A katarzis elmaradt, felejtsük el? STÉPÁN BALÁZS ÉS TÓDOR JÁNOS cikke

Mi lehet az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt tíz évben finoman szólva közömbös maradt a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság iránt? A cigányokkal szembeni előítéletesség egy szemernyit sem csökkent, legfeljebb a kormány szította migránshisztéria terelte el az elmúlt években róla a figyelmet.

 

                                           Mottó: „A gyűlölet gyilkol, legyetek  éberek!”                               (A katolikus pap a nagycsécsi áldozatok temetésén)

Galgagyörkön 2008. július 21-én támadtak romák házaira Molotov-koktéllal, augusztus 8-án Piricsén két házat gyújtottak föl, egy menekülő asszonyra rálőttek sörétes puskával. November 3-án Nagycsécsen lőttek agyon egy roma férfit és testvére feleségét. A kettős gyilkosság némi társadalmi szolidaritást keltett. Pár hónappal később, 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön Csorba Róbertet és ötéves kisfiát lőtték agyon közvetlen közelről, ezután már a rendőrség is kezdte összekapni magát, de még a következő, április 22-i tiszalöki gyilkosság után sem sikerült a merénylők nyomára jutni. A rendőrség az augusztus 2-án történt, kislétai  hatodik halálos támadásig is tehetetlennek bizonyult. Augusztus 20-án egy látványosnak szánt, kommandósokat is bevető akcióval elfogták a tetteseket, a debreceni Perényi 1 zenei klub teltházas buliján.

A politika hosszú ideig rendészeti kérdésnek tekintette a cigányok elleni támadásokat, a rendőrség pedig késve fedezte föl, hogy pontosan kitervelt terrorakció zajlik a cigányság megfélemlítésére. A nagycsécsi kettős gyilkosság után mutatkoztak a szolidaritás első halvány jelei. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után Sólyom László köztársasági elnök magához rendelte Draskovics Tibor igazságügy-minisztert, Bencze József országos rendőr-főkapitányt és a legfőbb ügyész helyettesét, „megdöbbenten és felháborodottan” fogadta beszámolóikat, és megsürgette a nyomozást. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman követelte, hogy vessenek véget „a képmutató és kétértelmű politikai nyilatkozatoknak, az elhallgatásoknak”. 2009. április 22-én az éjszakai műszakba készülő családapát, Kóka Jenőt lőtték agyon Tiszalökön. Bajnai Gordon miniszterelnök kijelentette „polgártársunk meggyilkolása egy sorozat része, szégyenteljes, állatias cselekedet”. Bencze annyit tudott hozzáfűzni, hogy a nagycsécsi, a tatárszentgyörgyi és a tiszalöki bűncselekmény kétségtelenül összefügg, a bizonyítékok elégségesek a tettesek elítéléséhez, már „csak” meg kell találni őket.

A  kislétai gyilkosság után Bajnai hívta magához Draskovicsot, Benczét és a Nemzeti Nyomozó Iroda főnökét, minden támogatást megígért. Sólyom Bajnait kérette, és társadalmi egyeztetést kezdeményezett. A pártok és a kisebbségi szervezetek Draskovics és Bencze főkapitány fejét követelték a parlamentben. Mielőtt azonban felmentésükre sor kerülhetett volna, két hét múlva elfogták a tetteseket. Közülük hármat, Kiss Árpádot és Kiss Istvánt, valamint Pető Zsoltot tényleges életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítéltek, a negyedrendű, sofőrként közreműködő Csontos István 13 évig tartó szabadságvesztést kapott. A hatóságok azonban mindmáig adósak maradtak annak kimondásával hogy miféle rasszista, szélsőjobbos szervezet, baráti társaság bátoríthatta, szervezhette, támogathatta, pénzelhette a gyilkosságsorozatot.

De nem csak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit is tettek sorstársaikkal. Miért nem szólaltak meg a befolyásos és/vagy celeb cigányok, miért nem adakoztak az áldozatok hozzátartozói javára? Miért nem vonultak nálunk az utcára tömegével, ahogy a kisebbség elleni náci akciók esetén tőlünk nyugatra, a cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek, az érintett települések lakói?

