KOMÓCSIN SÁNDOR: Újabb hihetetlen csavar a brexitben

 

(A napi.hu 2019-07-11-i cikkének, engedéllyel történő után közlése)

A királynőt mint államfőt is nagyon nehéz helyzetbe hozhatja, ha Boris Johnsont megválasztják a brit Konzervatív Párt elnökének, ám ennek ellenére nem tudja biztosítani a miniszterelnökké választásához szükséges parlamenti többséget.

Elképzelhető, hogy Boris Johnson, a brit Konzervatív Párt esélyes elnökjelöltje akkor sem ülhet be a miniszterelnöki bársonyszékbe, ha a július végén esedékes pártválasztáson a tory tagság pártelnökké választja – idézte a Guardian két alkotmányjogász szakértői véleményének konklúzióját. Ahhoz ugyanis, hogy betöltse ezt a posztot, igazolnia kell, hogy megvan a megválasztásához szükséges parlamenti többsége, és a dolgok jelenlegi állása szerint ezzel gondja lehet.

Egyes tory képviselők ugyanis azzal fenyegetőznek, hogy nem szavaznak rá a parlamentben, mert azt ígérte, hogy október 31-én, a brexit határidejének lejártakor – tekintet nélkül a súlyos gazdaságikövetkezményekre – megállapodás nélküli kilépteti az Egyesült Királyságot az EU-ból. Ezt a parlamenti képviselők többsége – az ellenzék és a kormánypárt számos tagja – elutasítja, ám ez az ellenállás nem köti meg a kormányfő kezét. Így egy módon lehet tuti biztosan megelőzni a válási megállapodás nélküli brexitet: Johnson miniszterelnökké választásának megakadályozásával.

Pici többség

Robert Hazell és Meg Russell, a University of London UCL intézetének professzorai abból indulnak ki, hogy a kormánytöbbség jelenleg hajszál vékony a londoni parlamentben. A toryk a kormányt kívülről támogató észak-ír unionista párt (DUP) tíz képviselőjével együtt csak háromfős többséget élveznek, miközben máris Dominic Grieve és Ken Clarke, két befolyásos konzervatív honatya jelezte, hogy kész Johnson beiktatása ellen szavazni.

A két jogász szerint a kulcskérdés az, hogy az új konzervatív vezető képes-e kétséget kizáróan állítani, hogy megvan a megválasztásához szükséges parlamenti többség. Az egyik lehetséges forgatókönyv szerint, amint kiderül, hogy ki nyeri a pártválasztást (Johnson ellenfele Jeremy Hunt külügyminiszter, akit esélytelennek tartanak), a tory képviselők egy kisebb csoportja bejelenti, hogy – látva kire kéne szavaznia – visszavonja a támogatását a párt miniszterelnök-jelöltjétől.

Szegény királynő

Ezzel kínosan nehéz helyzetbe hoznák a királynőt, akinek jelölnie kell a miniszterelnököt a parlamentnek, és alkotmányjogi tanácsadóit, mivel bizonytalanná válna, hogy kormányfőjelölt megkapná-e a törvényhozás támogatását hivatala elfoglalásához. A bizonytalanságot azzal oldhatnák fel, hogy a királynő ideiglenesen jelölné Johnsont miniszterelnöknek, azzal a feltétellel, hogy bizonyítania kell a többségi támogatását. Ezt szeptemberben tehetné meg, amikor az augusztusi nyári szünetre elvonuló képviselőtársai megkezdik őszi munkájukat.

Ezzel szemben alternatívát jelenthet, hogy Theresa May ügyvezető miniszterelnök a hivatalában marad addig, amíg Johnson – vagy valaki más – nem tudja felmutatni a biztos többséget, s így az ügyvezető kormányfő utódjelöltjeként ajánlhatja az illetőt a királynőnek. Semmi jele annak, hogy Johnsonnal szemben – ha ő lesz a pártszavazás győztese – bárki felállhatna alternatív miniszterelnök-jelöltként, ugyanis az ellenzék nem tud kormányfőjelöltet állítani.

Előttünk áll tehát egy feloldhatatlannak látszó belpolitikai válság, amely úgy szól, hogy bár a parlament többsége elutasítja a válási megállapodás nélküli brexitet, eközben olyan személy aspirálhat az ország vezetésére, aki kész lenne ezt megtenni. Nem csoda, hogy sok parlamenti képviselő mindkét oldalon úgy véli, hogy ezt a patthelyzetet csak egy előrehozott parlamenti választással lehet feloldani, amelyet ősszel tartanának.

(Menni fog!

Több mint 30 konzervatív parlamenti képviselő akarja megakadályozni a válási megállapodás nélküli brexitet – idézte a Bloobmerg Sam Syimahot, aki korábban minisztereként is szolgált az egyik tory kormányban. Vannak köztük olyan nehézsúlyú játékosok, mint Theresa May, aki kormányfőből hamarosan visszaalakul egyszerű képviselővé, vagy Philip Hamond pénzügyminiszter. A Munkáspárt is ezen ügyködik, ezért Syimah úgy látja simán meglesz a többség a kemény brexit megelőzésére, és a parlament képes lesz érvényesíteni ezt az akaratát.)

(A szerző újságíró)

 

 

TÖMPE ISTVÁN: Permanens rendszerváltás

( Az esszé teljes terjedelemében, a szerző hozzájárulásával )

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Miért érzi az ország vezetése, hogy választania kell a szabadság és a gazdagság között? Miért beszélünk olyan sokat a politika alapjairól? Hányszor éltük meg a rendszerváltást? Miért is akartuk az országot olyan gyakran megváltani? Korosodó emlékezőként mindenestre arra hajlok, hogy annak idején az ország jobban jött volna ki egy cinikusabb és lustább, mégis tapasztaltabb generációval. Ám mi nem ilyenek voltunk, mi hittünk és cselekedtünk.

Szakmai pályám kapcsolódott a privatizáció előkészítéséhez, és az 1989-1990-es rendszerváltáshoz is. Azt megelőzően más témákkal foglalkozó szakmai csoportok tagja voltam. Türelmetlenül vártuk a változásokat. A rendszerváltásra többségünk piachívővé vált. Magam is meg voltam győződve a magángazdaság bevezetésének fontosságáról és benne a privatizáció kiemelkedő szerepéről. Számunkra egyértelmű volt, hogy a pozitív folyamatok önmaguktól nem indulnak be, s végképp nem folytatódnak azzal a sebességgel, amire akkor szükség látszott. Valóban azok voltunk, akiknek látszottunk: aufklérista, türelmetlen generáció a miénk. Amikor a generáció fogalmát használom, szakmai közösségemre, a hasonló helyzetben dolgozókra gondolok. Demográfiai értelemben vett generációm természetesen szélesebb, bonyolultabb szerkezetű, szüleink az akkori társadalom vesztesei és nyertesei, résztvevői valamelyik rendszerváltásnak.

Nem gondoltam volna, hogy az állami vagyon pár év alatt, kampányok sorozatában szinte teljesen magántulajdonba kerül. Naiv természetem miatt ezen kívül is számos meglepetés és csalódás ért. Nem meglepő, hogy akkori álláspontom több ponton módosult. A privatizációt továbbra is a piacgazdasági genezis alapvető elemének látom, ám megvalósulását, s benne saját tevékenységemet ma már kritikusan szemlélem. Igyekszem túllépni az apológián, hogy így volt a legjobb és másként nem is történhetett, és a fennkölt erkölcsi távolságtartás kényelmes pozícióját is elvetem.

