Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai…1932.-ből FÜST MILÁN

(A szerző író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője.)

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

(GIANNI STRINO olasz festő / 1953- /, Öreg)

 

SZENTANDRÁSSY ISTVÁN: PÉLI EMLÉKE

 

Péli Tamás Athos, Buendia, Cyrano de Bergerac és a „Játék az életben” szerethető,vállalható világirodalmi hőseivel erősíti meg mágikus, realista emberképét, szellemi emberségét. Ezt egyetemes,örökké tanulható Mesterként vállalta és tanította Európának és hazájának Magyarországnak.

HOLLANDIA 1970.-es évek

Az akkori rendszer lehetőségével, édesnyja szerető és karakán segítségével a Holland Királyi Akadémia, korai képeit megismeri és kihívja, hogy Rembrandt mester és a német – alföldi festészet okításával európai festőművésszé válhasson. Tanul és nagyon egyedül van, az életében először dobja a jó sorsa a családjától messze. Hilda mama szerető óvása, Dodo papa, az édesapja rajongó szeretetének és Ildikó húgának örökké szerető rajongásának hiánya „kardszablya bánatta szét mindennapjaimat!”.

Elmondása szerint: „Pityuka az árvaságod akkor értettem meg amikor Amszterdamban az utcákat jártam, bár csodálatos fiam Alrik adott erőt, hogy ne meneküljek haza. Azt nem tudom te, hogy bírod ki mindennap!?”

Amszterdam a szorgalmára, zseniális festő és szobrász munkáira hamar felfigyel. A kiállításai alkalmával több, nagyobb méretű festményt rendelnek meg. Ilyen megrendelésre készült az a betonból formázott relief amely a mai napig látható Amszterdam városában.

Az itt pezsgő művészeti élet kezdi felfedezni a „különleges, erőteljes, mágikus realizmusát… festményei csodáról szólnak és elérhető emberi tartást sugallnak”. Kovács József hontalan szellemi társa és örökös testvérbarátja jellemezte a festészetét ezzel a viszavonhatatlanul pontos jelzővel.

Péli Tamás Amszterdamja kevés volt, hogy a Szamuely utcai kis házmester lakás otthon-melegét, Hilda mamát, a nagyszerű nagynénjeit, Jároka Sanyi bácsit, „Sanyikát” és a többieket pótolja. Ez a hiány és a számára nagyon fontos muzsikus romák zenéjének íze és igaza – hazahívja.

Cholival megismerkedve végleg eldönti,hogy itt Magyarországon van, Isten és Szűz Mária, a romák védőszent asszonya által, a sorsa tovább írva.

Péli érzékeny és tudja sorsvállalása van. Erős, hiteles emberként vallja,hogy a magyarországi romák kriminálisan szétzúzott és sértett, nemzetiségi jogait semibevevő léte helyett emberhez méltó élet jár minden magyar romának. Nem fellengzős kirohanása ez Péli Tamásnak hanem mély meggyőződése. A korabeli 15 perces filmen látható interjújára a legutolsó falun és tanyán is rácsodálkoztak erre a festőművész fiatal emberre, aki azt üzente -és ezt halála napjáig nem adta fel – „alkotó szellemi társként jövök vissza testvéreim! Egyet tanultam meg az idegenben, ha a romákat bántják akkor roma vagyok! Ha az indiánokat bántják, indián vagyok! Ha a zsidó embereket bántják, Jézus népéhez tartozom és erről nem vagyok hajlandó lemondani halálom napján sem!

 

Évek múltán – itthon… 

„Tábortűzeket” gyújtanak Cholival, Ruva Farkas Palival, Péli Ildikóval és első zseniális tanítványával Bunda Jánossal,aki hihetetlen érzékenységgel követi mesterét. Nagyon fázik ez az ország…a tűz mellé húzódnak, ahol aztán a rákospalotai csodálatos klubban már Daróczi Ági ,Cséplő Gyuri, a Rom Som együttes is segíti Cholit és Pélit gigászi sorsvállalásukban: megszerezni az anyaországhoz való jogot, ezzel megszűntetve az európai romák legbántóbb és legárvább érzését.

De jönnek és mennek a „fekete vonatok”, Szabolcs fekete síkja nyög a nyomortól és a megkülönböztető segédmunka szégyenétől.

Péli és Choli, Daróczi Ágival megerősődve egy kulturális forradalmat készítenek elő. Choli lefordítja, Péli a borítóját rajzolja meg a lovari nyelvű Kommunista Kiáltványnak. Majd következik József Attila Tiszta szívvel című verse…

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm…”

Majd Petőfi és Vörösmarty, jelezve, hogy a romani nyelv alkalmas oktatásra és művelődésre. A fénymásolatban megjelentetett „Rom Som” című újságot a hatalom betiltja, a Cholinál lévő 300 példányt elkobozzák.

Ekkor Péli, Choli és Daróczi megy és kiállításokat szervez, megalakul a „Kalyi Jag” főleg munkásszállói fiatalokból álló autentikus, amatőr együttes. Vezetőjük kezdetben Bársony János, a gyönyörű  hangú énekessel Balogh Bélával, Varga Gusztáv kisérő gitárjával, Balogh István (Babutu) gitárjátékával és tercelő énekével.

Közben Choliék kiharcolnak egy roma nyelvű osztályt, amikor Tamással rájönnek, hogy a cigány származású gyermekek nagy része nem nyaral, nem vesz részt táborokban. Vagy a szegénységük okán vagy a családok szégyenérzése miatt. Ebből a felismerésből lesz az első csapi, két hetes  roma nyelvű, irodalmi és festő tábor.

Ezeket a rendezvényeket, akciókat megismerve egyre több a romákat tisztelő és segíteni szándékozó ember áll mögéjük, melléjük. Az ő segítségükkel is kezdik szervezni a munkásszállók klub hálózatát. Csatlakozik a szervezőkhöz Lakatos Laci  népművelő, író, magyar ember , Kárpáti István népművelő és klubvezető lesz Szenti.

Nagyszerű három-négy év következik. Új kezdeményezésük, hogy aki a nyolc osztályt sikeresen befejezi, ingyen szerezhette meg a gépkocsi vezetői jogosítványát. Kb. ötszázan éltek a lehetőséggel, munkásszállón élő romák és magyarok vegyesen.

A közös Péli műterem

A kor szellemi éhségétől tántorgó minden művész – legyen színész, festő, vagy szobrász -előtt nyitva volt Tomi műterme. A szeretetteljes „tábortűz” mellett mindig voltak tizenöten-húszan. A barátok Choli mellett Lakatos Menyhért, Körtvélyessy Zsolt színművész, Bubik Pista, Nemcsák Karcsi, dr.Bócz, Kerekes György,  Patkós András és sorolhatnám…

Nos ezen szellemi műhely okán határozta el Péli, hogy régi álmát a nagy pannót megfesti.

India oly messze van. A haza, szívünkben Magyarország.

De az őshaza igézete mindig is foglalkoztatta, főleg mióta megfestette  a Dagály utcai könyvtárba triptichonját. Ahol Juliánus barát és Kőrösi Csoma Sándor őshaza keresésében, míg az Apáczai Csere János Erdélyi visszatérésében nem nehéz felfedezni saját tépelődéseit.

A pannót először grafikában tervezi meg, majd néhány barátja, nem kis anyagi támogatásával meg is festi a kicsinyített tervet. Ezt követően dr.Kerekes György hathatós anyagi segítségével több mint 2 négyzetméteres darabokban rajzolja elő. Ezeket – Patkós Bélával ablakot bontva – lehet csigával leengedni és kamionnal a tiszadobi gyermekváros könyvtártermébe szállítani. Itt Figula István szerető befogadása megfelelő környezetet biztosít a pannó összeszereléséhez és az Isten segítségével csodálatosan megfestett kép felavatásához.

 

 

Péli Tamás rövidre szabott életének és munkásságának kiemelkedő darabja ma részekre szedve hever – kislánya segítő szándéka ellenére – egy raktárban.

 

 

Remélhetőleg ezt a csodát ami a festő fejedelem  főműve, Magyarország a magáénak tekinti és önzetlen módon méltó helyet biztosít számára! Ez a pannó hitvallás a magyar történelem tiszteletéről, és a Magyarországon élő romák hazaszeretetéről!

 

 

Szenti.

2019. augusztus 5.

Budapest

( A szerző Kossuth-díjas festőművész)

2019. AUGUSZTUS 7.-én:

KATONA BÉLA: “Rom szom”

2019.AUGUSZTUS 5.-ÉN volt

PÉLI TAMÁS 1948.augusztus 7 – 1994. november 22.

