Címke: Kormány

A katarzis elmaradt, felejtsük el? STÉPÁN BALÁZS ÉS TÓDOR JÁNOS cikke

Mi lehet az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt tíz évben finoman szólva közömbös maradt a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság iránt? A cigányokkal szembeni előítéletesség egy szemernyit sem csökkent, legfeljebb a kormány szította migránshisztéria terelte el az elmúlt években róla a figyelmet.

 

                                           Mottó: „A gyűlölet gyilkol, legyetek  éberek!”                               (A katolikus pap a nagycsécsi áldozatok temetésén)

Galgagyörkön 2008. július 21-én támadtak romák házaira Molotov-koktéllal, augusztus 8-án Piricsén két házat gyújtottak föl, egy menekülő asszonyra rálőttek sörétes puskával. November 3-án Nagycsécsen lőttek agyon egy roma férfit és testvére feleségét. A kettős gyilkosság némi társadalmi szolidaritást keltett. Pár hónappal később, 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön Csorba Róbertet és ötéves kisfiát lőtték agyon közvetlen közelről, ezután már a rendőrség is kezdte összekapni magát, de még a következő, április 22-i tiszalöki gyilkosság után sem sikerült a merénylők nyomára jutni. A rendőrség az augusztus 2-án történt, kislétai  hatodik halálos támadásig is tehetetlennek bizonyult. Augusztus 20-án egy látványosnak szánt, kommandósokat is bevető akcióval elfogták a tetteseket, a debreceni Perényi 1 zenei klub teltházas buliján.

A politika hosszú ideig rendészeti kérdésnek tekintette a cigányok elleni támadásokat, a rendőrség pedig késve fedezte föl, hogy pontosan kitervelt terrorakció zajlik a cigányság megfélemlítésére. A nagycsécsi kettős gyilkosság után mutatkoztak a szolidaritás első halvány jelei. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után Sólyom László köztársasági elnök magához rendelte Draskovics Tibor igazságügy-minisztert, Bencze József országos rendőr-főkapitányt és a legfőbb ügyész helyettesét, „megdöbbenten és felháborodottan” fogadta beszámolóikat, és megsürgette a nyomozást. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman követelte, hogy vessenek véget „a képmutató és kétértelmű politikai nyilatkozatoknak, az elhallgatásoknak”. 2009. április 22-én az éjszakai műszakba készülő családapát, Kóka Jenőt lőtték agyon Tiszalökön. Bajnai Gordon miniszterelnök kijelentette „polgártársunk meggyilkolása egy sorozat része, szégyenteljes, állatias cselekedet”. Bencze annyit tudott hozzáfűzni, hogy a nagycsécsi, a tatárszentgyörgyi és a tiszalöki bűncselekmény kétségtelenül összefügg, a bizonyítékok elégségesek a tettesek elítéléséhez, már „csak” meg kell találni őket.

A  kislétai gyilkosság után Bajnai hívta magához Draskovicsot, Benczét és a Nemzeti Nyomozó Iroda főnökét, minden támogatást megígért. Sólyom Bajnait kérette, és társadalmi egyeztetést kezdeményezett. A pártok és a kisebbségi szervezetek Draskovics és Bencze főkapitány fejét követelték a parlamentben. Mielőtt azonban felmentésükre sor kerülhetett volna, két hét múlva elfogták a tetteseket. Közülük hármat, Kiss Árpádot és Kiss Istvánt, valamint Pető Zsoltot tényleges életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítéltek, a negyedrendű, sofőrként közreműködő Csontos István 13 évig tartó szabadságvesztést kapott. A hatóságok azonban mindmáig adósak maradtak annak kimondásával hogy miféle rasszista, szélsőjobbos szervezet, baráti társaság bátoríthatta, szervezhette, támogathatta, pénzelhette a gyilkosságsorozatot.

