MP: NO COMMENT! 2019, BUDAPEST

(Budapest önkormányzatainak jelenlegi és következő vezetői!

Mit tesztek a fizikai erőszakban is megnyilvánuló gyűlölködés ellen ellen?)

 

Rézműves Benjámin  Dániel  bejegyzése Facebook-n 2019-09-10:

Tegnap késő délután a budapesti Árkád előtt két kopasz férfi megtámadott engem, és a terhes feleségemet. Heves és agresszív hanggal kiabáltak ránk: “Mocskos arab bevándorlók vagytok, húzzál el a terhes asszonyoddal, mert csak szaporodni tudtok!!!”
Én kezemmel próbáltam védeni a mellettem remegő, síró terhes feleségemet, majd a pillanat törtrésze alatt belefejelt a szemem fölé.
Ahogy a szememhez kaptam, meghőköltem a vérnek látványától. Abszurdnak tűnt minden…
Budapesten, késő délután azért vernek meg, mert feltehetőleg arabnak nézel ki, vagy barnább a bőröd? …

A valódi tettestársakat; a gyűlöletet és félelmet sajnos nem lehet a joggal visszatartani. Az évi több száz milliárd forintból működő folytonos kormányzati gyűlölet-propaganda kinyitott egy olyan szelencét, ami a valóságra betegesen nemet mondó, önmaga szerencsétlen sorsáért folyton másokat okoló tömegnek hívunk.

Magyarország nagyon rossz útra tévedt.
A félelmekben nincs szabadság.

 

 

Egy elárult nép elmélete

Rézműves Benjámin  Dániel cikke Mérce-n 2019-04-24

A harmadik magyar köztársaság politikai elitje kevés dologban tudott konszenzusra jutni, aminek a leglátványosabb, társadalmi kimenetele a romák helyzete. A rendszerváltás óta számos elhibázott, elhamarkodott döntést lehetne felsorolni a mindenkori kormányok ellen. Vegyük górcső alá Magyarország lakosságának tíz százalékát érintő, 2010 utáni rossz döntések halmazát.

A 2010 után történő politikai elitcserétől sokan változást reméltek, de 9 év távlatából elmondható, hogy inkább negatív előjelet mutat a kormányzat hatékonysága. A ,,fülkeforradalom” erős legitimációt adott a Fidesz-KDNP-nek, ami jelentős előrelépést jelenthetett volna a roma közösségek sanyarú társadalmi, gazdasági, oktatási és egészségügyi mutatóinak megváltoztatására.

A kormány a szociális háló drasztikus leépítésével, a tankötelezettség 16 évre való leszállításával , az intézményi szinten dupla normatíváért szegregáló egyházi iskolákkal, illetve a szegregátumok fel nem számolásával konzerválja a nyomort egymillió polgárának.

A problémamegoldás helyett a problémahalogatás lett az új irány. Az EU reintegrációs pénzek nem a magyar vállalkozók, és a lehulló morzsákért harcoló cigány slepp feltőkésitésére szolgálnának, hanem arra, hogy megteremtődjenek a lehetőségek, amelyekkel az egyén változtatni tud beleszületett negatív helyzetén. Kétezertől kezdve növekedett a kapcsolati homofília, amely az azonos állásponton lévő felek egymáshoz közeledéséhez és gazdasági értelemben kvázi kizárólagos együttműködéséhez vezetett. Ezek mentén alakultak ki az olyan politikai rések, ahol a cégek nem működnek együtt a másik oldallal. A hálózatba szerveződő korrupció a közbeszerzések baráti oldalra való lepasszolása mentén jött létre, itt a vagyonos elit réteg húz hasznot.

A romák problémáiról már eposzi mértékű tanulmányok, konferenciák, stratégiák születtek, de ezeknek semmilyen ráhatása nincs a romák előrelépésére.

A kormányzati propangadában sokszor hallott „közmunkaprogram” csupán a munkanélküliség statisztikai csinosítására való, illetve a vidék Magyarországának a társadalmi refeudalizációjának a megteremtésére. Az „unortodox”, illiberális társadalompolitika képtelen a szociális hátrányok kiigazítására, sőt ennek a világnézetnek az esszenciális pontja az a libertárius érvelés, amely a hasznos versus haszontalan ember tipológiáját használja. Természetesen az orbáni illiberális felfogás ennek egy primitívebb módszerével dolgozik. Ugye jól emlékszünk Lázár János elhíresült mondatára: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”?

Paradoxnak tűnik, hogy ez a fajta szegényellenes retorika jól működik egy olyan országban, ahol a társadalom 40%-a létminimum alatt él.

Ennek politikai értelmezése az, hogy a politikai kultúrában hiányzó elem a részvételi társadalmi attitűd, ezért az állampolgár nem gyakorol kontrollt a közbeszédre. A hatalom birtokosaival szemben megnyilvánuló értékhiányos viselkedéskultúra nem eredményez közösségi problémaérzékelést, így sérül a polgárok egyéni autonómiájuknak az érvényesítési lehetősége, illetve védtelenebbé válnak a hatalom manipulációjával szemben.

A magyarországi romáknak ebből a szempontból hatványozottabban sérül mind a közösségi, mind a személyes önállósága, mert a gyűlöletpolitikának egyrészt tárgyai, másrészt a büntetés-végrehajtásban való felülreprezentáltságuk miatt visszacsatolásai is.

Némely extrém jobboldali politikai csoportosulások így tudják a „cigánybűnözés” kriminalisztikai-kommunikációs panelét erős demagógiába ágyazva politikai profittá alakítani (ld.: 2009-2015 között Jobbik, 2018-tól Mi Hazánk Mozgalom).

De a Fidesz-KDNP sem szerénykedik, ha a választóinak kell bizonyítania a cigányellenességét.

Nem olyan régen Kormosné Szombati Márta szolnoki fideszes önkormányzati képviselő arról beszélt, hogy a romák törzsi életmódjuk miatt képtelenek az integrációra, vagy Pócs János országgyűlési képviselő „kazánban a cigány” videóját is felhozhatjuk, amelyek alapján a józanabb polgároknál ők inkább minősülnek erkölcsi hulláknak, mintsem a morális minimumot tisztelő köztisztviselőknek.

Elmondható, hogy a politikai elit és a cigányok rendszerképeben számos olyan változó hiányzik, amely a rendszer mozdulatlanságát az inkluzivitás irányába tudná mozdítani. Ilyen esetekben kell a szociológiához fordulni, hiszen a miértekre és hogyanokra választ tud adni.

A hiányzó változók közül az egyik az oktatás szakmai differenciálatlansága, hiszen a cigány gyerekek szociális hátrányait az SNI (sajátos nevelési igény) eszközrendszerével reagálja le, így elveszi az esélyt a roma gyerekektől a mobilizációra. Az oktatási rendszer impotens működése viszont nem csak a roma diákok elé állít akadályokat, hanem alapvetően a társadalom alsóbb osztályaiban élő családok gyerekei elé is, aminek a következményeit hamarosan tapasztalni fogjuk a gazdaság és a társadalom predikatív viszonyában.

Egyre többen zuhannak ki funkcionális analfabétaként az oktatási rendszerből, és hacsak nem Európa összeszerelő üzemévé válása hazánk középtavú célja, akkor egyre sürgetőbbé válik az oktatás újragondolása.

A másik hiányzó változó pedig a társadalmi szolidaritás, a kölcsönös társadalmi függőség, hiszen ezek hiánya teszi a romaproblémát társadalmi-strukturális kérdéssé, amit lehet az újraelosztás, vagy éppen egy erősebb szociális háló kiépítésével kezelni.

Az egyik használható modell a probléma megértésének kibontásához V.W. Turner angol antropológus koncepciója. Turner funkcionális osztályokból indul ki, így négy kategóriát állít fel:

  1. felül lévők-privilegizáltak: a hatalom birtokosai.
  2. belül lévők-integráltak: dolgozók.
  3. küszöbkategória-liminálisok : akik kint is, bent is vannak (értelmiségiek).
  4. kivül lévők: akik a peremre szorultak.

Ebben a modellben Magyarország 40%-a a ,,kívül lévők” csoportjában helyezkedik el, amit súlyosbít, hogy a társadalomban a folyamatok körkörösen zárulnak, így a zárt társadalom autarkiája gátat szab az erőforrások egyenlő elosztásának.