 

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai…1931.-ből ELEK ARTÚR

 

A TORONYSZOBA.

(megjelent az író Álarcosmenet című kötetében, a NYUGAT Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság gondozásában,1913.-ban)

 

I.

Nyolc éve múlt, hogy hirét se hallottam, amikor egy őszi napon levelét vettem gyermekkori barátomnak, Orzó Bálintnak. Mindössze néhány sor volt az írása:

– Csodálkozol rajta, úgy-e, hogy jelentkezem. De megkivántalak, látni akarnálak, beszélgetni szeretnék veled. Régen szorítottam meg a kezedet, pedig te vagy a legrégibb barátom. Az jutott az eszembe, hogy meghívlak ide hozzám egy hétre, kettőre, ameddig jól esik. Ideje is már, hogy meglátogasd gyermekkori emlékeidet, a sírjaidat, az öregtornyot. Emlékszel-e még az öregtoronyra? Hát a vérszerződésünkre? Tudod-e, hogy láttam a toronyszobát, megfordultam benne, ismerem a titkát? Nevethetsz rajta, de a mende-monda igazat beszélt: mikor bementem, barna volt még a hajam, amire kijöttem belőle, fehér egészen. Nevetni való dolog, mi? Azóta én vagyok a falu legöregebb örege. Még Hólyag apó is – sohase hal meg az öreg, ma is friss erővel rángatja a harangkötelet – bátyámuramnak szólít. Már csak ezért is gyere el okvetetlen. Kocsira, fórspontra gondom lesz. Áldjon meg az Isten!

Gondolkodóba ejtett a levél: valami nem tetszett a hangjában. De nem sokat tanakodtam, hanem vasútra ültem, mert a levél, mint egy jól ismert kéz, amely benyúl az ablakon és félrehúzza a függönyt, egy rántással föltakarta az elfeledett éveket, a gyermekségem, az ifjúkorom idejét. Amiközben a vasút szaladt velem hegyes-völgyes hazám felé, rendre fölébredezett bennem a sok szendergő emlék. Vitt-vitt a vasút a hegyek közé, amiken túl szétterült és kisímult a világ és a szepesi fennsík nyújtózkodott, annak szögletében a szűk kis völgy bújt meg, benne az én rejtőzködő kicsi falum. Őrt áll-e még a völgyecske szája előtt az Orzók vén kastélya, meg az öregtorony? A kicsi völgy egyik faházában nevelkedtem én, a mohos tetejű vén kastélyban lett ember Orzó Bálintból. A falusi oskolában együtt tanultuk meg a betűvetést, ott lettünk jó barátokká. Aztán megnyílt előttem a kastély is, a csodák birodalma s a messze elnyúló park, amelyben olyan furcsa szép virágok nyíltak. Nehéz régi épület volt a kastély, az esztendők nagyon rákönyököltek, megroskadt kissé alattuk, búbos teteje belapult, homlokának cifra kis kőormocskái letöredeztek. Az Orzó-nemzetség hajdanában földesura volt az egész vidéknek, tizennyolc falu népe törte neki robotba a földet s mind övé volt a rozs, a zab, a hajdina, ami messze határban termett. A nagy hatalom azóta megfogyatkozott, meg a vagyon is, bár maradt ebből is, abból is nehány nemzedéknek való. Bálint apját jó gazdának becsülték a környéken. Ahogy rágondoltam, egyszeriben megjelent emlékemben az alakja. Szikár, magas férfi volt, csupa csont és ideg. Korán megőszült fejét mintha gerebennel tépázta volna meg valami vad vihar: csomónyi hiányosságok voltak benne, irtások a bozontos rengetegben. Soha én oly aránylag fiatal ember arcán annyi barázdát, annyi egymásba futó gyürődést nem láttam. De a viharvájta arcot megfiatalította a fekete karikába foglalt kékesszürke szem, amely hidegen, elszántan nézett bele az emberekbe. A felesége fiatalon halt el mellőle – Bálint még gyermek volt akkor – s a fájdalom, úgy beszélték, nagyon megváltoztatta Bálint apját. Kerülte az embereket, vendéget attól fogva ritkán látott, igaz, hogy olyankor egy hétig is cigánytól, énekszótól volt hangos a kastély. Egyetlen szenvedélye a lovaglás lett; fekete paripáján beszáguldozta a síkot, patak, hegy meg nem állította; roppant merész lovas volt. Félelmetes hire kelt lassanként a nép között, akár a mesebeli fekete lovagnak, aki nem leli nyugtát a földön. Magam is láttam nem egyszer messziről, amint tajtékos paripáján belerohant a szélbe, porba, versenyt vágtatott velük, azután széjjel oszlott, beléjük mosódott az alakja. Néha napok multán került haza még megtépázottabban, még sápadtabban. Szilaj kalandozásaira a fiát is szerette elvinni. Bálint azután sokat mesélt az apja istenkisértő vakmerőségéről.

Sok minden csodás holmi izgatta a mi gyermeki képzeletünket, de semmi sem annyira, mint az az ócska torony, amely nehány lépésnyire állt a kastélytól, nehézkesen, elöregedve. Ormótlan négyszögü kőtorony volt, kicsorbult végébe zsindelyes sisakot nyomott egyszer valamelyik Orzó. Ebből a vén bagolyfészekből rajzottak ki a környék legendái. Régi mondák jártak róla szájról-szájra, borzongatós történetek. Beszélték, hogy van egy titkos szobája, abba bejárata senki másnak nincsen, csak az Orzó-nemzetség fejének. Valami nehéz nagy titkot őriz a toronyszobában, amit senkinek sem szabad látnia. De ha elsőszülött fia megnövekszik és nagykorú lesz, akkor az apja megmutatja neki a titkot. És mindig úgy volt még, hogy a fiatalember megőszülve jött ki a szobából.

Hogy mi a toronyszoba titka, arról nagyon sok magyarázat járta. Az egyik szerint valamelyik Orzó egyszer oda zárta be ellenségeit s addig koplaltatta őket, amig a szerencsétlenek egymást ették meg halálos kínjukban. A másik szerint Orzó Kelemen annak a szobának falába vakoltatta be hűtelen hitvesét, Olaszi Krisztinát; azóta is minden éjjel sírás hallatszik a toronyból. Megint másik szerint minden száz esztendőben egyszer kutyafejű gyermek születik az Orzók nemzetségében és a kis szörnyetegnek ott kell elpusztulnia a toronyszobában, nehogy megcsúfolja a nemzetségét. Beszélték azután, hogy a hirhedett Orzó Menyhárt, aki Rudolf király idejében uralkodott a kastélyban, a toronyszobában kockázott egyszer a szomszéd várúrral, Szamolnoky Boldizsárral. Hétfőn fogtak a játékba s egy álló hétig kockáztak és ittak, amignem rájuk virradt a szent vasárnap. Akkor bezörgetett az ajtón Orzó Menyhárt gyóntató papja és a lelkére beszélt a két játékosnak. Arra kérte őket, hagynák abba a kockázást, mert szent vasárnap vagyon és minden igaz lélek a templomban dicséri az Urat. De Menyhárt úr rácsapott az asztalra, hogy táncra keltek rajta a boroskupák:

– Ha ítélet napjáig itt ülünk, akkor is végigjátsszuk ezt a játékot!

Alig hangzott el a fogadkozása, valahonnan a földből vagy a falból megszólalt egy rettentő hang: »Hát szavatok szerint légyen, bűnös két lélek. Az ítélet napjáig itt üljetek és játsszátok játékotokat!«

És attól a naptól fogva minden éjjel csörög a kocka a toronyszobában és játszik kakaskukorékolásig a két elkárhozott lélek.

A toronyszoba titka nem hagyott nyugton minket. Örökké abban törtük a fejünket, hogy miképpen járhatnánk a végére. Százféle kalandos tervet is kieszeltünk. De a toronyba bejutni lehetetlenség volt, mert vaspántos tölgyfa-kapuját nehéz keresztrudak szorították a falhoz. Az ablaknyilásai is túlontúl magasan voltak nekünk. Be kellett érnünk azzal, ha egy-egy jól ellódított kövünkkel betaláltunk az ablaknyíláson. Az ilyesmi már valóságos siker-számba ment, mert rendszerint kizavartunk vele vackából egy-egy megriadt denevért. Nekem támadt végre az az ötletem, hogy legjobb lenne tán, ha Bálint az apjától tudakolná meg, mi a toronyszoba titka. Az Orzó-nemzetségnek ő a feje, ki tudhatna bizonyosat, ha nem ő. De Bálint huzódozott a feladattól, tudta, hogy az apja nem szereti az éretlen tréfát. Egyszer mégis megkockáztatta a kérdést. Meg is bánta nagyon, mert az öregebbik Orzó mód nélkül felindult rajta, leszidta a fiát, hogy dajkamesékre fülel, holott tudhatná, hogy az öregtoronyban korhadt belül minden, lépcső, padozat leszakadna az ember alatt, azért szögeztette be az ajtaját.

