Címke: centrum

AZ ÖRDÖG ÜGYVÉDJEKÉNT… mp

Amennyiben hinni lehet a „madárcsicsergéseknek”, akkor a demokratikus pártok háza táján kezd egy valódi és politikailag helyes alapvetésen alapuló kompromisszum kialakulni az Európai Uniós választásokra. Az önmagukat NER ellenesnek tartott pártok egymáshoz közelebb álló tagjai várhatóan közös listákat állíthatnak. Komoly együttműködés körvonalazódik az Mszp-P-Dk-Szolidaritás háza táján és nem kizárt egy Jobbik -Lmp tandem  sem. Világosan érződik, hogy a választóközönség mit akar, mit vár?

Bismarck szerint a” politika a lehetőségek művészete” és ma ez a lehetőség látszik legjobbnak  a mandátumszám maximálásásra és ezzel együtt a töredék szavazatok optimális szinten tartásához. A teljes politikai spektrum olyan ideológiai, társadalom felfogásbéli, és a múltunkat értékelő és értelmező véleménybeli különbségekkel bír, amit hitelesen nem lehet összeterelni, akárcsak egyetlen listás választás erejéig sem. Ezen felül a pártok önálló indulása várhatóan felesleges töredék szavazat veszteséget is okozhat. Azok a formációk pedig amelyek nem hallják meg az erre vonatkozó üzeneteket ,  várhatóan a jelentéktelenedés útjára kényszerülhetnek!

Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy állításom nem illeszkedik ahhoz a már – már eufórikus hangulathoz amely az Mszp-től a Jobbikig tartó együtt mozgás láttán kialakult. Az utóbbi napokban  fellángolt vita sorozatban a résztvevők némelyike szívesen túllépne a Jobbik múltján.

Alapállásként nem vitatom, hogy a Jobbik tagjai  és szimpatizánsai között  számos  tisztességes és becsületes ember van. Természetesen olyan is lehet/van akit a helybéliek a pártszimpátiájukat félretéve, morális vagy etikai megalkuvás nélkül támogathatnak az őszi önkormányzati választásokon. Nemcsak azért mert az 1:1 felálláshoz szükséges alkuk kikényszerítik, hanem mert valóban alkalmasak.

Más a helyzet azonban mikor a Jobbikról mint pártról gondolkodunk akárcsak időleges, szövetségesként is. Itt nem értek egyet azokkal akik szerint pusztán a „Lakálymédiáék nyomulnak” és feleslegesen emlegetik fel a múltat, a teljes összefogás megakadályozására. Persze ez sem idegen a NER stratégáitól.

Azonban szerintem az az igazi kérdés, hogy a feltételek nélküli összefogás a bizonyítottan nemcsak NER ellenes, de elkötelezetten Európa párti és rasszizmus ellenes erőknek a hitelességét és kormányzati képességének megítélését javítja vagy rontja?

A néhány akción túli, egyre szorosabb együtt mozgás vajon közép és hosszabb távon milyen nagyságú elvi engedményeket követel meg?

Ebből következően a résztvevő politikai formációk megítélését milyen irányba mozdíthatja el?

Emlékeztetni szeretnék a 2009 májusára. Az Európai Parlament megváltoztatta házszabályát és ezzel elhárította azt a veszélyt, hogy az új összetételű testület első ülésén – akár csak az új tisztségviselők megválasztásáig is – korelnökként a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen elnököljön.

Ha az a kérdés – helyesen és szükségszerűen -, hogy „Európa vagy Orbán?” akkor a válasznak is európainak kell lennie….  Az európai válasz pedig nem tűri  azt a megalkuvást, hogy a múltunkkal is kompromisszumot kössünk.

Kellő súllyal kezeljük a helyén és emlékezzünk mikor és hogyan került elő az Árpád sávos zászló? A romákat félelembe tartó masírozás… a rasszista áthallású beszédek…. a parlamentben kettős állampolgárokat listázó javaslat… a cigány verés… az emlékmű röhögő köpködése…. a bomberdzsekis,  kapucnis üvöltözők, hogy hallgattatták el Göncz Árpádot! Nem olyan régen 2018 októberében a Sargentini jelentés elítélését még tulajdonképpen támogatták a tartózkodásukkal! Ezen máris lépjünk túl mert akármelyik oldalon, közölük  néhányan öltönyös-nyakkendős párt tisztségviselők lettek, vagy mert néhány „békülékenyebb” interjút halhattunk?

