Kedves Olvasó,
nézze el nekem, ha megemlékező írásom nem olyan lesz, amit el lehet várni egy szövegtől, amelyet az ember egy jeles magyar ünnep – 1956. október 23. – 62. évfordulójára ír. Hogy miért e rendhagyó ez az írás, arra több okom is van.
Nehéz ünnepi emlékezést írnom, mert azok közül, akik a forradalom aktív résztvevői és az én gyermekkorom, gondolkodásom, értékrendem meghatározói szereplői voltak, már alig valaki van közöttünk. Számomra ők voltak a mérték, a menedék és a vigasztalás. Az értelmiségiek, akik a forradalom idején a Nagy Imre kör tagjai voltak, életük végéig szorosan összetartó, együtt gondolkodó, egymást segítő szövetségben-barátságban éltek. Az életüket tették arra, hogy Magyarország egy szabad, független, demokratikus ország legyen. Számomra pedig olyanok voltak, mintha mindannyian a családom tagjai lettek volna. És persze nagyon rossz, hogy már alig valaki van közülük közöttünk.
De nehéz emelkedett, ünnepi sorokat írni azért is, ami magával az ünneppel, az 56-os forradalommal a társadalmi emlékezetben történt. A Kádár-korszak idején nemcsak hogy hallgatás övezte a forradalom emlékét, hanem jól emlékszem, hogy október 23. környékén, egyszerre csak megszaporodtak a rendőrök a köztereken, a temetőkben és a nyilvános szórakozóhelyeken. A mi házunk környékén is rendre megjelentek és szorgosan vizslatták a környéket – sem azelőtt, sem azután soha nem látott -, feltűnően civilnek öltözött személyek. Az államszocializmus célja az volt, hogy kitörölje az emberek fejéből a forradalom emlékét és egyben a hatalom urainak gyalázatos árulását, a forradalom bukása után elkövetett bűneit. Az én gyerekoromban és fiatalságom idején már az is bűnnek számított, ha valaki forradalomként és nem ellenforradalomként emlegette az „56-os sajnálatos eseményeket”, a megemlékezés pedig tilos volt. Nagy Imrét és mártírtársait még az sem illette meg, ami a rablógyilkosoknak is kijár; hogy hozzátartozóik és barátaik méltó módon eltemethessék őket. Jeltelen sírokban, arccal a föld felé hantolták el őket a hajnali órákban, amikor még senki nem járt a temetőben. Élénken emlékszem arra, ahogy családommal, mint afféle összeesküvők botorkálunk a rákoskeresztúri köztemető elhagyatott, gazzal borított parcellái között, és a felnőttek próbálták kitalálni, hogy melyik jeltelen sírba temethették el barátaikat, harcostársakat. Miközben a bokrok egyre-másra megreccsentek, titkos rendőrök hada figyelte vizsla szemekkel, hogy kik bolyonganak, miről beszélgetnek a parcellák között. Aztán a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor azt gondolhattuk, hogy 1956 emléke végre a helyére kerül a közgondolkodásban, a forradalom bevonul a magyar történelem egyébként nem túl számos dicsőséges eseménye közé, a hősöknek és áldozatoknak megadjuk a végtisztességet és az utókor büszkén gondol majd rájuk.