Jó ideig szóba sem került ezután közöttünk a torony, mert Bálintnak igen zokon esett az apja feddése. De a kiváncsiság azért egyre dolgozott bennünk s egy este Bálint ünnepélyesen megfogadta, hogy amint nagykorú lesz és belenézett a toronyszobába, a világ végéről is hazahív és beavat a titokba. Hogy annál is ünnepélyesebb színe legyen a fogadalomnak, elkereszteltük vérszerződésnek.

Ezzel a fogadkozással váltunk el, amikor engem a kollégiumba küldtek szüleim diáknak, Bálint mellé nevelőt fogadott az apja s otthon tartotta a kastélyban. Most már csak a nagy vakációban láthattuk egymást, és én évről-évre jobban csodálkoztam rajta, mennyire megférfiasodott Bálint, mennyire tágult az öntudata, mennyire meggyarapodott a tudománya. Csodálatos hirtelenséggel fejlődött büszke, bátor férfivá, aki alig győzi végigvárni, hogy emberré nőjjön és nekimehessen az életnek. A tehetsége szinte korlátlan volt, minden tudomány, minden művészet érdekelte, valamennyiben járatos volt, de lovas, vadász is alig akadt hozzáfogható. Nagy embernek, híres embernek szánta mindenki, aki ösmerte. Ő maga is annak készült s amikor évek multán az apja külföldi egyetemekre küldte és ő bucsuzásul megszorította a kezemet, abban a szorításban benne volt az egész büszke magabizalma.

Attól fogva nem láttam. Az öregeim elhaltak és én eltemettem őket a hegyoldali kicsi temetőben. Engem meg magába szívott a főváros. Csak levélben érintkeztünk egymással. Az első esztendőkben sűrün leveleztünk, aztán mindinkább gyéren. Az öregtoronyról meg is feledkeztünk szépen és a vérszerződés se jutott eszünkbe, amikor Bálint nagykorúvá lett. Különben is épp abban az esztendőben temette el édesapját. A halál híre megrendített, de nem mozdulhattam akkoriban a helyemből, és levelet küldtem magam helyett a temetésre. Azóta nyolc esztendő múlt el.

Mire emlékeim végére értem, megállt a vonat a kis állomáson, onnan jó hat órányira volt váltott lóval a szülőfalum. Kocsi várt az állomáson, és a két jó pej vágtatva indult neki az útnak. A rozs- és zabtáblák elmaradoztak s az út emelkedésnek indult. Aztán megpillantottam a völgy sötétlő száját és előtte a magaslaton az Orzó-kastélyt. Mögötte, a sárgás szinű alkonyatra, mint üvegablakra a lehellet, úgy rajzolódott rá a Magas-Tátra kopott, sivatag-fehér csúcsainak képe. Sziklák, cserjék között csavargott az út. Nagy hallgatásomat a kocsis zavarta meg. Hátra fordult és ostorával visszamutatott a földek felé. Porfelhő emelkedett arra, és hogy jobban kinyitottam a szememet, egy vágtató lovast pillantottam meg igen messze, porba, ködbe veszve.

– Ahol ni a tekintetes úr, – magyarázta a kocsis. – Megkésett, úgy tetszik, – most lóhalálában igyekezik hazafelé.

Elámulva néztem a lovas felé. A kocsis elébem sietett a magyarázattal.

– Amióta az öreg tekintetes úr meghalt, nincsen nyugta. Örökké lovon van, halálra hajszolja a szegény párákat.

Még egy-két forduló, azután feltünt egészen közelről az öregtorony, mellette a kastély, előtte a nagy zöld kert, a nagy kőoszlopos fehérrácsos kerítés. A kapu tárva várta a vendéget, és alig hogy befordult rajta a kocsim, jöttek elébem a házbeliek. Csupa új ember, mind szíves, becsületes arc. A tiszttartó lesegített a kocsiról és mentegetően mondta, hogy a ház gazdája nincsen honn, de éppen várják haza, rossz néven ne vegyem. Alig értem föl a széles kőlépcsőn a kastély elején épült terraszra, amikor valaki elrikkantotta magát, hogy ott jön vágtatvást a tekintetes úr. Jött is csorgó tajtéktól fehér paripáján a lovas, akit az imént még messze láttam. Rámeresztettem a szememet, mint aki kisértetet lát. Mert az a szikár, magas férfi, aki a lovat megülte, szakasztott mása volt a néhai való öreg Orzónak: ugyanaz a megtépázott hajú és szakállú fej, ugyanaz a sürűre barázdált arc, ugyanaz a kemény nézésű hideg szürke szem. A haja, a szakálla is majd olyan fehér volt, mint az apjáé.

Vágtatva jött be a kapun, a lépcső előtt hirtelen nagyot rántott a kantáron és a következő pillanatban már lenn volt a földön, a terraszon termett, izmos két karjába kapott. Szilaj hévvel vitt be a kastélyba és közben csak úgy ontotta a kérdéseket, amikre nem válaszolhattam az újabb, meg újabb kérdések miatt. Azzal betuszkolt a vendégszobába és kijelentette, hogy ad tizenöt percet, annyi elég lesz, hogy rendbe szedjem magamat, akkor bejön értem. Le sem járt a határidő, amikor jött már mint a fergeteg, karon fogott és hurcolt be az ebédlőterembe. Ott égett már gyertya, csillár, lámpa, az asztal fényesre volt megterítve, rajta egész ármádia borospalack.

Asztalnál megint csak ő beszélt. Idegesen, el-elharapva a szót, kérdezett és maga felelt a kérdéseire, közben harsányakat kacagott. Mikor az italra került a sor, intett egy cselédnek, s arra bevonult öt szál cigány. Bálint meglátta arcomon a meglepődést, és félig mentegetődzve mondta:

– A te tiszteletedre hozattam el őket Iglóról. Hadd szóljon a zene, hadd folyjon a bor, úgy is ki tudja, mikor látjuk egymást megint!

Egy ideig beszélt még, azután elhallgatott és tenyerébe fogta a fejét. A cigány húzta a réges-régi hallgatókat, amikre kikelt sírjából minden régimódi ruhás halottam és elébem tipegtek ócska családi képeim alakjai. Bálint fel-felnézett, töltött a pohárba, koccintott s arra megint búsulásnak adta fejét. Hajnalodott már-már s a cigány még egyre húzta. Végre is én álltam föl, mert undorodtam már a bor szagától és émelyített a muzsika. Bálint elkisért a szobámig, a küszöbön megrázta kezemet.

– Nagyot aludj, pajtás! – biztatott hangos szóval, azzal ment vissza nehéz léptekkel.

Agyamban sokára jött álom a szememre.

– Mért nem hagyott szóhoz jutni egész éjjel? – kérdeztem magamtól. – Zenébe, borba, kérdésbe, kacagásba mért fojtotta szavamat?…

 

II.

Négy napig szólt a zene, folyt a bor. Mint egy megbomlott ördög, úgy vitt magával Bálint bele a vidámságba, a szomorúságba, a fejfájdító és megzsibbasztó feledésbe. De negyednapra felocsúdtam a mámorból. Megkeménykedtem.

– Nem kell az italod, nem kell a muzsikád! Elég volt a feledkezés, én emlékezni akarok!

Bálint rám nézett, belém ásta hideg tekintetét.

– Lesz benne módod bőven – mondta lassan és gúnyosan. – Hisz azért híttalak.

– Akkor hát gyerünk az öregtoronyba, hadd nézem meg a titkos szobát.

Bálint felkacagott:

– Minek? Nincsen abban semmi. Beszögeztettem a kapuját, mert korhadt benne lépcső, gerenda, veszedelem ott a járás.

– De te megfordultál benne? Azt írtad, hogy jártál benne.

– Tréfa volt, lóvá tettelek. Ha emlékezni akarsz, hát gyere, elmegyünk a faluba, fölkapaszkodunk a fenyvesbe, megnézzük gyermekkori játszóhelyeinket.

