Töprengő: DÁVID FERENC írása az előválasztásról

Több jelölt, több sansz

A november közepi állapot szerint a fővárosi előválasztási kampányban versenyezni fog egymással az MSZP-PM pártszövetség két prominense (Karácsony, Horváth). Már megismerkedhettünk a harsány és szókimondó önjelölt médiaszemélyiséggel (Puzsér), és azt is olvastam, hogy egy igen apró politikai közösség (Liberálisok) is indítja az alelnökét a téli futamon. A DK és a Momentum még nem startolt, az LMP „lebegteti”, beáll-e Puzsér mögé, a Jobbik várhatóan nem vesz részt az összecsapáson. A Kétfarkú Kutyák pedig saját utat szoktak járni.

Látva a felhozatalt, az az igény fogalmazódott meg bennem, hogy ne bízzuk kizárólag pártokra, pártocskákra az előzetes megméretést, ne engedjük, hogy januárban egy belterjes és unalmas háziverseny vegye kezdetét. Jelen helyzetben csupán háziversenyről beszélhetek, hiszen az MSZP-PM és a Liberálisok a 2018. áprilisi parlamenti választáson együttműködtek, most is politikai szövetségesként fognak egymással „küzdeni”.

Elképzelésem egyszerű, és felkarolásával talán színesedhet a rivalizálás. Konkrét leszek. Javaslom, hogy a Budapesten működő vállalkozói szervezetek (a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, a VOSZ Budapesti és Pest Megyei Regionális Szervezete, az Ipartestületek Budapesti Szövetsége stb.) közösen állítsanak csatasorba egy értelmes és az üzleti életben már bizonyított, sikeres fővárosi vállalkozót. Megyek tovább. A Magyar Mérnöki Kamara Budapesti és Pest Megyei Szervezete szintén képes lehet egy versenyképes jelölt megnevezésére. Nem árthat az 1,8 milliós Budapestnek, ha egy racionálisan gondolkodó műszaki értelmiségi is kifejthetné nyilvánosan a jövőről alkotott véleményét. De valószínűsítem, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara tagjai között ugyancsak fellelhető olyan tehetséges személy, aki tájékozott városunk ügyeiben és komoly gazdasági tapasztalatokkal rendelkezik. Várom a környezetvédők szervezett fellépését, hiszen nagyon vágyunk a friss levegőre és az élhető lakhelyre. Az sem lenne ördögtől való, ha a fővárosban dolgozók nevében a területen működő munkavállalói érdekképviseletek (értsd: szakszervezetek) szintén megpróbálnának egy szimpatikus, belevaló személyt becsempészni a közéletbe. A sor folytatható.

A hagyományos pártjelöltek (+Puzsér) közötti előválasztás érdektelen lesz, a fővárosi polgárok rezignáltan fognak legyinteni: ezek már megint csak tét nélkül báboznak. Nem, nem vagyok előválasztás ellenes, csak attól félek, hogy unalomba fog fulladni az egész, és öt-tízezer pártszimpatizánson, valamint a Puzsér-fanokon kívül senki sem fog regisztrálni és voksolni. Az előválasztástól való elfordulás és közöny jóvátehetetlen károkat okozhat, és direkt módon negatív hatással lehet a májusi EP- és az őszi önkormányzati választásokra.

A választói aktivitás megteremtéséért és megmentéséért kell kibővíteni a jelöltállító szervezetek körét, ezért szorgalmazom köztestületek, érdekképviseletek, hivatásrendi kamarák és civil szervezetek jelöltjeinek szerepvállalását. Nem gondolom, hogy boldog-boldogtalan indulhasson a „selejtezőn”. Minden bizonnyal megvan az a tapasztalati szám (támogatói aláírás), amelyhez normatív módon köthető az előválasztáson való részvétel. Az előbb felsorolt szervezeteknek ez nem lesz gond, mivel taglétszámuk meghaladja az ellenzéki pártokét. Még az is előfordulhat, hogy alkalmas „körön kívüli” jelölt felbukkanása esetén a pártok önmérsékletet tanúsítanak, és beállnak a nem pártjellegű társadalmi szervezetek által favorizált személy mögé.