A hatalmas változások által feltépett köztulajdonú felületeken a változó elit által kijelölt csoportok telepedtek meg. Ők hatásosabban védték saját birtokukat, mint a korábbi központi bizottsági tagok a maguk pozícióit. 2010-ig jelentős verseny alakult ki a gazdasági-politikai csoportok között, ez a NER-ben visszaszorult. Az 1990-es és a 2010-es rendszerváltás is százezreket süllyesztett el, vagy éppen emelt fel, a gazdaság- és politikai irányítás átfogó cseréjét hozta. Az elitet és utánpótlását ideológiákkal szántották végig, mindezt sem kultúrával, sem hagyományokkal nem lehetett követni. Kormányok sorozata próbálta saját eszméivel megtölteni a szavazók fejét. Rövid ideig sikerül az ilyesmi. Azonban az agressziónak való behódolás és a vele szembeni ellenállási kényszer is kulturális hegesedéssel jár.

 

Három rendszerváltás 

Rendszerváltásnak nevezem azt az eseménysorozatot, amelynek során egy konszolidálódni már nem képes, korábbi konszolidációs alapjait elvesztő struktúra helyén újabb kezd működni. Tartós rendszerváltás egy új konszolidációs formula térnyerésével várható. Ebben az értelemben a legutóbbi rendszerváltás-sorozatnak kezdete ismert, a vége nem, lehet talán a NER, talán nem.

Rendszerváltás nélkül nincs privatizáció, utóbbi nélkül aligha lett volna rendszerváltás. De vajon ilyen rendszerváltás és ilyen privatizáció volt megírva a csillagokban? Maga a privatizáció rövid idő alatt az államosításhoz mérhető változásokat produkált. Az ellenkező előjelű folyamatokat hasonlóvá teszi az irányítóréteg szerepe, az elit cseréje, a sietősség és a tapasztalat hiányát pótolni nem képes hit.

Az államtalanítás után, a régi helyébe eddig még nem lépett a korszerű, fejlesztő állam. A mai szervezet gyakran maga is privatizáció tárgya lett (egyéni képviselői indítványok előkészített törvénytervezetek helyett, az Alkotmánybíróság visszaszorulása, a bíróságok felügyelete, az adóellenőrzés hiánya a hatalomhoz közeleső vállalkozóknál). A rendszerprivatizáció sajátossága a magáncélra használt állami rendelkezési monopólium, szoros felügyelet a fejlesztési források felett. A Marshall segély méreteit meghaladó pénzáradat ellenére évtizedes feladatok maradtak elvégzetlenül. Várat magára a megújulás az egészségügyben, az infrastruktúra nagyobb egységeiben, a védelemben, a korszerű iparpolitikában és a kiegyensúlyozott mezőgazdasági és vidékpolitika is hiánycikk. Nem a forrásokkal volt a baj: az idők során a privatizációs bevétel 4-6000 milliárdra becsülhető, miközben legalább 11 000 milliárd uniós támogatás érkezett.

A rendszerváltások legújabbkori magyar történelmében három nagy fázist különböztetek meg: a modellváltás értékű reform, illetve politikai-civilmozgalom kiteljesedését, az alkotmányos rendszerváltást, és húsz évvel később az autokratikus NER bevezetését.  Az egész folyamatot kényszerű szervetlenség jellemzi, jóllehet az 1990-es váltásnak volt esélye a meggyökeresedésére. Ez az okan annak, hogy az alkotmányos, de hangulatában helyenként forradalmi változások résztvevői között emlékezetesen sok a hisztérikus ideológus, a megszállott és a konvertita. A rendszerváltások 2010-ig tartó történetében állandósult a politikusok fenyegetőzése, hősies pózok produkálása a szorgalmas kormányzás helyett. 2010-től viszont a NER már azt sugallja, hogy nála érnek véget a korábbi változások, a magyar történelem biztonságos öbölbe hajózik. 1990 körül igen sokaknak az volt az álláspontjuk, hogy a Kádár-rendszer kisiklás a történelemben, amelyet a rendszerváltás a helyes vágányra lökött vissza. A NER szerint az 1990-2010 közötti időszakot a káosz jellemzi, ami pedig -ugyancsak furcsa módon- a Kádár rendszert helyezi szilárdabb történelmi –vagy inkább emlékezetpolitikai- alapokra.

A műfajjá átlényegült rendszerváltás mélyen érintette a gazdasági alapokat. Kezdetben jogfosztást és kirablást, radikális államosítást hozott magával, később jött az 1990-es rendszerváltás, amely a magánosítás mellett megtörte a Kádár-korszak létbiztonságát. A nyugatias remények időszakában az európai kultúrához való minél teljesebb csatlakozás látszott fontosnak, ma inkább a Horthy-korszak szimbólumai törnek elő. A sérelmi politikán túl mindez jelenti a lenézést a demokrácia intézményeivel és a szegényekkel szemben. Talán e szimbólumok segítenek elfedni a sorozatos elitcsere miatti súlyos tradícióhiányt és az uralkodási-magatartási zavarokat.

A máig tartó rendszerváltási sorozat kezdetének 1985-öt, az MSZMP XIII. kongresszusának évét tekintem, de korántsem az ott elhangzott dagályos frázisok és atyáskodó jótanácsok miatt, hanem mert innen már csak lefelé vezetett az út. Pár éven belül felfordult a világ. Gorbacsov lépett a színre, megkezdődött a peresztrojka diadalmenete, felgyorsult a Szovjetunió és a szövetségesi tábor szétesése. Magyarországon rövidesen fontos politikai események történtek, új alkotmányszövegek, politikai szabadságjogok jelentek meg, jelentős gazdasági reformok születtek, és persze pártok alakultak. Az 1987-1988 körül még modellváltásnak szánt programok elillantak, és helyükre 1989-1990-ben egy valódi rendszerváltás lépett. Nagyhatású eszméi és intézményei ellenére az új rendszer konszolidációs képessége gyengének bizonyult. Ennek fő okát a versengő elitcsoportok kisszerű, önző teljesítményében látom. Húsz év után az események újabb fordulatot vettek, és megindult a 2010-es rendszerváltás.

A kádári konszolidációs formula a mérsékelt, de mindenütt érzékelhető gyarapodást nyújtotta cserében a politikai szabadság korlátozásáért. Az 1990-és váltás mindkét elemet, a politikai és gazdasági szabadságot próbálta érvényesíteni. A politikai szabadságjogok érzékelhetően, nagyságrendekkel megnőttek, az anyagi gyarapodás azonban sokáig váratott magára. A NER formulája újra a gyarapodó anyagi létet ajánlja elsősorban a középosztályban élő egyénnek, a múlthoz képest mérsékelt szociális biztonság mellett. Szabadságból az 1989-es alapzatú rendszerhez képest kevesebbet ad, Kádár rendszerénél azonban többet enged.

