ellenzék kooptált része mindent megtesznek annak megtöréséért.

A kormánypártnak ugyanis van mit veszítenie.

Tarlós István viszonylagos népszerűségét hajlamosak vagyunk túlértékelni, valójában sosem nyert választást erős rivális ellen: 2010-ben az épp összezuhanó MSZP jelöltjét, Horváth Csabát győzte le, 2014-ben pedig a népszerű politikusnak aligha nevezhető, a Falus Ferenc-kaland után az utolsó pillanatban előrángatott Bokros Lajossal szemben nyert, mindössze 13 százalékpontos különbséggel. 2006-ban volt kemény ellenfele, az akkor 16 éve regnáló Demszky Gábor, akit megszorongatni igen, legyőzni nem tudott. Az sem mellékes, hogy választásról választásra kevesebb szavazót sikerült Tarlós mellett mozgósítani: 2006-ban még 349 412 szavazattal (45,2%) kikapott, 2010-ben 321 908 (53,37%), 2014-ben már csak 290 675 szavazattal (49,06%) nyert.

A főpolgármesternek tehát 13 év óta először lesz olyan kihívója, aki egyáltalán eséllyel száll ringbe ellene. Karácsony személyénél jelentősebb hátrány a Fidesz számára, hogy ezúttal

nem számíthat a jelöltállítási időszakig elhúzódó ellenzéki főpolgármester-jelölti castingra,

márpedig éppen ez volt az, ami öt évvel ezelőtt bénítóan hatott az ellenzéki pártokra, és hervasztóan a választókra. Most, – úgy tűnik, – mind elfogadták az előválasztás eredményét, és bár eltérő lelkesedéssel, de beálltak Karácsony mögé. Ha ezt be is tartják, és képesek a kampányban is odatenni magukat, a főpolgármesteri pozíció elérhető közelségbe kerülhet (legfeljebb Puzsér Róbert és a Fidesz esetleges kamujelöltjei zavarkeltésére számíthatnak).

A főpolgármesteri poszt azonban fővárosi közgyűlési többség nélkül szinte semmit nem ér. Ahhoz, hogy az ellenzék működtetni tudja a fővárost, a kerületi polgármesteri székek bő többségét is meg kell szerezniük, úgy, hogy lakosságarányosan is lefedjék a budapestiek több mint felét. Ez már keményebb lecke, és sokan ellenérdekeltek abban, hogy sikerre vigyék a projektet. A körvonalazódó ellenzéki koordináció több jelöltjével kapcsolatban is okkal merül fel a kérdés:

vajon tényleg beágyazottak-e a nevük elé került kerületben (a teljesség igénye nélkül: V., VII., XII., XIV., XXI.)?

Vagy a másik véglet: vajon kinek a tyúkszemére lépett a helyben vitán felül aktívan és eredményesen dolgozó ellenzéki politikus, amiért aztán mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék a jelölését (IX.)? A Pesterzsébeten 25 éve regnáló, baloldali kötődésű polgármester Fidesz általi átcsábítása az eddigi leghomályosabb fejlemény, ahogy Soroksáron is úgy tűnik, a legyőzés helyett a levadászás eszközét választja a hatalom (a 25 év után visszavonuló polgármester által támogatott jelölt mögé állnak be).

2014-ben mindössze hat helyen nyert nem fideszes polgármesterjelölt, ebből az utóbb említett kettő könnyen benarancssárgulhat, ahogy Zuglóban sem lehet készpénznek venni, hogy Horváth zökkenőmentesen hozza Karácsony korábbi kerületét. A XIII., a XV. és a XIX. kerület minden bizonnyal ellenzéki kézen marad, de az áttöréshez még legalább 9, inkább 10-11 ellenzéki győzelemre volna szükség. Márpedig az elmúlt hetek furcsa budapesti kerületi hírei arra engednek következtetni, hogy a Fidesz aknamunkája eredményes. Vélhetően belső méréseik azt mutatják, hogy

bár az ellenzéknek van esélye kritikus mennyiségű kerületet nyerni, elegendő közülük néhányat ellehetetleníteni ahhoz, hogy egy esetleges ellenzéki főpolgármester béna kacsává váljon a Városháza szűk fideszes többségének szorításában.

Ez a kormány számára a legkedvezőbb forgatókönyv: ősszel hagyja az ellenzéket és szavazóit részsikereknek örülni, majd az új városvezetés a belső küzdelmeivel lesz elfoglalva, miközben a kormányzat Budapest minden bajáért ujjal mutogathat rájuk. Egy ilyen helyzet 2022-re a Fidesz budapesti pozícióit is feljavíthatja.

Akkor nem is érdemes szavazni? Bármit csinálunk, csak a Fidesz járhat jól? Nem egészen. Nem feltétlenül az apátiának kell legyőznie a reményt, megtörténhet ez fordítva is.

A Fidesz terve akkor borul, ha minden igyekezete ellenére a szavazói elszántság kellő számú ellenzéki polgármesteri győzelmet eredményez.

Persze, mivel a kormány továbbra is kétharmados parlamenti többséggel rendelkezik, a központi-fővárosi-kerületi hatáskörökkel kedvére trükközhet.

Világosan látszik, hogy a Fidesz tart a budapesti önkormányzati választástól, amire nem csak az isztambuli példa miatt van jó oka.

A 2010-es kétharmados győzelem nem jöhetett volna létre az a szervezeti-anyagi háttér nélkül, amit a 2006-os önkormányzati választáson elért fideszes áttörés alapozott meg.

Bár akkor ez elsősorban vidéken történt meg, kilenc fővárosi kerületben is fideszes (vagy Fidesz-közeli) győzelem született. Ehhez hasonló építkezési lehetőséget Orbán Viktor nem kíván megengedni az ellenzékének.

( A szerző közgazdász-politológus, választási szakértő, politikai elemző, egyetemi oktató)

A cikkről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

TÖMPE ISTVÁN: Permanens rendszerváltás

( Az esszé teljes terjedelemében, a szerző hozzájárulásával )

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Miért érzi az ország vezetése, hogy választania kell a szabadság és a gazdagság között? Miért beszélünk olyan sokat a politika alapjairól? Hányszor éltük meg a rendszerváltást? Miért is akartuk az országot olyan gyakran megváltani? Korosodó emlékezőként mindenestre arra hajlok, hogy annak idején az ország jobban jött volna ki egy cinikusabb és lustább, mégis tapasztaltabb generációval. Ám mi nem ilyenek voltunk, mi hittünk és cselekedtünk.

Szakmai pályám kapcsolódott a privatizáció előkészítéséhez, és az 1989-1990-es rendszerváltáshoz is. Azt megelőzően más témákkal foglalkozó szakmai csoportok tagja voltam. Türelmetlenül vártuk a változásokat. A rendszerváltásra többségünk piachívővé vált. Magam is meg voltam győződve a magángazdaság bevezetésének fontosságáról és benne a privatizáció kiemelkedő szerepéről. Számunkra egyértelmű volt, hogy a pozitív folyamatok önmaguktól nem indulnak be, s végképp nem folytatódnak azzal a sebességgel, amire akkor szükség látszott. Valóban azok voltunk, akiknek látszottunk: aufklérista, türelmetlen generáció a miénk. Amikor a generáció fogalmát használom, szakmai közösségemre, a hasonló helyzetben dolgozókra gondolok. Demográfiai értelemben vett generációm természetesen szélesebb, bonyolultabb szerkezetű, szüleink az akkori társadalom vesztesei és nyertesei, résztvevői valamelyik rendszerváltásnak.

Nem gondoltam volna, hogy az állami vagyon pár év alatt, kampányok sorozatában szinte teljesen magántulajdonba kerül. Naiv természetem miatt ezen kívül is számos meglepetés és csalódás ért. Nem meglepő, hogy akkori álláspontom több ponton módosult. A privatizációt továbbra is a piacgazdasági genezis alapvető elemének látom, ám megvalósulását, s benne saját tevékenységemet ma már kritikusan szemlélem. Igyekszem túllépni az apológián, hogy így volt a legjobb és másként nem is történhetett, és a fennkölt erkölcsi távolságtartás kényelmes pozícióját is elvetem.

A hatalmas változások által feltépett köztulajdonú felületeken a változó elit által kijelölt csoportok telepedtek meg. Ők hatásosabban védték saját birtokukat, mint a korábbi központi bizottsági tagok a maguk pozícióit. 2010-ig jelentős verseny alakult ki a gazdasági-politikai csoportok között, ez a NER-ben visszaszorult. Az 1990-es és a 2010-es rendszerváltás is százezreket süllyesztett el, vagy éppen emelt fel, a gazdaság- és politikai irányítás átfogó cseréjét hozta. Az elitet és utánpótlását ideológiákkal szántották végig, mindezt sem kultúrával, sem hagyományokkal nem lehetett követni. Kormányok sorozata próbálta saját eszméivel megtölteni a szavazók fejét. Rövid ideig sikerül az ilyesmi. Azonban az agressziónak való behódolás és a vele szembeni ellenállási kényszer is kulturális hegesedéssel jár.