Úgy vélem, hogy a cigány-, és szegényellenességet egyik részben fenntartó, rosszul működő újraelosztási rendszer mellett ugyanennyire fontos az a társadalomszervező elv, amely nálunk Magyarországon zsákutcára futott: a nacionalizmus. A nemzet polgári fogalma radikálisan különbözik a feudális nemzettől: a Fidesz ,,nemzet-koncepciója„ inkább mutat hasonlóságot a feudalizmushoz kötött értelmezéssel, mint a polgárival.

Kelet-Közép Európa egyik sarkalatos problémája, hogy hiányoznak a polgári együttműködést elősegítő és a szélsőséges egyenlőtlenséget mérsékelni képes források.

Az integrációhoz ugyanis nem elég a piacgazdaság kiépülése – a társadalmi csoportérdekek artikulálásának lehetősége, az ehhez érdemes csatornák biztosítása, a többpártrendszerre épülő demokrácia is szükséges elemek.

A társadalmi szolidaritás pedig a szélsőséges vagyoni osztályokra való szétszakadás megállítása miatt fontos. A szolidaritás kialakulását akár kényszerből is megvalósíthatják az eltérő egzisztenciális helyzetben lévő társadalmi csoportok, ámbár a hosszútávú érdekek által vezérelt, konszenzusos együttműködés a legkívánatosabb formája. Az egymásra utaltság, az úgynevezett mechanikus szolidaritás elsősorban a családokra jellemző, de ezek a kölcsönös segítségnyújtások ki kell, hogy terjedjenek, ha mást nem, a szűkebb lakóhelyi közösségekre, így kialakítva egy közösségi normát.

Három évtizeddel ezelőtt volt a „rendszerváltás”. Ez a feladat már akkor is világos volt. A társadalom jelentős része nem akarta tudomásul venni a feladat nagyságát, hinni akart a csodában, amely egyszer csak megteremti majd a „nyugat-európai szintű” életet: a politika hozzá is fogott, de valahol a közepén megállt. Megvalósult a politikai átalakulás, megvalósult kereteit tekintve a gazdasági transzformáció, de társadalmi-kulturális értelemben maradt a régi, elavult szerkezet és nem valósultak meg a nagy társadalmi mechanizmusok reformjai. Ezek nélkül azonban sem a társadalom, sem a gazdaság nem tud megújulni.

A kérdés nyitott: megújulunk a jövő sikeréért, vagy megalkuszunk a múltunk rabjaként? 

( A szerző szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója. Főbb érdeklődései: kisebbségpolitika, roma politikai reprezentáció, társadalmi interszekcionalitás.)

Kiváncsi vagy mások véleményére, vagy neked van javaslatod , véleményed? Itt beszélgethetünk:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai…1931.-ből ELEK ARTÚR

 

A TORONYSZOBA.

(megjelent az író Álarcosmenet című kötetében, a NYUGAT Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság gondozásában,1913.-ban)

 

I.

Nyolc éve múlt, hogy hirét se hallottam, amikor egy őszi napon levelét vettem gyermekkori barátomnak, Orzó Bálintnak. Mindössze néhány sor volt az írása:

– Csodálkozol rajta, úgy-e, hogy jelentkezem. De megkivántalak, látni akarnálak, beszélgetni szeretnék veled. Régen szorítottam meg a kezedet, pedig te vagy a legrégibb barátom. Az jutott az eszembe, hogy meghívlak ide hozzám egy hétre, kettőre, ameddig jól esik. Ideje is már, hogy meglátogasd gyermekkori emlékeidet, a sírjaidat, az öregtornyot. Emlékszel-e még az öregtoronyra? Hát a vérszerződésünkre? Tudod-e, hogy láttam a toronyszobát, megfordultam benne, ismerem a titkát? Nevethetsz rajta, de a mende-monda igazat beszélt: mikor bementem, barna volt még a hajam, amire kijöttem belőle, fehér egészen. Nevetni való dolog, mi? Azóta én vagyok a falu legöregebb örege. Még Hólyag apó is – sohase hal meg az öreg, ma is friss erővel rángatja a harangkötelet – bátyámuramnak szólít. Már csak ezért is gyere el okvetetlen. Kocsira, fórspontra gondom lesz. Áldjon meg az Isten!

Gondolkodóba ejtett a levél: valami nem tetszett a hangjában. De nem sokat tanakodtam, hanem vasútra ültem, mert a levél, mint egy jól ismert kéz, amely benyúl az ablakon és félrehúzza a függönyt, egy rántással föltakarta az elfeledett éveket, a gyermekségem, az ifjúkorom idejét. Amiközben a vasút szaladt velem hegyes-völgyes hazám felé, rendre fölébredezett bennem a sok szendergő emlék. Vitt-vitt a vasút a hegyek közé, amiken túl szétterült és kisímult a világ és a szepesi fennsík nyújtózkodott, annak szögletében a szűk kis völgy bújt meg, benne az én rejtőzködő kicsi falum. Őrt áll-e még a völgyecske szája előtt az Orzók vén kastélya, meg az öregtorony? A kicsi völgy egyik faházában nevelkedtem én, a mohos tetejű vén kastélyban lett ember Orzó Bálintból. A falusi oskolában együtt tanultuk meg a betűvetést, ott lettünk jó barátokká. Aztán megnyílt előttem a kastély is, a csodák birodalma s a messze elnyúló park, amelyben olyan furcsa szép virágok nyíltak. Nehéz régi épület volt a kastély, az esztendők nagyon rákönyököltek, megroskadt kissé alattuk, búbos teteje belapult, homlokának cifra kis kőormocskái letöredeztek. Az Orzó-nemzetség hajdanában földesura volt az egész vidéknek, tizennyolc falu népe törte neki robotba a földet s mind övé volt a rozs, a zab, a hajdina, ami messze határban termett. A nagy hatalom azóta megfogyatkozott, meg a vagyon is, bár maradt ebből is, abból is nehány nemzedéknek való. Bálint apját jó gazdának becsülték a környéken. Ahogy rágondoltam, egyszeriben megjelent emlékemben az alakja. Szikár, magas férfi volt, csupa csont és ideg. Korán megőszült fejét mintha gerebennel tépázta volna meg valami vad vihar: csomónyi hiányosságok voltak benne, irtások a bozontos rengetegben. Soha én oly aránylag fiatal ember arcán annyi barázdát, annyi egymásba futó gyürődést nem láttam. De a viharvájta arcot megfiatalította a fekete karikába foglalt kékesszürke szem, amely hidegen, elszántan nézett bele az emberekbe. A felesége fiatalon halt el mellőle – Bálint még gyermek volt akkor – s a fájdalom, úgy beszélték, nagyon megváltoztatta Bálint apját. Kerülte az embereket, vendéget attól fogva ritkán látott, igaz, hogy olyankor egy hétig is cigánytól, énekszótól volt hangos a kastély. Egyetlen szenvedélye a lovaglás lett; fekete paripáján beszáguldozta a síkot, patak, hegy meg nem állította; roppant merész lovas volt. Félelmetes hire kelt lassanként a nép között, akár a mesebeli fekete lovagnak, aki nem leli nyugtát a földön. Magam is láttam nem egyszer messziről, amint tajtékos paripáján belerohant a szélbe, porba, versenyt vágtatott velük, azután széjjel oszlott, beléjük mosódott az alakja. Néha napok multán került haza még megtépázottabban, még sápadtabban. Szilaj kalandozásaira a fiát is szerette elvinni. Bálint azután sokat mesélt az apja istenkisértő vakmerőségéről.

Sok minden csodás holmi izgatta a mi gyermeki képzeletünket, de semmi sem annyira, mint az az ócska torony, amely nehány lépésnyire állt a kastélytól, nehézkesen, elöregedve. Ormótlan négyszögü kőtorony volt, kicsorbult végébe zsindelyes sisakot nyomott egyszer valamelyik Orzó. Ebből a vén bagolyfészekből rajzottak ki a környék legendái. Régi mondák jártak róla szájról-szájra, borzongatós történetek. Beszélték, hogy van egy titkos szobája, abba bejárata senki másnak nincsen, csak az Orzó-nemzetség fejének. Valami nehéz nagy titkot őriz a toronyszobában, amit senkinek sem szabad látnia. De ha elsőszülött fia megnövekszik és nagykorú lesz, akkor az apja megmutatja neki a titkot. És mindig úgy volt még, hogy a fiatalember megőszülve jött ki a szobából.