 

Fatális belépő

A magyar gazdaság teljesítménye a válságok tükrében jelentős, viszonylag gyorsan átvészelte a mély transzformációs válságot, és a 2000-es évek elejéig növelte hatékonyságát. A transzformációs válság okozta hullámvölgyön a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok betelepülése, és a privatizáció segítette át a magyar gazdaságot. A legjelentősebb szociológiai változást mégis a (nagyoktól leszakadt) kisvállalkozások elterjedése okozta. Jó egy évtizede az egész gazdaság középszerű teljesítményét regisztrálják a nemzetközi összehasonlítások, elsősorban a frissen csatlakozottakhoz képest.

Az eredményeken túl látjuk a számlát is, amit a társadalomnak ki kellett fizetnie, s korántsem csak a legutóbbi rendszerváltásért. A korai szocializmus máig kifizetetlen számlákat hagyott hátra, de fizetni kellett a népszerű Kádár-rendszer széteséséért, és természetesen a viharosan beköszöntő kapitalizmusért is. Súlyos árat fizettünk azért, mert elhagytuk a szovjet piacokat, eldobtuk a mezőgazdaság eredményeit. Kétségtelen, százezrek -nem csak oligarchák- élvezik a fejlődés gyümölcseit, ám még többen deklasszálódtak (nem csak szocializmusbeli helyzetükhöz képest), milliók élnek szegénységben.  Néhány fatális gazdaságpolitikai hiba, a voluntarizmus, a stabilizáció elégtelen foka, a túl gyakori elitcsere növekedési áldozattal járt, és immár a valahai KGST-liga alsóbb részében játszunk.

1988-1990-ben, alig két év során, alapvető törvények születtek, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezési, a vállalkozási szabadság törvényei, amelyek szemben álltak az addigi rendszerrel. Közöttük van a privatizáció, amelyet akár az államosítás fordítottjának is tarthatjuk. 2700 tranzakció, nagyjából 4-6000 milliárd forint állami bevétel, ennek legalább háromszorosa a külföldi tőke behozatala. Az állam tulajdoni súlya jelenleg a korábbi egytizede körül van, exportképességünket visszanyertük, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg többlete jelentős. Külön könyvtárat nyithatnánk a rendszerváltáskori összeesküvési elméleteknek, minden egyes kutatóra három holdkóros jut. Szerencsére nem szenvedünk hiányt tudományos leírásokban sem. Privatizációs enciklopédia készült, kiváló kutatók követték nyomon a folyamatokat. Az 1989-1990-es kormányzás (Németh Miklós) az utána következők számára produkált intézményeket. Az 1990-es rendszerváltás időszaka során újabb intézményi reformok következtek. Eközben hatalmas transzformációs válság bontakozott ki, állandó pénzügyi korrekciókkal színesítve, és ezért is az új demokratikus intézmények veszélyes politikai nyomás alá kerültek, jóllehet működésüket a pártok közötti kompromisszumok támogatták egy ideig. A tévesen bizalomra és együttműködésre épülő alkotmányos intézmények 2010-re védtelenné váltak.

A rendszerváltás kezdetét néhány igen súlyos gazdaságpolitikai tévedés is befolyásolta. Ennek okát páran Antall József gazdasági járatlanságával, az új irányítás kormányzati tapasztalatlanságával, a valóság ismeretét habzó ideológiával helyettesítő magatartással magyarázzák. Akárhogyan esett, a gazdaság sokkal mélyebbről indult, sokkal többet vesztett, mint amennyit a változások egyébként is megköveteltek volna. A hibákhoz azonban hozzájárultak a nyolcvanas évek is, az állandó, kétségbeesett egyensúlyi intézkedések. Ekkor úgy tűnt, hogy minden, ami körülvesz, nem hatékony, támogatásra szorul, a csőd felé tántorog. A folytatásban az Antall-kormány a nagyipart értéktelen rozsdatemetőként érzékelte. Talán ez, és az orosz-szovjet hatalommal szemben érzett heves ellenszenv vezetett a magyar gazdaság KGST pozícióinak feladásához. Kétségtelen, hogy a KGST-elszámolások szétesőfélben voltak, és a dolláralapú elszámolásra való áttérés nem hozott megoldást, a magyar fizetésimérleg-többséget sem oldotta meg. A korban több áthidaló-hitel megoldás és javaslat született, ezek egyikét sem vizsgálták meg alaposan. Sokan elkerülhetetlennek látják, én azonban túlzottnak: a nemzeti jövedelem harmada ment a szemétdombra, a nagyvállalatok egyrésze tényleg vashulladékká vált, a fiatal bankrendszert pedig perceken belül olyan összegekkel kellett szanálni, ami meghaladta a KGST-aktivitáshoz adott támogatást. Ipari kultúrák semmisültek meg (például a finommechanika egyrésze, buszgyártás, konzervipar).

Súlyos hibának bizonyult a szocialista élelmiszergazdaságnak nevezett bonyolult struktúra kormányokon átívelő szétverése. Ismert, hogy a termelőszövetkezetek erőszakosan jöttek létre. Később egyharmaduknak jól ment, harmaduk megélt, a maradék harmadot támogatások tartották életben. A szervezeti palettát állami gazdaságok, hatalmas erdőgazdaságok egészítették ki, amelyek szociális szerepet is gyakoroltak. Megszűnésük katasztrofálisnak bizonyult, az elhagyott falvak száma magas. Az 1990-es rendszerváltást megelőző időszakban sokféle reformtervezet keringett, de ezeket végül sikerült blokkolni azzal, hogy a zöldbárók akarják átvenni a hatalmat. A kezdeti politikai tiltás ellenére létrejövő nagybirtokrendszer hatékonyabb, mint a felkészületlen kisbirtok, mert jobb az üzemmérete és ők kapják a támogatásokat az EU-tól és a kormánytól is. Az EU-tól kapott támogatás pontosan az ellenkező hatást váltja ki ahhoz képest, amiért kitalálták, hogy ugyanis a parasztokat a vidéken tartsák. Az EU földalapú támogatása a legszélsőségesebb liberális nézeteket igazolja: a rossz helyen és mértékben nyújtott támogatás lerombolja a hatékonyságot. A támogatások a magyar nagybirtokost abnormális földnövelésre ösztönzik, a munkaképes parasztok a nagyüzemek hatékonyságnövekedése miatt elhagyják a vidéket, százezrek közmunkán tengődnek.

 

Kultúrmarkerek

A világválság után színre lépő Nemzeti Együttműködés Rendszerében a gazdasági mutatók javultak. A sikerpropaganda már azt sugallja, hogy újabb békekor és gyarapodás vár a rájuk szavazókra. Csakhogy Orbán Viktor személyében a magyar történelemben eddig ismeretlen kockázati tényező jelent meg. A tehetséges politikai vállalkozó alkatilag ellenezi a konszolidációt. Durva támadássorozatot intéz az EU és a nyugati szövetség több tagja ellen. Orbán Viktor nagyhatalmú szövetségeseire és Brüsszelre támadt, sok ellenséget szerzett magának azok között, akik az ország legnagyobb külföldi befektetői és szponzorai a fejlesztési támogatásoknál. Nagyon igaz, hogy az évek során bürokratikussá és önhitté váló Brüsszel sokféleképpen bírálható. Az EU jelentős változtatásokra szorul, ám a magyar kormánykommunikációban szó sem esik szó a támogatások odaítélésének rossz rendszeréről, a téves mezőgazdasági rendszerről, vagy a Kelet-Európa valódi igényeihez képest legalábbis kétséges közös közlekedési-fejlesztési politikáról. A magyar kormányfő az unió politikai alapjait támadja, és ezzel sajátságos sikert ért el. Amerikai és nyugat-európai befektetők védelmére számít: eddig ez bevált. Jelenleg a belső stabilizáció– noha súlyos demokratikus veszteségek mellett- kialakulni látszik, a külkapcsolati kiegyensúlyozottság hiányzik. Nem felejthető el azonban, hogy az EU a maga közönyével elősegítette a magyar uralkodó csoportok gátlástalan gazdagodását. E folyamatok során a NER-elit centruma vagyonos nomenklatúrává alakult át.

