Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1934.-ből GELLÉRI ANDOR ENDRE

BARNA SÖR

( A „KIKÖTŐ” című kötetből mely az  ATHENAEUM kiadásában jelent meg, 1936.-ban)

Szerda volt. Igazi borjúpörköltes idő. Mintha a szél is egy ilyen borjúpörköltes kondérból sistergett volna elő. A hatvannyolc kassza körül elsöpörtettük Náci inassal a szemetet, szép rendet csináltattunk a lakatosokkal is s azzal bejelentettük Gruber úrnak, hogy éjjel megflóderozzuk a szekrényeit. Nácit elfuttattuk valódi kasszeli barnáért s azt mondtuk a mesternek, hogyhát most aztán jöhet a sör is. Persze, aki nem mázoló, annak megint meg kell magyarázni valamit. A kasszeli barna: festékanyag a flóderozáshoz, de hogy ebből szép lazur legyen (szóval folyadék, amit pemzlivel fölken az ember a szekrényre) sör kell. Evvel felhigítja az ember a festékport, méghozzá ha sötét diófát akar csinálni valaki, barna sör, ha világosabbat, szőke sör. Aki emlékszik még a békevilágra, az tudja, hogy voltak olyan ötvenes sörösládák. Hát a Fischertől ilyent kaptunk a munkához. Persze a lakatosok nem hagyták ezt szó nélkül. Odajött az Aleram s mondja: – Pirók úr (mert az voltam én, úr!) kocsmát nyit talán?

– Öcsém, válaszoltam néki, azt nyitok amit akarok, menj a bányába. – Eltoltam, mert ott álltunk már nagy sürögve, feltűrt ingujjal, fejünkön papírcsákóval a kasszák között. Pali keverte a kasszeli barnát és én Nácira ripakodtam, hogy fusson át a Fischerhez s hozzon nekem dugóhúzót ehhez a sok sörhöz.

Nácival együtt ment el Gruber úr is, s akkor mi kissé lehiggadva elkészítettük a haditervet Gulyással.

– De soká jön az a kölök, – mondja Pali.

– Na, hogy itt vagy végre, – mondom én, mert azt hittem, hogy a gyerek jött a dugóhúzóval. De ehelyett Mihalik volt, az a nagy szelidarcú hentes, akit még a háború kitörése előtt megütött a guta. Akkora hasa volt annak az embernek, hogy ellágyult mindenkinek a szíve, aki ránézett. S olyan vékony, sipítós hangja, mintha csak most tanulna járni. Ellenben inni s zabálni úgy tudott, akár egy ökör vagy a sertés.

Mikor belépdelt hozzánk, azt mondjuk, na mi az, te hentes? Erre ő benyúl a szívéhez s kihúz onnan egy rúd nemes szalámit. Benyúl a májához, onnan egy hosszú fehér kenyeret. S mikor ezt a kettőt mutatja, elkezd bandzsítani. – Ha melóztok, – mondja, – hát legyen mit ennetek.

Ezzel a derék cimbora elvesz valahonnan egy kis zsámolyt s arra óvatosan ráül (mert igen gyakran leszakadt alatta a szék).

Mi pedig éppen éhesek voltunk. Kettévágtuk a szalámirudat, elrepesztettük a cipót, s mivel nagy falatokban evő emberek a festők: mire Náci visszajött, már meg is ettük a nagyrészét. Nem volt a legokosabb dolog, s ha a vén Holzspach látta volna, kiköpött volna ránk. A flóderozó festő folyvást guggol, s ha a hasa dagadt, az ételtől hányingere támadhat.

Ezért is mondtam én a Pali barátomnak, hogy hát üljön le egy picit, ha már ilyen ökrök voltunk, aztán nekimehetünk úgyis, mi az nekünk, a hatvannyolc szekrény.

Dehát, hogy addig is múljon valamivel az idő, Nácival kibontattunk három flaskó sört. Ami az üvegben maradt, az volt az övé. Fínom, hideg volt a sör. S én jól ismerem a saját gyomrom működését, mert amint rácsurgott a befalt szalámira, mintha az erjedni, s jajgatni kezdett volna újabb három flaskóért. Legföljebb majd hat üveggel kevesebbet isznak meg a kasszák.

Szép csendes volt a műhely és tiszta. Emlékszem, a satuk mind szétnyitott pofával csüngtek alá a padokról. A stoszreszelők baloldalt, a simítók jobboldalt; a mosdóban pedig fejjel lefelé, vízben merítve, áztak a repedt kalapácsnyelek, hogy bedagadjanak reggelre. Még mintha a puffogós benzinmotorban is élet lett volna.

Alig jutott eddig két üveg sör fejenként ránk, meg se kottyant, s neki is indultam, hogy egy üveggel végre elkezdjem a festék higítását. De ekkor fölállt a hentes, kopasz fején csakúgy csillogott a zsír s azt kiáltja nékem: Idd ki Miska egyszerre, ha komám vagy nékem!

Erre én, de mintha nem is én lettem volna, felkapom az üveget, s mivel ha az ember sokat iszik, hát lehúnyja a szemét: lesütött pillákkal átöntöttem az italt a gégémen. S a buta hentes, akinek a sör hamar a búbjába szállt, kikap egy másik üveget, leüti a nyakát s azzal, hogy vagyok én is olyan legény, mint te, slukk, kiszopja ő is a sört. Mi sem természetesebb, hogy Pali se maradhatott hátra. A buksi Nácinak annyira tetszett a dolog, hogy folyton röhögött és mondta, igyék már Pirók úr, elmarad.