 

Három rendszerváltás 

Rendszerváltásnak nevezem azt az eseménysorozatot, amelynek során egy konszolidálódni már nem képes, korábbi konszolidációs alapjait elvesztő struktúra helyén újabb kezd működni. Tartós rendszerváltás egy új konszolidációs formula térnyerésével várható. Ebben az értelemben a legutóbbi rendszerváltás-sorozatnak kezdete ismert, a vége nem, lehet talán a NER, talán nem.

Rendszerváltás nélkül nincs privatizáció, utóbbi nélkül aligha lett volna rendszerváltás. De vajon ilyen rendszerváltás és ilyen privatizáció volt megírva a csillagokban? Maga a privatizáció rövid idő alatt az államosításhoz mérhető változásokat produkált. Az ellenkező előjelű folyamatokat hasonlóvá teszi az irányítóréteg szerepe, az elit cseréje, a sietősség és a tapasztalat hiányát pótolni nem képes hit.

Az államtalanítás után, a régi helyébe eddig még nem lépett a korszerű, fejlesztő állam. A mai szervezet gyakran maga is privatizáció tárgya lett (egyéni képviselői indítványok előkészített törvénytervezetek helyett, az Alkotmánybíróság visszaszorulása, a bíróságok felügyelete, az adóellenőrzés hiánya a hatalomhoz közeleső vállalkozóknál). A rendszerprivatizáció sajátossága a magáncélra használt állami rendelkezési monopólium, szoros felügyelet a fejlesztési források felett. A Marshall segély méreteit meghaladó pénzáradat ellenére évtizedes feladatok maradtak elvégzetlenül. Várat magára a megújulás az egészségügyben, az infrastruktúra nagyobb egységeiben, a védelemben, a korszerű iparpolitikában és a kiegyensúlyozott mezőgazdasági és vidékpolitika is hiánycikk. Nem a forrásokkal volt a baj: az idők során a privatizációs bevétel 4-6000 milliárdra becsülhető, miközben legalább 11 000 milliárd uniós támogatás érkezett.

A rendszerváltások legújabbkori magyar történelmében három nagy fázist különböztetek meg: a modellváltás értékű reform, illetve politikai-civilmozgalom kiteljesedését, az alkotmányos rendszerváltást, és húsz évvel később az autokratikus NER bevezetését.  Az egész folyamatot kényszerű szervetlenség jellemzi, jóllehet az 1990-es váltásnak volt esélye a meggyökeresedésére. Ez az okan annak, hogy az alkotmányos, de hangulatában helyenként forradalmi változások résztvevői között emlékezetesen sok a hisztérikus ideológus, a megszállott és a konvertita. A rendszerváltások 2010-ig tartó történetében állandósult a politikusok fenyegetőzése, hősies pózok produkálása a szorgalmas kormányzás helyett. 2010-től viszont a NER már azt sugallja, hogy nála érnek véget a korábbi változások, a magyar történelem biztonságos öbölbe hajózik. 1990 körül igen sokaknak az volt az álláspontjuk, hogy a Kádár-rendszer kisiklás a történelemben, amelyet a rendszerváltás a helyes vágányra lökött vissza. A NER szerint az 1990-2010 közötti időszakot a káosz jellemzi, ami pedig -ugyancsak furcsa módon- a Kádár rendszert helyezi szilárdabb történelmi –vagy inkább emlékezetpolitikai- alapokra.

A műfajjá átlényegült rendszerváltás mélyen érintette a gazdasági alapokat. Kezdetben jogfosztást és kirablást, radikális államosítást hozott magával, később jött az 1990-es rendszerváltás, amely a magánosítás mellett megtörte a Kádár-korszak létbiztonságát. A nyugatias remények időszakában az európai kultúrához való minél teljesebb csatlakozás látszott fontosnak, ma inkább a Horthy-korszak szimbólumai törnek elő. A sérelmi politikán túl mindez jelenti a lenézést a demokrácia intézményeivel és a szegényekkel szemben. Talán e szimbólumok segítenek elfedni a sorozatos elitcsere miatti súlyos tradícióhiányt és az uralkodási-magatartási zavarokat.

A máig tartó rendszerváltási sorozat kezdetének 1985-öt, az MSZMP XIII. kongresszusának évét tekintem, de korántsem az ott elhangzott dagályos frázisok és atyáskodó jótanácsok miatt, hanem mert innen már csak lefelé vezetett az út. Pár éven belül felfordult a világ. Gorbacsov lépett a színre, megkezdődött a peresztrojka diadalmenete, felgyorsult a Szovjetunió és a szövetségesi tábor szétesése. Magyarországon rövidesen fontos politikai események történtek, új alkotmányszövegek, politikai szabadságjogok jelentek meg, jelentős gazdasági reformok születtek, és persze pártok alakultak. Az 1987-1988 körül még modellváltásnak szánt programok elillantak, és helyükre 1989-1990-ben egy valódi rendszerváltás lépett. Nagyhatású eszméi és intézményei ellenére az új rendszer konszolidációs képessége gyengének bizonyult. Ennek fő okát a versengő elitcsoportok kisszerű, önző teljesítményében látom. Húsz év után az események újabb fordulatot vettek, és megindult a 2010-es rendszerváltás.

A kádári konszolidációs formula a mérsékelt, de mindenütt érzékelhető gyarapodást nyújtotta cserében a politikai szabadság korlátozásáért. Az 1990-és váltás mindkét elemet, a politikai és gazdasági szabadságot próbálta érvényesíteni. A politikai szabadságjogok érzékelhetően, nagyságrendekkel megnőttek, az anyagi gyarapodás azonban sokáig váratott magára. A NER formulája újra a gyarapodó anyagi létet ajánlja elsősorban a középosztályban élő egyénnek, a múlthoz képest mérsékelt szociális biztonság mellett. Szabadságból az 1989-es alapzatú rendszerhez képest kevesebbet ad, Kádár rendszerénél azonban többet enged.

 

Fatális belépő

A magyar gazdaság teljesítménye a válságok tükrében jelentős, viszonylag gyorsan átvészelte a mély transzformációs válságot, és a 2000-es évek elejéig növelte hatékonyságát. A transzformációs válság okozta hullámvölgyön a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok betelepülése, és a privatizáció segítette át a magyar gazdaságot. A legjelentősebb szociológiai változást mégis a (nagyoktól leszakadt) kisvállalkozások elterjedése okozta. Jó egy évtizede az egész gazdaság középszerű teljesítményét regisztrálják a nemzetközi összehasonlítások, elsősorban a frissen csatlakozottakhoz képest.

Az eredményeken túl látjuk a számlát is, amit a társadalomnak ki kellett fizetnie, s korántsem csak a legutóbbi rendszerváltásért. A korai szocializmus máig kifizetetlen számlákat hagyott hátra, de fizetni kellett a népszerű Kádár-rendszer széteséséért, és természetesen a viharosan beköszöntő kapitalizmusért is. Súlyos árat fizettünk azért, mert elhagytuk a szovjet piacokat, eldobtuk a mezőgazdaság eredményeit. Kétségtelen, százezrek -nem csak oligarchák- élvezik a fejlődés gyümölcseit, ám még többen deklasszálódtak (nem csak szocializmusbeli helyzetükhöz képest), milliók élnek szegénységben.  Néhány fatális gazdaságpolitikai hiba, a voluntarizmus, a stabilizáció elégtelen foka, a túl gyakori elitcsere növekedési áldozattal járt, és immár a valahai KGST-liga alsóbb részében játszunk.

1988-1990-ben, alig két év során, alapvető törvények születtek, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezési, a vállalkozási szabadság törvényei, amelyek szemben álltak az addigi rendszerrel. Közöttük van a privatizáció, amelyet akár az államosítás fordítottjának is tarthatjuk. 2700 tranzakció, nagyjából 4-6000 milliárd forint állami bevétel, ennek legalább háromszorosa a külföldi tőke behozatala. Az állam tulajdoni súlya jelenleg a korábbi egytizede körül van, exportképességünket visszanyertük, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg többlete jelentős. Külön könyvtárat nyithatnánk a rendszerváltáskori összeesküvési elméleteknek, minden egyes kutatóra három holdkóros jut. Szerencsére nem szenvedünk hiányt tudományos leírásokban sem. Privatizációs enciklopédia készült, kiváló kutatók követték nyomon a folyamatokat. Az 1989-1990-es kormányzás (Németh Miklós) az utána következők számára produkált intézményeket. Az 1990-es rendszerváltás időszaka során újabb intézményi reformok következtek. Eközben hatalmas transzformációs válság bontakozott ki, állandó pénzügyi korrekciókkal színesítve, és ezért is az új demokratikus intézmények veszélyes politikai nyomás alá kerültek, jóllehet működésüket a pártok közötti kompromisszumok támogatták egy ideig. A tévesen bizalomra és együttműködésre épülő alkotmányos intézmények 2010-re védtelenné váltak.

