AZ ÉLET MENETE 2019 – FEJTŐ FERENC: A tolerancia esélyeiről

(Az élet menete 2019-04-14.-én este 18 órakor ismét elindul.                                            A szervező alapítvány így fogalmazta meg küldetését: „Azért dolgozunk, hogy visszautasítsunk mindenféle rasszizmust és kirekesztést…  A tudás és a tudatos emlékezés az egyetlen, amely felvértez bennünket az újraéledő, mégoly cuki máz mögé is búvó szélsőségekkel szemben.”                                                                      Ehhez a „tudáshoz és tudatos emlékezéshez” nyújtanak segítséget a történész, publicista szerző gondolatai.)

Elnézésről és türelemről beszélek. Meg kell vallanom, hogy a francia szótárakban utánanéztem (nem tudok a nyelvtörténész múltamtól megszabadulni, Gombocz Zoltán tanítványa voltam a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen), mindig utánanézek, hogy miről beszélek, mit jelent az a szó, amelyről beszélek. A tolerancia szónak is utánanéztem és láttam, hogy szinonimáiként két szót jelenítenek meg a francia szótárakban: patience (türelem) és indulgence (elnézés). Talán egyeseknek hallgatóim között ismeretes néhai barátomnak, Kolnai Aurél filozófusnak a neve, akit most kezdenek még ott is fölfedezni, ahol eddig hosszú időn keresztül tanított: Angliában, de hiszen tanított ő Spanyolországban, Kanadában, Észak-Amerikában, sőt Bécsben is. Egyik nagyon szép tanulmányában – ő tanulmányokat író filozófus volt tulajdonképpen, összefoglaló művet nem írt -, egyik legszebb esszéjében, amelynek azt a címet adta, hogy Bűnbocsánat, pardon (angolul írta), azt fejtette ki, hogy megbocsátani lehet, sőt kell azoknak, akik megbánják a bűnöket, de elnézni semmit sem szabad, elnézni bűn.

Szóval az elnézés és a türelem nem ugyanaz. A türelem viszont mi? Nyelvészetileg a türelem a tűrés szóból ered minden nyelvben, tűrést, szenvedést, de tulajdonképpen önfegyelmet, önuralmat jelent. A türelem – úgy látszik – nem természetes. Úgy látszik, az ember inkább türelmetlennek született. Valamennyiünkben megvan a rosszindulatnak és a rosszakaratnak a hajlandósága mint természetes tulajdonság; hiszen a csecsemő is türelmetlenül kap anyjának emlője után – József Attilának van erről egy nagyon szép verse… A türelmet az emberbe belenevelik. A türelem felülrőljön, mindenesetre kulturális jelenség, és nem az emberi természetből folyó valami.

Itt most azonban nem arról van szó, hogy mi a türelem, hanem arról, hogy a türelem mint érték, mint eszme mikor és hogyan és miért fogalmazódott meg a társadalmi és politikai életben. Politikailag a szó mai értelmében a türelem szó a XVI. században, a XVI. század nagy gondolkodóinál, jogi és teológiai bölcselőinél jutott felszínre. Erasmus volt az első, aki az egyház reformjában a türelemnek helyet biztosított, hiszen Erasmus eljutott annak a felismeréséig, hogy létezik olyan vallásosság is, amely a pogányságig vezet, tehát túlmegy a kereszténységen vagy a zsidóságon. Erasmus számára Szókratész természetesen “keresztény” volt… Ez a belátás is létezett már, utána mégis a vallásháborúk sokasága következett, amikor a vallások mögé nagyon sokszor dinasztikus rivalizálások, sőt faji ellentétek és villongások is rejtőzködtek.

Abban a pillanatban, amikor a kereszténység egy zsidó-keresztény közösségből államegyházzá változott – Konstatinus császár alatt -, abban a pillanatban nagy változás kezdődött magában a kereszténységben is. Elkezdődött egy folyamat, amely nem csak antiszemitizmusba torkollott. A történészek szem elől tévesztik – a Soá történészei is -, hogy a konstatinusi kereszténység – a római és a bizánci kereszténység – nem csak a judaizmust üldözte, a zsidót mint vallást üldözte, hanem a zsidót is mint eretneket, mint tévelygőt, mint tévhitet üldözték. És azt hiszem, hogy az üldözött eretnekeknek a száma, a konstantini időktől kezdve mostanáig lemészárolt eretnekeknek száma statisztikai adatokkal megállapíthatóan, valószínűleg fölülmúlja a Soában elpusztított zsidók számát.

Évek hosszú munkája után Párizsban nemrég közreadtam Magyarok és zsidók. Egy ezeréves különleges együttélés története című tanulmányomat, és vele párhuzamosan újra megjelentettem Franciaországban egy ezelőtt harminc évvel írt könyvemet, amely magyarul is megjelent nemrég A zsidó és az Úristen cím alatt. Könyvemben, amely a magyar-zsidó viszonyt tárgyalja, a franciáknak akartam elmagyarázni azt, hogy mi történt Magyarországon ezer éven keresztül, mert bizony Közép-Európa ismerete és Magyarország ismerete is igen gyönge lábakon állt Franciaországban mindig; ezen igyekeztem valamiképpen a magam módján több könyvemmel és írásommal segíteni.