Hogy mi a toronyszoba titka, arról nagyon sok magyarázat járta. Az egyik szerint valamelyik Orzó egyszer oda zárta be ellenségeit s addig koplaltatta őket, amig a szerencsétlenek egymást ették meg halálos kínjukban. A másik szerint Orzó Kelemen annak a szobának falába vakoltatta be hűtelen hitvesét, Olaszi Krisztinát; azóta is minden éjjel sírás hallatszik a toronyból. Megint másik szerint minden száz esztendőben egyszer kutyafejű gyermek születik az Orzók nemzetségében és a kis szörnyetegnek ott kell elpusztulnia a toronyszobában, nehogy megcsúfolja a nemzetségét. Beszélték azután, hogy a hirhedett Orzó Menyhárt, aki Rudolf király idejében uralkodott a kastélyban, a toronyszobában kockázott egyszer a szomszéd várúrral, Szamolnoky Boldizsárral. Hétfőn fogtak a játékba s egy álló hétig kockáztak és ittak, amignem rájuk virradt a szent vasárnap. Akkor bezörgetett az ajtón Orzó Menyhárt gyóntató papja és a lelkére beszélt a két játékosnak. Arra kérte őket, hagynák abba a kockázást, mert szent vasárnap vagyon és minden igaz lélek a templomban dicséri az Urat. De Menyhárt úr rácsapott az asztalra, hogy táncra keltek rajta a boroskupák:

– Ha ítélet napjáig itt ülünk, akkor is végigjátsszuk ezt a játékot!

Alig hangzott el a fogadkozása, valahonnan a földből vagy a falból megszólalt egy rettentő hang: »Hát szavatok szerint légyen, bűnös két lélek. Az ítélet napjáig itt üljetek és játsszátok játékotokat!«

És attól a naptól fogva minden éjjel csörög a kocka a toronyszobában és játszik kakaskukorékolásig a két elkárhozott lélek.

A toronyszoba titka nem hagyott nyugton minket. Örökké abban törtük a fejünket, hogy miképpen járhatnánk a végére. Százféle kalandos tervet is kieszeltünk. De a toronyba bejutni lehetetlenség volt, mert vaspántos tölgyfa-kapuját nehéz keresztrudak szorították a falhoz. Az ablaknyilásai is túlontúl magasan voltak nekünk. Be kellett érnünk azzal, ha egy-egy jól ellódított kövünkkel betaláltunk az ablaknyíláson. Az ilyesmi már valóságos siker-számba ment, mert rendszerint kizavartunk vele vackából egy-egy megriadt denevért. Nekem támadt végre az az ötletem, hogy legjobb lenne tán, ha Bálint az apjától tudakolná meg, mi a toronyszoba titka. Az Orzó-nemzetségnek ő a feje, ki tudhatna bizonyosat, ha nem ő. De Bálint huzódozott a feladattól, tudta, hogy az apja nem szereti az éretlen tréfát. Egyszer mégis megkockáztatta a kérdést. Meg is bánta nagyon, mert az öregebbik Orzó mód nélkül felindult rajta, leszidta a fiát, hogy dajkamesékre fülel, holott tudhatná, hogy az öregtoronyban korhadt belül minden, lépcső, padozat leszakadna az ember alatt, azért szögeztette be az ajtaját.

Jó ideig szóba sem került ezután közöttünk a torony, mert Bálintnak igen zokon esett az apja feddése. De a kiváncsiság azért egyre dolgozott bennünk s egy este Bálint ünnepélyesen megfogadta, hogy amint nagykorú lesz és belenézett a toronyszobába, a világ végéről is hazahív és beavat a titokba. Hogy annál is ünnepélyesebb színe legyen a fogadalomnak, elkereszteltük vérszerződésnek.

Ezzel a fogadkozással váltunk el, amikor engem a kollégiumba küldtek szüleim diáknak, Bálint mellé nevelőt fogadott az apja s otthon tartotta a kastélyban. Most már csak a nagy vakációban láthattuk egymást, és én évről-évre jobban csodálkoztam rajta, mennyire megférfiasodott Bálint, mennyire tágult az öntudata, mennyire meggyarapodott a tudománya. Csodálatos hirtelenséggel fejlődött büszke, bátor férfivá, aki alig győzi végigvárni, hogy emberré nőjjön és nekimehessen az életnek. A tehetsége szinte korlátlan volt, minden tudomány, minden művészet érdekelte, valamennyiben járatos volt, de lovas, vadász is alig akadt hozzáfogható. Nagy embernek, híres embernek szánta mindenki, aki ösmerte. Ő maga is annak készült s amikor évek multán az apja külföldi egyetemekre küldte és ő bucsuzásul megszorította a kezemet, abban a szorításban benne volt az egész büszke magabizalma.

Attól fogva nem láttam. Az öregeim elhaltak és én eltemettem őket a hegyoldali kicsi temetőben. Engem meg magába szívott a főváros. Csak levélben érintkeztünk egymással. Az első esztendőkben sűrün leveleztünk, aztán mindinkább gyéren. Az öregtoronyról meg is feledkeztünk szépen és a vérszerződés se jutott eszünkbe, amikor Bálint nagykorúvá lett. Különben is épp abban az esztendőben temette el édesapját. A halál híre megrendített, de nem mozdulhattam akkoriban a helyemből, és levelet küldtem magam helyett a temetésre. Azóta nyolc esztendő múlt el.

Mire emlékeim végére értem, megállt a vonat a kis állomáson, onnan jó hat órányira volt váltott lóval a szülőfalum. Kocsi várt az állomáson, és a két jó pej vágtatva indult neki az útnak. A rozs- és zabtáblák elmaradoztak s az út emelkedésnek indult. Aztán megpillantottam a völgy sötétlő száját és előtte a magaslaton az Orzó-kastélyt. Mögötte, a sárgás szinű alkonyatra, mint üvegablakra a lehellet, úgy rajzolódott rá a Magas-Tátra kopott, sivatag-fehér csúcsainak képe. Sziklák, cserjék között csavargott az út. Nagy hallgatásomat a kocsis zavarta meg. Hátra fordult és ostorával visszamutatott a földek felé. Porfelhő emelkedett arra, és hogy jobban kinyitottam a szememet, egy vágtató lovast pillantottam meg igen messze, porba, ködbe veszve.

– Ahol ni a tekintetes úr, – magyarázta a kocsis. – Megkésett, úgy tetszik, – most lóhalálában igyekezik hazafelé.

Elámulva néztem a lovas felé. A kocsis elébem sietett a magyarázattal.

– Amióta az öreg tekintetes úr meghalt, nincsen nyugta. Örökké lovon van, halálra hajszolja a szegény párákat.

Még egy-két forduló, azután feltünt egészen közelről az öregtorony, mellette a kastély, előtte a nagy zöld kert, a nagy kőoszlopos fehérrácsos kerítés. A kapu tárva várta a vendéget, és alig hogy befordult rajta a kocsim, jöttek elébem a házbeliek. Csupa új ember, mind szíves, becsületes arc. A tiszttartó lesegített a kocsiról és mentegetően mondta, hogy a ház gazdája nincsen honn, de éppen várják haza, rossz néven ne vegyem. Alig értem föl a széles kőlépcsőn a kastély elején épült terraszra, amikor valaki elrikkantotta magát, hogy ott jön vágtatvást a tekintetes úr. Jött is csorgó tajtéktól fehér paripáján a lovas, akit az imént még messze láttam. Rámeresztettem a szememet, mint aki kisértetet lát. Mert az a szikár, magas férfi, aki a lovat megülte, szakasztott mása volt a néhai való öreg Orzónak: ugyanaz a megtépázott hajú és szakállú fej, ugyanaz a sürűre barázdált arc, ugyanaz a kemény nézésű hideg szürke szem. A haja, a szakálla is majd olyan fehér volt, mint az apjáé.

Vágtatva jött be a kapun, a lépcső előtt hirtelen nagyot rántott a kantáron és a következő pillanatban már lenn volt a földön, a terraszon termett, izmos két karjába kapott. Szilaj hévvel vitt be a kastélyba és közben csak úgy ontotta a kérdéseket, amikre nem válaszolhattam az újabb, meg újabb kérdések miatt. Azzal betuszkolt a vendégszobába és kijelentette, hogy ad tizenöt percet, annyi elég lesz, hogy rendbe szedjem magamat, akkor bejön értem. Le sem járt a határidő, amikor jött már mint a fergeteg, karon fogott és hurcolt be az ebédlőterembe. Ott égett már gyertya, csillár, lámpa, az asztal fényesre volt megterítve, rajta egész ármádia borospalack.