A rendszerváltás kezdetét néhány igen súlyos gazdaságpolitikai tévedés is befolyásolta. Ennek okát páran Antall József gazdasági járatlanságával, az új irányítás kormányzati tapasztalatlanságával, a valóság ismeretét habzó ideológiával helyettesítő magatartással magyarázzák. Akárhogyan esett, a gazdaság sokkal mélyebbről indult, sokkal többet vesztett, mint amennyit a változások egyébként is megköveteltek volna. A hibákhoz azonban hozzájárultak a nyolcvanas évek is, az állandó, kétségbeesett egyensúlyi intézkedések. Ekkor úgy tűnt, hogy minden, ami körülvesz, nem hatékony, támogatásra szorul, a csőd felé tántorog. A folytatásban az Antall-kormány a nagyipart értéktelen rozsdatemetőként érzékelte. Talán ez, és az orosz-szovjet hatalommal szemben érzett heves ellenszenv vezetett a magyar gazdaság KGST pozícióinak feladásához. Kétségtelen, hogy a KGST-elszámolások szétesőfélben voltak, és a dolláralapú elszámolásra való áttérés nem hozott megoldást, a magyar fizetésimérleg-többséget sem oldotta meg. A korban több áthidaló-hitel megoldás és javaslat született, ezek egyikét sem vizsgálták meg alaposan. Sokan elkerülhetetlennek látják, én azonban túlzottnak: a nemzeti jövedelem harmada ment a szemétdombra, a nagyvállalatok egyrésze tényleg vashulladékká vált, a fiatal bankrendszert pedig perceken belül olyan összegekkel kellett szanálni, ami meghaladta a KGST-aktivitáshoz adott támogatást. Ipari kultúrák semmisültek meg (például a finommechanika egyrésze, buszgyártás, konzervipar).

Súlyos hibának bizonyult a szocialista élelmiszergazdaságnak nevezett bonyolult struktúra kormányokon átívelő szétverése. Ismert, hogy a termelőszövetkezetek erőszakosan jöttek létre. Később egyharmaduknak jól ment, harmaduk megélt, a maradék harmadot támogatások tartották életben. A szervezeti palettát állami gazdaságok, hatalmas erdőgazdaságok egészítették ki, amelyek szociális szerepet is gyakoroltak. Megszűnésük katasztrofálisnak bizonyult, az elhagyott falvak száma magas. Az 1990-es rendszerváltást megelőző időszakban sokféle reformtervezet keringett, de ezeket végül sikerült blokkolni azzal, hogy a zöldbárók akarják átvenni a hatalmat. A kezdeti politikai tiltás ellenére létrejövő nagybirtokrendszer hatékonyabb, mint a felkészületlen kisbirtok, mert jobb az üzemmérete és ők kapják a támogatásokat az EU-tól és a kormánytól is. Az EU-tól kapott támogatás pontosan az ellenkező hatást váltja ki ahhoz képest, amiért kitalálták, hogy ugyanis a parasztokat a vidéken tartsák. Az EU földalapú támogatása a legszélsőségesebb liberális nézeteket igazolja: a rossz helyen és mértékben nyújtott támogatás lerombolja a hatékonyságot. A támogatások a magyar nagybirtokost abnormális földnövelésre ösztönzik, a munkaképes parasztok a nagyüzemek hatékonyságnövekedése miatt elhagyják a vidéket, százezrek közmunkán tengődnek.

 

Kultúrmarkerek

A világválság után színre lépő Nemzeti Együttműködés Rendszerében a gazdasági mutatók javultak. A sikerpropaganda már azt sugallja, hogy újabb békekor és gyarapodás vár a rájuk szavazókra. Csakhogy Orbán Viktor személyében a magyar történelemben eddig ismeretlen kockázati tényező jelent meg. A tehetséges politikai vállalkozó alkatilag ellenezi a konszolidációt. Durva támadássorozatot intéz az EU és a nyugati szövetség több tagja ellen. Orbán Viktor nagyhatalmú szövetségeseire és Brüsszelre támadt, sok ellenséget szerzett magának azok között, akik az ország legnagyobb külföldi befektetői és szponzorai a fejlesztési támogatásoknál. Nagyon igaz, hogy az évek során bürokratikussá és önhitté váló Brüsszel sokféleképpen bírálható. Az EU jelentős változtatásokra szorul, ám a magyar kormánykommunikációban szó sem esik szó a támogatások odaítélésének rossz rendszeréről, a téves mezőgazdasági rendszerről, vagy a Kelet-Európa valódi igényeihez képest legalábbis kétséges közös közlekedési-fejlesztési politikáról. A magyar kormányfő az unió politikai alapjait támadja, és ezzel sajátságos sikert ért el. Amerikai és nyugat-európai befektetők védelmére számít: eddig ez bevált. Jelenleg a belső stabilizáció– noha súlyos demokratikus veszteségek mellett- kialakulni látszik, a külkapcsolati kiegyensúlyozottság hiányzik. Nem felejthető el azonban, hogy az EU a maga közönyével elősegítette a magyar uralkodó csoportok gátlástalan gazdagodását. E folyamatok során a NER-elit centruma vagyonos nomenklatúrává alakult át.

Rendszereken áthúzódó negatív kultúrmarkereket is azonosíthatunk, ilyenek a rossz kompromisszumokra való hajlam, s vele a korrupció, a patópáli kormányzás, vagyis az el nem végzett feladatok növekvő halmaza, a kormányzóképesség és a demokrácia közötti választási kényszer rögeszméje. Természetesen ezek a kultúrmarkerek némiképpen eltérőek 2010 előtt és után. 2010-ig a politikai mechanizmusok érdekbeszámításos módszereket alkalmaztak, mindegyik befolyásos vagy fenyegető csoport kapott valamit. A NER a saját nomenklatúrájan túl kevéssé törődik más csoportokkal, a választók magához láncolása fontos a számára: a konjunktúrával, a folyamatos sikerpropagandával, az apró, ám folyamatos ajándékokkal, az üldözöttség képzetének fenntartásával (migránsok és Brüsszel). A szocialista-szabaddemokrata koalíció időszakában a politikai-gazdasági lobbik ereje nőtt (miközben egyik sem vált átütővé), saját szavazóik érdekképviselete azonban elhalványult.

Gyakori és népszerű kritika, hogy a rendszerváltás tömegeket érintett, de a változások előkészítése az elit magánügye maradt, a tömegeket senki sem világosította fel, és őket talán nem is érdekelte a rendszer változása. Az én emlékeim szerint ez nem így volt, a többség osztotta a vágyat, hogy jobb lesz nyugatiasan, mint korábban a szovjetekkel, bár akkor élt Kádár apánk, a nép öreg hőse. Igaz, hogy a lakosság jelentős része, talán vidéken, talán a városi szegénység körében, nem különösebben érdeklődött a változások iránt, és elég sokan voltak, elsősorban a rendszerváltástól depressziós figurák, akik gengszterváltásnak nevezték a fordulatot.

A rendszerváltást az elit csoportjai hajtották végre, sok tévhit éppen az ő magyarázataik révén terjedt el. Az általuk vezényelt változás alternatívája a forradalom, ezt akkor kevesen akarták, mégha utólag többen is hiányolták. A korabeli közhangulat tele volt feltételezésekkel a nyugati demokrácia könnyű alkalmazásáról, a természetes gazdasági berendezkedésről. Rövidesen világos lett, hogy sokkal több munkára van szükség ahhoz, hogy az alapintézmények a magyar talajban is meggyökeresedjenek. De ez nem így történt. Minden egyes pártközi összeborulás, a versenyszabályok hamis értelmezése, a politikai osztozkodás, a rejtett jövedelmek, és a szétpolitizált média, a felületes bíróság és az elhajlóan elkötelezett ügyészségi fellépés mind kitépett egy-egy hajszálgyökeret a demokrácia frissen ültetett növénye alól.

A sűrű elitváltás súlyos hagyományveszteséget okozott. Kiveszőfélben a távlatosság, a hajlandóság a vitára, képesség a tervezésre: politikai taktika tolakodik minden elé. A kommunikáció a szavazó népesség agyának ősi ösztöneit mozgató részét veszi célba. Hatására csökken a racionalitás szerepe, a kísérletező hajlam, vele együtt halványulnak el a liberális és konzervatív értékek is, helyüket érzelmi vihar, gyűlölet és eszetlen rajongás tölti ki. Vajon a csehek miért voltak sikeresebbek a privatizációban, és vannak előrébb a politikai viszonyokat illetően (miközben a populizmus terjed), akkor az elit bölcsességére vagy óvatos lustaságára és a mögöttük lévő, a saját elégedetlenségét megfogalmazni képes választótömegre kell gondolni. Jelentőset produkáltak a balti államok is, a régió ujjáépülése példaértékű.