Fölkerekedtünk, és napok teltek el azzal, hogy elmentünk minden gyermekkori kedves helyünkre. Szótlanul jártunk meg hegyet-völgyet. Egyszer egy alkonyatkor benyitottunk a hegyoldali temető kis rácsoskapuján. Bálint karon fogott és magához húzott. Meggörnyedve, lehajtott fővel járkáltunk lassan a sírok között.

– Itt feküsznek az öregeid, – mondta Bálint, amikor egy fejfával megtűzdelt virágos sírhalom elé értünk. – Látod úgy-e, gondjukat viselem. Hiszen majd úgy szerettek, mint téged, a fiokat.

– Most pedig – szólt kis vártatva – gyerünk az enyimhez. Ott fönn ásattam neki sírt, legfölül; ott egymaga van. Nem temettettem a kriptába. Kiragadtam a nemzetségebeliek közül. Nem akartam, hogy teste az Orzók között nyugodjék!

A hangjára fölnéztem; az arcán kerestem szavainak értelmét. Összeszorított állkapcsa kinyomódott az arcán, a szeme különös fénynyel világított.

Nehéz kőlap volt Bálint apjának a sírja. Sokáig álltunk előtte szótlanul.

– Alszik-e vajjon? – mondta végre Bálint. – Amig élt, olyan nehéz álmú volt szegény.

Esteledett. Gyenge harangszó hallatszott.

Bálint vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt:

– Tudod-e, – mondta rekedten – tudod-e, hogyan halt meg az apám? Megölte magát.

Megdöbbenve néztem reá. Szólni akartam, kérdezni. De ő megrázta a fejét és kézen fogott.

– Gyerünk – mondta kurtán.

Haza indultunk. Mikor az öreg torony elé értünk, Bálint valami furcsa gúnyosan nézett végig rajta, azzal ment odább, be a kastélyba. Végighaladtunk a homályos, ódonillatos szobákon. Egy tágas, nagy teremben megálltunk.

– Ez volt az apám kedves szobája, itt dolgozott, itt halt meg, – mondta Bálint.

Sötét, félelmetes képek lógtak a falakon, régi nehéz butorok voltak szana-szét, megfakult aranyozású zsöllyék, amelyeknek szinefeledt virágos selyme összegyürődött. Csupa réges-régi holmi, amik néma vén cselédek módjára tartogatták magukban a kastély emlékeit.

Bálint világot gyujtatott és öles léptekkel méregette a szobát. Egyszerre megállt és belenézett merően a szemembe.

– Emlékszel-e még az apámra? – kérdezte.

Hogyne. Hiszen ahogy ránéztem, mintha az édesapját láttam volna. Ugyanaz a szálas, csontos termet, amelyről hús, izom lehámlott. A kabátujján keresztül is ráéreztem karján a kitakaródzott, csupasz idegekre.

– Hát azt tudod-e, hogy kicsodám volt nekem az apám? – mondta lassan Bálint. – Emlékszel-e még nagy önbizalmamra, a magamhoz való hitemre, az erőm tudatára? Mind ő sugallta belém. Mikor elmentem külföldre és négy esztendeig idegenek közt forgolódtam és megfürödtem az életben, a szemem akkor is mindig csak rajta függött. Úgy vigyázott a lépteimre messziről is, mint amikor járni tanított. Megkivánta, hogy hosszú levelekben számoljak be neki minden gondolatomról. A nagy tervek, a nekikészülések kora volt az. Más ember meghatottan emlékezik életének erre a részére, én gyűlölettel. Száz nagy dologra készültem, el tudnám beszélni apróra, hogy mi minden foglalkoztatott. De minek? Semmi sem valósult meg belőlük. De még akkor nagyon bíztam magamhoz és mindig csak előre gondoltam. Sürűn írtam az apámnak és lehetetlen, hogy a magabizalmam benne ne lett volna a leveleimben. Az apám mégis józan, szűkszavú levelekkel válaszolt. Levelei egyre kurtábbak lettek. Egyszer csak elfogytak. Ekkor nyugtalanság fogott cl, és hazajöttem. Megdöbbenve láttam, mennyire megöregedett az apám a négy esztendő alatt. Mennyire meggörbedt, milyen fáradt lett a járása. A szavát mind ritkábban hallottam most már. Néha napok elmúltak úgy, hogy két szót nem váltottunk egymással. Hogyan, mivel töltöttem az időmet, magam se tudom. Emlékszem rá, hogy minden milyen kicsinynek tetszett magam körül. A templom tornya, a Tátra csúcsai, mind törpeségnek látszottak, amikor arra gondoltam, hogy mekkorákat cselekszem majd én. Azt hittem, hogy tervezgetek és cselekedni készülök, pedig csak álmodoztam. Én magam észre se vettem. De amikor az apámnak szóba hoztam terveimet és ránéztem az arcára, valami bizalmatlan, szinte ellenséges kifejezés fogadott rajta, amitől megálltak ajkamon a szavak. És valahányszor terveimre gondoltam, mindig apámnak arcát láttam s rajta azt az idegen, azt a titokzatos kifejezést. Emlékezhetel rá, sokszor beszéltünk róla: titkok között serdültem föl. Már mint gyermek megéreztem, hogy házunkban, az életünkben valami titok lappang. Az anyámra, aki fiatalon halt meg, úgy emlékszem mint egy bús árnyékra. Az apámat mindig bámultam és tiszteltem, de igazi meghittje sohase voltam. Tudtam, hogy szeret, de valahogy rejtve, sejtve mindig úgy éreztem, mintha nem magamért szeretne, mintha olyasvalamit szeretne bennem, ami nem én vagyok. Soha mosolyogni nem láttam. Néha oly zordon volt, hogy féltem tőle, máskor meg szilaj, duhaj. Nem értettem. De mennél öregebb lettem, annál inkább éreztem, hogy a lelke fenekén valami nagyon keserű, valami nagyon szomorú titok csirázik. És nőtt, terebélyesedett benne, kihajtott belőle és bekúszta az egész kastélyt, lassanként elfogta a nap világát, felszívta a levegőt és elsötétítette minden ember szivét. És egyszerre csak fölébredtem álmaimból. És megrettenve néztem körül. Mi az – kérdeztem magamtól – hogy ily tétlenül ülök itt, holott vágtatva múlnak a napok. Holott minden izmom feszül és tele vagyok a cselekvés vágyával? Mi az, hogy minden elhatározásom mögött mint baljóslatú kérdőjelet látom az apám arcát. Megújultak emlékemben a régi mondák, amiket együtt hallgattunk gyermekkorunkban és lassanként rögeszmévé állt össze bennem az a gondolat, hogy apámnak, a kastélynak, a nemzetségemnek titka, a végzetes nagy titok a toronyszobába van elzárva. Attól fogva a naptárt néztem örökké s kémleltem az idő múlását az órán. És mikor huszonnegyedszer kelt föl az a nap, amely születésemkor rám sütött, szívemre szorítottam kezemet és benyitottam az apám szobájába. Ugyanebbe a szobába.

– Apám – mondtam – férfi lettem ma, minden zár megnyílhatik előttem, mindent szabad most már tudnom.

Az apám rám nézett és elgondolkozott. »Az ám – mondta halkan – ma van a napja.«

– Most már mindent megtudhatok – folytattam. – Én nem félek már semmi titoktól… Családi hagyományaink nevében kérem, nyissa meg apám, a toronyszobát.

Apám fölemelte a kezét, mintha el akarna némítani. Kisértetiesen sápadt volt az arca.

»Jól van – mondta halkan – megnyitom a toronyszobát.«

Azzal felrántotta kabátját, föltépte ingét és a szíve helyére mutatott:

»Itt a toronyszoba, fiú! – mondta rekedten – itt a toronyszoba, benne a mi nemzetségünk titka. Látod belül sötétleni? Látod?«…

Csak ennyit mondott, de amikor odanéztem, egyszeriben beleláttam a titokba. Minden megvilágosodott előttem. És megsejtettem, hogy most valami szakadni készül, most valami össze fog törni.

Az apám föl-alá járt, azután megállt és ide mutatott, ezekre a képekre; ugyanezekre.