Mert 1956 emléke megérdemelte volna, hogy végre méltó helyre kerüljön a magyar történelemi emlékezetben. Nemcsak azért mert azokban a napokban a magyar nép fellázadt az önkény és az elnyomás, a megfélemlítés és a hatalmi terror ellen, hanem mert mindez történelmünk azon nagyon ritka alkalmai közé tartozott, amikor a többség valóban egyet akart; szabadságot, demokráciát és független Magyarországot. De büszkeséggel tölthet el minket az is, hogy Magyarország volt az első, a szovjet birodalom országai közül, amely fegyveresen fellázadt a szovjet megszállás és a diktatúra ellen. Azokban a napokban az egész világ közvéleménye Magyarország felé fordult és minden demokrata ennek a kis népnek drukkolt. Ám ahogy a forradalom gyorsan elbukott 1956-ban, a rendszerváltást követően rövid idő alatt szertefoszlott annak a reménye is, hogy a forradalom elfoglalhatja az őt megillető helyét az utókor emlékezetében. Azok, akiknek szívügye volt ez, már a kilencvenes évek elején tanúi lehettek annak, hogy hogyan üresedik ki néhány év alatt a forradalom emlékezete, hogyan veszi át a kérész életű büszkeség helyét a közöny 1956-tal összefüggésben. És megkezdődött a 35-40 évvel korábban történtek aktuálpolitikai szempontok által vezérelt kisajátítása, a történelem átírása is. A forradalom ötvenedik évfordulóján történt események pedig a rendszerváltás óta eltelt időszak legsötétebb lapjaira tartoznak. Hogy pontosan mi történt 2006. október 23-án azt valószínűleg már csak az utánunk következő generációk történészei fogják tudni pontosan feltárni, az azonban hogy a korabeli szélsőjobboldal semmilyen eszköztől vissza nem riadva, a demokratikusan választott kormány erőszakos eszközökkel történő megbuktatására kívánta felhasználni az alkalmat, a forradalom emlékének a meggyalázása volt. És 2006. október 23-ának nyomasztó árnyéka, ma és még sokáig hosszabb lesz, mint 1956. október 23-nak emléke.
Végül nehéz ünnepelni ezen a napon azért is, mert nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ma éppen azoknak az eszméknek a sírja körül állunk, amelyek közös akarása 1956. októberében néhány napra egységbe kovácsolta a magyar népet. Jószerivel még meg sem tanultunk demokrataként, szabadon és szolidárisan élni egy új világban, és már szét is foszlottak azok az álmaink, amelyeket egy modern, demokratikus Magyarországról szőttünk. Abban pedig, hogy a magyar társadalom ilyen könnyen feladta az ezekért folyó küzdelmet mindenkinek megvan a saját felelőssége, nemcsak a jobboldalnak, hanem a történelem és a nemzeti identitás kérdései iránt teljesen érzéketlen baloldalnak és a liberálisoknak is. A forradalom évfordulójára emlékezés a jobboldalon a pártpolitikai haszonszerzés eszközévé, a baloldalon és liberálisok körében pedig afféle letudandó „musz-feladattá” vált.
A forradalom hatvanadik évfordulójának botrányról-botrányra bukdácsoló hivatalos megünneplése pedig hosszú időre besározta ünnepünket. A kormány közpénzekből tízmilliárdokat költött arra, hogy elhazudja, átírja 56 emlékezetét. A forradalom tablójáról megpróbálta teljesen kiradírozni a baloldal és a polgári liberálisok szerepét, úgy gondolva, hogy ha elegendő pénzt költ el erre, akkor kisajátíthatja, felvásárolhatja a forradalom emlékét. Az ünnepségek középpontjába a „pesti srácokat” állította, akik valóban hősiesen harcoltak azokban a napokban, ám ők szociológiailag és politikailag is egy teljesen heterogén, definiálhatatlan tömeget alkottak, akik teljesen eltérő motivációk és célok érdekében harcoltak az utcán; voltak közöttük szélsőjobboldaliak, konzervatívok, baloldaliak és olyanok is jónéhányan, akik csak egy jó balhét látták az utcai összeütközésekben. Nem vitás, hogy ők is a forradalom fontos résztvevői voltak, ám úgy emlékezni egy ilyen eseményre, hogy szót sem ejtünk a forradalom értelmiségi és munkás vezetőiről, a lázadást elindító egyetemistákról, a Petőfi Körről, a gyárakban és üzemekben alakuló munkástanácsokról, csak azért mert ezek egytől-egyig baloldali szerveződések voltak – ez több mint történelemhamisítás, ez a magyar nép megfosztása saját történelmi identitásának, önbecsülésének egy fontos szeletétől. A forradalom hatvanadik évfordulójára milliárdokért megrendezett ünnepség sorozat, botrányokba és köznevetségbe fulladt és tovább amortizálta a forradalom emlékezetét.