Mindenkit megillet a tévedés és a változás joga, ezt őszintén hiszem és vallom. De a sértetteket viszont megilleti a szolidaritásunk és a múltunkat nem relativizálhatjuk.

A szélsőségesekkel,  az euro-szkeptikus populizmussal szemben – ahogy azt több ország gyakorlata bizonyítja,  – csak a demokratikus centrum-erők elvszerű, tartós és hiteles együttműködése állíthat gátat a tovább terjeszkedésüknek. És ez nem csak hazai de európai probléma is….

Nem nehéz belátni, hogy azoknak a formációknak – melyek itthon  demokratikus közép erőkként definiálhatóak –  az EP választásnak sokkal fontosabbnak kell lennie, mint az korábban látszott. Többet és mást kell, hogy jelentsen mint az őszi  önkormányzati választásokon történő helyosztó megállapodás-csomag számára történő erőfelmérés. Az igazi tét, hogy megkezdik-e azt a hiteles közös programalkotást és azt a tömbösődést amely a későbbi közös kormányzóképességük bizonyításához vezethet? Ezt azért tartom a legfontosabb tennivalók egyikének mert tetszik-nem teszik de a teljes népesség  52%-a, valamint az ellenzéki pártokkal szimpatizálok 80%-a politikaigeneráció váltást szeretne!

Ilyen mértékű kritika nem nagyon magyarázható mással, mint a hitelesség súlyos deficitjével. Tehát a  továbblépés nem alapulhat egyszerű választási mandátum optimalizáló „pacsizáson”! Ez az elutasítottság megmutatja, hogy nem az egymás között kialkudott listás helyek, mandátumok fogják a NER-t megroppantani!

Ezt a rendszert csak olyan politikai tömb/tömbök roppanthatják meg ahol a felfogásukban, alapelveikben, céljaikban és programjaikban egymáshoz illeszkedő civilek, politikai szervezetek bizonyítják alkalmasságukat!

Szerintem ma ez a definíció nem érvényes a Parlament minden ellenzékben lévő pártjára…

IVÁNYI GYÖRGY:  Majommenet

Liberté kontra fraternité.

A szabadság: a saját- és szeretteink sorsára, önfenntartásunkra és jövőnkre vonatkozó döntéseink képessége és lehetősége; rendelkezés önmagunk, teljesítményünk és javaink felett.

A szolidaritás: az, hogy a szabadságukhoz szükséges jogokkal, javakkal, képességekkel és lehetőségekkel ne csak magunk, mások is rendelkezzenek.

A szabadság és szolidaritás csatája a polgárság diadalmas hatalomátvétele óta tűnik a nyugati civilizáció kulcskérdésének. Hiszen ehhez a két alapértékhez fűződő viszonyuk szerint szerveződtek a polgári demokráciák politikai pártjai, eszerint helyezkednek el a parlamenti patkóban (a szabadságuknak nagyobb súlyt adók többnyire a jobb-, az inkább szolidaritáselvűek a baloldalon), és a két érték egyensúlyát kereső változások dinamikáját követve változik, a polgárosodás kezdetei óta, a harmadik alapérték, az égalité tartalma is.

A megújuló, hol verbális, hol politikai, hol a szavakon fegyverig, vérig túllépő csatákban a „baloldali vagyok”, „jobboldali vagyok” identitássá merevedett. Amelyért (vagy csak a nevében) emberek készek akár meghalni is.

Ám valóban ilyen súlyos lenne ez a konfliktus? Ez az alapkérdés? A nyugati civilizációban a szabadság kontra szolidaritás játékai és csatái arányokról és súlyokról szólnának.  Hol valamivel több szabadság, hol valamivel több szolidaritás, szinte folyamatos, mindkét irányú korrekciók… hiszen saját szabadságunk fenntarthatatlan, ha azt mások nem tisztelik. S ha akarnák se tisztelhetnék, ha mi nem tiszteljük az övékét. Az egyén szabadsága és a közösség többi tagja iránti szolidaritás (legyen utóbbi önkéntes vagy kényszerű, avagy mint leggyakrabban, a kettő között), egymás ellenpontjai – ugyanakkor feltételei.