Asztalnál megint csak ő beszélt. Idegesen, el-elharapva a szót, kérdezett és maga felelt a kérdéseire, közben harsányakat kacagott. Mikor az italra került a sor, intett egy cselédnek, s arra bevonult öt szál cigány. Bálint meglátta arcomon a meglepődést, és félig mentegetődzve mondta:

– A te tiszteletedre hozattam el őket Iglóról. Hadd szóljon a zene, hadd folyjon a bor, úgy is ki tudja, mikor látjuk egymást megint!

Egy ideig beszélt még, azután elhallgatott és tenyerébe fogta a fejét. A cigány húzta a réges-régi hallgatókat, amikre kikelt sírjából minden régimódi ruhás halottam és elébem tipegtek ócska családi képeim alakjai. Bálint fel-felnézett, töltött a pohárba, koccintott s arra megint búsulásnak adta fejét. Hajnalodott már-már s a cigány még egyre húzta. Végre is én álltam föl, mert undorodtam már a bor szagától és émelyített a muzsika. Bálint elkisért a szobámig, a küszöbön megrázta kezemet.

– Nagyot aludj, pajtás! – biztatott hangos szóval, azzal ment vissza nehéz léptekkel.

Agyamban sokára jött álom a szememre.

– Mért nem hagyott szóhoz jutni egész éjjel? – kérdeztem magamtól. – Zenébe, borba, kérdésbe, kacagásba mért fojtotta szavamat?…

 

II.

Négy napig szólt a zene, folyt a bor. Mint egy megbomlott ördög, úgy vitt magával Bálint bele a vidámságba, a szomorúságba, a fejfájdító és megzsibbasztó feledésbe. De negyednapra felocsúdtam a mámorból. Megkeménykedtem.

– Nem kell az italod, nem kell a muzsikád! Elég volt a feledkezés, én emlékezni akarok!

Bálint rám nézett, belém ásta hideg tekintetét.

– Lesz benne módod bőven – mondta lassan és gúnyosan. – Hisz azért híttalak.

– Akkor hát gyerünk az öregtoronyba, hadd nézem meg a titkos szobát.

Bálint felkacagott:

– Minek? Nincsen abban semmi. Beszögeztettem a kapuját, mert korhadt benne lépcső, gerenda, veszedelem ott a járás.

– De te megfordultál benne? Azt írtad, hogy jártál benne.

– Tréfa volt, lóvá tettelek. Ha emlékezni akarsz, hát gyere, elmegyünk a faluba, fölkapaszkodunk a fenyvesbe, megnézzük gyermekkori játszóhelyeinket.

Fölkerekedtünk, és napok teltek el azzal, hogy elmentünk minden gyermekkori kedves helyünkre. Szótlanul jártunk meg hegyet-völgyet. Egyszer egy alkonyatkor benyitottunk a hegyoldali temető kis rácsoskapuján. Bálint karon fogott és magához húzott. Meggörnyedve, lehajtott fővel járkáltunk lassan a sírok között.

– Itt feküsznek az öregeid, – mondta Bálint, amikor egy fejfával megtűzdelt virágos sírhalom elé értünk. – Látod úgy-e, gondjukat viselem. Hiszen majd úgy szerettek, mint téged, a fiokat.

– Most pedig – szólt kis vártatva – gyerünk az enyimhez. Ott fönn ásattam neki sírt, legfölül; ott egymaga van. Nem temettettem a kriptába. Kiragadtam a nemzetségebeliek közül. Nem akartam, hogy teste az Orzók között nyugodjék!

A hangjára fölnéztem; az arcán kerestem szavainak értelmét. Összeszorított állkapcsa kinyomódott az arcán, a szeme különös fénynyel világított.

Nehéz kőlap volt Bálint apjának a sírja. Sokáig álltunk előtte szótlanul.

– Alszik-e vajjon? – mondta végre Bálint. – Amig élt, olyan nehéz álmú volt szegény.

Esteledett. Gyenge harangszó hallatszott.

Bálint vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt:

– Tudod-e, – mondta rekedten – tudod-e, hogyan halt meg az apám? Megölte magát.

Megdöbbenve néztem reá. Szólni akartam, kérdezni. De ő megrázta a fejét és kézen fogott.

– Gyerünk – mondta kurtán.

Haza indultunk. Mikor az öreg torony elé értünk, Bálint valami furcsa gúnyosan nézett végig rajta, azzal ment odább, be a kastélyba. Végighaladtunk a homályos, ódonillatos szobákon. Egy tágas, nagy teremben megálltunk.

– Ez volt az apám kedves szobája, itt dolgozott, itt halt meg, – mondta Bálint.

Sötét, félelmetes képek lógtak a falakon, régi nehéz butorok voltak szana-szét, megfakult aranyozású zsöllyék, amelyeknek szinefeledt virágos selyme összegyürődött. Csupa réges-régi holmi, amik néma vén cselédek módjára tartogatták magukban a kastély emlékeit.

Bálint világot gyujtatott és öles léptekkel méregette a szobát. Egyszerre megállt és belenézett merően a szemembe.

– Emlékszel-e még az apámra? – kérdezte.

Hogyne. Hiszen ahogy ránéztem, mintha az édesapját láttam volna. Ugyanaz a szálas, csontos termet, amelyről hús, izom lehámlott. A kabátujján keresztül is ráéreztem karján a kitakaródzott, csupasz idegekre.

– Hát azt tudod-e, hogy kicsodám volt nekem az apám? – mondta lassan Bálint. – Emlékszel-e még nagy önbizalmamra, a magamhoz való hitemre, az erőm tudatára? Mind ő sugallta belém. Mikor elmentem külföldre és négy esztendeig idegenek közt forgolódtam és megfürödtem az életben, a szemem akkor is mindig csak rajta függött. Úgy vigyázott a lépteimre messziről is, mint amikor járni tanított. Megkivánta, hogy hosszú levelekben számoljak be neki minden gondolatomról. A nagy tervek, a nekikészülések kora volt az. Más ember meghatottan emlékezik életének erre a részére, én gyűlölettel. Száz nagy dologra készültem, el tudnám beszélni apróra, hogy mi minden foglalkoztatott. De minek? Semmi sem valósult meg belőlük. De még akkor nagyon bíztam magamhoz és mindig csak előre gondoltam. Sürűn írtam az apámnak és lehetetlen, hogy a magabizalmam benne ne lett volna a leveleimben. Az apám mégis józan, szűkszavú levelekkel válaszolt. Levelei egyre kurtábbak lettek. Egyszer csak elfogytak. Ekkor nyugtalanság fogott cl, és hazajöttem. Megdöbbenve láttam, mennyire megöregedett az apám a négy esztendő alatt. Mennyire meggörbedt, milyen fáradt lett a járása. A szavát mind ritkábban hallottam most már. Néha napok elmúltak úgy, hogy két szót nem váltottunk egymással. Hogyan, mivel töltöttem az időmet, magam se tudom. Emlékszem rá, hogy minden milyen kicsinynek tetszett magam körül. A templom tornya, a Tátra csúcsai, mind törpeségnek látszottak, amikor arra gondoltam, hogy mekkorákat cselekszem majd én. Azt hittem, hogy tervezgetek és cselekedni készülök, pedig csak álmodoztam. Én magam észre se vettem. De amikor az apámnak szóba hoztam terveimet és ránéztem az arcára, valami bizalmatlan, szinte ellenséges kifejezés fogadott rajta, amitől megálltak ajkamon a szavak. És valahányszor terveimre gondoltam, mindig apámnak arcát láttam s rajta azt az idegen, azt a titokzatos kifejezést. Emlékezhetel rá, sokszor beszéltünk róla: titkok között serdültem föl. Már mint gyermek megéreztem, hogy házunkban, az életünkben valami titok lappang. Az anyámra, aki fiatalon halt meg, úgy emlékszem mint egy bús árnyékra. Az apámat mindig bámultam és tiszteltem, de igazi meghittje sohase voltam. Tudtam, hogy szeret, de valahogy rejtve, sejtve mindig úgy éreztem, mintha nem magamért szeretne, mintha olyasvalamit szeretne bennem, ami nem én vagyok. Soha mosolyogni nem láttam. Néha oly zordon volt, hogy féltem tőle, máskor meg szilaj, duhaj. Nem értettem. De mennél öregebb lettem, annál inkább éreztem, hogy a lelke fenekén valami nagyon keserű, valami nagyon szomorú titok csirázik. És nőtt, terebélyesedett benne, kihajtott belőle és bekúszta az egész kastélyt, lassanként elfogta a nap világát, felszívta a levegőt és elsötétítette minden ember szivét. És egyszerre csak fölébredtem álmaimból. És megrettenve néztem körül. Mi az – kérdeztem magamtól – hogy ily tétlenül ülök itt, holott vágtatva múlnak a napok. Holott minden izmom feszül és tele vagyok a cselekvés vágyával? Mi az, hogy minden elhatározásom mögött mint baljóslatú kérdőjelet látom az apám arcát. Megújultak emlékemben a régi mondák, amiket együtt hallgattunk gyermekkorunkban és lassanként rögeszmévé állt össze bennem az a gondolat, hogy apámnak, a kastélynak, a nemzetségemnek titka, a végzetes nagy titok a toronyszobába van elzárva. Attól fogva a naptárt néztem örökké s kémleltem az idő múlását az órán. És mikor huszonnegyedszer kelt föl az a nap, amely születésemkor rám sütött, szívemre szorítottam kezemet és benyitottam az apám szobájába. Ugyanebbe a szobába.