Rendszereken áthúzódó negatív kultúrmarkereket is azonosíthatunk, ilyenek a rossz kompromisszumokra való hajlam, s vele a korrupció, a patópáli kormányzás, vagyis az el nem végzett feladatok növekvő halmaza, a kormányzóképesség és a demokrácia közötti választási kényszer rögeszméje. Természetesen ezek a kultúrmarkerek némiképpen eltérőek 2010 előtt és után. 2010-ig a politikai mechanizmusok érdekbeszámításos módszereket alkalmaztak, mindegyik befolyásos vagy fenyegető csoport kapott valamit. A NER a saját nomenklatúrájan túl kevéssé törődik más csoportokkal, a választók magához láncolása fontos a számára: a konjunktúrával, a folyamatos sikerpropagandával, az apró, ám folyamatos ajándékokkal, az üldözöttség képzetének fenntartásával (migránsok és Brüsszel). A szocialista-szabaddemokrata koalíció időszakában a politikai-gazdasági lobbik ereje nőtt (miközben egyik sem vált átütővé), saját szavazóik érdekképviselete azonban elhalványult.

Gyakori és népszerű kritika, hogy a rendszerváltás tömegeket érintett, de a változások előkészítése az elit magánügye maradt, a tömegeket senki sem világosította fel, és őket talán nem is érdekelte a rendszer változása. Az én emlékeim szerint ez nem így volt, a többség osztotta a vágyat, hogy jobb lesz nyugatiasan, mint korábban a szovjetekkel, bár akkor élt Kádár apánk, a nép öreg hőse. Igaz, hogy a lakosság jelentős része, talán vidéken, talán a városi szegénység körében, nem különösebben érdeklődött a változások iránt, és elég sokan voltak, elsősorban a rendszerváltástól depressziós figurák, akik gengszterváltásnak nevezték a fordulatot.

A rendszerváltást az elit csoportjai hajtották végre, sok tévhit éppen az ő magyarázataik révén terjedt el. Az általuk vezényelt változás alternatívája a forradalom, ezt akkor kevesen akarták, mégha utólag többen is hiányolták. A korabeli közhangulat tele volt feltételezésekkel a nyugati demokrácia könnyű alkalmazásáról, a természetes gazdasági berendezkedésről. Rövidesen világos lett, hogy sokkal több munkára van szükség ahhoz, hogy az alapintézmények a magyar talajban is meggyökeresedjenek. De ez nem így történt. Minden egyes pártközi összeborulás, a versenyszabályok hamis értelmezése, a politikai osztozkodás, a rejtett jövedelmek, és a szétpolitizált média, a felületes bíróság és az elhajlóan elkötelezett ügyészségi fellépés mind kitépett egy-egy hajszálgyökeret a demokrácia frissen ültetett növénye alól.

A sűrű elitváltás súlyos hagyományveszteséget okozott. Kiveszőfélben a távlatosság, a hajlandóság a vitára, képesség a tervezésre: politikai taktika tolakodik minden elé. A kommunikáció a szavazó népesség agyának ősi ösztöneit mozgató részét veszi célba. Hatására csökken a racionalitás szerepe, a kísérletező hajlam, vele együtt halványulnak el a liberális és konzervatív értékek is, helyüket érzelmi vihar, gyűlölet és eszetlen rajongás tölti ki. Vajon a csehek miért voltak sikeresebbek a privatizációban, és vannak előrébb a politikai viszonyokat illetően (miközben a populizmus terjed), akkor az elit bölcsességére vagy óvatos lustaságára és a mögöttük lévő, a saját elégedetlenségét megfogalmazni képes választótömegre kell gondolni. Jelentőset produkáltak a balti államok is, a régió ujjáépülése példaértékű.

Magyarország modernizálódott, némely helyen annyira átalakult, hogy a negyedszázaddal korábbi állapotokra rá sem lehet ismerni. Autópályák épültek, fejlődött az infrastruktúra, noha sem a gazdaságos kivitelezés, sem a gondos fenntartás nem jellemzi az EU-projekteket. Az ország továbbra is a lehetőségek földje, földrajzi helyzete kiváló, kultúrája régi, van elég vize, éppen csak uralkodó rétege mintha még a kalandozások korában élne: szerez, rabol, támad, de Lech mezejét nem látja. Kötelességszerűen hivatkozunk Dahredorf szavaira, aki szerint az alkotmányt 6 hónap alatt, a gazdaságot 6 év alatt, a társadalmat 60 év alatt lehet átalakítani. Szellemes, de nem igaz. Több mint negyedszázad után jogállamunk fontos darabjai a szemétdombon, a gazdaságunk csak részben klasszikusan piaci, szétszakadt társadalmunk egyáltalán nem hasonlít az általunk valaha idealizált európai modellekhez.

A politikusok hitegetik magukat, hogy a vagyonosok fölött hatalmuk van, a vagyonosok meg azt gondolják, hogy milliárdjaik uralják a világot. A vagyon és a politika közötti együttműködésnek számos formája alakult ki, kezdve a táskás emberektől, az irányított beszerzéseken, a leadott milliókon át egészen a szívességi kinevezésekig az államban és az üzleti szférában. A NER jellegzetesen oldja meg a problémát: kivételesen gazdag irányító csoportot hozott létre, s ennek csak önmagával kell megállapodni, akár gazdaságról, akár politikáról legyen szó.

 

A teljhatalom felé

A rendszerváltás sokféle célja közül a hatékonysággal kapcsolatos elvárások teljesültek leginkább, és ebben a privatizáció oroszlánrészt képviselt. A korábbi állapotokhoz képest a piacon jól versenyző nagyvállalatok vannak; a kisebb vállalkozások viszont messze elmaradnak tőlük. Ugrásszerű fejlődés az exportképességben, technológiában és tőkeellátottságban a nagyvállalati szektorban következett be. A társadalom stabilitása azonban elsősorban a kis- és középvállalakozói szektorhoz kötődik, ahol a rendszerváltás hozott ugyan változást, de nem eleget. A kormányzat és a politikafüggő nagyvállalkozók állandó intervenciói rongálják a verseny alapjait, amely egyelőre még így is elég széles ahhoz, hogy a rendszer, pusztán a korrupció miatt ne nézzen szembe csődveszéllyel.