Úgy rémlett aztán, mintha harangszót hallottam volna. Mivel sokáig tartott, azt hiszem éjfélt verhetett a vén Kristóf, ki személyes jóismerősöm volt az újlaki római katolikus templomból. S úgy rémlett, hogy emberek másztak le a műhelylépcsőn s a Náci nevű inasomat valahányszor fülön akartam fogni, az csak egyre a szemembe röhögött s azzal elsíklott előlem, akárcsak a hal. Ekkor felálltam s valahogy megtaláltam az én festőtársamat, a Gulyás Palit. Azt mondtam neki, körülbelül – Te Palikám, kezdjünk el flóterozni… mert ha be voltam csippentve kissé, akkor úgy szerettem beszélni, mint a svábok.

Palinak meg tótosan ízlett ilyenkor a szó: – Az nem lehet naccságos úr kérem, csorobis Jankó?

Amint így mulatoztunk, hát éjszakai emberek jöttek le a lépcsőn. Nem voltak frakkba öltözve, de azért tisztes iparembereknek tűntek. Nevetve mondták, hogy lenéztek a műhelybe s látták, milyen szépen mulatoznak itt a festők; ők ketten tudniillik asztalosemberek s ez a hölgy a Perc kávéházból való. Ez a púpos meg úgy tud harmonikázni, mint az egyszeri királyi tanácsos.

Mi sem volt természetesebb, minthogy felültettük őket a padokra s a szívemet nagy öröm töltötte meg, mikor láttam, hogy a kávéházi hölgy rámemeli a flaskóját. Keményen odaléptem hozzá s én is felemeltem a magamét, majd a vendégeinkhez fordultam: – Ha megengedik az urak, én a hölgyet egy kicsit megcsiklandozom!

Valaki azt mondta, hogy akkor fújják el a lámpát s én meg azt kiabáltam, hogy a Náci menjen ki a műhelyből: ő még fiatal az ilyesmihez.

Aztán a hölgyet megcsiklandoztam.

Olyan édesen kacagott közben, mint a hegyiforrás, nem volt az csúnya és nem volt az vén s két fínomka ujjával kipödörte még a bajuszomat is. Ez aztán tudta a reglamát. Aztán eltávolodtam a hölgytől s összeütköztem az egyik szekrénnyel. Itt eszembe jutott valami, de gondoltam, mi az nekünk hatvannyolc szekrény, csak leülök kissé, kifújom magam, aztán nekilátok. Odafordultam az egyik asztaloshoz: – Pistukám, nincs neked egy cigarettád?… mire ő, tudva, hogy ki vagyok én a festők között, így szólt: – Parancsolj, Pirók úr…

Mire én: – Ki ez a hölgy, te komám, én szeretem ezt a hölgyet.

Mert a szívemnek nagyon is tetszett a nő éjféli kacagása s az, hogy olyan ügyesen kipederte közben a bajszomat. De mivel sötétben voltunk s amúgy is homályosan láttam, arra kértem a Pistukát, hogy vigyen oda hozzá, mert én megint ki akarom néki önteni a szívemet.

Ki is öntöttem a szívemet néki, aztán még hallottam, hogy zúg-búg a púpos ember harmonikája, mint kacag a nő hangja a homályosságban, majd habos felhők közé kerültem és szálltam, mint a madár.

Állítólag addigra Gruber úr megfogott engem a kráglimnál fogva s úgy kihajított a műhelyéből, hogy a bécsi-úti árokba estem. De én erre nem emlékszem, ebből én nem is éreztem semmit. Azt se láttam, hogy ugyanígy repült volna egyetlen jó komám, a Gulyás Pali is. De később, amikor az igen tisztelt mester úr elment, két lakatos kicipelt minket az árokból, mégpedig a szemben lévő hegyoldalra s kifektetett egy cseresznyefa alá. Mivel szinte halottaknak néztünk ki, a kis Gyuszit felküldték két-két vödör vízzel s az óvatosan végigöntött minket, hogy felüdüljünk. Lehetett úgy dél, mikor talpra emelkedtem. Azonnal visszatért az egész eszem. Felráztam Palit is amint s szétnéztünk a napsütötte tájon, olyan józanok lettünk, mint az ablaküveg. Gyorsan lementünk a Fischerhez s szombatig hitelre megvettünk ismét egy láda sört; azzal halálra is készen visszaballagtunk a műhelybe. Gruber úr csak ránknézett nagy, rettentő erejű szemével, villámok s ménykűk csatáztak a tekintetében, de látva csepegős vízzel öntözött voltunkat: elnevette magát. Aztán, hogy tartsa a tekintélyét, bevágta maga után az ajtót s elment. Mink pedig, mint a sóbálványok, nekiláttunk a munkának; nem néztünk se jobbra, se balra. Csak éreztük, hogy minden akaratunk s becsületünk megfeszül s oly villámgyorsan és annyira szépen flóderoztunk, hogy annál szebben soha máskor! Mikor eljött a hét óra, alig volt már hátra négy-öt szekrény. S akkor azt mondtam Gulyás Palinak: – Te ezeket belakkozzuk reggelig, hadd lássa az öreg, kivel van dolga. Mire Pali lecsapta a verítéket a homlokáról s csak ennyit mondott: – Az magától értetődik, Pirók úr.

Azzal nekiláttunk s aki akkor melózni látott, az sejthette, hogy nem csigától származunk. Mire eljött a reggel, mint csillogó tükör ragyogott a lakk mind a hatvannyolc kassza arcán.

Képek:    1.,  ABA- NOVÁK VILMOS: Gyárvárosi részlet

               2., BARCSAY JENŐ:  Rakodó (tanulmány)