– Apám – mondtam – férfi lettem ma, minden zár megnyílhatik előttem, mindent szabad most már tudnom.

Az apám rám nézett és elgondolkozott. »Az ám – mondta halkan – ma van a napja.«

– Most már mindent megtudhatok – folytattam. – Én nem félek már semmi titoktól… Családi hagyományaink nevében kérem, nyissa meg apám, a toronyszobát.

Apám fölemelte a kezét, mintha el akarna némítani. Kisértetiesen sápadt volt az arca.

»Jól van – mondta halkan – megnyitom a toronyszobát.«

Azzal felrántotta kabátját, föltépte ingét és a szíve helyére mutatott:

»Itt a toronyszoba, fiú! – mondta rekedten – itt a toronyszoba, benne a mi nemzetségünk titka. Látod belül sötétleni? Látod?«…

Csak ennyit mondott, de amikor odanéztem, egyszeriben beleláttam a titokba. Minden megvilágosodott előttem. És megsejtettem, hogy most valami szakadni készül, most valami össze fog törni.

Az apám föl-alá járt, azután megállt és ide mutatott, ezekre a képekre; ugyanezekre.

»Szemügyre vetted-e valaha az ősapáidat? Orzó mindahány. Ha az arcukra hajolsz, megismerheted rajtok az apádat, magadat, a nagyapádat. És ha elolvasod valaha az írásaikat, melyek ránk maradtak – ott a ládában – akkor megtudod majd, hogy belül is ugyanazok voltak, mint mi. Ugyanolyan volt az eszük járása, olyanok a vágyaik, az akaratjok, az életük-haláluk. Volt köztük katona, volt pap, tudós, de nagy ember, de híres ember egy se volt közöttük, pedig a tehetség, az erő majd szétfeszítette őket. Mindannyiban megfogant a családi átok: nem lett belőlük semmi. Az én apámból se, a tiedéből se…«

Ekkor úgy éreztem, hogy most mindjárt valami rettenetes szalad ki a száján. A lélekzetem is elállott. De apám nem mondta végig, amit gondolt, hanem megállt és egy percig hallgatott. »Én is egyetlen reménysége voltam az apámnak – folytatta kisvártatva – én is tehetségesnek születtem, én is nagy dolgokra készültem. De megfogott az Orzók sorsa, és ládd, mivé lettem! Belenéztem a toronyszobába, és tudod, mi van benne? Tudod, mi a neve a mi titkunknak? Aki azt a titkot meglátta, az többé magában hinni nem tud, annak jobb lett volna meg se születnie. De én szerettem az életet és nem akartam lemondani. Feleségül vettem az anyádat. Ő vigasztalt meg addig, amíg megszülettél te. Akkor azután megjött az élethez való kedvem. Tudtam most már, hogy mi a tennivalóm ebben az életben: azzá nevelem a fiamat, amivé az apja nem tudott lenni. Attól fogva egy pillanatra nem tágítottam mellőled. Meglestem az álmodat és vizsgáltam, tanultam a lelkedet. Emlékszel rá, hogyan neveltelek? Nem tömtem meg tudománnyal, nem tömtem meg tanáccsal a fejedet, megszerzed azt, tudtam, nélkülem is. Hisz csecsemő voltál még, amikor a lelkedben elolvastam már az én terveimet, az én nagyszerű terveimet, amikből soha sem lett valóság. Még az anyád kebelén csüngtél, amikor tudtam már, hogy nagyra születtél. Egyébre én nem neveltelek, csak arra, hogy mindig előre nézz, hátra sohase fordítsd a fejed, magadba ne tekints. Ezért nyargaltam veled viharba, veszedelembe… Csak vissza ne nézz, csak magad felé ne fordítsd a fejedet! Mennél nagyobb lettél, annál inkább bizakodtam benne, hogy megtörtem a végzetünket. És nyugodt lélekkel bocsátottalak el, amikor világot látni mentél. Azután jöttek a leveleid. Külön tanulmányoztam minden sorukat, minden betűjöket, mert nem akartam hinni az eszemnek. Azt gondoltam eleinte, hogy bennem a hiba, hogy rémet látok ok nélkül. De nem úgy volt, mert amit kiolvastam belőlük, az ami végzetünk volt, az Orzók átka. A szavaidból, az eszed járásából kitaláltam, hogy hiába minden, te is visszafordítottad a fejedet, te is belenéztél magadba és megláttad ott azt, amitől örökké meddő lesz, aki megismerte. Észre se vetted még, mit míveltél, eszeddel föl nem érted még, amit megláttál, de a méreg benned már, a méreg benned már…«

– Nem lehet az apám! – tört ki belőlem a rémület.

De ő szomorúan megcsóválta a fejét.

»Bár neked lenne igazad és bár sohase tudnád meg azt, amit én… Isten veled fiam, késő az idő, fáradt vagyok.«

– Kitámolyogtam és elvonultam a magam szobájába. Nem tudtam gondolkozni, az eszem nem forgott, zsibbadtan könyököltem a lámpám előtt. Egyszer csak nehéz, kongó lépéseket hallottam az apám szobájából. Felugrottam és az ajtajához futottam, mert egész bizonyosan tudtam, hogy az apám valami végzetes dologra készül. Hallgatóztam, azután rányitottam az ajtót. Megállt jártában és rámnézett oly szelíden, ahogyan soha addig. Sápadt volt, mint a halál, és a keze, az ajka remegett.

»Nem alszol te sem? – kérdezte halk hangon. – Ha legalább meg tudnálak vigasztalni, szegény fiam!… Igyekezzél élni és felejteni, vegyél feleséget, talán boldog leszel úgy, talán nem fogsz megcsalódni a fiadban, mint ahogy megcsalódott az apád.«

– Arcát, hangját, amivel ezt a kegyetlen ítéletet kimondta, nem birom, nem is fogom soha elfeledni. Úgy rémlett, mintha gúnnyal tetézné hitetlenségét. Mind a ketten ébren töltöttük az éjszakát. Én összeroskadva, ő járkálva. Pirkadáskor csönd lett a szobájában és keserűen gondoltam el, hogy ím ő elnyugodott már, de mikor térek nyugalomra én!… Mikor reggel bementem hozzá, az ágyában feküdt, de már nem élt; halott volt. Mérget evett, s a búcsuszavait egy papiroslapra írta. Azt kivánta, senki se tudja meg, hogy maga vetett véget az életének.

Bálint elhallgatott és kimeredt szemmel nézett az ablak felé, a sötétbe. Csöndesen hozzája mentem és rátettem kezemet a vállára. Az érintésemre fölrezzent.