Magyarország modernizálódott, némely helyen annyira átalakult, hogy a negyedszázaddal korábbi állapotokra rá sem lehet ismerni. Autópályák épültek, fejlődött az infrastruktúra, noha sem a gazdaságos kivitelezés, sem a gondos fenntartás nem jellemzi az EU-projekteket. Az ország továbbra is a lehetőségek földje, földrajzi helyzete kiváló, kultúrája régi, van elég vize, éppen csak uralkodó rétege mintha még a kalandozások korában élne: szerez, rabol, támad, de Lech mezejét nem látja. Kötelességszerűen hivatkozunk Dahredorf szavaira, aki szerint az alkotmányt 6 hónap alatt, a gazdaságot 6 év alatt, a társadalmat 60 év alatt lehet átalakítani. Szellemes, de nem igaz. Több mint negyedszázad után jogállamunk fontos darabjai a szemétdombon, a gazdaságunk csak részben klasszikusan piaci, szétszakadt társadalmunk egyáltalán nem hasonlít az általunk valaha idealizált európai modellekhez.

A politikusok hitegetik magukat, hogy a vagyonosok fölött hatalmuk van, a vagyonosok meg azt gondolják, hogy milliárdjaik uralják a világot. A vagyon és a politika közötti együttműködésnek számos formája alakult ki, kezdve a táskás emberektől, az irányított beszerzéseken, a leadott milliókon át egészen a szívességi kinevezésekig az államban és az üzleti szférában. A NER jellegzetesen oldja meg a problémát: kivételesen gazdag irányító csoportot hozott létre, s ennek csak önmagával kell megállapodni, akár gazdaságról, akár politikáról legyen szó.

 

A teljhatalom felé

A rendszerváltás sokféle célja közül a hatékonysággal kapcsolatos elvárások teljesültek leginkább, és ebben a privatizáció oroszlánrészt képviselt. A korábbi állapotokhoz képest a piacon jól versenyző nagyvállalatok vannak; a kisebb vállalkozások viszont messze elmaradnak tőlük. Ugrásszerű fejlődés az exportképességben, technológiában és tőkeellátottságban a nagyvállalati szektorban következett be. A társadalom stabilitása azonban elsősorban a kis- és középvállalakozói szektorhoz kötődik, ahol a rendszerváltás hozott ugyan változást, de nem eleget. A kormányzat és a politikafüggő nagyvállalkozók állandó intervenciói rongálják a verseny alapjait, amely egyelőre még így is elég széles ahhoz, hogy a rendszer, pusztán a korrupció miatt ne nézzen szembe csődveszéllyel.

A költségvetési hiány restrikciók kínzó sorozata után az Orbán-kormány idejében érte el az elfogadható mértéket. Megcsapolták a magánnyugdíj alapokat, az egészségügyet és az oktatást. Egyik kormányunk sem törekedett arra, hogy a NATO hőse legyen. A pénzügyi egyensúly megteremtésére a szocialista-szabaddemokrata időben is több kísérlet történt (Bokros például), hatásukat azonban elsöpörte a minduntalan előtörő fiskális alkoholizmus.  Talán azt is mondhatnánk, hogy volt egy rossz kompromisszumokban élő szocialista-szabaddemokrata csapat, meg egy határozott fideszes csoport, az előbbiek politikai versenytársai, akik olyasfajta intézkedéseket is megléptek, amelyek alkalmanként erkölcstelenek voltak (például a magánnyugdíjalapok súlyos megdézsmálása), de nem hatástalanok. Az intézkedések közül párat (szektorális különadók) az erős narratívával élő, amúgy bátortalan szocialista-szabaddemokrata elődök is gondoltak bevezetni. Tudták, de nem merték és nem is tették.

A szocialisták és szabaddemokraták keze is beletévedt a mézesbödönbe, szívesen támogattak nekik kedves üzletembereket, szíves jótettért cserében támogatásokat fogadtak el. Belőlük mégsem lett ütőképes politikai csoport. Az ő győzteseik többsége az életet élvező magángazdag lett. Valaha a hatalomban, civakodó csoportjaik egymást kontrollálták, ironikus módon ez tartotta fenn a verseny maradékát a gazdaságban, és az alkotmányos intézményeket, de előkészítette azok bukását is. Eltűrték az alkotmánybírósági kontrollt, igyekeztek az EU-szabályoknak megfelelni, mégha ez gyakran kevéssé sikerült.

Az európai baloldal és a liberálisok magyar tagozata valamilyen belső sérülés okán nem képes a nemzeti problémákat jól kezelni. Saját választóiknak is többször csalódást okozott, ellenfeleiknek átadta a nemzeti terepet. Ezt semmiféle baloldali identitás politika nem pótolta, minthogy ilyen nincs. Még rosszabbá tették a helyzetüket akkor, amikor sokat beszéltek a restrikcióról, amelyet, ha úgy adódik, hatásosan kell intézni, hiszen a pénzügyi egyensúly a kormány dolga, ám nem érdemes bántóan exhibicionista nemzetmentő legendát írni a restrikcióból. A restriktív strófa része az életnek, de nem része a nemzeti himnusznak. Az állandó gazdaságmentési szövegelés nagyon rosszat tett nekik. Nincs rosszabb ízű politikai étek, mint a szájban forgatott neoliberalizmus és a fiskális alkoholizmus keveréke. Szociális vonzerőt nem lehet restriktív narratívával megalapozni. Nem véletlen tehát, hogy a szociális kártya, néhány alkalomszerű fellépéstől eltekintve kihullott a baloldal kezéből. Valahai gyökerei szinte megszűntek: kevés a vitafórum, a civil szerveződés, a szakszervezeti kapcsolat.

A 2010 után bekövetkező változások rendszerszerűek és világnézeti jellegűek voltak, az uralkodó elit magához vehette csaknem a teljes hatalmat. Most, hogy e szellem elszállt, beláthatjuk, hogy az Alkotmány betűjénél fontosabb a szelleme. A rendszerbeli változásokra példák: a kormányzás szabadságfokának ugrásszerű növekedése a korábban beépített fékek és ellensúlyok kiiktatásával, az Alkotmánybíróság sterilizálása, és a külső-belső fejlesztési források nyílt, törvényesnek feltüntetett, de az Olaf által bírált kanalizálása az elit szűk csoportjai felé. A vagyoni különbségek kiugróak és folyamatosan nőnek, néhány ember hálózata tudhatja magáénak az gazdasági vagyon felét. A kormány sikeresen tereli a közfigyelmet a gyakorlatilag nem létező migránsok által fenyegetett haza védelmére és az európai birodalom végképp hamis képével riogat. Az ellenzék nem szervez szakszervezeteket, nem követel európai foglalkoztatottsági körülményeket az illegális, vagy csak félig bejelentett dolgozók százezreinek, hanem katatón módon tagadja (negatív előjellel ismételgeti) Orbán állításait. Az EU-választásokat követően fellendülés következett be a baloldalon, ennek eredménye még nem ismert.

Orbán valójában nem csupán az illiberalizmus szószörnyére, nem is csak a jobboldali értékek vonzerejére, hanem Kádár János egykor hatásosan alkalmazott formuláira is rátalált: a sok kis ajándék, az eredmények sulykolása még mindig hat. A jobboldali ideológiából hasznos gondolatok eredtek. Erős hatása van a trianoni narratívának, a Nyugattal szembeni kisebbrendűséget masszívan tartalmazó sérelmi politikának, a keresztény-konzervatív identitáspolitikának, és az országot megvédő, szociális biztonságot ígérő egyszerű szavú, nyugodt vezérnek. Táborszervező erővé vált a rendszerváltás bukottjainak szóbeli védelme, a részben a kádári középosztályból eredő új középosztály szisztematikus támogatása. A migránskártya azoknak kell, akik érzelmekkel képesek csak kötődni, s bár migráns nincs, azért a vezérnek elhisszük a veszélyt és hálásak vagyunk a védelemért. Négy színből keverték a politika homlokzatát: identitás, hiszen magyarok vagyunk, szociális támaszték, mert nekünk kell és jár, középosztály, mert mi hordjuk a társadalom terheit, és félelem, hogy hozzánk ne törjön be a vad tatár horda, mégha Brüsszel akarja is.

A csalódottak tömege táborokba verődött. Van, aki a szocializmust, az egyenlőbb elosztást siratja, mások a piacgazdaság torzulását vagy éppen az illiberalizmust kárhoztatják: utóbbi nem más, mint a demokratikus ellensúlyoktól megszabadított uralkodás. Az egyik NER-ideológus szerint, ami talán korrupciónak látszik, az uralkodás lényege, pontosabban a rendszernek kedves uralkodóosztály épülése: az ellensúlyok megszűnésével Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működnek. Sejtem, hogy a NER hívei közül is sokan utálhatják a kérkedő gazdagságot, a helikoptert, a jachtot meg a drága csillámba burkolt ragadozó feleségeket. A plakátokra ragasztott és a televíziókban sugárzott uszítást sem mindenki szereti.