Ha az öt-hat pártjelölt kiegészülne öt-hat jól felkészült szakember-aspiránssal – és értelmes diskurzussal –, az dupla haszonnal járna. Egyrészt világosan kirajzolódna, hogy politikusokat vagy “külsősöket” akarnak-e a budapestiek főpolgármesternek, másrészt az új szereplők – még ha veszítenek is az előzetes versenyben – a későbbi győztes szakmai hátterét is biztosíthatnák. Egy sikeres üzletemberre, egy kiváló stratégára, egy gyakorlott jogászra minden csúcsvezetőnek szüksége van. Ez alól a főpolgármester sem kivétel.

A szerző közgazdász, a VOSZ volt főtitkára

( Forrás: Népszava  2018.12.03., a szerző hozzájárulásával )

 

Töprengő: KARÁCSONY G. – RENCZES D. írása az előválasztásról

Legyen a választás a demokrácia ünnepe

 

Az előválasztások történetét, külföldi áttekintését, valamint az előválasztás előnyeit az előttem szólók már részletesen kifejtették, ezekkel magam is egyetértek. A magam részéről történeti és technológiai részletek helyett inkább az előválasztás szükségességére kívánok részletesebben kitérni.

Miért van szükség előválasztásra (előválasztásokra)?

A 2010-es országgyűlési választások felborították a korábbi kétpólusú magyar pártrendszert, a Fidesz kétharmados győzelmet aratott, a két rendszerváltó párt (SZDSZ és MDF) helyett megjelentek olyan új pártok, mint az LMP és a Jobbik. A pártrendszer átalakulása azonban nem állt meg: 2010-ben, az MSZP és az LMP szakadásának, valamint a civilek színre lépésének következtében megalakult a DK, a Párbeszéd, majd az Együtt. 2010 óta tehát a pártrendszer jelentős változásokon ment át, ezen változások azonban csak az ellenzéki oldalt befolyásolták. Ami maradt az a centrális erőtér, a Fidesz dominanciája. A 2018-as választások előtt a releváns ellenzéki pártok száma (MSZP, Párbeszéd, Jobbik, DK, LMP, Momentum) elérte a hatot, ráadásul a pártok számával nem növekedett az ellenzéki szavazók száma, csak az ellenzéki „torta” felosztásának arányai váltakoznak. A pártrendszer mellett ráadásul a  politikai környezet is úgy lett kialakítva, hogy a centrális erőtér fennmaradhasson. A választási rendszer átalakítása közvetlenül érinti a pártok erőviszonyainak egyenlőtlenségét.

A 2014-es eredmények után világossá vált, hogy a Fidesz leváltható, de erre csak akkor van reális esély, ha az ellenzék ki tud termelni minden kormánypárti jelölt ellen egy darab ellenzéki kihívót. A változást akarók ugyanis többségben vannak, de a választási rendszer ezt a többséget máshogyan nem képes megjeleníteni. Jómagam és a Párbeszéd éppen ezért már a 2018-as választásokat megelőzően, 2016 nyarán felvetettük az előválasztás lehetőségét, mint lehetséges megoldást. Azóta ez már történelem, tudjuk mi történt, a pártok végül nem tudtak megállapodni az előválasztás szükségességében, helyette a „taktikai szavazás” lett a „csodafegyver”. Egyre-másra születtek a hiteles és kevésbé hiteles közvélemény-kutatások, honlapok arról, hogy ki az esélyes jelölt. Vidéken ez lényegében oda vezetett, hogy a választók nem tudtak kiigazodni a különböző információk és dezinformációk között és „szétszavaztak” az előzetesen esélyesnek titulált jelöltek között. Ahogy 2014-ben megbukott a füstös szobákban kötött alkudozás, úgy 2018-ban megbukott a taktikai szavazás intézménye is. Azt ugyanis, hogy ki az esélyes jelölt, nem lehet szabályozatlan keretek között eljuttatni a választókhoz. Számos körzetben ráadásul nem is egy, hanem minimum kettő esélyesnek titulált jelölt volt.