– Megszökött előlem a halálba! Attól félt, hogy meghazudtolom a jóslatát?… Megkiséreltem… Óh, ha tudnád, mennyire dolgoztam, mennyire sajtoltam ezt az agyvelőt. Hegyeket törhettem volna ketté avval az erővel, amit elfecséreltem hiába. Még sem mentem semmire. »Az apád lemondott rólad, az apád nem hitt benned«; ez a szózat zúgott örökké a fülemben és üldöz nappal, üldöz éjjel. Boldogok azok, akik meg nem érhették azt, hogy az apjuk kételkedjék bennök… Sokáig hittem, hogy győzne az akaratom, ha az apám meg nem futamodott volna előlem, hogy meg tudnám mutatni neki, mégis mennyire más vagyok, mint ő és apái, ha élne még, ha előttem állna és dacolásra kényszerítene hitetlen mosolyával. De így az emléke megkeseredett bennem és odáig jutottam, hogy úgy gondolok rá sokszor, mint a végzetes, a halálos ellenségemre. Nem lelem helyemet a földön, napról-napra jobban érzem, hogy nincsen itt semmi keresnivalóm. Pedig, lásd, nem halt még el bennem semmi; nézd ezt a kezet, nézd ezt az öklöt. Az ujjaim olyanok, mint egy vaskeréknek a fogai. Ha én ezt a világot egyszer közéjük kaphatnám, összemorzsolnám. A földgolyóbis közepéig le birnék ásni velök. Rombolni, rombolni igen, de alkotni… Ha háború törne ki valahol, igen, az segíthetne talán rajtam… Ha füstbe, vérbe vethetném magam… Nem, az is hiába lenne. Nem tudnék harcba rohanni úgy, hogy a győzelmemben higyjek és hogy a vezéri hivatottságomban higyjek és abban, hogy győzelmem az egész mindenségre nézve fontos és hogy elhigyjem, hogy én, én vagyok a világtörténet… Sokszor elkérdem magamtól: meddig, meddig még? Nem bírok elpusztulni, mert buzog még bennem az erő és mert vágyódva gondolok még mindig az életre. Még volna egy reménységem, amit próbára nem tettem. Nem egyszer, nem egyszer gondoltam arra a nőre, aki anyja lehetne a fiamnak. Hányszor fogott el a kisértés, hogy megfogadjam az apám utolsó tanácsát. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy lehetne nekem is olyan fiam, aki azt vághatná az apja szemébe, hogy gyáva volt, hogy feláldozott a maga csalóka reménységének egy másik életet. Nem teszem. Én vagyok az utolsó Orzó, és én magvát szakasztom a nemzetségemnek. Az apáim gyávák és gazok voltak, – az én emlékemet ne átkozza senki!

Megcsókoltam Bálint nedves homlokát; tudtam, hogy utólszor láttam. Másnap elutaztam. Harmadnapra megjött a halála híre. Véget vetett az életének, mint az édesapja. Ő volt az utolsó Orzó, és én fordítottam meg feje fölött a címert.

(A szerző  író, műfordító, művészettörténész, műkritikus, tanár)

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1930.-ból Tersánszky Józsi Jenő

(A szerző Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.                         A „Tiroli kocsmáros” című kötetében 1910 és 1958 között megírt elbeszélések találhatók, és ebben van a Bécsben 1921-1922.-ben született „Történetek régről” elbeszélés fűzére is. )

A tolakodó

Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.

Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.

De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.

Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.

Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.

A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.

A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.

Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.

Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.

Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.

A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.

Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.

Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.

Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.

Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.

Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.

Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:

– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.

Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.

– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.

Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:

– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!

– Te kísérted, fiam?

– Én, én, tanító úr!

– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.

Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.

Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.

 

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1929.-ből Schöpflin Aladár

 Az Ady-üzlet

(A szerző műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, a Baumgarten–díj 1929.évi díjazottja. Az alábbi írása a NYUGAT 1925. évi 2. számban jelent meg.)

Ady ma a legnépszerűbb írói név Magyarországon, napról napra megújuló szenzáció, tömegeket megmozgató presztizse. A könyvei a legkelendőbb könyvek, versei közszájon forognak, szavai szállóigékké lettek, nincs nap, hogy újságírók cikkeiben, politikusok beszédeiben, citátumot ne olvasnánk Adyból. Vannak Ady gyűjtők, akik minden a költőre vonatkozó nyomtatványt összegyűjtenek, vannak rajongók, akik fanatikusan terjesztik hírét és jelek mutatkoznak arra, hogy az Ady név híre áttöri már a magyar nyelvhatárokat és külföldön is ismertté és érdekessé kezd válni. Az Ady irodalom pedig egyre nő, bár egyenlőre inkább terjedelemben, mint minőségben. Olyan nagy visszhangja van ma Adynak, hogy már szinte megijed az ember: nincs-e túlzás a dologban, az a bizonyos túlbuzgóság, amely léha divattá tesz komoly dolgokat és előbb utóbb meghozza a maga reakcióját? Erre pedig ügyelni kell, mert Ady sokkal komolyabb értéke a magyarságnak, semhogy szabaddá legyen divattá degradálódtatni.

Most már nem lehet és nem is szabad bizonyos olyan jelenségeket hallgatással tűrni, amelyek az Ady kultusz ürügye alatt sértik Ady géniuszát és emlékét és amelyek, ha még jobban elharapóznak, kompromittálhatják az egész Ady ügyet. Azt hiszem, minden komoly és meggyőződéses híve Adynak igazat fog nekem adni, amikor ezzel felszólalok azok ellen a visszaélések ellen, amelyeket Ady nevével, poézisével és emlékével űznek.

Itt vannak elsősorban a túl sűrűn ismétlődő Ady hangversenyek. Senkinek sem lehet az ellen kifogása, ha a költő iránt érdeklődő társaságok a maguk körében vagy akár szélesebb körben is rendeznek egy-egy hangversenyt, amelyen Ady verseit szavalják, a szövegeire költött zenét éneklik, ha tehetséges színművészek a dobogón Ady versekkel próbálják bemutatni tehetségüket vagy ha hozzáértő elmélkedők nyilvános előadásokon közlik vizsgálataik és elmélkedéseik eredményeit. Még az ellen sem lehet szót tenni, ha néha néha hangverseny vállalkozók rendeznek egy-egy olyan szavalóestélyt, amelyen jó szavalóművészek Ady verseket szavalnak. De már az ellen a túlzás ellen, amelyet az utóbbiak űznek, Ady emléke nevében tiltakozni kell. Alig van hét, hogy ne jelenne meg nagy plakát az utcákon egy Ady hangverseny hírével. A legkülönbözőbb hangverseny vállalatok a legkülönbözőbb szavalókkal egyre-másra hirdetik a szavalóestéket, délutánokat és matinékat s ha nem kapnak közreműködőül igazi művészeket, hát dilettánsokat és kontárokat léptetnek fel bennük. Ady most már egy csúf üzleti konkurencia központjába került, amely lármás ízléstelenségével és kíméletlen üzletiességével pellengérre állítja a költő nevét. Bizonyos, hogy ezeknek az előadásoknak nagy része méltatlan Adyhoz, félrevezeti a közönséget és kompromittálja úgy az irodalom, mint a szavaló művészet ügyét. Egy kétségbeejtő terézvárosi búcsút rendez Adyval s a siketítő lárma, melyet támaszt, elriasztja a jóízlésű embereket. A híres pesti üzleti szellem rátette kezét Adyra és megfertőzi a maga mindenhova befurakodó óinszolenciájával a költészetét is. Azoknak, akik Ady műveinek szerzői jogával rendelkeznek, utána kellene nézni, nem lehetne-e ez ellen a már-már tűrhetetlen üzlet ellen tenni valamit. Azt tiltja a törvény, hogy a cigánybanda engedély nélkül elmuzsikálja valamely zeneszerző művét, – nem lehetne bírósági döntést provokálni, amely tilalmazza a költők műveinek az üzlet harmincadjára kerülését? Nem vagyok eléggé jártas a szerzői jogban, hogy ezt tudjam, főleg nem tudom, van-e erre valami bírósági praxis, de ha csak egy lehetőség van, azt meg kellene ragadni az arra illetékeseknek.