Mennyiben felelős a politikai elit, amely a kezdeti lózungonktól eltekintve semmiféle szolidaritást nem vállalt az áldozatokkal, azok hozzátartozóival? Miért hagyta magára a fenyegetett cigány közösségeket az állam, miért gyanúsította meg (uzsora, tarnabodi lövöldözés) a gyilkosságokkal kezdetben éppen őket?

Miért nem okozott jóformán semmiféle társadalmi megkönnyebbülést a gyilkosok elfogása és megbüntetése ?

Mennyire felelős mindezért a nyomozó hatóságok, a mentők, a tűzoltók hanyagsága, gyakorta szakmai dilettantizmusa, törvénysértései?

A hazudozó titkosszolgálatok utóbb bíróság elé állított vezetőit miért mentették fel? Miért nem lehet betekinteni ezekbe a titkosított bírósági ítéletekbe?

Az ügyészi vádirat miért igyekezett elmismásolni, hogy egy rasszista gyilkosságsorozatról volt szó, amit azért követtek el, hogy destabilizálják a társadalmi rendet, polgárháborús helyzetet erőszakoljanak ki? Miért irtózik az igazságszolgáltatás attól, hogy kimondja: a bőrük színe miatt ölték meg az ártatlan embereket.

Hidvégi-B. Attila, a RomNet.hu  felelős szerkesztője:

Nem értjük, hogyan fordulhat elő a 21. század fejlett demokráciájában, egy jogállamban ilyen tragédia. Értetlenül állunk, hogy a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen technikai eszközökkel felszerelt, információs bázissal rendelkező titkosszolgálatok a szoros figyelem, kontroll ellenére nem képesek meggátolni az évszázad legsúlyosabb és legdrámaibb terrorhullámát. Ma már látjuk és tudjuk, hogy a társadalomba mélyen beágyazódott előítélet milyen mértékben képes befolyásolni a szakmaiságot, a hivatást és a józan észt. Láttuk, hogy elvileg az államot képviselő rendőr szemében az alsóbbrendűnek gondolt, mindössze ötéves cigány élet mennyit ér. Annyit, hogy az elkövetők hóban hátrahagyott lábnyomát levizelje.

Egy évtized telt el tatárszentgyörgyi tragédia óta, és a cigányság, az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének életét, sorsát, jövőjét ma is félrediagnosztizálva kezelik. Ma is füstmérgezés a látlelete a szétroncsolt szívnek, a szétlőtt koponyának.  A fizikai sebeket papok gyógyítják, a lelket pedig politikusok. Gyógyíthatatlan betegségeket, vírusokat oltanak naponta belénk, arra kényszerítve, hogy eszközök nélkül, mi magunk találjuk meg az ellenszert. Belénk oltották a társadalmi közönyt, a beletörődést, minden rossz elfogadását. A mindennapok túlélése érdekében százezrek, milliók lehajtott fejjel depresszióban vegetálnak. Maradék erejükkel próbálnak kapaszkodni a levegőbe, amely jórészt az egyetlen elérhető és szabad dolog maradt számukra.

Emlékezzünk, hogy a romára keresztelt cigány önkormányzati vezető eltörölte a rasszista sorozatgyilkosság áldozatinak emléknapját, és a legelső intézkedése az volt, hogy a cigányság Dohány utcai székházának faláról leveresse a társadalmi közakaratból a terrorhullám hat halálos áldozatának tiszteletére avatott emléktáblát.

Követeljük, hogy február 23. legyen hivatalos emléknap, az ötéves Csorba Robika és édesapjának brutális kivégzésének évfordulója legyen a cigányság gyásznapja. Legyen ez a nap intő mementó a társadalom minden tagjának, hogy a nőket, anyákat, apákat és kisgyermekeket agyonlövő és megsebesítő rasszista ideológia mai is itt van elevenen közöttünk. Ma is fegyverekkel akarnak emberi életeket kioltani, ma is polgárháború kirobbantását akarják cigány származású emberek kivégzésével elérni.