Hiába figyelmeztetnek sokan Kádár János szerepére az ötvenes években, s különösen 1956-ban, emlékeztetnek a megtorlásokra, az elnyomás (folyamatosan enyhülő) formáira, a lehallgatásokra és besúgásokra, a kisszerű párttitkárokra és nyaloncokra, mindez alig csökkenti a nosztalgiát. Az emlékezők sokasága úgy tartja, hogy akkor élt jól, akkor végezte el az egyetemet, akkor épült a nyaraló, ment külföldre. A szabadságjogok korlátozása, a cenzúra, s különösen az öncenzúra egy idő után az élet részévé vált, s kevésbé volt zavaró itthon, mint Lengyelországban, minthogy errefelé több volt a kenyér. A Kádár-rendszer nem volt képes kibújni a bőréből, öregkorára megtartotta mindazt, ami működésképtelen, nem váltott úgy, mint például a kínaiak. Vallási tételként kezelte az állami tulajdont, nem a lehetséges megoldások egyikeként. Ebben a megvilágításban a NER sikeresen privatizált Kádár-struktúrának tűnik. A NER a tetejében életképesebb, erősebb, és uralkodási szempontból takarékosabb is kádári elődjénél. Annyi túlhatalmat épített ki, amennyi biztonsággal megvédi a demokratikus konkurrenciától. Nem bíbelődik az apróvállalati szektorral, amelyet eredetileg a kommunisták romboltak le a kisállamosítással, ehelyett a politikai dominanciára és a vagyonszerzésre koncentrált. A kádári kisember-politika, a nacionalizmus, és az uszító figyelemterelés mellett a választó már nem érzékeli az elit gazdagodását, önnön jogának csorbulását alig látja, ahogy az a múltban is volt. Kádár puritán köpönyegét még nem sikerült teljesen pótolni, így a rendszer belebukhat a fennhéjázó oligarchiákba, a választók megorrolhatnak a nagyurak csillogó autói miatt. Csakhogy e percben azonban Orbán Viktor hatékonyan oldotta meg az uralkodási feladványt, ötvözte a kisnemzeti törekvést és büszkeséget, miközben Kádár Jánost is felhasználta a maga megoldóképletében.

 

Generikus pálya

Rendszerváltásaink testközelből sajátosak, általánosságban mégis generikusnak mondhatók, vagyis modelleket igyekeztünk követni. Az 1990-es váltás utáni magyar utat folyamatos kitörési kísérletek, intézményes sikerek és kudarcok jellemzik. Eközben szembeötlő az elit gyökértelensége és gátlástalansága, a kooperációs készség és mértékélmény hiánya, a radikális sietség, amely a tennivaló sürgetésével helyettesíti a meggondolást. Néhol az indokolt rendszerszerű változás meg sem történt: a kormány, a kormányok nem voltak képesek az Európában bizonyítottan sikeres megoldásokat bevezetni az egészségügyben, az államigazgatás fontos területein, a foglalkoztatáspolitikában, a fejlesztések tervezése és finanszírozása esetében, de más példákat is sorolhatunk.

Voltak-e más lehetőségek, avagy történelmünk lecsavarozott sínen haladt, és csak annyi alternatív mozgási irány képződött, amennyit a beépített váltók engedélyeztek? És vajon milyen választásunk volt a magángazdaság létrehozása során? Lehetett volna privatizáció nélkül is? Kínát és Vietnamot látva vajon maradhatott volna-e nálunk is egy feljavított, noha autokratikus szocializmus? Meggyőződésem, hogy a magángazdaságnak hosszú távon sincs alternatívája, de úgy tűnik, hogy a nyugati demokratikus modellnek rövidebb ideig van. Az állami tulajdon fontos kiegészítő szerepet játszhat, viszont az állami irányításnak civilizatórikus, szolgáltatási feladatai vannak. A magángazdaság felügyeletében elég nagy volt a mozgástér, ezzel alig éltünk: egyebekben a már említett nagy ipari kultúrák elenyészése példa erre (szerencsére új ipari kultúrák jöttek létre). Az én személyes rendszerváltási veszteséglistámon mindenesetre a lerombolt, ám megfelelően nem újraépített áll az első helyen, mégpedig éppen az előbb említett civilizatórikus és fejlesztési képességek hiánya miatt.

A nyolcvanas években oly tekintélyes reformértelmiség, amely tanulmányaiban átszabta a gazdasági szerkezetet, kiutat mutatott a halódó acélipar számára, az állásukat vesztő foglalkoztatottaknak a kisvállalkozások paradicsomát ígérte, a rendszerváltás után, cselekvő üzemmódban egyáltalán nem volt hatékony. A folytatásban a társadalomkutatói tudás leértékelődött, a hatalom apológiájához kommunikációs felület kell, nem vita, a kritikusok újra zavarják a hatalom köreit. Feltörekvő csoportok kutatják a jövő lehetőségeit, a hatalom átvételének módozatait. Módszereik változatosak, a médiablikkfangoktól az értékalapú dagályon és az új generáció jobb minőségének tételezésén át a posztmodern, poszt-truth politikai jugendstílig vezetnek. Írógépem mellől kívánok mindanyiuknak termékeny víziót.

( A szerző közgazdász, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója , egykori MÁV és banki vezető)

Az esszéről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

 

BŐSZ ANETT: Sosem voltak senkik-2.0

„Hiszen te élsz!

Én nem, csak létezem”

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy valahogyan – a kormányzati propagandával szemben – felállítsam azt a narratívát, mely szerint a menekültkérdés itt, Európában arról szól, adunk-e az éhezőnek egy tál levest akkor, amikor nekünk kettő van, és az egyiket még csak meg sem akartuk enni. Négy év távlatából azt mondom: mind elbuktunk. Egyéni „sikerek” voltak, amikor valaki új ruhát adott egy hetek óta gyaloglónak, vizet a Keletiben várakozónak, vagy szendvicset a szegedi vasútállomásra érkezőnek. Mind-mind az emberség egy parányi mentőcsónakja voltak ezek, az embertelenség tengerén.

2010 áprilisa óta rohamléptekkel közeledtünk ahhoz a dermesztő látványhoz, ami ma a röszkei és a tompai tranzitzónában tárul az ember szeme elé – már ha egyáltalán beengedik, hiszen ez eleddig parlamenti képviselők és segélyszervezetek regisztrált munkatársai számára volt csak lehetséges, a határrendészeken kívül. A Charlie Hebdo elleni terrortámadás áldozataira való emlékezés közepette dördült el a startpisztoly: az egy szem európai kormányfő, aki nem emlékezni és kegyeletet leróni, hanem sötét jövőt építeni ment, Orbán Viktor volt.

2015. január 7. nem pusztán az áldozatok és hozzátartozók, de a magyar társadalom jövőjét is megpecsételte. Onnantól a kormányzati média számára nem léteztek menekültek. Migránsok voltak és terroristák. Tudnak is erről a szögesdrótok közt, ottjártunkkor az egyik fiatalember elejtette a mondatot: „tudom, hogy beszélnek ebben az országban rólunk. Tudom, hogy itt az én négyévesem is terrorista”. Az ő négyévese egy a 77 gyerek közül, akik a röszkei tranzitzónában, szemernyi természetes árnyék és növényzet nélkül, gyakorlatilag ketrecekben élnek. A konténerek vetette árnyék az egyetlen hely, ahol úgy-ahogy elviselhető a hőség.

A zóna szigorúan őrzött, négyméteres kerítései közt hivatalosan működik iskola – legalábbis pedagógus jár a gyerekekhez –, sőt, nyáriszünet idején valamifajta napközis tábor is elérhető: ez egy tanár jelenlétét jelenti reggel fél 9 és déli 12 óra között, ami dicséretes ugyan, csakhogy a gyerekek kevésbé tudnak felkelni, mivel a konténerek, amikben laknak, a negyvenfokos nyári hőségben még melegebbre hevülnek, és sokan közülük nem tudnak elaludni. Mire elnyomja őket az álom, sokszor hajnalodik, így meg ki tud felkelni, hogy fél 9-re odaérjen a tanító nénihez?

A felnőttek – akik antidepresszánsokat és nyugtatókat kapnak – leginkább arról számolnak be, hogy nekik akár mindegy is lehetne, de a gyerekeik nap mint nap egyre nagyobbak, az idejük pedig megy. Iskola és értelmes foglalkozás nélkül. A kamaszok – többsége rendkívül szépen beszél angolul – azt mondják, legalább egy könyv lenne velük, akkor nem menne hiába az idő. Van okostelefonjuk, sőt, elméletileg wifi is elérhető, de ki nevezi életnek, hogy naphosszat egy féltégla méretű gorillaüvegen húzogatják az ujjukat?

Az egyik afgán tolmáccsal beszélve kiderül: a könyv igénye időről időre előkerül, ő pedig sajnálkozva közli, hogy „sajnos évtizedek óta élünk Magyarországon, nekünk már csak magyar könyveink vannak”. Volt már, aki azt válaszolta, hogy „én már azt sem bánom, csak valami legyen, amit lapozni lehet”.