Mára pedig elérkeztünk oda, hogy a kormány a forradalom vezetőjének, Nagy Imrének a szobrát el akarják távolítani onnan, ahol több mint 20 éve áll, helyére pedig a harmincas évek közepén felállított Nemzeti Vértanúk rekonstruált emlékművét kívánják állítani. A kimondhatatlanul ízléstelen és giccses szoborkompozíció a Tanácsköztársaság idején meggyilkoltaknak állít emléket, azt üzenve, hogy ők és csakis ők voltak a XX. század nemzeti vértanúi. Ezek szerint nem voltak vértanúk a világháborúk katonai és civil áldozatai, a Fehér Terror idején meggyilkolt ezrek és a forradalom áldozatai sem.
A Nagy Imre szobor eltávolítása sokkal többet jelent egy szobor áthelyezésénél. Valójában a rendszerváltást és a köztársaságot szimbolizáló emlékművet akarják eltűntetni közös emlékezetünkből. Hiszen Nagy Imre újratemetése a rendszerváltás és a demokratikus köztársaság megszületésének szimbolikus eseménye volt, a közgondolkodásban egyet jelent a diktatúra összeomlásával és a demokratikus Magyarország megszületésével.
Ám mivel most mégiscsak a forradalom néhány dicsőséges napjára emlékezünk, szeretnék néhány bizakodó megjegyzést is tenni.
Amint a korabeli dokumentumokból és visszaemlékezésekből kiderül, a forradalom kitörése még annak későbbi vezetőit is teljesen váratlanul érte. Nem volt ember, aki akár előtte egy nappal is sejtette volna, hogy az elégedetlenség és a szabadságvágy olyan hatalmas tömegeket fog az utcára vinni, ami elsöpri a Rákosi-rendszert. A változások a történelem során mindig a legváratlanabb pillanatokban indultak el, akkor, amikor senki nem számított ezekre. 1956 őszén éppen elkezdtek javulni az életszínvonal alakulását jelző mutatók értékei, éppen elkezdett érzékelhetővé válni az emberek életkörülményeiben valami kis javulás. Csakhogy a pohár is éppen addigra telt be a tömegek számára. Már nem érdekelte őket, hogy néhány forinttal többet költhetnek élelemre, hogy több jut ruházkodásra, visszavonhatatlanul elegük lett a diktatúrából. És ha nem is ilyen sebességgel, egyik napról a másikra, de ugyanilyen váratlanul ért minket a rendszerváltás is. Bár éreztük, hogy rogyadoznak az eresztékek, azt gondolom, hogy 1987-ben még senki nem sejtette, hogy egy évvel később összeomlik a végeérhetetlennek tűnő szovjet birodalom.
Minden okunk megvan rá, hogy úgy érezzük 1956 eszményei, a demokrácia és szabadság ügye ismét elbukott Magyarországon. Ám bízzunk abban, hogy a legváratlanabb pillanatban egyszer csak újra betelik az emberek számára a pohár, és tömegek fognak vonulni az utcán demokráciát követelve. Ahogyan ez 1956 őszén történt.
Sokan sokszor elmondták, hogy ez a választás nem volt szabad és tisztességes. Mégis – magas részvétel mellett – a határokon innen élők közül mintegy háromszázezerrel többen szavaztak a fennálló hatalom ellen, mint mellette, és az ellenszavazatok száma a külhoni szavazatok hozzáadása után is csaknem százezerrel meghaladta a rezsim mellettiekét. Semmi nem indokolja tehát, hogy a Fidesz immáron harmadik kétharmadáért a választókat okolja bárki is. Nem igaz, hogy a magyarok többsége elfogadja a fennálló rendszert, nem igaz, hogy a Fidesz túlhatalmát a polgárok többsége biztosítja. Nem a választókon múlott: minden ellenható erő ellenére is többen szavaztak a rendszer ellen, mint mellette, és nem tudjuk, még mennyivel többen szavaztak volna így, ha az ellenzék győzelemre is esélyes módon lépett volna fel.