Merjük kimondani, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlást nem lehet egy lapon, egy bővített mondatban említeni egy tisztelt és megbecsült pedagógus és egy kiváló élsportoló halálával. Mert a katonai pontossággal megtervezett és végrehajtott gyűlöletbűncselekmény nem más, mint tudatos népirtási szándék, olyan terrorcselekedet, amely faji alapú mészárláshoz, véres konfliktusokhoz, háborúhoz akart vezetni.

Számunkra, cigányoknak kell legyen a legnagyobb tanulság a 2008 és 2009 közötti 14 hónap rettegése. Be kell látnunk: hibáztunk. Óriási bűnt követtünk el, mert nem ismertük fel a rasszista sorozatgyilkosság történelmi felelősségét és az azzal járó kötelességünket. Nem volt bátorságunk egyöntetűen kiállni, cigányok tízezrei által egyszerre világgá kiáltani, hogy nem engedünk a népirtás céljából verbuválódó erőknek.

 

(Ez a bejegyzés a 24.hu cikkén alapszik. A tíz évvel ezelőtti, a  magyar kriminalisztika történetében példátlan terrorsorozatot és a cigányság mindennapjait jól ismerő szakemberek, emberjogi aktivisták további véleménye itt olvasható: https://24.hu/belfold/2019/02/15/romagyilkossag-evfordulo)

 

 

1945 január 17. RADNÓTI ZOLTÁN rabbi emlékezése

Pilinszky János így fogalmaz Ars Poetica helyett című írásában:

„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket is, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Aki nem volt ott, nem tudja elképzelni…

Kedves olvasók, emlékező barátaim!

Az érzelmek zűrzavarában keressük a méltó módot az emlékezésre. Számok és arcok kavarognak a lehunyt szemeink előtt. 74 esztendő… Könnyeinket, fájdalmainkat történelemmé csonkítja a távolság, a múlt. Az arcok évről évre halványabbak. Az emlékezők és a túlélők napról-napra gyengébbek.

Barátaim, minden egyes leírt sorral, minden betűvel küzdünk a felejtés ellen. Látjuk, érezzük, körbevesznek bennünket a szavak, a visszaemlékezések, a korabeli fényképek. És nekünk meg kell értenünk, meg kell élnünk, hogy amik másoknak csak mese vagy tárgy, az nekünk az élet és a múlt! Az élethivatásunk, hogy soha ne sorvadjon tárggyá egy gettó fala, vagy egy barakk!

Soha ne váljon várossá Birkenau és Auschwitz!

Kedves Olvasó, hiszen a lelkek bennünk élnek nap mint nap.

Benned, bennem, bennünk.

A gettóra felszabadítására emlékezünk ma. Az emlékezés napja van.

Szavainkban és tetteinkben találkoznia kell a múltnak és a jövőnek. Minden szívdobbanásunk egy-egy spontán ima, ami az élet szentségéről és fenségéről szól.

Bármerre is járunk, a világ legnagyobb zsinagógájában sétálunk, hiszen a lelkek százezrei, milliói imádkoznak velünk, a mi ajkainkról. Ennek a templomnak az Örökkévalónál van a teteje.

Az emlékezés és a folytonosság megemelő pillanatában, életünk minden percében gyermeki hűséggel és ragaszkodással elevenítsük meg apáink és anyáink emlékét! Ismerősökét és ismeretlenekét.

Őrizzük méltó módon és adjuk tovább az eljövendőnek! Ez a dolgunk!

Kedves Olvasók, Dina Wardi „Emlékmécsesek” c. könyvében idézi az alábbiakat egy túlélővel folytatott beszélgetéséből:

„Néhány nappal később – mondja Lea –, amikor megérkeztünk a megsemmisítő táborba, már nem ismertük többé a félelmet, már mindenfajta logikus rendszer nélkül büntettek bennünket, már elvesztettük képzeletünket és álmainkat, összes illúziónkat – valódi robotokká váltunk. Már nem volt múltunk és nem volt jövőnk, már nem voltak emlékeink az előző jó életünkről, mivel elmerültünk önmagunkba és közvetlen környezetünkbe csak azért, hogy tovább vonszolhassuk életünket pillanatról pillanatra, napról napra. Már nem akartunk semmit. Nem éreztünk semmit. Remény, emberi értékek – mindez végtelenül különösnek látszott. A puszta énünket is csak nagy nehézségek árán tudtuk megőrizni.”