De nem csak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit is tettek sorstársaikkal. Miért nem szólaltak meg a befolyásos és/vagy celeb cigányok, miért nem adakoztak az áldozatok hozzátartozói javára? Miért nem vonultak nálunk az utcára tömegével, ahogy a kisebbség elleni náci akciók esetén tőlünk nyugatra, a cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek, az érintett települések lakói?

Mennyiben felelős a politikai elit, amely a kezdeti lózungonktól eltekintve semmiféle szolidaritást nem vállalt az áldozatokkal, azok hozzátartozóival? Miért hagyta magára a fenyegetett cigány közösségeket az állam, miért gyanúsította meg (uzsora, tarnabodi lövöldözés) a gyilkosságokkal kezdetben éppen őket?

Miért nem okozott jóformán semmiféle társadalmi megkönnyebbülést a gyilkosok elfogása és megbüntetése ?

Mennyire felelős mindezért a nyomozó hatóságok, a mentők, a tűzoltók hanyagsága, gyakorta szakmai dilettantizmusa, törvénysértései?

A hazudozó titkosszolgálatok utóbb bíróság elé állított vezetőit miért mentették fel? Miért nem lehet betekinteni ezekbe a titkosított bírósági ítéletekbe?

Az ügyészi vádirat miért igyekezett elmismásolni, hogy egy rasszista gyilkosságsorozatról volt szó, amit azért követtek el, hogy destabilizálják a társadalmi rendet, polgárháborús helyzetet erőszakoljanak ki? Miért irtózik az igazságszolgáltatás attól, hogy kimondja: a bőrük színe miatt ölték meg az ártatlan embereket.

Hidvégi-B. Attila, a RomNet.hu  felelős szerkesztője:

Nem értjük, hogyan fordulhat elő a 21. század fejlett demokráciájában, egy jogállamban ilyen tragédia. Értetlenül állunk, hogy a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen technikai eszközökkel felszerelt, információs bázissal rendelkező titkosszolgálatok a szoros figyelem, kontroll ellenére nem képesek meggátolni az évszázad legsúlyosabb és legdrámaibb terrorhullámát. Ma már látjuk és tudjuk, hogy a társadalomba mélyen beágyazódott előítélet milyen mértékben képes befolyásolni a szakmaiságot, a hivatást és a józan észt. Láttuk, hogy elvileg az államot képviselő rendőr szemében az alsóbbrendűnek gondolt, mindössze ötéves cigány élet mennyit ér. Annyit, hogy az elkövetők hóban hátrahagyott lábnyomát levizelje.

Egy évtized telt el tatárszentgyörgyi tragédia óta, és a cigányság, az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének életét, sorsát, jövőjét ma is félrediagnosztizálva kezelik. Ma is füstmérgezés a látlelete a szétroncsolt szívnek, a szétlőtt koponyának.  A fizikai sebeket papok gyógyítják, a lelket pedig politikusok. Gyógyíthatatlan betegségeket, vírusokat oltanak naponta belénk, arra kényszerítve, hogy eszközök nélkül, mi magunk találjuk meg az ellenszert. Belénk oltották a társadalmi közönyt, a beletörődést, minden rossz elfogadását. A mindennapok túlélése érdekében százezrek, milliók lehajtott fejjel depresszióban vegetálnak. Maradék erejükkel próbálnak kapaszkodni a levegőbe, amely jórészt az egyetlen elérhető és szabad dolog maradt számukra.

Emlékezzünk, hogy a romára keresztelt cigány önkormányzati vezető eltörölte a rasszista sorozatgyilkosság áldozatinak emléknapját, és a legelső intézkedése az volt, hogy a cigányság Dohány utcai székházának faláról leveresse a társadalmi közakaratból a terrorhullám hat halálos áldozatának tiszteletére avatott emléktáblát.