Előválasztásra tehát azért van szükség, hogy ne ismételjük meg a 2014-ben és 2018-ban már egyszer elkövetett hibákat. Az ellenzék győzelmének feltétele, hogy egy szabályozott folyamatban, demokratikus keretek között, hónapokkal a tényleges választások előtt kiválassza azt a jelöltet, aki a legnagyobb eséllyel tudja legyőzni a kormányzó pártok jelöltjét.

A „hatpárti” problémára, a polarizált ellenzéki pártrendszerre, szintén csak az előválasztás tud megfelelő választ nyújtani. A pártok jelenlegi száma már nem is nyújt lehetőséget arra, hogy zárt ajtók mögött, tárgyalásos úton válasszuk ki a megfelelő jelölteket. Egyszerűen túl sok a párt és túl sok az érdek. A pártoknak ezért nincs más választásuk, mint a választók kezébe adni a jelöltekről való döntés lehetőségét.

A többosztatúvá vált, fragmentálódott ellenzék a választókat is bizonytalanabbá teszi. Az előválasztás tehát nem pusztán a demokráciába vetett hit visszaszerzésének eszköze lehet, hanem az ellenzék egységessebbé tételének lehetőségébe vetett hité is.

Ahogyan az előttem szólók közül többen is említették, az előválasztás nem csodafegyver, ám fegyvernek ettől még fegyver. Olyan fegyver, amely véleményem szerint az egyik előfeltétele a sikernek. Én is látom ugyanakkor, hogy vannak, akik szkeptikusak az előválasztás lebonyolításával kapcsolatban. A magam részéről azt gondolom, hogy az elmúlt években számos remek anyag született az előválasztás technikai lebonyolításával kapcsolatban. Az előttem szóló Horn Gábor vezette Republikonnak is van ilyen anyaga, a pártok közül a Párbeszéd és az MSZP is rendelkezik koncepcióval, de ami a legfontosabb, hogy civilek is előálltak javaslatokkal, utóbbiak az online szavazás rendszerét is kidolgozták. A létező javaslatok alkalmasak arra, hogy az előttünk álló önkormányzati választások során előválasztást vagy akár előválasztásokat is lebonyolítson az ellenzék. Fontos lenne ez azért is, mert az önkormányzatiságban nagyon fontosak a civilek, az előválasztás pedig arra is lehetőséget nyújt, hogy a pártpolitika utat engedjen a hiteles civil jelölteknek, akik a pártok jelöltjei mellett szintén megmeríttethetik magukat. A 2019-es önkormányzati választásokat megelőző előválasztás tehát lehetőséget nyújtana arra, hogy az ötletet élesben is megvalósíthassuk. Amennyiben lenne egy sikeres előválasztás a budapesti ellenzéki főpolgármesterről, vagy esetleg kerületi, nagyvárosi polgármesterekről, úgy az nem csak e jelöltek győzelmi esélyeit növelné, hanem az ellenzék számára kitaposná az utat a 2022-es országgyűlési választások 106 jelöltjének előválasztással történő kiválasztásához is.

Az önkormányzati választásokat megelőző előválasztás melletti érvek között fontos megemlíteni azt is, hogy az előválasztás alkalmas arra, hogy helyben több erőforrás és energia juthasson egy-egy jelölt felépítésére országszerte, hiszen intézményi keretek között ez hatékonyabban tud működni. Erre pedig vidéken minden eddiginél nagyobb szüksége van az ellenzéknek, hiszen minden eddiginél nagyobb kormányzati médiabirodalom van kialakulóban és egyre szűkösebb az ellenzék eszköztára.

Az Egyesült Államokban a választás a demokrácia ünnepe, ami a választásokat megelőző folyamat miatt van így. A jelöltek kiválasztása és az előválasztási kampány másfél évvel a tényleges választások előtt elindul. A választást megelőző év pedig az országjárásról, a kampányrendezvényekről, a demokratikus vitákról, az előválasztásról szól. Az ellenzéknek tehát adott a feladat: tegyük a választást újra a demokrácia ünnepévé!