A költségvetési hiány restrikciók kínzó sorozata után az Orbán-kormány idejében érte el az elfogadható mértéket. Megcsapolták a magánnyugdíj alapokat, az egészségügyet és az oktatást. Egyik kormányunk sem törekedett arra, hogy a NATO hőse legyen. A pénzügyi egyensúly megteremtésére a szocialista-szabaddemokrata időben is több kísérlet történt (Bokros például), hatásukat azonban elsöpörte a minduntalan előtörő fiskális alkoholizmus.  Talán azt is mondhatnánk, hogy volt egy rossz kompromisszumokban élő szocialista-szabaddemokrata csapat, meg egy határozott fideszes csoport, az előbbiek politikai versenytársai, akik olyasfajta intézkedéseket is megléptek, amelyek alkalmanként erkölcstelenek voltak (például a magánnyugdíjalapok súlyos megdézsmálása), de nem hatástalanok. Az intézkedések közül párat (szektorális különadók) az erős narratívával élő, amúgy bátortalan szocialista-szabaddemokrata elődök is gondoltak bevezetni. Tudták, de nem merték és nem is tették.

A szocialisták és szabaddemokraták keze is beletévedt a mézesbödönbe, szívesen támogattak nekik kedves üzletembereket, szíves jótettért cserében támogatásokat fogadtak el. Belőlük mégsem lett ütőképes politikai csoport. Az ő győzteseik többsége az életet élvező magángazdag lett. Valaha a hatalomban, civakodó csoportjaik egymást kontrollálták, ironikus módon ez tartotta fenn a verseny maradékát a gazdaságban, és az alkotmányos intézményeket, de előkészítette azok bukását is. Eltűrték az alkotmánybírósági kontrollt, igyekeztek az EU-szabályoknak megfelelni, mégha ez gyakran kevéssé sikerült.

Az európai baloldal és a liberálisok magyar tagozata valamilyen belső sérülés okán nem képes a nemzeti problémákat jól kezelni. Saját választóiknak is többször csalódást okozott, ellenfeleiknek átadta a nemzeti terepet. Ezt semmiféle baloldali identitás politika nem pótolta, minthogy ilyen nincs. Még rosszabbá tették a helyzetüket akkor, amikor sokat beszéltek a restrikcióról, amelyet, ha úgy adódik, hatásosan kell intézni, hiszen a pénzügyi egyensúly a kormány dolga, ám nem érdemes bántóan exhibicionista nemzetmentő legendát írni a restrikcióból. A restriktív strófa része az életnek, de nem része a nemzeti himnusznak. Az állandó gazdaságmentési szövegelés nagyon rosszat tett nekik. Nincs rosszabb ízű politikai étek, mint a szájban forgatott neoliberalizmus és a fiskális alkoholizmus keveréke. Szociális vonzerőt nem lehet restriktív narratívával megalapozni. Nem véletlen tehát, hogy a szociális kártya, néhány alkalomszerű fellépéstől eltekintve kihullott a baloldal kezéből. Valahai gyökerei szinte megszűntek: kevés a vitafórum, a civil szerveződés, a szakszervezeti kapcsolat.

A 2010 után bekövetkező változások rendszerszerűek és világnézeti jellegűek voltak, az uralkodó elit magához vehette csaknem a teljes hatalmat. Most, hogy e szellem elszállt, beláthatjuk, hogy az Alkotmány betűjénél fontosabb a szelleme. A rendszerbeli változásokra példák: a kormányzás szabadságfokának ugrásszerű növekedése a korábban beépített fékek és ellensúlyok kiiktatásával, az Alkotmánybíróság sterilizálása, és a külső-belső fejlesztési források nyílt, törvényesnek feltüntetett, de az Olaf által bírált kanalizálása az elit szűk csoportjai felé. A vagyoni különbségek kiugróak és folyamatosan nőnek, néhány ember hálózata tudhatja magáénak az gazdasági vagyon felét. A kormány sikeresen tereli a közfigyelmet a gyakorlatilag nem létező migránsok által fenyegetett haza védelmére és az európai birodalom végképp hamis képével riogat. Az ellenzék nem szervez szakszervezeteket, nem követel európai foglalkoztatottsági körülményeket az illegális, vagy csak félig bejelentett dolgozók százezreinek, hanem katatón módon tagadja (negatív előjellel ismételgeti) Orbán állításait. Az EU-választásokat követően fellendülés következett be a baloldalon, ennek eredménye még nem ismert.

Orbán valójában nem csupán az illiberalizmus szószörnyére, nem is csak a jobboldali értékek vonzerejére, hanem Kádár János egykor hatásosan alkalmazott formuláira is rátalált: a sok kis ajándék, az eredmények sulykolása még mindig hat. A jobboldali ideológiából hasznos gondolatok eredtek. Erős hatása van a trianoni narratívának, a Nyugattal szembeni kisebbrendűséget masszívan tartalmazó sérelmi politikának, a keresztény-konzervatív identitáspolitikának, és az országot megvédő, szociális biztonságot ígérő egyszerű szavú, nyugodt vezérnek. Táborszervező erővé vált a rendszerváltás bukottjainak szóbeli védelme, a részben a kádári középosztályból eredő új középosztály szisztematikus támogatása. A migránskártya azoknak kell, akik érzelmekkel képesek csak kötődni, s bár migráns nincs, azért a vezérnek elhisszük a veszélyt és hálásak vagyunk a védelemért. Négy színből keverték a politika homlokzatát: identitás, hiszen magyarok vagyunk, szociális támaszték, mert nekünk kell és jár, középosztály, mert mi hordjuk a társadalom terheit, és félelem, hogy hozzánk ne törjön be a vad tatár horda, mégha Brüsszel akarja is.

A csalódottak tömege táborokba verődött. Van, aki a szocializmust, az egyenlőbb elosztást siratja, mások a piacgazdaság torzulását vagy éppen az illiberalizmust kárhoztatják: utóbbi nem más, mint a demokratikus ellensúlyoktól megszabadított uralkodás. Az egyik NER-ideológus szerint, ami talán korrupciónak látszik, az uralkodás lényege, pontosabban a rendszernek kedves uralkodóosztály épülése: az ellensúlyok megszűnésével Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működnek. Sejtem, hogy a NER hívei közül is sokan utálhatják a kérkedő gazdagságot, a helikoptert, a jachtot meg a drága csillámba burkolt ragadozó feleségeket. A plakátokra ragasztott és a televíziókban sugárzott uszítást sem mindenki szereti.