Megkérdezték tőlem Franciaországban, hogy ítélem meg a magyar népet a türelem szempontjából én, aki immár hatvan éve a távolból nézem, figyelem, látom, ami itt történik. Én erre a kérdésre azt feleltem, hogy – összehasonlító történész lévén – úgy gondolom, hogy bizonyos történelmi okokkal magyarázhatóan, de a magyar nép türelmes; türelmet örökölt. II. József császárnak a türelmi rendeletére gondolok, amely a francia XVI. Lajos türelmi rendeletét hat évvel megelőzte, és amely mint modell a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés asztalán hevert, s a franciáknak az egyházi türelmet, a francia alkotmánynak az emberi jogokat hirdető tanításában mintául szolgált.

Tanúja voltam persze én is a 30-as években az egyre növekvő türelmetlenségnek Magyarországon, az egyre élesebb antiszemitizmusnak, antiliberalizmusnak, antidemokráciának, antinyugatosságnak. A kollektív felelősség kérdését és – főleg Bibó Istvánra támaszkodva a könyvemben igyekeztem megértetni a franciákkal – én a kollektív felelősséget mint olyat elutasítom. Nem hiszek a kollektív felelősségben és elutasítom abban az értelemben, hogy abban, ami 1938-45 között Magyarországon történt, vajon a népnek mint népnek mi és mennyi a felelőssége – összehasonlítva mondjuk a francia népnek vagy más népeknek a felelősségével. Semmi módon nincs jogunk és semmi értelme nincs annak, hogy egy egész közösséget felelősségre vonjunk: az apa után a fiát és az unokákat az apjuk vagy éppen a nagyapjuk bűneiért. Viszont nagyon kiéleztem a könyvemben az intézmények felelősségét. A magyar állam felelősségét, a magyar bürokrácia felelősségét, a magyar közigazgatás felelősségét – és a magyar értelmiségnek a felelősségét is. Mindezeknek a megnyilatkozásait láttam, és küzdője voltam annak az irányzatnak, amelyik ez ellen harcolt. Mindezt mindennel egybevéve – a saját egyéni tapasztalatomat és a magyar történelemről való tanulmányaimat -, én pozitívan ítélem meg a türelem elterjedésének az esélyeit Magyarországon.

(A szerző /1909-2008/ történész, kritikus, író, publicista)

Forrás:                                                                                                                                        1998 november 4-5.-én Pannonhalmán megrendezett „Magyar megfontolások a Soáról” című konferencián elhangzott felszólalás.                            http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/soa/tartalom.htm

 

 

 

 

 

1945 január 17. RADNÓTI ZOLTÁN rabbi emlékezése

Pilinszky János így fogalmaz Ars Poetica helyett című írásában:

„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket is, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Aki nem volt ott, nem tudja elképzelni…

Kedves olvasók, emlékező barátaim!

Az érzelmek zűrzavarában keressük a méltó módot az emlékezésre. Számok és arcok kavarognak a lehunyt szemeink előtt. 74 esztendő… Könnyeinket, fájdalmainkat történelemmé csonkítja a távolság, a múlt. Az arcok évről évre halványabbak. Az emlékezők és a túlélők napról-napra gyengébbek.

Barátaim, minden egyes leírt sorral, minden betűvel küzdünk a felejtés ellen. Látjuk, érezzük, körbevesznek bennünket a szavak, a visszaemlékezések, a korabeli fényképek. És nekünk meg kell értenünk, meg kell élnünk, hogy amik másoknak csak mese vagy tárgy, az nekünk az élet és a múlt! Az élethivatásunk, hogy soha ne sorvadjon tárggyá egy gettó fala, vagy egy barakk!

Soha ne váljon várossá Birkenau és Auschwitz!

Kedves Olvasó, hiszen a lelkek bennünk élnek nap mint nap.

Benned, bennem, bennünk.

A gettóra felszabadítására emlékezünk ma. Az emlékezés napja van.

Szavainkban és tetteinkben találkoznia kell a múltnak és a jövőnek. Minden szívdobbanásunk egy-egy spontán ima, ami az élet szentségéről és fenségéről szól.

Bármerre is járunk, a világ legnagyobb zsinagógájában sétálunk, hiszen a lelkek százezrei, milliói imádkoznak velünk, a mi ajkainkról. Ennek a templomnak az Örökkévalónál van a teteje.

Az emlékezés és a folytonosság megemelő pillanatában, életünk minden percében gyermeki hűséggel és ragaszkodással elevenítsük meg apáink és anyáink emlékét! Ismerősökét és ismeretlenekét.

Őrizzük méltó módon és adjuk tovább az eljövendőnek! Ez a dolgunk!