A jegyzet szerzői: Karácsony Gergely Zugló polgármestere, Renczes Dávid politológus

MP: HANUKA ÜNNEPÉN

HANUKA ÜNNEPÉN 

A „Roma Büszkeség Napján” megkezdett és az emlékezetes ünnepeimről,napjaimról szóló sorozatot folytatom, talán a legismertebb zsidó ünnepről történő megemlékezéssel és némi magyarázattal.

A Hanuka ünnepnapjainak  nincs a szombathoz hasonló légkörük. Mégis különböző vallási szertartások kötődnek hozzájuk, amelyek különleges történelmi jelentőségüket hivatottak tükrözni. A Tóra utáni kor legfontosabb ünnepei között tartják számon, mert ugyan nem a Tórán alapul (ilyen még például a Purim is) abban viszont egyedi, hogy jelentős hadi eseményt örökít meg a nép emlékezetében.

Hanuka ünnepe kiszlév hó 25-én (ma, 2018. 12. 02. napnyugta után) kezdődik, és nyolc napig tart. Annak a fontos győzelemnek állít emléket, amelyet a Makkabeusok három évig tartó szabadságharc után arattak az Izraelt elfoglaló szíriai görögök fölött, és legyőzték a görögök hellenista zsidó támogatóit is, akik változtatásokat akartak bevezetni a zsidó vallásgyakorlatban. A harc i. e. 165-ben a Jeruzsálemi Templom visszafoglalásával, megtisztításával és újra avatásával ért véget. A „chánuká” azt jelenti: „felavatás”, és arra utal, hogy újra Isten oltalmába ajánlották a Templomot, amelyet a pogány bálványok és praktikák beszennyeztek. De az emlékezés szól a nyolc napon át égő mécses csodájának is, mikor az egy napra elegendő kóser olaj nyolc napig égett a mécsesben, biztosítva az új olaj előállításához szükséges időt.

A Hanuka, a judaizmusban az egyistenhívő zsidó vallás diadalát is ünnepli a hellenizmusnak a  különböző vallásokat/vallási elemeket összemosni igyekvő törekvései felett.

  • A legfontosabb vallási szertartás az, hogy minden este meggyújtják a hanukai menóra lángját. A hanukai menóra nyolckarú kandeláber, amelyen külön helye van a „szolgalángnak”. A karok lehetnek gyertyatartóként vagy viaszmécstartóként kiképezve. A lángokat a „szolgával” gyújtják meg: amelyet sámásnak hívnak.
  • A hanukai menóra lángját nem szabad gyakorlati célra – olvasásra, világításra, cigarettagyújtásra stb. – használni. A „szolgagyertya”, arra való, hogy ha szükséges, ennek lángját használhassuk.
  • A menórát az ablak közelében kell meggyújtani, hogy kívülről látni lehessen, ezáltal nyilvánosan hirdesse Hanuka csodáját.

Ez az ünnep a téli estéken különösen meghitt és sok vidámsággal teli. A felnőttek és a gyerekek “trenderlivel” (hanukai pörgettyű) játszanak, olajban sült finomságokat kapnak és hanukai dalokat énekelnek. Az elbeszélők Hannára és hét fiára is emlékeznek, akik inkább a mártírhalált választották, mintsem hogy megszegjék Isten törvényét és leboruljanak az idegen istenek előtt.

Ennek az ünnepnek semmi köze karácsonyhoz. Ennek ellenére sokan párhuzamot vonnak a két ünnep között, mivel az évnek ugyanarra a részére esnek, mindkét ünnepnek tartozéka a gyertyaláng és mind a két ünnepkor ajándékot kapnak a gyerekek. Azonban zsidók számára ez kevésbé jelentős ünnep (megengedett a munka) mint a karácsony a keresztény vallásúak számára. Az ajándékozás pedig az együttélés során lett az ünnep része, hogy a zsidó gyerekek rossz érzéseinek elejét vegyék kis társaik karácsonyi ajándékait látván.

Legyen  Hanuka ünnepe mindenkinek vidám és boldog!