»Szemügyre vetted-e valaha az ősapáidat? Orzó mindahány. Ha az arcukra hajolsz, megismerheted rajtok az apádat, magadat, a nagyapádat. És ha elolvasod valaha az írásaikat, melyek ránk maradtak – ott a ládában – akkor megtudod majd, hogy belül is ugyanazok voltak, mint mi. Ugyanolyan volt az eszük járása, olyanok a vágyaik, az akaratjok, az életük-haláluk. Volt köztük katona, volt pap, tudós, de nagy ember, de híres ember egy se volt közöttük, pedig a tehetség, az erő majd szétfeszítette őket. Mindannyiban megfogant a családi átok: nem lett belőlük semmi. Az én apámból se, a tiedéből se…«

Ekkor úgy éreztem, hogy most mindjárt valami rettenetes szalad ki a száján. A lélekzetem is elállott. De apám nem mondta végig, amit gondolt, hanem megállt és egy percig hallgatott. »Én is egyetlen reménysége voltam az apámnak – folytatta kisvártatva – én is tehetségesnek születtem, én is nagy dolgokra készültem. De megfogott az Orzók sorsa, és ládd, mivé lettem! Belenéztem a toronyszobába, és tudod, mi van benne? Tudod, mi a neve a mi titkunknak? Aki azt a titkot meglátta, az többé magában hinni nem tud, annak jobb lett volna meg se születnie. De én szerettem az életet és nem akartam lemondani. Feleségül vettem az anyádat. Ő vigasztalt meg addig, amíg megszülettél te. Akkor azután megjött az élethez való kedvem. Tudtam most már, hogy mi a tennivalóm ebben az életben: azzá nevelem a fiamat, amivé az apja nem tudott lenni. Attól fogva egy pillanatra nem tágítottam mellőled. Meglestem az álmodat és vizsgáltam, tanultam a lelkedet. Emlékszel rá, hogyan neveltelek? Nem tömtem meg tudománnyal, nem tömtem meg tanáccsal a fejedet, megszerzed azt, tudtam, nélkülem is. Hisz csecsemő voltál még, amikor a lelkedben elolvastam már az én terveimet, az én nagyszerű terveimet, amikből soha sem lett valóság. Még az anyád kebelén csüngtél, amikor tudtam már, hogy nagyra születtél. Egyébre én nem neveltelek, csak arra, hogy mindig előre nézz, hátra sohase fordítsd a fejed, magadba ne tekints. Ezért nyargaltam veled viharba, veszedelembe… Csak vissza ne nézz, csak magad felé ne fordítsd a fejedet! Mennél nagyobb lettél, annál inkább bizakodtam benne, hogy megtörtem a végzetünket. És nyugodt lélekkel bocsátottalak el, amikor világot látni mentél. Azután jöttek a leveleid. Külön tanulmányoztam minden sorukat, minden betűjöket, mert nem akartam hinni az eszemnek. Azt gondoltam eleinte, hogy bennem a hiba, hogy rémet látok ok nélkül. De nem úgy volt, mert amit kiolvastam belőlük, az ami végzetünk volt, az Orzók átka. A szavaidból, az eszed járásából kitaláltam, hogy hiába minden, te is visszafordítottad a fejedet, te is belenéztél magadba és megláttad ott azt, amitől örökké meddő lesz, aki megismerte. Észre se vetted még, mit míveltél, eszeddel föl nem érted még, amit megláttál, de a méreg benned már, a méreg benned már…«

– Nem lehet az apám! – tört ki belőlem a rémület.

De ő szomorúan megcsóválta a fejét.

»Bár neked lenne igazad és bár sohase tudnád meg azt, amit én… Isten veled fiam, késő az idő, fáradt vagyok.«

– Kitámolyogtam és elvonultam a magam szobájába. Nem tudtam gondolkozni, az eszem nem forgott, zsibbadtan könyököltem a lámpám előtt. Egyszer csak nehéz, kongó lépéseket hallottam az apám szobájából. Felugrottam és az ajtajához futottam, mert egész bizonyosan tudtam, hogy az apám valami végzetes dologra készül. Hallgatóztam, azután rányitottam az ajtót. Megállt jártában és rámnézett oly szelíden, ahogyan soha addig. Sápadt volt, mint a halál, és a keze, az ajka remegett.

»Nem alszol te sem? – kérdezte halk hangon. – Ha legalább meg tudnálak vigasztalni, szegény fiam!… Igyekezzél élni és felejteni, vegyél feleséget, talán boldog leszel úgy, talán nem fogsz megcsalódni a fiadban, mint ahogy megcsalódott az apád.«

– Arcát, hangját, amivel ezt a kegyetlen ítéletet kimondta, nem birom, nem is fogom soha elfeledni. Úgy rémlett, mintha gúnnyal tetézné hitetlenségét. Mind a ketten ébren töltöttük az éjszakát. Én összeroskadva, ő járkálva. Pirkadáskor csönd lett a szobájában és keserűen gondoltam el, hogy ím ő elnyugodott már, de mikor térek nyugalomra én!… Mikor reggel bementem hozzá, az ágyában feküdt, de már nem élt; halott volt. Mérget evett, s a búcsuszavait egy papiroslapra írta. Azt kivánta, senki se tudja meg, hogy maga vetett véget az életének.

Bálint elhallgatott és kimeredt szemmel nézett az ablak felé, a sötétbe. Csöndesen hozzája mentem és rátettem kezemet a vállára. Az érintésemre fölrezzent.

– Megszökött előlem a halálba! Attól félt, hogy meghazudtolom a jóslatát?… Megkiséreltem… Óh, ha tudnád, mennyire dolgoztam, mennyire sajtoltam ezt az agyvelőt. Hegyeket törhettem volna ketté avval az erővel, amit elfecséreltem hiába. Még sem mentem semmire. »Az apád lemondott rólad, az apád nem hitt benned«; ez a szózat zúgott örökké a fülemben és üldöz nappal, üldöz éjjel. Boldogok azok, akik meg nem érhették azt, hogy az apjuk kételkedjék bennök… Sokáig hittem, hogy győzne az akaratom, ha az apám meg nem futamodott volna előlem, hogy meg tudnám mutatni neki, mégis mennyire más vagyok, mint ő és apái, ha élne még, ha előttem állna és dacolásra kényszerítene hitetlen mosolyával. De így az emléke megkeseredett bennem és odáig jutottam, hogy úgy gondolok rá sokszor, mint a végzetes, a halálos ellenségemre. Nem lelem helyemet a földön, napról-napra jobban érzem, hogy nincsen itt semmi keresnivalóm. Pedig, lásd, nem halt még el bennem semmi; nézd ezt a kezet, nézd ezt az öklöt. Az ujjaim olyanok, mint egy vaskeréknek a fogai. Ha én ezt a világot egyszer közéjük kaphatnám, összemorzsolnám. A földgolyóbis közepéig le birnék ásni velök. Rombolni, rombolni igen, de alkotni… Ha háború törne ki valahol, igen, az segíthetne talán rajtam… Ha füstbe, vérbe vethetném magam… Nem, az is hiába lenne. Nem tudnék harcba rohanni úgy, hogy a győzelmemben higyjek és hogy a vezéri hivatottságomban higyjek és abban, hogy győzelmem az egész mindenségre nézve fontos és hogy elhigyjem, hogy én, én vagyok a világtörténet… Sokszor elkérdem magamtól: meddig, meddig még? Nem bírok elpusztulni, mert buzog még bennem az erő és mert vágyódva gondolok még mindig az életre. Még volna egy reménységem, amit próbára nem tettem. Nem egyszer, nem egyszer gondoltam arra a nőre, aki anyja lehetne a fiamnak. Hányszor fogott el a kisértés, hogy megfogadjam az apám utolsó tanácsát. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy lehetne nekem is olyan fiam, aki azt vághatná az apja szemébe, hogy gyáva volt, hogy feláldozott a maga csalóka reménységének egy másik életet. Nem teszem. Én vagyok az utolsó Orzó, és én magvát szakasztom a nemzetségemnek. Az apáim gyávák és gazok voltak, – az én emlékemet ne átkozza senki!

Megcsókoltam Bálint nedves homlokát; tudtam, hogy utólszor láttam. Másnap elutaztam. Harmadnapra megjött a halála híre. Véget vetett az életének, mint az édesapja. Ő volt az utolsó Orzó, és én fordítottam meg feje fölött a címert.

(A szerző  író, műfordító, művészettörténész, műkritikus, tanár)

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1930.-ból Tersánszky Józsi Jenő

(A szerző Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.                         A „Tiroli kocsmáros” című kötetében 1910 és 1958 között megírt elbeszélések találhatók, és ebben van a Bécsben 1921-1922.-ben született „Történetek régről” elbeszélés fűzére is. )

A tolakodó

Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.

Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.

De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.

Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.

Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.

A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.

A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.

Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.

Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.

Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.

A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.

Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.

Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.

Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.

Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.

Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.

Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:

– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.

Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.

– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.

Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:

– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!

– Te kísérted, fiam?

– Én, én, tanító úr!

– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.

Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.

Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.

 

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1929.-ből Schöpflin Aladár

 Az Ady-üzlet

(A szerző műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, a Baumgarten–díj 1929.évi díjazottja. Az alábbi írása a NYUGAT 1925. évi 2. számban jelent meg.)

Ady ma a legnépszerűbb írói név Magyarországon, napról napra megújuló szenzáció, tömegeket megmozgató presztizse. A könyvei a legkelendőbb könyvek, versei közszájon forognak, szavai szállóigékké lettek, nincs nap, hogy újságírók cikkeiben, politikusok beszédeiben, citátumot ne olvasnánk Adyból. Vannak Ady gyűjtők, akik minden a költőre vonatkozó nyomtatványt összegyűjtenek, vannak rajongók, akik fanatikusan terjesztik hírét és jelek mutatkoznak arra, hogy az Ady név híre áttöri már a magyar nyelvhatárokat és külföldön is ismertté és érdekessé kezd válni. Az Ady irodalom pedig egyre nő, bár egyenlőre inkább terjedelemben, mint minőségben. Olyan nagy visszhangja van ma Adynak, hogy már szinte megijed az ember: nincs-e túlzás a dologban, az a bizonyos túlbuzgóság, amely léha divattá tesz komoly dolgokat és előbb utóbb meghozza a maga reakcióját? Erre pedig ügyelni kell, mert Ady sokkal komolyabb értéke a magyarságnak, semhogy szabaddá legyen divattá degradálódtatni.

Most már nem lehet és nem is szabad bizonyos olyan jelenségeket hallgatással tűrni, amelyek az Ady kultusz ürügye alatt sértik Ady géniuszát és emlékét és amelyek, ha még jobban elharapóznak, kompromittálhatják az egész Ady ügyet. Azt hiszem, minden komoly és meggyőződéses híve Adynak igazat fog nekem adni, amikor ezzel felszólalok azok ellen a visszaélések ellen, amelyeket Ady nevével, poézisével és emlékével űznek.

Itt vannak elsősorban a túl sűrűn ismétlődő Ady hangversenyek. Senkinek sem lehet az ellen kifogása, ha a költő iránt érdeklődő társaságok a maguk körében vagy akár szélesebb körben is rendeznek egy-egy hangversenyt, amelyen Ady verseit szavalják, a szövegeire költött zenét éneklik, ha tehetséges színművészek a dobogón Ady versekkel próbálják bemutatni tehetségüket vagy ha hozzáértő elmélkedők nyilvános előadásokon közlik vizsgálataik és elmélkedéseik eredményeit. Még az ellen sem lehet szót tenni, ha néha néha hangverseny vállalkozók rendeznek egy-egy olyan szavalóestélyt, amelyen jó szavalóművészek Ady verseket szavalnak. De már az ellen a túlzás ellen, amelyet az utóbbiak űznek, Ady emléke nevében tiltakozni kell. Alig van hét, hogy ne jelenne meg nagy plakát az utcákon egy Ady hangverseny hírével. A legkülönbözőbb hangverseny vállalatok a legkülönbözőbb szavalókkal egyre-másra hirdetik a szavalóestéket, délutánokat és matinékat s ha nem kapnak közreműködőül igazi művészeket, hát dilettánsokat és kontárokat léptetnek fel bennük. Ady most már egy csúf üzleti konkurencia központjába került, amely lármás ízléstelenségével és kíméletlen üzletiességével pellengérre állítja a költő nevét. Bizonyos, hogy ezeknek az előadásoknak nagy része méltatlan Adyhoz, félrevezeti a közönséget és kompromittálja úgy az irodalom, mint a szavaló művészet ügyét. Egy kétségbeejtő terézvárosi búcsút rendez Adyval s a siketítő lárma, melyet támaszt, elriasztja a jóízlésű embereket. A híres pesti üzleti szellem rátette kezét Adyra és megfertőzi a maga mindenhova befurakodó óinszolenciájával a költészetét is. Azoknak, akik Ady műveinek szerzői jogával rendelkeznek, utána kellene nézni, nem lehetne-e ez ellen a már-már tűrhetetlen üzlet ellen tenni valamit. Azt tiltja a törvény, hogy a cigánybanda engedély nélkül elmuzsikálja valamely zeneszerző művét, – nem lehetne bírósági döntést provokálni, amely tilalmazza a költők műveinek az üzlet harmincadjára kerülését? Nem vagyok eléggé jártas a szerzői jogban, hogy ezt tudjam, főleg nem tudom, van-e erre valami bírósági praxis, de ha csak egy lehetőség van, azt meg kellene ragadni az arra illetékeseknek.

Azt a ponyvairodalmat, amely Ady körül burjánzani kezd, teljes nyomatékkal ki kell pécézni. Sajnos, a sajtó ebben nem tanúsít kellő gondosságot, még komolyabb fajta lapokban is olvasunk néha haszontalan és alap nélkül való dolgokat Adyról. De végre az újságcikk elhangzik a nappal, komolyabb megítélés alá esnek a könyvek. És itt sajnálatomra ki kell emelnem az Amicus kiadóvállalat két új kiadványát. Ez a vállalat sok derék dolgot csinált, becsülésre méltó példákat adott a magyar közönségnek a könyvelőállítás ízlésességére és művészi díszére. Kozma Lajos, Fáy Dezső, Márffy Ödön illusztrációival megjelent amatőr kiadványai, néhány művészeti könyve, Tersánszky, Füst Milán, Szép Ernő könyvei becsületére válnak. Ady kiadványai között is sok jó van, amit szívesen fogadunk: Ady első verseskönyve és Még egyszer című fiatalkori kötete stb. Két új Ady kiadványáról azonban már nem szólhatok hasonló elismeréssel.

Az «Ady párizsi noteszkönyve» című pici kis kötetke azokat a sebtiben írt följegyzéseket közli le, melyeket 1904 nyarától 1905 januárjáig terjedő első párizsi tartózkodása alatt noteszkönyvébe írt. Újságokból és egyéb olvasmányokból való idézetek, ötletek, cikk- és novellatémák, élmények emlékei vannak a kis könyvecskében. Ady írta őket, tehát meg van az érdekességük, életrajzi és fejlődéstörténeti értékük is. Az egész anyag azonban érzésem szerint túl kevés és nem eléggé fontos arra, hogy külön könyvben jelenjék meg, – legfeljebb egy elég érdekes folyóiratközlemény lett volna belőle. Olyan túlzás ez, amely nem válik az Ady ügy javára.

Az «Ady könyv» címmel kiadott terjedelmes és igen díszes kiállítású kötetet azután már teljes kellemetlen érzéssel tettem le. Nagyon vegyes tartalmú könyv ez, mintha csak úgy találomra csapták volna össze. Van benne egy előszón kívül Ady Lajos egy rövid polemikus írása az Ady életrajz dolgában, Ady Endre néhány levele és újságcikke a nagyváradi időből, kortársak levelei Adyhoz, egy sereg igen vegyes tartalmú és eredetű cikk Adyról a legkülönbözőbb írók tollából. Itt találjuk Szabó Dezső fulminális cikkét az Ady kérdésről Herczeg Ferenc ellen, melyet már a «Világ»-ból ismerünk, Földessy Gyula ugyanezen alkalomból írott fejtegetését «Ady magyarsága» címmel, Rozsnyay Kálmán, Kémery Sándor, Tabéry Géza emlékezés féle, elég semmitmondó cikkeit, két középszerű verset stb. Az «Ady fia» című cikk oly hallhatatlan ízléstelenség, amelyre eláll a szavam. Egy névtelen szerző azt sejteti benne, – dehogy sejteti, el akarja hitetni, hogy Adynak maradt Csucsán egy törvénytelen fia valami cselédleánytól. Forrása valami csucsai vénasszony pletykálkodása. Ady Lajos a cikkhez fűzött megjegyzéseiben semmivé teszi ezt az ostoba pletykát és igen helyes megjegyzéseket tesz a cikkben foglalt éretlenségekre, de azért azt mondja: «Az Ady fia» című írást okvetlenül közölni kell az Amicus Ady könyvében, mert a cikknek határozottan dokumentum jellege van: kémiai példája annak, hogy milyen – hol jó, hol nagyhiszemű – legendagyártásokkal íródnak újabban az Ady Endre életét tárgyaló cikkek, tanulmányok, könyvek. Hát ezt a csavarra járó okoskodást nem értem. Nekem a jóérzésem azt sugallja, hogy az ilyen ízléstelen szamárságoknak még cáfolattal kapcsolatban sem szabad publicitást adni. Én bizony szégyennel és felháborodással olvastam és velem együtt azt hiszem túlnyomó többsége azoknak, akik becsülik Ady Endre emlékét. Az Adyról szóló többi cikkek közül is csak a Szabó Dezsőé és Földessyé érdemelte meg a fölmelegíttetést, a többi vagy irreleváns, vagy ízetlen. Az ilyen könyvek kiadása nem Ady kultusz, hanem az összetévesztésig hasonlít az Ady hagyaték üzleti kifacsarásához.