Tisztában vagyok azzal, hogy menekültügyi eljárás lefolytatásáig az ideérkezők szabad mozgása lehetetlen. Azonban nincs és nem is lehet olyan törvény, ami szerint embertelen bánásmódban kell részesíteni az ideérkezőket, a határzónán innen – mert hogy a határzóna ügyesen kialakított, magyar terület, melynek egyetlen ajtaja nyílik a senki földjére. Ki ott kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha bebocsátást nyer az Európai Unióba, alá is íratnak vele egy papírt, hogy önszántából távozott, így a két világ közt reked: a szerbek aligha fogadják vissza.

Látszik, hogy az ott dolgozók és az ENSZ menekültügyi szakosított szervének magyarországi munkatársai is hozzászoktak már az afféle mondatokhoz, hogy „volt itt egy tízgyermekes család, akiket Szerbiába deportáltak, de a szerbek nem fogadták be őket, így Irakra módosították a deportálásuk célországát”. Azt is megszokták már Röszkén, hogy él velük egy tízéves, agytumoros kislány. A szülei azt mesélik, nagyon eleven és ügyes gyerek volt. Aztán történt valami. Az állapota és a mozgása folyamatosan romlott. Szerbiában diagnosztizáltak nála rákot. Mire Magyarországra értek, már azt is tudták, hogy egyetlen út, ha az áttétek képződését megakadályozzák, azonban a gyógyulás nem lehetséges. Az édesapja azt mondja: „én csak azt kívánom, hogy az utolsó napjait szabadon tölthesse”.

Azoknak a bizonyos egyedülálló férfiaknak – akikkel tele voltak a magyar híradások – nyomát is alig látni: a zóna egyik szektora kizárólag az övék: ketten lakják. Vagányak, mosolygósak. Jóban vannak a fogvatartóikkal. Az egyiknek már Ausztriában van a családja. Egy egyedül érkezett kiskorú is lakja a tábort: 17 éves. Addig aggódtunk érte igazán, amíg ki nem derült: kérvények alapján átjárhatók a kerítések a zóna körletei közt: éppen két – pingpongozás közben hozzá hasonlóan géppuska-kezű – kortársa és néhány más barátja is vendégeskedett nála – köztük egy három és egy ötéves kislány.

Nem tudni, mi lesz ezekkel az emberekkel a közeljövőben. Július 1-jével a hatályos törvények szerint a menekültügy és a bevándorlás is a rendvédelmi igazgatósági szolgálat alá tagozódik be. Volt, aki emiatt nem vállalta a szolgálatot tovább. Nem is csoda. Feltételezi, hogy az emberséges bánásmód tovatűnik, ha pusztán rendvédelmi intézkedésként gondolnak az itt élőkre.

Tavaly a röszkei és a tompai tranzitzóna lakónak életminősége közt szakadék tátongott. A háttere igen egyszerű: a szabadabb, emberségesebb légkört biztosító Tompa vezetője egy nyitott menekülttábori tapasztalattal rendelkező szakember volt, míg Röszkén határrendész adta az ukázt. Idén januártól – egy röpke fél évre – kegyelmi állapot állt elő: a csongrádi és a Bács-Kiskun megyei határzónát ugyanaz az ember vezette. Most már Röszkén is láttunk boldogan főzőcskéző és minket kávéval kínáló embereket – igaz, árnyékot vagy nyitott kapukat, legalább a zónán belül, az ő embersége és szakértelme sem tudott teremteni.

Az emberséges bánásmód az embertelen keretrendszeren belül azonban még nem minden. A jelenleg döntő többségében afgánok által lakott zónában sokan örülnek, amikor orvoshoz mehetnek, mert láthatják az általuk nagyon szépnek talált Szegedet. Nem mindenki ilyen szerencsés: szakorvosi ellátás szinte nincs, csak sürgősnek minősített esetekben van lehetőség orvost hívni – legutóbb egy kisfiú 8 napja tartó fogfájása nem minősült ennek. Egy derűs tekintetű, szemüveges lány azt meséli: neki például folyamatosan romlik a szeme, és ugyan panaszkodni nem akar (ő 50-50 százalékban találja jónak és rossznak a tábort), tart attól, hogy végletekig elromlik a szeme, mire új szemüveghez juthat.

Egy édesanya mutatja az egyébként már angolul is mondatokat alkotó kétéves kislányát: születési rendellenessége van, jól látható, a bordáin valamifajta csomó miatt aggódnak a hozzátartozók. Ezt a csomót máig nem vizsgálta ki senki. Hónapok óta itt vannak nálunk, előtte éveken át úton volt a család.

A konténerek közt üveggolyóval játszó picik, egymáshoz angolul beszélő afgán és iraki gyerekek, curry-vel jól bánó fiatalember a fazék mögött… élni próbálnak, nem csak létezni. Rajtuk keresztül tanulhatta volna meg ez a polgárosodási folyamatokban rendre elbukó magyar társadalom, hogy az alapvető jogok azokat is megilletik, akiknek nem áll módjukban megküzdeni értük. De nem. A legtöbben gyűlölni tanultak meg. Nem pusztán az ideérkezőket, de azokat is, akik tenni kívánnak az elesettekért. Az, hogy közben – szakértők szerint – a harmincéves történelemre visszatekintő magyar menekültügy is elesett, már csak következmény.

Béke poraira.

( A szerző országgyűlési képviselő, közgazdász)

 

 

GEGESY FERENC: Újabb esély

Az ÉS–ben, 2019-06-14.-én megjelent cikk aktualizált változata.

Érdekes eredményeket hoztak az uniós választások, a 2018-as országos választásokhoz képest a Jobbik és az LMP támogatóinak csak az ötödét, az MSZP a harmadát tudta megtartani, az átrendeződés haszonélvezője a szavazatait megduplázó Momentum és a DK, a szavazati arányát növelő Fidesz volt. A kommentárok mégis többnyire a helyzet változatlanságáról, vagy a Fidesz aránynövekedése miatt a romlásáról szólnak. Véleményem szerint viszont a 2010-es évek politizálásával elégedetlen választók 2012, 2017 és 2018 után egy újabb, negyedik esélyhez jutottak a nyomasztó Fidesz túlsúly megtöréséhez.

A mostani szavazás értékeléséhez érdemes röviden áttekinteni a korábbiakat. A választópolgárokat magatartásuk alapján 3 csoportba lehet sorolni.

A szavazójogosultak – kisebb ingadozások mellett – egyharmada egyáltalán nem megy el szavazni. A rendszerváltás legnagyobb vesztesein – a tsz-ek lerombolásával hazavágott falusi lakosságon, a vattamunkásokat már nem igénylő iparból többnyire szintén a falvakba hazaáramló munkásokon, a városok addig is a legrosszabb körülmények között élő lakóin a kormányváltások sem segítettek, a családok ezt a helyzetet átörökítik, a sorozatos csalódások miatt már egy újabb váltás lehetősége is hidegen hagyja őket. Kismértékben megmozgatni is csak akkor lehet, ha még azt a kis megélhetést is veszélyben érzik, amit a közmunka jelent (migránsok által, vagy a szavazástól való távolmaradás esetén várható retorzió miatt – mint 1990 előtt).

A második csoportot ugyan érdekli a politika, de ezt a közvetlen környezet életszínvonal változásával méri. Ha a választás előtti évben nőtt a reálbér, maradt a kormány, ha nem, akkor ment. (2 év – 1998 és 2002 – látszólag nem illik a képbe, növekvő előző évi bérek ellenére bukott a kormány. A vezető kormánypárt akkor is jól teljesített, de a leamortizált koalíciós társ súlyos szavazatvesztése, illetve parlamentből való kiesése miatt a parlamenti többség elveszett.) Érthető emberi magatartás, a pártok értenek a gazdasághoz, a feladatuk az, hogy – a prosperáló külföldi környezetben nálunk is – növeljék az életszínvonalat. A csoport nagysága szintén a harmadot közelítheti, erre utal, hogy az EU választáson – amelynek a hazai életszínvonal szempontjából való fontossága nem annyira kézenfekvő -, a részvétel az előző országgyűlési választáshoz képest 26 százalékponttal csökkent. (2014-ben, amikor a két választás között két hónap sem telt el, a csökkenés 33 százalékpontos volt.)