Azt a ponyvairodalmat, amely Ady körül burjánzani kezd, teljes nyomatékkal ki kell pécézni. Sajnos, a sajtó ebben nem tanúsít kellő gondosságot, még komolyabb fajta lapokban is olvasunk néha haszontalan és alap nélkül való dolgokat Adyról. De végre az újságcikk elhangzik a nappal, komolyabb megítélés alá esnek a könyvek. És itt sajnálatomra ki kell emelnem az Amicus kiadóvállalat két új kiadványát. Ez a vállalat sok derék dolgot csinált, becsülésre méltó példákat adott a magyar közönségnek a könyvelőállítás ízlésességére és művészi díszére. Kozma Lajos, Fáy Dezső, Márffy Ödön illusztrációival megjelent amatőr kiadványai, néhány művészeti könyve, Tersánszky, Füst Milán, Szép Ernő könyvei becsületére válnak. Ady kiadványai között is sok jó van, amit szívesen fogadunk: Ady első verseskönyve és Még egyszer című fiatalkori kötete stb. Két új Ady kiadványáról azonban már nem szólhatok hasonló elismeréssel.

Az «Ady párizsi noteszkönyve» című pici kis kötetke azokat a sebtiben írt följegyzéseket közli le, melyeket 1904 nyarától 1905 januárjáig terjedő első párizsi tartózkodása alatt noteszkönyvébe írt. Újságokból és egyéb olvasmányokból való idézetek, ötletek, cikk- és novellatémák, élmények emlékei vannak a kis könyvecskében. Ady írta őket, tehát meg van az érdekességük, életrajzi és fejlődéstörténeti értékük is. Az egész anyag azonban érzésem szerint túl kevés és nem eléggé fontos arra, hogy külön könyvben jelenjék meg, – legfeljebb egy elég érdekes folyóiratközlemény lett volna belőle. Olyan túlzás ez, amely nem válik az Ady ügy javára.

Az «Ady könyv» címmel kiadott terjedelmes és igen díszes kiállítású kötetet azután már teljes kellemetlen érzéssel tettem le. Nagyon vegyes tartalmú könyv ez, mintha csak úgy találomra csapták volna össze. Van benne egy előszón kívül Ady Lajos egy rövid polemikus írása az Ady életrajz dolgában, Ady Endre néhány levele és újságcikke a nagyváradi időből, kortársak levelei Adyhoz, egy sereg igen vegyes tartalmú és eredetű cikk Adyról a legkülönbözőbb írók tollából. Itt találjuk Szabó Dezső fulminális cikkét az Ady kérdésről Herczeg Ferenc ellen, melyet már a «Világ»-ból ismerünk, Földessy Gyula ugyanezen alkalomból írott fejtegetését «Ady magyarsága» címmel, Rozsnyay Kálmán, Kémery Sándor, Tabéry Géza emlékezés féle, elég semmitmondó cikkeit, két középszerű verset stb. Az «Ady fia» című cikk oly hallhatatlan ízléstelenség, amelyre eláll a szavam. Egy névtelen szerző azt sejteti benne, – dehogy sejteti, el akarja hitetni, hogy Adynak maradt Csucsán egy törvénytelen fia valami cselédleánytól. Forrása valami csucsai vénasszony pletykálkodása. Ady Lajos a cikkhez fűzött megjegyzéseiben semmivé teszi ezt az ostoba pletykát és igen helyes megjegyzéseket tesz a cikkben foglalt éretlenségekre, de azért azt mondja: «Az Ady fia» című írást okvetlenül közölni kell az Amicus Ady könyvében, mert a cikknek határozottan dokumentum jellege van: kémiai példája annak, hogy milyen – hol jó, hol nagyhiszemű – legendagyártásokkal íródnak újabban az Ady Endre életét tárgyaló cikkek, tanulmányok, könyvek. Hát ezt a csavarra járó okoskodást nem értem. Nekem a jóérzésem azt sugallja, hogy az ilyen ízléstelen szamárságoknak még cáfolattal kapcsolatban sem szabad publicitást adni. Én bizony szégyennel és felháborodással olvastam és velem együtt azt hiszem túlnyomó többsége azoknak, akik becsülik Ady Endre emlékét. Az Adyról szóló többi cikkek közül is csak a Szabó Dezsőé és Földessyé érdemelte meg a fölmelegíttetést, a többi vagy irreleváns, vagy ízetlen. Az ilyen könyvek kiadása nem Ady kultusz, hanem az összetévesztésig hasonlít az Ady hagyaték üzleti kifacsarásához.

A könyvvel kapcsolatban egy személyes ügyet is el kell intéznem. Ady Lajos, mint már említettem, közöl benne egy csomó levelet, melyeket kortársak intéztek Ady Endréhez. Ezek között nekem is van egy 1908-ból származó levelem. Közlésére Ady Lajos nem kért és nem kapott tőlem engedélyt. Nincs semmi okom titkolni e levelet, de tudtom nélkül való közlése olyan indiszkréció, amely ellen tiltakoznom kell. Hogy magánleveleim nyilvánosságra hozhatóak-e vagy sem, abba, amíg élek, nekem is van beleszólásom. Nem akarok nagy kázust csinálni a dologból, de kijelentem, hogy ha bárki bármely magánlevelemet ezentúl akár könyvben, akár lapban publikálja, oltalomért a bírósághoz fogok fordulni.

MP: AZ ÖNKORMÁNYZATISÁGRÓL … NÉMILEG SZUBJEKTÍVEN

Az a társadalom melyben a civil szervezetek, az egyházak, a helyi önkormányzatok autonóm működése nincs biztosítva, lehet, hogy még nem diktatúra, de biztosan nem demokratikus.

A demokratikus társadalmak nem létezhetnek a központi hatalomtól független, maguk által választott vezetéssel működő, önmagukat önállóan finanszírozni képes autonóm szerveződések nélkül. Be kell látni, az elmúlt évtizedekben erre a társadalmat befolyásolni és formálni képes elitek nem fordítottak megfelelő figyelmet. Ennek  is az eredménye az az „immunhiányos” társadalmi helyzet, hogy  szabadon burjánzik a korrupció, a szegregáció, folyamatosan nő a kistérségek egymáshoz viszonyított  vagy éppen az egy adott térségen belüli „övezetek” közötti élet minőségek differenciája. Lássuk be, nem alakult ki az az erős polgár-tudat amely a közélet iránt fogékonyan, a közössége iránt szolidárisan és széles összefogásra képesen biztosíthatná, ezekkel az egészséges társadalmat romboló hatásokkal szemben, a valódi immunitást.

A helyi önkormányzatok összessége nem egyszerűen a központi kormányzat egyik alrendszere, nem pusztán a fejlesztési források allokációjának eszköze, hanem a demokrácia alappillére amely segíthetné az erős helyi közösségek létrejöttét és működését, állandó és élő kapcsolatban a civil társadalommal erős bázist formálhatna általánosan érvényes értékeknek.

Önkormányzati választások előtt vagyunk….

Nem lehet a célom, hogy tudományos igényességgel tárjam fel mindazokat az okokat melyek létrehozták a jelenlegi helyzetet. Mindössze annyit tehetek, hogy véleményt osztok meg és teret, lehetőséget biztosítok az erről történő beszélgetésekhez, vagy akár vitákhoz is. Megpróbálom felhívni a figyelmet azokra a problémákra melyek – szerintem – akadályozzák, hogy a  valódi önkormányzatok a valódi helyi problémákkal foglalkozhassanak. És akkor kezdjük az alapoknál…

Egy  jogállamban működik a demokratikus helyi közigazgatás amely a törvényeknek alárendelt szabad önkormányzás révén, autonóm módon valósul meg. A helyi önkormányzás a helyi közügyekben önszervező és decentralizált hatalomgyakorlást kell jelentsen. Helyben elősegíti a lakosság bizonyos elvárásainak  hatékony kielégítését. Ennek az a nagyon egyszerű jogelméleti alapja, hogy a településeknek természet adta alapjoguk az önkormányzás, mert települések már az állam megalakulása előtt léteztek. Vagyis az önkormányozás ha úgy tetszik „ősibb” jog mint maga az állam.

Az EU önkormányzatokkal kapcsolatos elvárásainak alapját az 1985. évi Strasbourgi Charta képezi mely szerint:

  • működésüket amennyiben lehetséges Alkotmányi szinten szabályozzák,
  • a közügyek lényegi részét saját hatáskörükben szabályozhassák és igazgathassák,
  • a testületeket szabadon és titkos választáson válasszák meg.

Az 1990 évi szabályozás az önkormányzatokat leválasztotta az államigazgatás rendszeréről, és lényegében önálló hatalmi tényezőként ismerte el őket, szakítva tanácsrendszer centralizált modelljével. Így elismerte a természet adta alapjogot, mint a tőrvényi szabályozás elvi alapját.