(Forrás: Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni)

 

Töprengő: VARGA ZOLTÁN jegyzete az előválasztásról

 

Az előválasztás más szemszögből

Nem gondolnám, hogy létezik demokrata, aki az előválasztások, egyáltalán a választások intézményét, azok létjogosultságát generálisan vitatná. Mielőtt azonban a minden tekintetben különleges, a legkevésbé sem szokványos magyarországi helyzetről beszélnénk, érdemes, legalább néhány szó erejéig nemzetközi kitekintést tegyünk.

Az előválasztás kapcsán jellemzően leginkább az Egyesült Államok jut eszünkbe, és nem véletlenül. Az Egyesült Államokban mára az előválasztások legalább annyira részei a demokratikus politika folyamatoknak, mint maga az elnök- és képviselőválasztás. Európában, bár kevésbé hosszú múltra tekint vissza, elsősorban Franciaországban és Olaszországban ismert a fogalom az előválasztás, amely az amerikai mintához hasonlatosan, igen szerteágazó és bonyolult.

Azonban akár az Egyesült Államokat nézzük, akár azokat az európai országokat, ahol rendszeresen vagy alkalmanként tartanak előválasztást, az jól látszik, hogy nincs egységes előválasztási modell. Az USA esetében lényegében tagállamonként változik, hogy kik (csak a regisztrált párttagok, vagy a függetlenek is) szavazhatnak, és az is, hogy milyen módon választják ki az elnökjelöltet. Ami az európai színteret illeti, hasonlóképpen azt látjuk, hogy nincs egységes gyakorlat, olyannyira sem, hogy például a talán legismertebb franciaországi előválasztás is rengeteget változott az elmúlt évtizedek során is. Az azonban szinte minden előválasztási rendszerről elmondható, hogy az állam részt vesz az ilyen előválasztások lebonyolításában.

A példák száma szinte végtelen az USA-tól, egészen Erdélyig, nincs tehát, miért győzködnünk egymást abban a kérdésben, hogy működhet-e, lehet-e sikeres bármilyen előválasztási modell, mert a válasz minden esetben csak egy lehet. Igen, tud működni ez a rendszer, mi több, jól tud működni.

DE! És sajnos minden jelenlegi társadalmi, politikai problémánk, az ország minden kínja, szenvedése emögött a „de” mögött van.

Emlékezzünk csak arra a kissé patetikus, talán már közhelyes is, de mindenképp igaz kijelentésre, hogy a „választás a demokrácia ünnepe”. Ünnepről ma már nem igazán beszélhetünk, hiszen Magyarország az elmúlt években lelépett a demokratikus útról sok tekintetben. A szó valós értelmében már nem beszélhetünk se demokráciáról, de valós versengő többpártrendszerről sem. Azzal, hogy a hatalom gyakorlatilag meghekkelte az államot, hogy maga alá gyűrte a teljes médiát, az államigazgatást, sufni-tuning, maga képére formált alaptörvényt oktrojált az országra, színjátékká silányította a parlamentet, eleve magát a parlamentáris demokráciát is, nehéz bármilyen demokratikus intézményt, gyakorlatot, eljárást értelmezni.

Ne feledjük a 2018-as választásokkal kapcsolatos EBESZ-jelentés mondatait. A jelentés szerint, bár a választás technikai lebonyolítása ugyan szakmailag megfelelő volt, a választók számos jelölt közül választhattak, mégis a megfélemlítés légköre, az idegengyűlölő retorika, a média elfogultsága és az átláthatatlan kampányfinanszírozás korlátozta az igazi politikai viták lehetőségét, és ezáltal a választók nem kaptak meg minden információt ahhoz, hogy megfontolt döntést hozhassanak.

Tudjuk, hogy az áprilisi helyzet óta nemhogy javult volna a demokrácia helyzete, sokkal inkább romlott is. Azt látjuk, hogy a kormány háborús retorika lázában ég. Mára nem csak a teljes magyar ellenzék, de már a világ, Európa demokrata államainak jó része is a kormány célkeresztjében van. Az eddig ismert pávatáncnak vége, a kormány szócsövévé silányított közszolgálati, és a kormányközeli oligarchák farzsebéből kikandikáló médiumok százai minden fék nélkül ontják az álhíreket, a hazugságokat. Az utolsó gátak is ledőlni látszanak a kormány és a kormánypártok gátlástalanságával szemben. Ma már egyetlen logika látszik minden – mondom, minden – kormányzati intézkedés, politikai lépés mögött. Ez pedig nem más, mint a jól ismert, Machiavellinek tulajdonított, valójában Loyolai Szent Ignáctól származó mondat: „a cél szentesíti az eszközt”.  Bármit megtehetnek, és egyre inkább meg is tesznek a hatalom birtokosai azért, hogy a hatalmukat megtarthassák. Bármit! Teszik mindezt többek között azért, mivel a hatalom megtartása a kormányzó pártok számára rég nem politikai, mint inkább büntetőjogi kérdés.