A harmadik csoportot érdekli a politika és döntéseiben hajlamos országos szempontokat is figyelembe venni. De még körükben is vannak megingathatatlan törzsszavazók, mint például a határon túliak, vagy a Munkáspárt hívei, akik nem elpártoltak, hanem idős koruk miatt kihaltak. Az éles politikai viták csak a csoport nem törzsszavazóit érintik, a politikusok mégis hajlamosak ebből az egész társadalomra érvényes következtetéseket levonni. Ebben a csoportban nagy súllyal jelenik meg a ballib értelmiség összefogást sulykoló érvelése, ami ugyan helyes elképzelés, de a megvalósítása eddig katasztrofális módon történt. Ugyanis a véleményt nyilvánítók többsége nem veszi észre – nem hajlandó észrevenni? – hogy 2010 óta a Fidesz és a politizálásában vele nagy átfedést mutató Jobbik szavazótábora együttesen a 2/3 körül ingadozik, jobboldali szavazók leválása nélkül a Fidesz leváltása reménytelen (egy nem kívánatos gazdasági katasztrófa kivételével). Bajnai 2012-es fellépése egy rövid időre az általa elindított Együtt és a baloldali pártok többségét mutatta, de a baloldallal való teljes összefogás erőltetésével sikerült a pártot a jobboldali szavazók előtt hitelteleníteni, ami a következő évben elkezdődő reálbér növekedéssel együtt ismét Fidesz 2/3-hoz vezetett. A 2017-ben a NOLimpiával berobbant Momentumot az MSZP listára való betagozódás elutasítása miatt előbb alaptalan támadásokkal majd elhallgatással sikerült a parlamenten kívül tartani, a Momentum a balról-jobbról csak az ellenszenvét nyilvánító környezetben alapvetően budapesti ismertségét nem tudta országossá növelni. A 2018. februári időközi hódmezővásárhelyi polgármester választáson Márki-Zay Péter a teljes ellenzék támogatásával váratlan győzelmet aratott, mivel az országos választás előtt egy párt sem vállalta saját jelölt indításával a biztosnak tartott vereség kockázatát. Utána ugyan ismét feléledt az összefogás igénye, de az elvi egyetértés mellett az utolsó pillanatig folytatott személyi alkudozás összesen 1 pluszmandátumot eredményezett, míg a választóknak a hivatalos megegyezéssel vagy anélkül megnyilvánuló, az esélyesnek tartott jelöltre való spontán átszavazása 12-t. A 6 éve tartó életszínvonal növekedés pedig a Fidesznek félmilliós szavazatnövekedést eredményezett. A jobboldali szavazók megszerzésének esélyéről való lemondás esetén a közös lista persze jó megoldás, aminek legfőbb haszonélvezője az MSZP. A jó választási pozíciók elosztásánál kézenfekvő az előző választási eredményekkel való érvelés (a közvélemény-kutatók tévedhetnek, a választásig hátralévő fél-egy évben a választói hangulat változhat stb), az újonnan induló szervezeteknek pedig az egyenlőtlen felek közti alkuban megszerezhető 1-2 biztos hely is a megkapaszkodás látszólagos lehetőségét jelenti. Az ilyen „összefogás” elfedi az MSZP folyamatosan csökkenő támogatottságát és hosszabb távra biztosítja a – vezetők – politikai szerepét.

A 2018-as választások új jelenséget is mutattak. A budapesti és szabolcsi választókerületek, mint gyökeresen eltérő területek eredményeit végignézve, szintén hármas tagolódást láthatunk.

– A 2014-hez képest a minden választókerületben növekvő részvétel mellett, mind a 6 szabolcsi és 8 budapesti körzetben nőtt a Fidesz szavazóinak száma és aránya is. A budapesti Fideszes aránynövekedés azonban elmaradt mind a szabolcsitól, mind a budapesti baloldali aránynövekedéstől (és 1 budapesti mandátumot a Fidesz el is vesztett).

– 5 körzetben ugyan nőtt a Fideszes szavazatok száma, de aránya nem (2 mandátumvesztés).

– 5 körzetben pedig még a Fideszes szavazatok száma is – a csúcsra járatott propaganda ellenére -, csökkent. Ezek pedig éppen azok a területek, ahol a jobboldal kezdettől fogva erős (I, II, V, XI, XII kerületek). Itt mégis csak 1 mandátumvesztés történt, ott, ahol a közös jelölt nem MSZP/DK-s volt, hanem az egyik oldalhoz sem tartozó, röviden a centrumban álló LMP-s. Az I. kerületben a jobboldal 1990 óta minden választást megnyert, de a csalódott Fideszesek ezúttal tudtak kire szavazni.

Az európai parlamenti választásokon minden országban lényegesen kisebb az érdeklődés, a hazai adatok értékelésénél ezért óvatosnak kell lennünk, több, nehezen számszerűsíthető, külön-külön csak részmagyarázatot nyújtó tényezőt kell figyelembe vennünk.

A választók „elvesztésének” több oka is lehet.

Nem érdekli őket az európai parlamenti választás, hiszen ennek az életszínvonal alakulásával való kapcsolata nem könnyen látható át. A pártok között ebben jelentős különbségek vannak, 2014-ben a Fidesz és a baloldali pártok szavazatszáma az átlagosnál kevésbé, az LMP-é átlagosan, a Jobbiké az átlagost jóval meghaladóan, a harmadára csökkent. Ez a Fidesz súlyának a növekedését önmagában is magyarázhatná, de a többi változást legfeljebb részben.

A két választás között eltelt időszakban a támogatók egy része csalódott a pártjában, nem talált magához közelálló másik pártot, ezért most otthon maradt. Ez magyarázhatná például az LMP vagy az MSZP szavazatvesztésének nagy részét, de legkevésbé a Jobbikét: amennyiben a harcos Jobbik hívőket zavarta a párt centrum felé való elindulása, náluk a legkevésbé valószínű az otthon maradás, hiszen választhattak a korábbi politizálást folytató Mi Hazánk párt vagy az addigi politizálásuknál ugyan lágyabb, de mégis hozzájuk közelálló Fidesz között.

Csalódtak a pártjukban, ezért most másra szavaztak. A Jobbik-Fidesz átjáráson kívül nyílván ez áll az MSZP-DK ellentétes változása mögött, de lehetnek még más, kevésbé nyilvánvaló mozgások is.

Nagy vesztesek és nagy nyertesek mind a jobb, mind a baloldalon, mind a centrumban szerepelnek, érdemes az adatokat ilyen csoportosításban is megnézni. A (radikális) jobboldal (Fidesz, Jobbik, Mi Hazánk) együttes súlya több mint 6 százalékponttal csökkent, míg a baloldalé (MSZP, DK, Együtt, PM) közel 5-tel, a centrumé (LMP, Momentum és a Kutyapárt) közel 3-mal nőtt (a különbözet a 2019-ben eltűnő kamupártoktól származott). Miután a centrumban megjelent egy, a jobboldali érzelműek által is elfogadható párt, a szavazatvesztés mögött jelentős számú csalódott Fidesz támogató Momentumra való átszavazása állhatott (a Jobbiknál az ilyen irányú mozgás kevésbé valószínű, a cél pedig az eredmények alapján nem lehetett az LMP). Az átrendeződést a budapesti eredmények még markánsabban mutatják. A baloldal súlya változatlan, a jobboldal 4,5 százalékpontos csökkenése a centrumot gyarapította. Ennek megfelelően a Momentum lett a legnagyobb ellenzéki párt a stabilan jobboldali bel-budai és az inkább baloldali orientációjú belső-pesti – V, VI, VII, VIII, IX és XIII (!) – kerületekben is.

A Jobbik irányváltása eleve kockázatos volt és utólag kiderült, számára nagy veszteséggel is járt. Az LMP-nél ezt az együttes választási fellépés ügyében a 2018-as választásokat megelőző hónapoktól folyamatosan tartó zavaros helyzet, a csak a választásokra érvényes megállapodás kötések elutasítása – sőt büntetése -, legismertebb vezetőinek emiatti távozása okozhatta. Az MSZP szavazói könnyebben mozdulhattak, hiszen nekik alternatív lehetőségként ott volt a közös múlt alapján közelálló, Gyurcsányt a tűzvonalból kivonó DK és minden bizonnyal sokukat zavarta az elvi és gyakorlati politizálást helyettesítő, csupán a személyi pozíciók elérésére-megtartására irányuló politika. (A választást közvetlenül követő gyöngyszem, hogy vezetői vállalják a felelősséget a katasztrofális vereségért és maradnak, viszont megvitatják, hogy ki kapja meg az egyetlen brüsszeli mandátumot.)

Tehát 3 meghatározó szereplő maradt a színen, a Fidesz a radikális jobboldalon, a DK a baloldalon (amelynek, ha Gyurcsány a későbbiekben nem jelenik meg hangadói szerepben, komoly szerepe lehet) és a centrumban a Momentum. További fontos változás, hogy a legszélsőségesebb tagjait elvesztő Jobbikkal – hacsak nem hajt végre egy (megmaradt szavazói nagy részének a centrum felé való mozgását előidéző) hátraarcot – választási együttműködés kialakítható.

Milyen következtetéseket lehet levonni a hamarosan bekövetkező önkormányzati választásokra?