A következő két évtizedes működés termelt számtalan problémát és konfliktust is, elég csak arra emlékezni, hogy lényegében, ha eltérő ütemben is, de folyamatosan romlottak a finanszírozás feltételei. Jelentősen módosultak a kiindulási pozíciókhoz képest a kötelező feladatok arányai, a testületekben a pártpolitikai szempontok nem ritkán felül írták a szakmai elemzéseket, hiányoztak a funkcionális integrációt elősegítő eszközök, a valódi önállósághoz szükséges feltételek nem lettek helyesen szabályozva stb. Így aztán a rendszerváltás önkormányzati üzenetéből  „az autonómia, szabadság, polgárközelség” nem igazán teljesedett ki a rendszer egészében. Ezekről a későbbiekben, külön – külön is érdemes lesz eszmét cserélni, és esetleg valamilyen tanulságokat megállapítani.

A 2011. évi szabályozás nem is titkolta az új elvi,elméleti alapokat mert az  Alaptörvény által meghatározott, a korábbiaktól jelentősen eltérő államszervezeti felépítés átalakította az önkormányzatok és az államigazgatás egymáshoz való viszonyát. Szakított az önkormányzatiság autonomista, alapjogias, településközpontú felfogásával. Szemben a korábbi Alkotmány szabályaival, az új szabályozás hangsúlyozza az önkormányzatoknak a közigazgatáson belüli együttműködő jellegét.

Csak a legfontosabbakat kiemelve:

  • a kormányhivatal szerepe megerősödött, a korábbi törvényességi ellenőrzést egy erős beavatkozási lehetőségeket biztosító törvényességi felügyelet váltotta fel, erősödött az államigazgatási kontroll,
  • ezzel párhuzamosan az önkormányzatok gazdálkodási önállósága is erős államigazgatási korlátok közé került. A finanszírozás kötöttsége szintén erősödött, és fő szabály szerint az önkormányzati hitelviszonyok létesítéséhez is államigazgatási engedélyre van szükség,
  • átalakította az önkormányzati feladatok rendszerét, az új törvényben hangsúlyosabbá válik a kötelező feladat ellátása. Az új törvény feltételekhez köti az önként vállalt  és átvállaltfeladatok biztosítását,
  • mindezeken túl, az új szabályozás megnyitja a széles körű államosítás lehetőségét, nemcsak a feladatok rendszerének átalakításával, hanem azzal is, hogy az önkormányzati vagyont a nemzeti vagyon részeként határozza meg – egyébként az Alaptörvénnyel összhangban. Vagyis az önkormányzati vagyon beleolvadt a nemzeti vagyonba, így megszűnt annak az államigazgatással szembeni alkotmányos védelme.
  • Az új önkormányzati törvény az önkormányzaton belüli viszonyrendszert is bizonyos mértékben átalakítottaa polgármestereket erősítette a képviselő-testülettel szemben a  helyettesítő döntés kialakításával, a növekedő gazdálkodási önállósággal, s a megerősített vétójoggal. A jegyzővel szemben is, mert az gyakorlatilag alárendeltjévé válik.

Összességében, az önkormányzati önállóság a korábbiakhoz képest visszaszorult, az államigazgatás befolyása erősödött, korábban egyértelműen helyi közügyek  állam(igazgatás)i feladattá váltak.

A bizánci stílusjegyekkel bíró kormányzat, szemben a nemzetközi tendenciákkal, a helyi önkormányzatok hatásköreinek elvonásával, anyagi eszközeinek megnyirbálásával párhuzamosan megkezdte a különböző civil szerveződések megbélyegzését, forrásaik ellehetetlenítését is. Igyekszik megakadályozni minden olyan közösség megerősödését, illetve ezek együttműködését melyek valódi alternatívát kínálhatnak az erősen centralizált állammal szemben.

És akkor néhány példa az állitásom alátámasztására:

Az egészségügy az egyik legfontosabb közfeladat amit a helyi közösség elvárhat joggal. Jelenleg több száz helyen háziorvosi körzetben nincs állandó orvos. A háziorvosi és a járóbeteg szakellátás növekvő feszültségei aztán a kórházakban válnak a közvélemény előtt is „láthatóvá”. A szakértők évek óta hangoztatják, hogy a  több ciklus óta elmaradt strukturális megújulás hiánya a legnagyobb gond. Ma ott tartunk, hogy az összes  EU-s régiót alapul véve, a krónikus és rákos betegségeket tekintetében az Észak -Magyarországi a legrosszabb halálozási arányt mutatja. De az Észak -Alföldi is a legrosszabb öt között van. De vajon lehetséges pusztán állami eszközökkel ezen úrrá lenni, az integratív készségekkel is rendelkező önkormányzatok nélkül? 

A világ 72 országában végzett PISA kompetenciafelmérések szerint nem igazán jól teljesít a magyar oktatás matematika, szövegértés, természettudomány után már a probléma megoldás terén sem. Ezt a romló teljesítményt tovább súlyosbítja, hogy az iskolát idő előtt elhagyók aránya nálunk nő, míg az EU államokban jellemzően csökken. Ennek az átlagnak a  növekedése együtt jár egészen drámai különbségek kialakulásával. Míg a Győr- Sopron megyében 4,5% a „lemorzsolódás” , addig B.A.Z. és Nógrád megyékben 20%. Ami azt jelenti, hogy ebben a térségben  minden ötödik fiatal sodródik a kilátástalanság felé. Valóban hihető, hogy az államosításnak hatékonyság javító hatása is van? És itt vajon lehetséges pusztán állami eszközökkel ezen úrrá lenni a hanyatláson, az integratív készségekkel is rendelkező önkormányzatok nélkül?

Vajon fel tudjuk mérni milyen szociális feszültségek vannak a Szabolcs megyei 8.7%-os munkanélküliségi ráta és a munkával rendelkezők 149 600 Ft.-os nettó átlag keresete mögött? A KSH szerint ma Magyarországon a gondtalan élethez 300 000 Ft.-os kereset lenne szükséges de ezt a budapesti átlag sem éri el. Vajon ezt az iszonyatos lemaradást és következményeit pusztán állami eszközökkel lehet korrigálni, a helyi önkormányzatok egyes személyig elérő ismerete, kapcsolata nélkül?

Egyáltalán bármelyik alapellátásban az igazgatástól az épitésrendészetig az oktatástól az útak karbantartásáig lehet pusztán állami eszközökkel nem csak hatékonyan ellátni de akülönböző szintű leszakadásokat fékezni majd a tendenciát megfordítani?

Ezek a példák talán jól érzékeltetik miért tartom az önkormányzatiságot a demokrácia egyik – fontos és jelentős – alappillérének.

A demokratikus intézményrendszert helyreállitani akaróknak keresni kell azokat az egymáshoz kapcsolódási pontokat, azokat a „legkisebb közös többszöröseket” amelyek segíthetik a konstruktív együttműködést. Csak  széles bázison alapuló „tömbök” létrejötte hozhatja el a siker reális esélyét, ahol nincs jobb v.s. bal. És nincs itt az ideje konzervatív,  liberális, baloldal vitáknak sem. Mert fontosabb dolgok vannak.

Az az alapvető kérdés, hogy a demokrácia helyreállításában és folyamatos fejlesztésében van-e készség az együtt munkálkodásra vagy az autoriter hatalom szilárdulhat meg még jobban?

Ha a politikai tér elitje és valamennyi civil , értelmiségi résztvevője nem veszi tudomásul, hogy lényegében minden problémára csak ezen a kérdésen keresztül lehet releváns választ adni,- mert ez mindennek ez az „alfája és omegája”,- akkor folytatódik a központosítások folyamata, a valódi polgári demokrácia alapjául szolgáló helyi társadalmak erodálodása, a sodródás. Ez ellen pedig a legtöbbet azok a helyi kis csoportok tudnak tenni, melyek nemcsak passzív hallgatói a közéletnek hanem cselekvő részeseivé szervezik önmagukat.

Ehhez próbálok néha témát felvetni, beszélgetést „kiprovokálni”…. azt gondolom a beszélgetésekből lehetnek/lesznek az ismeretségek…. és idővel ezekből kis közösségek is lehetnek…. lehetnek?