Követeljük, hogy február 23. legyen hivatalos emléknap, az ötéves Csorba Robika és édesapjának brutális kivégzésének évfordulója legyen a cigányság gyásznapja. Legyen ez a nap intő mementó a társadalom minden tagjának, hogy a nőket, anyákat, apákat és kisgyermekeket agyonlövő és megsebesítő rasszista ideológia mai is itt van elevenen közöttünk. Ma is fegyverekkel akarnak emberi életeket kioltani, ma is polgárháború kirobbantását akarják cigány származású emberek kivégzésével elérni.

Merjük kimondani, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlást nem lehet egy lapon, egy bővített mondatban említeni egy tisztelt és megbecsült pedagógus és egy kiváló élsportoló halálával. Mert a katonai pontossággal megtervezett és végrehajtott gyűlöletbűncselekmény nem más, mint tudatos népirtási szándék, olyan terrorcselekedet, amely faji alapú mészárláshoz, véres konfliktusokhoz, háborúhoz akart vezetni.

Számunkra, cigányoknak kell legyen a legnagyobb tanulság a 2008 és 2009 közötti 14 hónap rettegése. Be kell látnunk: hibáztunk. Óriási bűnt követtünk el, mert nem ismertük fel a rasszista sorozatgyilkosság történelmi felelősségét és az azzal járó kötelességünket. Nem volt bátorságunk egyöntetűen kiállni, cigányok tízezrei által egyszerre világgá kiáltani, hogy nem engedünk a népirtás céljából verbuválódó erőknek.

 

(Ez a bejegyzés a 24.hu cikkén alapszik. A tíz évvel ezelőtti, a  magyar kriminalisztika történetében példátlan terrorsorozatot és a cigányság mindennapjait jól ismerő szakemberek, emberjogi aktivisták további véleménye itt olvasható: https://24.hu/belfold/2019/02/15/romagyilkossag-evfordulo)

 

 

Szellemirtók … MOLNÁR GYÖRGY írása

 

„Kedden, február 12-én kora délután az MTA Elnökségének el kell döntenie, aláveti-e magát a Palkovics-tervnek, elfogadja-e a kutatóhálózat szétverésére irányuló kormányzati szándékot ellenállás nélkül.”, kezdődik a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa elé összehívott tiltakozó flashmob felhívása. Nehéz volna ennél pontosabban összefoglalni, hogy mi a tét, amikor ezt a bejegyzést írom.

A 2018 júniusa óta zajló rémtörténet részleteit még nagy vonalakban se tudnám a rendelkezésre álló terjedelemben összefoglalni, az egyik legjobb ismertetés az Akadémiai Dolgozók Fóruma nevű (kutatók által frissen létrehozott) oldalon található, itt lehet tájékozódni az MTA felépítéséről, az akadémia és a kutatóintézetek viszonyáról is. Informatív szöveg a Szabad tudományt! oldalé is, ahol a kiállás lehetséges módjairól is található egy dokumentum.

Az első kérdés, hogy miről is szól ez az egész, mi a cél? Ebből a szempontból érdemes Parragh Lászlóhoz fordulni információért, ő ugyanis egyrészt szinte mindenhez ért, másrészt véleménye fontos szerepet játszott az oktatási rendszer kedvezőtlen irányú átalakításában is. Ő úgy gondolja, hogy egy ilyen kis országnak, mint Magyarország, valójában nincs szüksége alapkutatásokra. Nem ennyire szókimondó, de a lényeget elég pontosan tükrözi Palkovics László egy tavaly júliusi interjúja is. Korántsem NER-specifikus álláspontról van szó, ugyanezt gondolta Kóka János is 2005-ben (lásd pl. itt, és itt, ez utóbbi Pálinkás József vitája Kókával – Pálinkás József most is becsülettel kiállt az MTA mellett). De egy nemrégi ATV-s interjújában Juhász Ferenc volt MSZP-s honvédelmi miniszter se átallotta azt mondani, hogy egyetért Palkovics céljaival, csak a módszereivel nem. Persze lehet, hogy más célokra gondolt, csak elfelejtett tájékozódni, mielőtt nyilatkozott volna.