1945 január 17-én felszabadult a budapesti gettó, ám a holokauszt megmutatta, mivé fajulhat az ember.

Megmutatta, hogy bármivé!

Megmutatta, hogy az ember mindenre képes a másik emberrel való viszonyában.

Megmutatta, hogy  az emberben, mint „teremtményben” nincs semmilyen genetikailag kódolt gátja annak, hogy más embereket tömegesen elpusztítson vagy „csak” közönyössé váljon más emberek elpusztítása, megkínzása, fájdalma iránt.

Kedves Olvasó! A honlap szerkesztője arra kért, hogy egy írással emlékezzek meg a gettó felszabadításáról.Az emlékezés számomra azt (is) jelenti,hogy a holokauszt után mindannyiunk kötelességévé vált a történelmünk szégyenletes eseményei közé helyezni minden fajgyűlölő szót vagy tettet, bárki is mondaná. Senki sem mondhatja, hogy nem volt köze hozzá, hiszen a teljes magyar közigazgatás szolgaian és közönyösen dolgozott ártatlan emberek kifosztásán, megalázásán és elhurcolásán, a történelem legdöbbenetesebb, legvalószínűtlenebb eseménysorának, a holokauszt végrehajtásán.

Fontos, hogy megértsük, belássuk, felfogjuk, hogy a holokauszt mindannyiunk történelme, az egyetemes emberi történelem része, szégyene, morális mélypontja. Ennek a megértésének hiánya vagy akárcsak redukciója a holokauszt megismétlődése lehetőségének akaratlan melegágya. Soha többé nem ismétlődhet meg! Arra kell felszólítanunk minden embert, hogy ítélje el az intolerancia megnyilvánulásait, a fajgyűlöletre uszítást, a zaklatást, a faji erőszak minden megnyilvánulását és fenntartás nélkül ítélje el az antiszemitizmusból fakadó minden cselekedetet.

„Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitátiót mint a XIX. század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” írta Kossuth Lajos.

Vajon ma is emlékeztünk Kossuth szavaira?

Soha többé nem engedhetjük meg, hogy egyetlen vallási vagy etnikai kisebbséget akár csak verbális erőszak, fenyegetés érjen. A múltra nem az önkínzás vagy a bosszú kedvéért kell emlékezni, hanem azért, hogy meg lehessen akadályozni az embertelenség bármilyen formájának a visszatérését.

„A politika felelőssége az, hogy sem egyének, sem népcsoportok közvetlen léthelyzete vagy érdeke ne kényszerítsen vagy csábítson senkit más egyének és népcsoportok létfeltételeinek elvételére, de még csak megkurtítására sem!” írta le a holokauszt túlélő Lóránd Ferenc még 2001-ben a Pedagógiai Szemlében.

Bár a politika a kompromisszumok művészete, a holokauszt olyan kérdés, amiben nem ismerhetünk alkut.

Emlékeznünk kell!

A tudás alapja pedig az emlékezés. Meg kell emlékezni az ártatlan áldozatokról, és egyértelműen elutasítani a kirekesztés, a rasszizmus minden formáját!

A Tóra egyik legfontosabb mondata: „mondd el őket újra meg újra a gyermekeidnek, és beszélj róluk!”

Ezt kell tennünk!

Megtörtént. Visszavonhatatlanul. Történelemmé vált mindaz, ami 1944-45-ben családok személyes tragédiája volt. De a miénk így is, a mi történelmünk, az egész emberiségé, elfelejthetetlenül és meggyógyíthatatlanul.

Legyen mindenkinek mementóként Habsburg Ottó 2 mondata: „A magyar történelem pedig azt tanítja, hogy a magyarság a kezdet kezdetén befogadta az idegeneket – gondoljunk csak Szent István Intelmeire Imre fiához –, sőt nélkülük nem lett volna esélye túlélni a történelem zivatarait. Hol asszimilálta, hol integrálta a más nyelvet beszélőket, a másképp imádkozókat, de nélkülük mérhetetlenül szegényebb lenne.”

Ez az én emlékezésem, a mi közös magyar-zsidó emlékezésünk!

A szerző Radnóti Zoltán zsidó rabbi.