Kedves Olvasók, Dina Wardi „Emlékmécsesek” c. könyvében idézi az alábbiakat egy túlélővel folytatott beszélgetéséből:

„Néhány nappal később – mondja Lea –, amikor megérkeztünk a megsemmisítő táborba, már nem ismertük többé a félelmet, már mindenfajta logikus rendszer nélkül büntettek bennünket, már elvesztettük képzeletünket és álmainkat, összes illúziónkat – valódi robotokká váltunk. Már nem volt múltunk és nem volt jövőnk, már nem voltak emlékeink az előző jó életünkről, mivel elmerültünk önmagunkba és közvetlen környezetünkbe csak azért, hogy tovább vonszolhassuk életünket pillanatról pillanatra, napról napra. Már nem akartunk semmit. Nem éreztünk semmit. Remény, emberi értékek – mindez végtelenül különösnek látszott. A puszta énünket is csak nagy nehézségek árán tudtuk megőrizni.”

1945 január 17-én felszabadult a budapesti gettó, ám a holokauszt megmutatta, mivé fajulhat az ember.

Megmutatta, hogy bármivé!

Megmutatta, hogy az ember mindenre képes a másik emberrel való viszonyában.

Megmutatta, hogy  az emberben, mint „teremtményben” nincs semmilyen genetikailag kódolt gátja annak, hogy más embereket tömegesen elpusztítson vagy „csak” közönyössé váljon más emberek elpusztítása, megkínzása, fájdalma iránt.

Kedves Olvasó! A honlap szerkesztője arra kért, hogy egy írással emlékezzek meg a gettó felszabadításáról.Az emlékezés számomra azt (is) jelenti,hogy a holokauszt után mindannyiunk kötelességévé vált a történelmünk szégyenletes eseményei közé helyezni minden fajgyűlölő szót vagy tettet, bárki is mondaná. Senki sem mondhatja, hogy nem volt köze hozzá, hiszen a teljes magyar közigazgatás szolgaian és közönyösen dolgozott ártatlan emberek kifosztásán, megalázásán és elhurcolásán, a történelem legdöbbenetesebb, legvalószínűtlenebb eseménysorának, a holokauszt végrehajtásán.

Fontos, hogy megértsük, belássuk, felfogjuk, hogy a holokauszt mindannyiunk történelme, az egyetemes emberi történelem része, szégyene, morális mélypontja. Ennek a megértésének hiánya vagy akárcsak redukciója a holokauszt megismétlődése lehetőségének akaratlan melegágya. Soha többé nem ismétlődhet meg! Arra kell felszólítanunk minden embert, hogy ítélje el az intolerancia megnyilvánulásait, a fajgyűlöletre uszítást, a zaklatást, a faji erőszak minden megnyilvánulását és fenntartás nélkül ítélje el az antiszemitizmusból fakadó minden cselekedetet.

„Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitátiót mint a XIX. század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” írta Kossuth Lajos.

Vajon ma is emlékeztünk Kossuth szavaira?

Soha többé nem engedhetjük meg, hogy egyetlen vallási vagy etnikai kisebbséget akár csak verbális erőszak, fenyegetés érjen. A múltra nem az önkínzás vagy a bosszú kedvéért kell emlékezni, hanem azért, hogy meg lehessen akadályozni az embertelenség bármilyen formájának a visszatérését.

„A politika felelőssége az, hogy sem egyének, sem népcsoportok közvetlen léthelyzete vagy érdeke ne kényszerítsen vagy csábítson senkit más egyének és népcsoportok létfeltételeinek elvételére, de még csak megkurtítására sem!” írta le a holokauszt túlélő Lóránd Ferenc még 2001-ben a Pedagógiai Szemlében.

Bár a politika a kompromisszumok művészete, a holokauszt olyan kérdés, amiben nem ismerhetünk alkut.

Emlékeznünk kell!

A tudás alapja pedig az emlékezés. Meg kell emlékezni az ártatlan áldozatokról, és egyértelműen elutasítani a kirekesztés, a rasszizmus minden formáját!

A Tóra egyik legfontosabb mondata: „mondd el őket újra meg újra a gyermekeidnek, és beszélj róluk!”

Ezt kell tennünk!

Megtörtént. Visszavonhatatlanul. Történelemmé vált mindaz, ami 1944-45-ben családok személyes tragédiája volt. De a miénk így is, a mi történelmünk, az egész emberiségé, elfelejthetetlenül és meggyógyíthatatlanul.

Legyen mindenkinek mementóként Habsburg Ottó 2 mondata: „A magyar történelem pedig azt tanítja, hogy a magyarság a kezdet kezdetén befogadta az idegeneket – gondoljunk csak Szent István Intelmeire Imre fiához –, sőt nélkülük nem lett volna esélye túlélni a történelem zivatarait. Hol asszimilálta, hol integrálta a más nyelvet beszélőket, a másképp imádkozókat, de nélkülük mérhetetlenül szegényebb lenne.”

Ez az én emlékezésem, a mi közös magyar-zsidó emlékezésünk!

A szerző Radnóti Zoltán zsidó rabbi.