De tényleg, miért is van szüksége egy ilyen kis országnak alapkutatásokra? Hát például azért, mert vannak. Nem az a kérdés ugyanis, hogy létrehozzuk-e, hanem az, hogy elpusztítsuk-e? Gondolom senki se habozna a válasszal, ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy szabad-e meglévő értékeket elpusztítani. Amikor büszkén hivatkozunk a magyar (származású) Nobel-díjasokra, akkor az esetek döntő többségében olyanokról van szó, akik alapkutatásokat folytattak. Természetesen egy ilyen kis országnak valóban nem kell a tudomány teljes spektrumában alapkutatásokat végeznie, de számos területen vagyunk a világ élvonalában (néhány friss hír erről itt és itt és itt).

Az alapkutatások nélkülözhetetlenek a tudományos utánpótlás biztosításához, a fiatal tudósok képzéséhez, az alkalmazott kutatások megalapozához, egyáltalán az élő, fejlődő tudományos élethez. A kutatások külső, nem tudományos szempontok szerinti korlátozása a tudomány elhalásához, a legjobbak külföldre távozásához vezet. Nem véletlen, hogy az európai országok többségében jelentősen magasabb az alapkutatásokra fordított kiadások aránya. Magyarországon az alapkutatásokra fordított kiadások a kutatás-fejlesztési (K+F) kiadások mindössze 18 százalékát teszik ki, miközben ez az arány – csak néhány nálunk kisebb, vagy hasonló méretű és fejlettségű országot sorolva – a balti államokban, Csehországban, Görögországban, Portugáliában, Szlovákiában és Szlovéniában egyaránt magasabb. Szlovákiában például eléri a 40 százalékot. Ami meglepő, hogy ezt a tényt az ITM által kibocsátott prezentáció is egyértelműen megállapítja.

Még rosszabb a helyzet, ha az alapkutatásokra fordított kiadásokat a GDP-hez viszonyítjuk. E szerint a mérce szerint Európában csak Bulgáriában, Cipruson, Lettországban, Macedóniában és Romániában rosszabb a helyzet, mint Magyarországon. Úgy látszik, a Palkovics-terv ehhez az országcsoporthoz kívánja „felzárkóztatni” Magyarországot. Az alacsony ráfordításokhoz képest a magyar alapkutatások kiemelkedően eredményesek: „az akadémiai kutatás Magyarország egyik sikerágazata. Egyes területeken (például agykutatás) világviszonylatban, az alapkutatás egészében pedig kelet-közép-európai összehasonlításban kiemelkedünk, így például az EU 13-ak között elsők vagyunk az uniós alapkutatásokat finanszírozó Európai Kutatási Tanács (ERC) kutatási támogatásai elnyerésében”.

Mellékszál a történetben, de jellemző, hogy az akadémiával folytatott eddigi vita során az ITM egyetlen elemzést se volt képes előállítani, végig egyetlen, Palkovics László nevével jegyzett PowerPoint prezentáció különböző méretűre szabott változatait adták elő és azt se hozták nyilvánosságra. Ráadásul a prezentációban az utolsó két oldalon felvázolt átalakítási elképzelések nagy része ellentmondott a korábbi oldalakon bemutott tényeknek és az azokból levonható következtetéseknek.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a vita elképesztően kevés pénzről folyik, jelen pillanatban 20 milliárd forintról. Ennyi az MTA alapfinanszírozásának összege, a teljes állami támogatás (a bérekkel együtt) 46 milliárd, de ebben nem csak a kutatóintézetek fenntartása, hanem az akadémikusok juttatásai is benne vannak. Összehasonlításként, költségvetési maradványként tavaly decemberben 72 milliárd forintot osztott szét a kormány, a magyar tudománynál nagyságrenddel kevésbé fontos célokra.