Hiába figyelmeztetnek sokan Kádár János szerepére az ötvenes években, s különösen 1956-ban, emlékeztetnek a megtorlásokra, az elnyomás (folyamatosan enyhülő) formáira, a lehallgatásokra és besúgásokra, a kisszerű párttitkárokra és nyaloncokra, mindez alig csökkenti a nosztalgiát. Az emlékezők sokasága úgy tartja, hogy akkor élt jól, akkor végezte el az egyetemet, akkor épült a nyaraló, ment külföldre. A szabadságjogok korlátozása, a cenzúra, s különösen az öncenzúra egy idő után az élet részévé vált, s kevésbé volt zavaró itthon, mint Lengyelországban, minthogy errefelé több volt a kenyér. A Kádár-rendszer nem volt képes kibújni a bőréből, öregkorára megtartotta mindazt, ami működésképtelen, nem váltott úgy, mint például a kínaiak. Vallási tételként kezelte az állami tulajdont, nem a lehetséges megoldások egyikeként. Ebben a megvilágításban a NER sikeresen privatizált Kádár-struktúrának tűnik. A NER a tetejében életképesebb, erősebb, és uralkodási szempontból takarékosabb is kádári elődjénél. Annyi túlhatalmat épített ki, amennyi biztonsággal megvédi a demokratikus konkurrenciától. Nem bíbelődik az apróvállalati szektorral, amelyet eredetileg a kommunisták romboltak le a kisállamosítással, ehelyett a politikai dominanciára és a vagyonszerzésre koncentrált. A kádári kisember-politika, a nacionalizmus, és az uszító figyelemterelés mellett a választó már nem érzékeli az elit gazdagodását, önnön jogának csorbulását alig látja, ahogy az a múltban is volt. Kádár puritán köpönyegét még nem sikerült teljesen pótolni, így a rendszer belebukhat a fennhéjázó oligarchiákba, a választók megorrolhatnak a nagyurak csillogó autói miatt. Csakhogy e percben azonban Orbán Viktor hatékonyan oldotta meg az uralkodási feladványt, ötvözte a kisnemzeti törekvést és büszkeséget, miközben Kádár Jánost is felhasználta a maga megoldóképletében.

 

Generikus pálya

Rendszerváltásaink testközelből sajátosak, általánosságban mégis generikusnak mondhatók, vagyis modelleket igyekeztünk követni. Az 1990-es váltás utáni magyar utat folyamatos kitörési kísérletek, intézményes sikerek és kudarcok jellemzik. Eközben szembeötlő az elit gyökértelensége és gátlástalansága, a kooperációs készség és mértékélmény hiánya, a radikális sietség, amely a tennivaló sürgetésével helyettesíti a meggondolást. Néhol az indokolt rendszerszerű változás meg sem történt: a kormány, a kormányok nem voltak képesek az Európában bizonyítottan sikeres megoldásokat bevezetni az egészségügyben, az államigazgatás fontos területein, a foglalkoztatáspolitikában, a fejlesztések tervezése és finanszírozása esetében, de más példákat is sorolhatunk.

Voltak-e más lehetőségek, avagy történelmünk lecsavarozott sínen haladt, és csak annyi alternatív mozgási irány képződött, amennyit a beépített váltók engedélyeztek? És vajon milyen választásunk volt a magángazdaság létrehozása során? Lehetett volna privatizáció nélkül is? Kínát és Vietnamot látva vajon maradhatott volna-e nálunk is egy feljavított, noha autokratikus szocializmus? Meggyőződésem, hogy a magángazdaságnak hosszú távon sincs alternatívája, de úgy tűnik, hogy a nyugati demokratikus modellnek rövidebb ideig van. Az állami tulajdon fontos kiegészítő szerepet játszhat, viszont az állami irányításnak civilizatórikus, szolgáltatási feladatai vannak. A magángazdaság felügyeletében elég nagy volt a mozgástér, ezzel alig éltünk: egyebekben a már említett nagy ipari kultúrák elenyészése példa erre (szerencsére új ipari kultúrák jöttek létre). Az én személyes rendszerváltási veszteséglistámon mindenesetre a lerombolt, ám megfelelően nem újraépített áll az első helyen, mégpedig éppen az előbb említett civilizatórikus és fejlesztési képességek hiánya miatt.

A nyolcvanas években oly tekintélyes reformértelmiség, amely tanulmányaiban átszabta a gazdasági szerkezetet, kiutat mutatott a halódó acélipar számára, az állásukat vesztő foglalkoztatottaknak a kisvállalkozások paradicsomát ígérte, a rendszerváltás után, cselekvő üzemmódban egyáltalán nem volt hatékony. A folytatásban a társadalomkutatói tudás leértékelődött, a hatalom apológiájához kommunikációs felület kell, nem vita, a kritikusok újra zavarják a hatalom köreit. Feltörekvő csoportok kutatják a jövő lehetőségeit, a hatalom átvételének módozatait. Módszereik változatosak, a médiablikkfangoktól az értékalapú dagályon és az új generáció jobb minőségének tételezésén át a posztmodern, poszt-truth politikai jugendstílig vezetnek. Írógépem mellől kívánok mindanyiuknak termékeny víziót.

( A szerző közgazdász, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója , egykori MÁV és banki vezető)

Az esszéről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

 

PENZ ANDRÁS: Mit tegyünk?

(Avagy, hogyan törjünk ki a magyarországi Patyomkin demokrácia díszletei közül?)

2018.08.26-án vasárnap volt 140 napja, hogy nem sikerült legyőzni a NER-t. Azóta a magukat véleményformálónak tekintő közírók és média csak kollaboráns, vagy nemlétező ellenzékről beszél, gyakorlatilag függetlenül a tényleges történésektől. Teheti ezt azért, mert nem lát, vagy nem akar látni a Patyomkin demokrácia díszletei mögé. Szó mi szó nem is könnyű, egyszerűbb adottnak/valósnak tekinteni a díszleteket. A baj csak az, hogy néha mi, hétköznapi emberek, vagy politika után érdeklődők, magunk is elhisszük, sőt némelyikünk még táplálja is ezt az érzetet. 

Patyomkin demokrácia

Nehéz is értelmezni a 2010 májusa óta épülő rendszert, amit hol NER-nek, hol illiberális demokráciának, újabban pedig kereszténydemokráciának nevez a rendszer vezetője. Miközben “Magyarország tiszteli és ápolja türk gyökereit, a magyarok magukat Attila kései leszármazottjaként tartják számon.” (O.V.) Persze, ha nem lenne szégyenlős (sic.!), nyugodtan példát vehetne  Horthyról, akit nem zavart, hogy rendszerét ellenforradalminak nevezze és a kezdeti “fehérterror” végrehajtóit fel is mentse. Zavarni persze Orbánt sem zavarja, mégis “political correct” neveket próbál találni. A hívők így is tudják miről van szó, főleg, ha néha komcsizik is egy kicsit. Nekünk tán nem kéne ebben (is) követnünk. Nevezzük annak, ami. Induljunk ki abból, hogy minden jelző, amit a demokrácia, mint fogalom elé, vagy mellé biggyesztünk lényegét tekintve fosztóképző, de legalábbis szűkítő abban a tekintetben, hogy nem mindenkinek demokrácia, pedig a démosz a nép összességét jelenti.  