A könyvvel kapcsolatban egy személyes ügyet is el kell intéznem. Ady Lajos, mint már említettem, közöl benne egy csomó levelet, melyeket kortársak intéztek Ady Endréhez. Ezek között nekem is van egy 1908-ból származó levelem. Közlésére Ady Lajos nem kért és nem kapott tőlem engedélyt. Nincs semmi okom titkolni e levelet, de tudtom nélkül való közlése olyan indiszkréció, amely ellen tiltakoznom kell. Hogy magánleveleim nyilvánosságra hozhatóak-e vagy sem, abba, amíg élek, nekem is van beleszólásom. Nem akarok nagy kázust csinálni a dologból, de kijelentem, hogy ha bárki bármely magánlevelemet ezentúl akár könyvben, akár lapban publikálja, oltalomért a bírósághoz fogok fordulni.

2019. évi Ünnepi Könyvhét – Lackfi Jánossal   

Az író 365 sistergő, friss, eleven, ropogósan vidám vagy éppen maróan szomorú sztori közül két aktuálissal hívja fel a figyelmünket az Ünnepi Könyvhétre, a nyomtatott irodalom elévülhetetlenségére.
Vigyázat, a történetek fokozott mértékben tartalmaznak valóságot és abszurd humort!

(Részletek a szerző „Mindennapra egy sztori” c. könyvéből.)

 

KÖNYVTERMESZTŐ

A Győri Rendőrkapitányság eljárást folytatott M. Richárd 37 éves mosonmagyaróvári lakos ellen könyvek túlzott mértékű birtoklásának megalapozott gyanúja miatt. A nyomozók információi szerint a férfi mosonszentmiklósi telkén fóliasátrakban ipari mennyiségű nyomtatott oldalt állított elő. A szomszéd megfigyelte, hogy sokszor éjjel is folyik az illegális könyvnyomtatás. Az elkövető úgy próbálta meg kijátszani a rend őreinek éberségét, hogy elektromos áram alkalmazása helyett kézi erővel üzemeltetett, tizennyolcadik századi nyomdagépeken dolgozott, rendkívül halkan. A rendőrök 2016. szeptember 20-án tartottak házkutatást a gyanúsított telkén, ahol a hétvégi ház kertjében összesen ötvenegy raklap könyvet találtak, melyek előzetes becslés szerint a megengedettnél jóval nagyobb mértékben tartalmaznak intenzív gondolatokat, fordulatos cselekményt és rendkívül érzékletes leírásokat. A tájleírások egyikébe belelapozva a nyomozást vezető hadnagy enyhe kábulatot észlelt magán, mely ugyan tudatvesztésig nem fokozódott, de a szúrópróbaszerű mintavétel alátámasztja azt a feltételezést, miszerint a törvényi előírások értelmében veszélyesnek minősülő olvasmányokkal állunk szemben. A kert 37 éves mosonmagyaróvári tulajdonosát a helyszínen elfogták és előállították a rendőrkapitányságra. A gyanúsított kihallgatásakor beismerte a bűncselekmény elkövetését, mentségéül azt hozta fel, hogy nehéz gyerekkora volt, szülei eltiltották a könyvek élvezetétől, és már akkor kénytelen volt a társaitól lopott regényekkel és verseskötetekkel módosult tudatállapotba ringatni magát a paplan alatt, egy zseblámpa fényénél.

 

KÖNYVRABLÓ

2017. június 5-én 20 óra 10 perc körül Budapest huszadik kerületében, a pesterzsébeti vasútállomás buszmegállójában egy ismeretlen férfi késsel arra kényszerített egy fiatalembert, hogy átadja neki a könyvet, amit az éppen olvasott. A srác próbált ellenállást tanúsítani, és könyörgőre fogta, mondván éppen ott tart, hogy Anna Karenina a tiszta szerelemre gondol egy farkasvonításos, havas éjszakán. A támadó könyörtelenül azt felelte, hogy ez őt teljesen hidegen hagyja, mínusz negyven Celsius-fokos hidegen, annyira hidegen, hogy csak akkor adja vissza a könyvet, majd ha fagy. És hogy még jobban megforgassa a fiatalember szívében a kést, kéjesen részletezte neki, hogy ő egy rendkívül biztonságos rejtekben, ahol soha senki sem talál rá, az első betűtől az utolsóig kiolvassa Tolsztoj remekét. A velejéig kiélvezi, sírni fog a ríkatós jeleneteken, falba veri a fejét a tragikus fordulatoknál, míg csak a vére ki nem serked, ha pedig valami ellenállhatatlanul humoros következik, nyerítve röhög majd rajta, hiszen búvóhelye annyira hangszigetelt, hogy az életben nem hallja meg a rendőrség. A srác a helyszínen elájult a lelki bántalmazás hatására, és később feljelentést tett a kapitányságon, érzelmi zsarolással és fegyveres támadással vádolva a férfit. A rabló a megszerzett értékkel elmenekült. A bűncselekménnyel kapcsolatban a rendőrök adatgyűjtést végeztek, és a környékbeli könyvtárak legelvetemültebb olvasóit megfigyelés alatt tartva megállapították a feltételezett elkövető kilétét. A nyomozók ezt követően elfogatóparancsot bocsátottak ki a huszonhárom éves S. Géza ellen, és megkezdték a budapesti lakos felkutatását. A Bűnügyi Bevetési Osztály munkatársai 2017. június 6-án 15 óra 19 perckor felismerték a férfit a csepeli Védgát utcában. Az elkövető észlelve a nyomozókat egy könyvszállító kocsi mögé próbált elbújni, de a rendőrök elfogták. Hiába könyörgött, hogy legalább az utolsó fejezet báli jelenetét elolvashassa még, mert a titkos találka reménysége és a pezsgőtől zákányos fejű katonatisztek hepciáskodása annyira, de annyira izgalmas. A hivatalos közegek elkobozták a kötetet, és hogy még mélyebbre nyomják a kést a sebben, közölték az elkövetővel, hogy ők mindannyian többször olvasták már az Anna Kareninát, de csak azért sem árulják el a végét. Hozzátették, hogy a börtönkönyvtárban megvan ugyan a regény, de valaki kitépte belőle az utolsó pár fejezetet.

(A szerző, névjegye szerint:” Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Harminc könyv, hat gyerek, évi száz fellépés.”)

 

 

 

 

 

MP: Segítsük a Baumgarten – díj feltámasztását!

Tüntetések szerveződnek a gróf Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia autonómiájának veszélyeztetése ellen.

A színházi TAÓ átalakításával egymás után kerülnek veszélybe  az alternatív színházak.

A Petőfi Irodalmi Múzeum új vezetőjének elfogadott pályázata az önálló gondolatok és a szabad szellemiség korlátozására irányul.

Az 1956-os Intézetnek a Veritas-ba történő beolvasztási szándéka megindíthatja a közelmúlt történetének átírását.

Ebben a szellemi önállóságot több oldalról veszélyeztető időszakban nagy szükség van a civil társadalom segítségére , összefogására. Erre irányul KUKORELLY ENDRE ez év márciusi kezdeményezése, melyhez a „kerekasztal” is csatlakozik. A mai naptól erről nemcsak rendszeresen hírt adunk, de igyekszünk olvasóink körében segítőket, adományozókat találni ehhez a nemes és rendkívül fontos kezdeményezéshez.