Rendben, az alapkutatásokra szánt ráfordítások csökkentése butaság. De miért kell ezek egy részét az MTA felügyelete alatt végezni, nem pedig az egyetemeken? A magukat jól tájékozottnak gondolók ehhez gyorsan hozzá is szokták tenni, hogy az akadémia egy szovjet típusú intézmény. Hát nem. Palkovics füllentése nyomán azt is sokan ismételgetik, hogy az MTA 80 éve változatlan. Nem venném végig az elmúlt 80 év súlyos történelmi eseményeit és az akadémia azokhoz is kapcsolódó átalakításait. A kutatóhálózat utolsó átfogó átalakítása, a kutatóközpontok létrehozása kevesebb mint 10 éve, 2011-ben zajlott le.

Az igaz, hogy Magyarország annak idején a Szovjetuniótól vette át a struktúrát, de az ilyen típusú intézményrendszer valójában Németországból származik. Ma is számtalan modell van a világban, eleve egyikről se mondhatjuk, hogy jobb mint a másik. A lényeg megint az útfüggőségben van: Magyarországon így alakult és az MTA tudományos teljesítménye messze meghaladja az egyetemekét. A rendszerváltás előtti évtizedekben, elsősorban a társadalomtudományok terén, a leginkább kritikusan gondolkodókat nem engedték az egyetemeken tanítani, de az MTA intézeteiben az egyetemekhez képest szabadon kutathattak, a korlátozások nem annyira a kutatásokat, hanem a publikálást érintették.

Az egyetemi alapképzésben való részvétel az oktatók rengeteg energiáját köti le, ami korlátozza a tudományos kutatásra fordítható időt. Ugyanakkor az oktatás terén, se az MTA, se az egyetemek, se a tudományirányítás nem volt elég kezdeményező az elmúlt évtizedekben: az akadémia kutatóknak már rég szervezett formában kéne résztvenniük a doktori képzésekben. Nem úgy, mintha most nem tanítanának sokan egyénileg. Elsősorban a fiatalok számára ez elválaszthatatlan része a megélhetési stratégiának: egy kezdő kutatói fizetésből nem lehet normálisan megélni.

Az egész eddigi folyamat egyik nagy meglepetése az MTA, a kutatók ellenállásának mértéke és szervezettsége. Ebben kiemelkedő pozitív szerepe van Lovász Lászlónak. Palkovics Lovásszal szembeni impertinenciájának, a kutatói közösség többszöri megsértésének nagy szerepe van abban, hogy az akadémia vezető testületei eddig egységesek maradtak. Palkovics – a saját szempontjából nézve is – számos hibát követett el az elmúlt hónapokban. Számomra úgy tűnik, azt hitte, hogy ugyanolyen könnyen felőrli az akadémia ellenállását, mint ahogy a tanárokkal tette.

Ebből a szempontból különösen impozáns volt az akadémiai dolgozók 2. fóruma (az elfogadott nyilatkozatot lásd itt). Az ITM által kiírt álpályázat elsősorban a humán tudományok (társadalomtudomány, közgazdaságtan és bölcsészet) ellehetetlenítését célozta meg, a számukra rendelkezésre bocsátott keret mindössze 60 százalékát teszi ki az eddigi alapfinanszírozásnak, ráadásul úgy, hogy erre az összegre mások is pályázhatnak, például a frissen létrehozott MAKI is. A fórumon több természettudományi kutató is kifejezte szolidaritását, többek között az ismert Niemöller idézetre hivatkozva. Palkovicsnak a 168 órában megjelent fenyegőtézésére, miszerint „ha esetleg nem pályáznak a témakiírásokra a kutatóközpontok, akkor a teljes akadémiai törvényt átírják”, pedig úgy reagáltak, hogy akkor legalább lesz egy olyan egyértelmű kiindulási pont, ahova egy következő kormány vissza tud térni.

A szerző az MTA KRTK kutatója.