Ebben az ellenforradalmi rendszerben ugyanis vannak választások, de maga a törvény csaló és a választási rendszer sem nem szabad, sem nem tisztességes, csak egy díszlet. Van közmédia, csak éppen nem tájékoztat objektíven, ez is csak egy díszlet. Van parlament, de csak és kizárólag kormánypárti előterjesztéseket tárgyal és emel törvénnyé, ez is csak díszlet. Vannak elvileg ellensúly intézmények: Számvevőszék, MNB, Költségvetési tanács, Nemzeti Választási Bizottság, de csak kormánypárti megrendeléseket teljesítenek, ez is csak díszlet. Vannak intézmények és vállalkozások, amiket felruháznak a “nemzeti” címmel: pedagóguskar, dohánybolt stb., szintén csak díszlet. A kormány azonosítja magát Magyarországgal és minden kritikát az ország elleni támadásnak nevez, aki nem ért egyet vele az minimum nemzetietlen, de legalábbis hazaáruló; ez is csak máz, hazugság. Születnek rendeletek, törvények, azért, hogy megoldjanak fontos problémákat, de ez is csak mintha: a hajléktalanság problémáját nem megoldják, hanem bűncselekménnyé nyilvánítják, a menekülteket bevándorlóknak, terroristáknak és ezek szinonimájaként migránsoknak nevezik, akiktől “kerítéssel védik Európát és a kereszténységet”, miközben államilag szervezett embercsempészet zajlik letelepedési kötvénynek álcázva. Meghosszabbítja a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, miközben a saját törvényében rögzített feltételek egyike sem áll fenn4. A kormány saját személyes és csoportérdekét elkereszteli “magyar érdeknek”, tagjainak és csókosainak szemérmetlen személyi jövedelmeket ad, törvénnyel védi saját és holdudvara lopásait, újabban pedig már azt is megengedi magának – apologetáinak és csahosainak – hogy döntsön (megbélyegezzen) tudományágakat, tudósokat, művészeket, írókat, festőket, értelmiségieket. Lehet holnap már könyvégetés is lesz. És mi mégis mindig arról beszélünk, amiről Ők akarják, hogy beszéljünk, akkor is, ha nagy ritkán szóhoz jutunk valahol.  

Ez a rendszer nem más, mint a Horthy által kiépített keresztény nemzeti kurzus XXI. Századi megfelelője: végy egy adag nacionalizmust öntsd le keresztény mázzal (vagy ha Ferenc pápa másként vélekedik, nevezd a pápát demens vénembernek és alapíts saját egyházat a’la VIII. Henrik, tiszta haszon, ha annak vezetője saját jól idomított fiad), urald a médiát, a kultúrát, az oktatást, bélyegezd meg ellenfeleidet, egy darabig engedd elmenni azt, aki akar, aztán semmisítsd meg őket legalábbis szellemileg. Keltsd azt a látszatot, hogy Te vagy a védelmező mindentől és mindenkitől, ami ismeretlen, akár nem is létezik, vagy csak nem tudják mi az (Gender, CEU), a legjobb, ha az igehirdetők sem tudják mi az, amit éppen szidnak. A keresztény és nemzeti máz – lásd Patyomkin falu – megvéd téged, mert a nép, az istenadta, vevő lesz rá, vagy félni fogja. Néha nosztalgiázni is kell Nagy Magyarországról, legalább egy autómatrica erejéig, meg egy két holdkóros történész révén. Tiszta haszon, ha Trump több NATO hozzájárulást akar, mert akkor vizionálhatunk erős magyar hadsereget is, szintén Patyomkin jegyében. Biztos lesz néhány rajongó, aki az ifjúság nevelése érdekében még a sorkatonaság visszaállítását is követelni fogja. Mert ezzel hamis biztonságérzetet adsz. Ebben nagy segítség lesz a fake news-zá alakított köz és tányérnyaló média és sajnos a nem körön belüli, de kivéreztetett és éheztetett közmegmondók és média személyiségek jelentős része is, nem szólva “tenyerünkből etetett, állami, vagy államilag engedélyezett, piacinak álcázott, állami vállalati hirdetésekből fenntartott” médiáról.  

A kérdés csak az, hogy a Patyomkin cirkáló5 matrózai mikor kapnak észbe, mikor és hogyan akarják kezükbe venni sorsukat. Azt mondom azonban, hogy még inkább az a kérdés: mi mit tudunk mondani nekik, a matrózoknak, hogy lehetőleg ne csak 70 napra szóljon a felkelés, mint egykoron, hanem   tartós változást hozzon?! 

Hogyan tovább?

Két választás van előttünk 2019-ben, az Európa parlamenti és majdan az önkormányzati. A 2018. áprilisi választási eredmény után számunkra az előbbi nélkül nincs a második. A kettő együtt fogja meghatározni a demokratikus ellenzék pozícióit/szerepét a következő országgyűlési választásokig (2022?!) terjedő politikai térben Magyarországon és Európában. Az Európa parlamenti választási eredmény viszont stratégiai és taktikai jelentőségű az önkormányzati választások szempontjából is. 

Európát a középpontba

A pogány Vajk magára vette a kereszt jelét, hogy István királyként Európa részévé tegye Magyarországot és a magyarokat. A pogány Orbán kereszténynek hazudja magát, hogy Európa ne szóljon a dolgaiba és a kereszténység örve alatt szövetségeseket találjon ahhoz, hogy alapjaiban változtassa meg az Uniót. A közös és egységes Európa ellen talál is társakat és nem érdekli, hogy a nacionalizmus elválaszt és nem összeköt. A “Nemzetek Európájának Internacionáléja” és Uniója ugyanis fogalmilag lehetetlen. A konföderatív Európa nem tud működni, nem lesz versenyképes Amerikával és Kínával, sőt Oroszországgal sem. A mai Unió működési problémái jól mutatják, hogy a konföderatív elemek hogyan akadályozzák a közös politikák, fellépések, stratégiák megalkotását és működtetését. Az Európai Unió minden problémája abból adódik, hogy a nacionalista-populista kisebbség a nemzeti érdek spanyolfala (Patyomkin falu!) mögé bújva visszaél a konföderativitás okán megtartott szabályokkal és megakadályozza a valós európai közös érdekek és közös értékek érvényesülését.  A nacionalizmusok a XX. században már kétszer romba döntötték Európát és a világot. Ha hagyjuk és nem lépünk fel ellene, megint megteszik.  

Ez mind szép, de hogy lesz ebből üzenet, ami mindenki számára egyszerű és érthető? Hogyan lehet röviden, de velősen elmondani, hogy Magyarország a hazánk és Európa az otthonunk? Hogy London csak egy ugrás, hogy Göttingába’ egyetemre járni ugyanolyan jó, mint mondjuk Kaposvárra, hogy az utazás Rómába, Párizsba, Barcelonába nem kegy, hanem természetes igény, hogy a román nem szőröstalpú, az olasz nem macskazabáló, hogy a megismerés útja a kíváncsiság és a közeledés, hogy a vendégbarátság gyönyörű magyar hagyomány, de ezt gyakorolják mások is a világban. Hogyan lehet ráébreszteni a magyarokat, hogy Európát “használni” kell, nem harcolni ellene, mert a mienk is. Hogy a közös pénz, az Euró összeköt és megvéd a forintárfolyammal ellene spekuláló saját kormánytól. Ezt tudták a középkori céhlegények, tudta Széchenyi, tudták az arisztokraták, de nem engedték tudni a közembereknek, a plebsnek. Most megint olyan kurzus van, ami el akar zárni ettől a tudástól. Ezért és a jobb életért mennek legjobbjaink és akik tehetik Európa más országaiba, tanulni, dolgozni, élni. Európa azt akarja, hogy Magyarország is olyan legyen, mint Ausztria, vagy Németország, vagy Anglia, vagy bármelyik másik. Ezért ad pénzt, tudást, munkát, épít gyárat, utat, vagy bármit, amit szeretnénk és hagyunk.  Vajon jól sáfárkodunk-e ezzel, vagy elkótyavetyélik, lopják? Ezen akarunk változtatni. Ma Magyarországon leginkább a demokratikus ellenzék képviseli Európa értékeit, tegyük ezt hangosabban, büszkébben, határozottabban. Amikor Orbán Magyarország szuverenitásáról hablatyol, lényegében attól fél, hogy neki, mint kormány(zónak)főnek és a kormánynak, illetve az általa uralt intézményeknek pl.: MNB, ügyészség, csökken a mozgástere az önnön kedvükre alakított pénz-, és árfolyampolitikában, az unortodox gazdaságpolitikában és jogszabályalkotásban, a haverok jog uralma alóli mentesítésében, stb.  Sajnos a demokratikus oldalon is vannak, akik csak a hibákról beszélnek, vagy mismásolnak. Érdekes módon a több Európa – közös pénz, közös kül- és hadügy, közös parlament, azaz röviden a föderatív Európa, szemben a nemzetek Európája nevű hazugsággal, több szabadságot, több biztonságot, több jólétet és több szolidaritást jelent az egyes országok polgárainak, nagyobb teret nyújt a kiegyenlítődési mechanizmusoknak, versenyképességi előnyt jelent a vállalkozásoknak. Nagyon egyszerűen: Több Európa = BÉKE, kevesebb Európa = HÁBORÚság. 