Természetesen folytatni, vagyis inkább elkezdeni kéne a – most már nem egy párt dominanciájára épülő, pusztán a pozíciók megszerzésére koncentráló – választási szövetség felépítését. Ennek szakítópróbája lehet a budapesti megállapodás sorsa. Az ellenzéki pártok még 2018 végén megállapodtak a közös főpolgármester-jelölt kétfordulós (első körben a baloldali jelöltek közötti) előválasztáson történő kiválasztásáról, majd áprilisban az MSZP-PM, DK és a Momentum a 23 kerület mindegyikében a közös jelöltet megnevező pártról, az LMP és a Jobbik esetleges későbbi csatlakozásának lehetőségét is fenntartva. A pozíciók szétosztása ismét a jól bevált MSZP taktika, a vélt támogatottsági arányok szerint (valójában még azt is meghaladóan) történt: 12 MSZP-PM, 6 DK és 5 Momentum jelölési lehetőség. A gyökeresen más erőviszonyokat mutató tényleges helyzetben a dilemma nagy: egyrészt a megállapodásokat illik betartani, másrészt a több helyen támadható személyt megnevező MSZP túlsúly fenntartása kontraproduktív, a választókkal a nagy bukás elfelejtetése és az ősszel a mégis rájuk való szavazás elérése problémás lehet. A legnagyobb figyelemmel kísért ügyben az addigi megállapodás felbontása egy egyoldalú bejelentéssel tulajdonképpen megtörtént. A DK januárban, a főpolgármesteri előválasztás első fordulója előtt bejelentette, hogy a PM-es Karácsony Gergelyt támogatja („érthető okból” az MSZP-s Horváth Csabával szemben), a választás másnapján Gyurcsány megerősítette, hogy Karácsonyt továbbra is jó jelöltnek tartják és támogatják, majd egy hét múlva bejelentették, hogy a második fordulóban mégis indítanak saját jelöltet (amivel az MSZP által támogatott jelölt esélye erősen lecsökkent). A Momentum természetszerűleg nem vett részt az első fordulóban, a második fordulóban induló személy kiválasztásáról az EP választás után döntött, viszont Gyurcsánynak ismét sikerült hiteltelenítenie saját magát, a megállapodás változatlan fenntartásának morális indoka erősen meggyengült. A későbbi együttműködés érdekében elvárható, az MSZP számára most már hátrányos erőviszonyok későbbi kihasználásának elkerülése érdekében számára is hasznos lenne egy gesztus, néhány kerület átadása. Az MSZP hivatalban lévő 4 polgármesterének most is jók az esélyei – és arányuk pontosan megegyezik az MSZP budapesti választási eredményével -, az efölötti kerületeket, a többi ellenzéki párt kérésére ismét meg lehetne vitatni.

Jó lenne, ha 9 év kudarcsorozata után a sikeresnek tekinthető uniós választás egy új korszaknak, a pozíciószerzés helyett a Fidesz leváltására koncentráló politizálásnak a nyitányát jelentené.

(A szerző matematikus, közgazdász, politikus, Ferencváros egykori polgármestere)

 

MP: A prágai példa nyomában

Prágában Babis miniszterelnök ellen mintegy 130 ezer ember ment tüntetni a Vencel térre. Tény, hogy a magyar és a cseh polgárosodás több ok miatt is másképpen zajlott és zajlik, mégis felteszem a kérdést: ma Budapesten létezhet olyan belpolitikai esemény, amely miatt az ellenzék hasonló súlyú tiltakozást lenne képes megszervezni? Aligha.

Ezért – nyilván a NER-el nem azonos módon és mértékben -, de az ellenzéki oldal szereplői is felelősek. Felelősek, mert nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy valódi koncepció felmutatásával a hitelességüket jelentősen javítsák. Sajnos megelégszenek az egymással szemben elért kisebb-nagyobb, átmeneti vagy tartós javulgatásokkal, amelyek nem növelik meg a demokratikus ellenzék együttes szavazóbázisát.

Most pedig újabb víziót készülnek lerombolni Budapesten, végképp szembe menve korábbi ígéreteikkel a transzparens jelöltállításról, a civilszervezetek bevonásának szükségességéről, a döntési mechanizmus demokratikusabbá tételéről. Konszenzus alakult ki az előválasztások szükségességéről minél több választási szinten. A remélt előnyök és az elvárások a következők: 1. a választók bevonása a jelöltállítás egész folyamatába, 2. a kiválasztás ne a szűk pártvezetések – no pláne ne egy személynek – a döntése legyen, 3. általában a civil szervezeteknek, és ezen belül a szakmai érdekképviseleteknek is legyen jelöltállítási lehetőségük, 4.a széles bázison történő előválasztások segíthetik az ellenzék egységesebb fellépését, szimpatizánsainak és potenciális szavazóinak gyarapítását, és ez a mód megcáfolhatná a „füstös szobákról” felröppenő találgatásokat.

Voltak azonban, akik azt hangoztatták, hogy az egész csak figyelemelterelés, mert „jelenleg nincs versenyképes vezető, politikai irány és fontos témák a politika ellenzéki oldalán, amellyel és akikkel nap mint nap a nyilvánosság elé lehetne büszkén lépni.” Ebben a pillanatban Budapesten ez sajnos igazolódni látszik.

Azzal, hogy a Momentum jelölést tett a főpolgármesteri előválasztásra, legalább ezen a szinten valódi verseny lett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Demokratikus Koalíció azonnal bejelentkezett a versenybe, új értelmezést adva a korábbi vezetői nyilatkozatoknak. Így ezért a jelöltségért valódi és izgalmas versengés lesz. Viszont Budapesten a Fővárosi Önkormányzat mellett további 23 kerületi önkormányzat is van. Ráadásul a Fővárosi Közgyűlésnek a főpolgármester mellett a 23 kerületi polgármester is tagja, plusz a kompenzációs listákról bejutó mindössze 9 fő. Egyértelmű, mennyire felértékelődött ezzel a polgármesterek szerepe.

Áprilisban már lényegében kihirdették négy párt egymás közötti megállapodását a polgármester jelöltekről. És ez nem jó így, kedves ellenzéki pártok! (Kivéve természetesen a regnáló polgármesterek közös újrajelölését.) A nyugatias politizálásról, a döntéshozatalok demokratizálásáról, a pártpolitikusok mellett lehetőségeket kapó civilekről nem elég beszélni, hanem meg is kell valósítani! Az előválasztások teljes fővárosi rendszere az eddig megismert pártközi megállapodással csak egy szép idea marad, a fővárosi önkormányzatok legtöbbjében a személyek kiválasztásában ismét csak a pártpolitikai szempontok fognak érvényesülni.

Az abszurd jelölésekkel teli, végtelenül visszás, a civil szervezetek, szakmai szerveztek, választópolgárok véleménye nélkül kialakított „kvótarendszer” a maga „ejtőernyőseivel” nem egyetlen párt elszigetelt belügye. Az „egy álljon szemben eggyel” elv azt jelenti, hogy minden jelölő szervezet felelős minden közös jelöltért, akár tetszik, akár nem! Ezt a felelősséget nem lehet elkenni azzal, hogy minden párt maga felel a saját jelöléséért, mert ez így nem valódi együttműködésen alapuló közös jelölés, hanem csak „kvótarendszer”. A mostani megállapodás így nem teljesítheti a tavaly megcsillantott ígéreteket az előválasztás széleskörű rendszeréről. Amennyiben mégis így maradnak , akkor nem fogják csökkenteni a pártelitek létező hitelességi deficitjét. Az így létrejövő testületekben pedig a káros és már most is túlzott mértékű pártpolitizálás és az esetleges morális kérdőjelek tovább növelhetik azt a passzív beletörődést, amelyek csak a NER-t erősítik.

Az előttünk álló választás nemcsak arra ad lehetőséget, hogy a pártok a NER-rel szemben újabb eszközöket biztosító hídfőállásokat foglaljanak el. Van ennél sokkal nagyobb ívű feladat is. Az, hogy legalább az új, a jelenlegi ellenzék által irányított önkormányzatokban legyen valóban vezérlő elv a rendszerváltáskori „autonómia, szabadság, polgárközelség”. Ennek első és fundamentális feladata a valóban demokratikus, morálisan támadhatatlan és nemcsak pártpolitikai szempontokat tükröző személyes jelölés bevezetése, mert enélkül az ígéretek könnyen üres szólamok maradnak. Ehhez az a bátorság kell, hogy akár az eddigi egyeztetések folytatásával kinyissák a lehetőséget a korrekciókra, tartalmi és személyi kérdésekben egyaránt.

Nem megfelelő az a pártok közötti megállapodás, amelyben a főpolgármesteri tisztséghez szükséges előválasztás – bármennyi résztvevővel is – csak arra jó, hogy paravánként takarja el még a minimális közös programot is nélkülöző fővárosi „kvóták” leosztását. A jelenlegieknél sokkal nagyobb interaktivitás szükséges a pártok és a civil szervezetek, a választópolgárok között ahhoz, hogy a közeli jövőben Budapesten is 130 ezer ember kövessen hiteles közéleti szereplőket, a NER, az Akadémia autonómiájának durva megcsonkítása, az alternatív színházak ellehetetlenítése, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjének monopolisztikus tervei vagy az 56-os Intézetnek a Veritasszal történő összevonása ellen, és hogy valóban „a budapestieké lehessen Budapest”. Az ehhez szükséges aprómunkát már a fővárosi választásra történő jelölések véglegesítése során meg kell kezdeni.

(Megjelent a  NÉPSZAVA 2019.06.12.-i számában)