Kukorelly Endre:

(Régóta) ideje volna – közösségi finanszírozással – visszaállítani a Baumgarten-díjat, ezzel örökre elfelejtve az állami művészeti díjazást. Rég esedékes, ám itt az idő, ne ógjunk-mógjunk, hagyjuk a siránkozást, ne várjunk tovább; a rendszerváltás óta mindig őrületes aránytalanságok-igazságtalanságok történtek, ez a mostani – szívből sajnálom azt a néhány kollégát, aki megérdemelte – igazán a mélypont. Sokan az okkal Döbrenteizők/Takarózók közül nem is tudják, miféle szakmaiatlanság, cinizmus, kicsinyesség, bosszúszomj süt abból, kiknek (is) osztottak díjakat. Javaslom, kezdjünk valamit! Ha minél többen beszállunk kisebb-nagyobb összeggel, elkezdhetnénk, és ha egyszer majd visszaadják az államosított/elrabolt javakat, a Baumgarten-, de legalább Gyümölcsöskert-díj újra betölthetné a szerepét. Fölajánlok 1.000.000 forintot, és várom azokat, akikkel megbeszéljük, a továbbiakban mi hogy legyen.

Nyáry Krisztián ( részlet ):

„Itt hazánkban egy írói alapítványnak sokkal nagyobb a fontossága”
(barátsággal Kukorelly Endrének)

1923. október 1-jén Babits Mihály olyan vacsoravendéget fogadott otthonában, akit szinte nem is ismert. A vacsora udvarias beszélgetéssel telt, a művészet aktuális kérdései körül forgott, a találkozó mégis megváltoztatta a vendéglátó életét. A 43 éves Baumgarten Ferenc Németországban élő, főként németül író műkritikus ismeretlenül is nagyra tartotta a Nyugat szerkesztőjét, néhány művét el is küldte neki. Babits ezért úgy gondolta, a művészetbarát üzletember afféle tisztelgő látogatásra érkezett hozzá. Két héttel később azonban német nyelvű levelet kapott vendégétől. Ebben Baumgarten Ferenc bocsánatot kért vendéglátójától: „Egy kissé az Ön feje fölött rendelkeztem. Remélem, hogy nem fog emiatt neheztelni rám, és elfogadja a hivatalt, amelyet kigondoltam Önnek.” A levélből kiderült, hogy Baumgarten alapítványt hozott létre, amely halála után teljes vagyonát „a szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítésére” fordítja majd. A végrendelet végrehajtójának az általa „szeretve bámult magyar költőt”, és egy ügyvéd ismerősét jelölte ki. Babits nem vette komolyan a felajánlást, hiszen Baumgarten mindössze három évvel volt idősebb nála, és jó egészségnek örvendett. Tréfás levélben válaszolt, viszontválaszt többé nem kapott. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor alig több mint három évvel később arról kapott értesítést, hogy Baumgarten Ferenc egy hirtelen jött tüdőgyulladásban elhunyt, és jelentős vagyont hagyott a nevét viselő alapítványra. Többet, mint amennyit a magyar kormány húsz év alatt az irodalom támogatására fordított. A magányos, családja előítéletei elől külföldre emigrált férfi ezzel halála után új pályára állította az egész magyar irodalmi életet, költők és írók tucatjainak biztosítva a szabad alkotás lehetőségét.

Az alábbi „sablonnal” folyamatosan tájékoztatunk, hogy hol tart a szervezés.

Segíts és osszad meg Te is!

MÁJUS 9. EURÓPA NAP – művészek háborúról, békéről, Európáról

Európában ezen a napon ért véget a második világháború. 1945. április 25-én a szövetséges csapatok találkoztak az Elbánál. Május 8-án a német haderő feltétel nélkül letette a fegyvert. Május 9-én a szovjet hadsereg elérte Prágát, ezzel az európai hadszíntéren a MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGET ÉRT, amely milliókat tett földönfutóvá, országokat és városokat rombolt le és közel 60 millió embert pusztított el

1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter javaslatot tett az első és második világháborúban egymás ellen harcoló európai országoknak, hogy szén- és acéltermelésüket vonják közös irányítás alá. Francia- és Németországon kívül Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország válaszolt a felhívásra, és 1951 áprilisában aláírták az első Szén és Acélközösséget létrehozó Párizsi Szerződést, amit az európai integráció első lépcsőjeként szoktak emlegetni. A kormányfők 1985-ös milánói találkozójukon elhatározták hogy „EURÓPA NAPja”-ként fog bekerülni ez a nap a köztudatba, mely minden tagország állampolgárához szól. Valójában ez a nap nem csak az alapító országok állampolgárait, de az összes tagországét érinti, hiszen mindenki, aki demokratikusan választja a belépést, elkötelezi magát a békeprogram, szociális fejlődés, gazdasági fejlődés és szolidaritás alapgondolatai mellett.                                                                              2004. május 1. óta Magyarország is tagja az EU-nak.

 

Pablo Picasso: Guernica

 

Reményik Sándor: Örök béke

Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.

Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.

Nem Genf, ó nem, és nem is
Hága, Jöhet-e üdv ilyen világra?

Ottlik Géza: Próza (részlet)

Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt. Buda ostroma – nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen – ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak – egy új fővárost.

Kosztolányi Dezső:Európa (részlet)

Ó, ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves,
vén Európa. 
 
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg. 
 
Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről? 

Orbán Ottó: Európa

Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem az Iowa-folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÖLTÉSZET NAPJA 2019 KARAFIÁTH ORSOLYÁVAL

Nehéz volt verset választanom, mivel az utóbbi években jobbára hosszú, több egységből álló verseket írok. Ez a szonett engem is meglepett, hogy egyáltalán még írok szonettet.

Bár az is mindig meglep, hogy egyáltalán verset írok.

Mindegyik egy új kezdet, a legutóbbit is a Brenta partján írtam, az első sor véletlenül ugrott be, és onnantól napokig nem voltam magamnál. Így volt ezzel is.

Régóta meg akartam írni az elszakadás képtelenségét, hogy nem lehet soha semmitől igazán búcsút venni, valamilyen formában ott marad velünk minden kapcsolatunk, minden érzésünk.

Ez amúgy egyszerre borzalmas és felemelő. 

Végig

Azt hittem, el tudok szakadni, nem bűn,

ha otthagyom a partot és a házam.

Hogy mindent hátra, hittem, mindenestül.

Hogy el. Hiába. Mindig lett utánam.


Még csak pár napja voltam tengeren.

Mikor vihar lett, tudtam, hogy miatta.

A Holdból villant rám a fél szeme.

S a tajték játszott, úgy csapott a tatra.



A hullámok lassan tépték a padlót.

És mindegyik seb boldogan beszélt:

„Ezt csak, hogy érezd, semmit nem tehetsz.



Ezt meg csak úgy. Megint, és nincs miért.

Ezt most azért, mert látom, most sem érted.

És ezt a vízbefojtott kölykökért."

 ( A szerző költő, fordító, publicista, énekesnő )

EZERJÜK A GÓLEMET!

LEGYÉL TE IS SZÍNHÁZTULAJDONOS!                    Legyél te is Ezer / עזר!

Egy évadon át Ön is a Gólem Színház társulati tagja lehet – ehhez nem kell mást tennie, mint egy éven át havi ezer forinttal támogatni munkánkat.

Miért pont ezer? Mert a héber ezer szó jelentése: Segítség.
Segítsen Ön is színházunknak, hogy ne csak túléljünk, hanem éljünk is; mert nemcsak a testünknek van szüksége táplálékra, hanem a lelkünknek is. A kultúra, a művészet ugyanúgy elengedhetetlen része a mindennapjainknak, mint „a kenyér és a cirkusz”.

„Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. (…) Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szeretem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. (…) Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.” (Szép Ernő)

Szép Ernő ötlete nyomán kérjük Önt is, legyen egy kicsit zsidó! Az se baj, ha már amúgy is az. A Gólem Színház Magyarország egyetlen zsidó színháza, bármit is jelentsen ez. És most Ön is tagja lehet közösségünknek! Ha már zsidó is kell, hogy legyen valaki (azon kívül, hogy ember), viseljük együtt a terheket!

Ezerjen minket, hogy része lehessen színházunknak; adományozónkként klubeseményeink vendége lehet, hiszen aki kicsit kipróbálja, milyen zsidónak lenni, megérdemel bizonyos előjogokat.

Az Ezer Gólem Serege nem katonai szervezet, hanem fennmaradásunk záloga. Ha Önnek is fontos a munkánk, csatlakozzon! Segítsen, hogy ezer évig dolgozhassunk! Legyen Ön is egy kicsit zsidó!

             Támogatási lehetőségek INNEN letölthetők:                                                                           http: //golemszinhaz.hu/tamogatas