Önálló pártlistákkal, Magyarország európaiságával, Európáért és Európába, hogy mutathassuk, van másik Magyarország vízió is. Sokkal markánsabban akarjuk képviselni az Unióban az európai Magyarországot, és Magyarországon az Uniót. A tisztán listás szavazás miatt – ami arányos képviseletet eredményez – azaz, ha az országgyűlési választások arányai megismétlődnek és az ellenzék több szavazatot kap, mint a Fidesz, akkor összesen több képviselőt is küldhet az Unió parlamentjébe az orbáni nacionalizmus és nepotizmus ottani ellensúlyaként, mint a honi parlamentbe. Nem vitatható annak jelentősége sem, hogy az ellenzéken belüliarányok hogyan fognak alakulni a képviselők száma alapján.  A feladat tehát adott: több Európa parlamenti képviselőt a demokratikus ellenzéknek! Nem lesz könnyű a migrációs ellenszélben, de nincs más választásunk. 

Amit a Patyomkin díszletek eltakarnak

Ne beszéljünk Fidesz magyarul! Mondjuk a magunkét! Ne vitatkozzunk; – érveljünk a magunké mellett!  

  1. Van javaslat a valódi demokratikus választási rendszerre, mi több közös azellenzéki pártokkal! 
  2. Van javaslat a szolidáris és mindenkinek elérhető egészségügyi szervezési és finanszírozási rendszerre, mi több közös az ellenzéki pártokkal!
  3. Van javaslat a XXI. századi oktatási rendszerre, mi több közös az ellenzéki pártokkalés a civiloktatási mozgalmakkal! 
  4. A teljes demokratikus ellenzék és a civil mozgalmak is akarjákaz európai ügyészséget! 
  5. A teljes demokratikus ellenzék és a szakmai-civil mozgalmak is akarják azeuró bevezetését! 
  6. A teljes demokratikus ellenzék kívánja a szorosabb európai együttműködést!
  7. A magyar lakosság többsége Európa párti!
  8. A lakosság zöme szenved a kivándorlás okán szétszakadt családok miatt.
  9. A magyar lakosság többsége nyugalmat, biztonságot, békés egymás mellett élést akar, elege van a hergelésből!
  10. A magyar lakosság többségének barátokra van szüksége, nem ellenségekre!
  11. A magyar demokratikus többség széleskörű együttműködést akar a demokratikus ellenzéki pártok és civilek között!
  12. A magyar lakosság többségét egyáltalán nem érdekli a gendervita, a civil szervezetek állandó démonizálása, de érdekli a saját jövedelmi helyzete, egészsége és munkahelyi biztonsága. 
  13. A lakosság többsége pontosan tudja, hogy ez a rendszer korrupt, csaknem tudja mit tehetne ellene, ezért alkalmazkodik! 

13 + 1. A magyar lakosság csak azért ellenzi a migrációt és fél a migránsoktól, mert nem ismeri az azzal kapcsolatos valós információkat!  

Ha ez mind igaz – márpedig az – akkor miért nem erről beszélünk állandóan, miért mindig arról, amit a Fidesz tematizál, ráadásul azokkal a kifejezésekkel és szavakkal, amiket ők sugallnak? (természetesen a pontok felülvizsgálhatók, konszenzussal rögzíthetők, de a telitalálatos Totónál több nem kéne.) 

Szervezzük meg – nem csupán a nyilvánosságnak szóló bejelentés szintjén, de valódi meghívással – a Demokrácia Hídját, amin az emberek – Parlamenten kívüliek – javaslatai, véleményei a demokratikus ellenzéki képviselők révén. Legyen meg a meghívottak listája: pártok, szakszervezetek, civilek; a hely, az idő és a kezdeti napirend is, egyben deklaráljuk, hogy mindenki egyenlő jogokkal vesz részt és bármikor csatlakozhat. Amelyik párt, vagy mozgalom képes lesz erre, az lesz a demokratikus ellenzék vezető ereje. Ha ezt meg tudjuk tenni, arról a média sem tud nem beszélni. 

Szövetségi politika

Jelentős erők küzdenek azért, hogy ki, melyik párt lehet az ellenzék vezető ereje, vagy azért, hogy mindegyiket félre lökve jöjjön létre egy új (sic!?) mozgalom/párt, mondjuk egy Demokrata Párt.  Itt és most éppen az európai középbal/balközép, és jobbközép polgári értékek erőteljes felmutatása szükséges: szabadság, egyenlőség, szolidaritás. Új felvilágosodás a terjedő ellenreformációval szemben. Szerezzük vissza Magyarországot, legyen újra a haladás honaAzt kell keresnünk, ami összeköti az összes demokratikus ellenzéki erőt, legyen az párt, szakszervezet vagy civil mozgalom, az Orbán ellenességen kívül. (Lásd az előző rész 10 pontja) 

Ha van (1) közös mondandó, könnyebb lesz megtalálni az (2) együttműködés formáit és azokat a közösen elfogadható (3) személyeket is akik képesek is megjeleníteni. Ebben a sorrendben! 

A közös mondandó kialakításához párbeszéd kell és nem a jelenlegi kiszorítósdi folytatása. A párbeszédhez pedig nyitottság, nem pedig egymás címkézése, hogy ki XXI. Századi és ki nem, miközben ennek tartalmi és program értelemben semmi alapja, csupán az egyéni ellenszenvek leplezését szolgálja. (Jé, egy újabb Patyomkin díszlet!)  

Az együttműködés formái sokszínűek lehetnek, az egységes és új és új szereplőkkel felálló Demokrata Pártnak semmi jele. Nincs ma olyan Politikai szereplő a nyilvánosság előtt, akiről ez hitelesen elhihető lenne, nincs meg az a társadalmi minimum, amire ez hitelesen épülhetne, nincs meg az a társadalmi bázis, ami támogatná. Csak a vágyak birodalmában létezik. A kérdés inkább úgy tehető fel: a meglévő alkotóelemekből milyen új étel főzhető, vagy főzhető-e egyáltalán új fűszerek és alkotórészek nélkül? Nem utolsó sorban ki lesz a főszakács, aki megalkotja? 

Tippeket hozzászólás formájában várunk!