Ha viszont az emberek nagy tömege olyan helyzetbe kerül, hogy nem tisztelheti mások szabadságát (jogait, teljesítményét, vagyonát) mert saját túlélésének feltétele mások szabadságának korlátozása, javainak kisajátítása; vagy épp fordítva, attól retteg, hogy mások korlátoznák szabadságát, sajátítanák ki javait ugyanezért – akkor kiléptünk a nyugati civilizációból. A dzsungelben se szabadság, se szolidaritás.

Ezzel a félelemmel – innen az éhség, onnan a kisajátítás fenyegetésével – operálnak a „bal” és „jobb” szélsőségesei, akik számára a szabadság-szolidaritás között nem „és”, hanem „vagy” a kötőszó. S mivel szabadság és szolidaritás egymást tételezi, egymásból építkezik, a logikai ellentmondás feloldása végett bevezettek egy újítást.

Feltalálták a kollektív szabadság fogalmát. „Jobbról” a nemzet (család, faj, az igaz hit követői), „balról” a nép (emberek, elnyomottak, kizsákmányolt proletariátus) lenne az a közösség, amelynek érdekei felülírják saját tagjaiét (meg mindenkiét), amelynek szabadsága és kollektív jogai nevében mindenki másé korlátozható. A 19. század végén egyszerre, együtt virágozott fel „jobbról” a nacionalizmus (vele a faji vagy kulturális szupremácia gondolata); „balról” pedig a jogok és javak nem a szabadság és szolidaritás játékában változó, hanem abszolút egyenlőségét követelő kommunista gondolat.

A kollektivizmusok felvirágzásával megszaporodtak a hamis ügynökök, akik csak az ügynökségi anomália trivialitását nem árulták közösségüknek, híveiknek. Azt, hogy az ügynök (legyen megválasztott vagy önmagát kinevező vezér, akár istenkirály) első sorban önmaga érdekeit képviseli, csak utána megbízóiét. Legyen a megbízó nép, nemzet, elnyomott proletariátus, maga az Úr… amit akartok.

A kollektivizmusok felvirágzásával, egy csodálatos ipari forradalom, globalizáció, a szabadság és jólét példátlan bővülésé után,  száz évnyi szinte zavartalan, csak az ember által működtetett rendszerek szokásos anomáliáinak és válságainak kitett fejlődési folyamat tört meg. A „Nyugat” beszerzett magának két világháborút, pusztító forradalmakat, „jobboldali” és „baloldali” szörnyrendszereket. Iszonyatos veszteséget, vért, pusztulást.

A kitérővel eltelt a 20. század nagyobbik fele. Nyugat-Európa, a második nagy háborút követően, visszatért a fejlődés fővonalába. A kitérő Kelet-Európában a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójáig tartott, konszolidációjának folyamata még ma is nyitott. A transzformációs válság ma is tart, sőt megfertőzte a „Nyugatot” is. Most, a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság újabb fél évszázados –  épp a kelet-európai rendszerváltásban kicsúcsosodó – diadalmenete, a szabadság és jólét  soha nem látott bővülése után, újabb kitérő fenyeget.

Ne hagyjátok barátaim, hogy hamis ügynökök ismét sehová sem vezető menetekbe tereljenek. Egy fél, a világnak ebben a részében majd évszázados kitérő elég volt.

Bármilyen hangosak a bal és jobb csatái, akármekkora lehetőségeket kínálnak a mozgalmak vezéreinek a hatalom és üzlet megszerzéséhez és megőrzéséhez, a talpasaiknak pedig bármilyen csodás illúziókat, a „front” nem a bal- és jobboldal között húzódik. Hanem a szabadságot és szolidaritást egymást feltételező egységként kezelő nyugati civilizáció, és az abból kilépni szándékozók között.