Vitatkoznék ezért mindazokkal, akik az ellenzék, az ellenzéki pártok, politikusok gyengeségét, alkalmatlanságát látják a kudarcos választások, és a jelenlegi helyzet okának. Ez sokkal inkább köszönhető a kormánypártok szisztematikus, ördögi tevékenységének, és a fent említett okoknak, mint bármilyen más körülménynek. Ki kell jelentenem, hogy a jelenlegi politikai-, társadalmi-, médiaviszonyok között, a minden állami erőforrás birtokában lévő, és azokkal gátlástalanul visszaélő monolit állampártokkal szemben, a sokszorosan szegmentált ellenzék esélyei a legkevésbé sem kedvezőek.

Ezek után térjünk vissza írásom első mondatára. Fontosnak gondolom az előválasztás intézményét. Látom, hogy az Orbánból kiábrándult választók jelentős része hisz az összefogás erejében és az előválasztás szükségességében.

Azonban rengeteg kérdés van, melyet érdemben meg kell, válaszoljunk mielőtt döntést hozunk.

Az első, talán a legfontosabb, tud-e sikeres lenni egy, a magyar néplélek számára eddig ismeretlen, minden állami támogatás, edukáció nélkül bevezetni kívánt demokratikus intézmény?

A következő fontos kérdés, a szűrés kérdése. A választók legalább három csoportra oszthatók:

  • Támogatók (valamelyik, az együttműködésben részt vevő demokratikus párt hívei)
  • Ellenoldal (az összes többi párt támogatói)
  • Bizonytalanok

Ha az előválasztásban való részvétel joga minden választóra kiterjed, az vélhetően erősen torzítani fogja a végeredményt, minthogy az ellenoldalon lévők nem szükségképpen a demokratikus közegnek legrokonszenvesebb jelöltet fogják támogatni. Ezért valamilyen szűrésre mindenképpen szükség van. Erre az egyik legjobb példa talán a 2014-es debreceni önkormányzati választás, ahol egy, a debreceni közéletben ismert újság hirdetett meg egyfajta előválasztást az induló polgármesterjelöltek támogatottságának mérésére. Az eredmény alapján messze a legtámogatottabb volt a Munkáspárt jelöltje, aki a választáson aztán alig tízegynéhány szavazatot kapott.

Azonban minél inkább szűrjük az előválasztásban résztvevőket, annál szűkebb lesz azok köre. Ez viszont óhatatlanul azt eredményezi, és ez az egyik legnagyobb probléma is, hogy a bizonytalanokat ez az eljárás sokkal inkább távol tarthatja, mint az ellenoldal résztvevőit, különösen, ha az utóbbiak részvételét esetleg valamelyik rivális párt még szervezi is. Viszont a bizonytalanok távolmaradása nagyon erős torzító tényező, mivel a legtöbb választás eredményét ők határozzák meg. Ha a szűrő mechanizmus nagy biztonsággal csak a támogatókat engedi szavazni, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a kiválasztott jelölt olyan személy lesz, aki a támogatók nagy részének szimpátiáját elnyeri, de a bizonytalanokét nem, és ilyen módon – hiába ő az előválasztás győztese – éles helyzetben, a végső választáson veszít.

A következő fontos kérdés, a részvételé. Az, hogy mekkora részvétel várható egy ilyen előválasztáson. Ha az eljárás újdonsága, szokatlansága, az általános tájékozatlanság okán túl kevés, például a választásra jogosultaknak csupán egy-két százaléka, az hihetetlenül nagy kommunikációs előnyt biztosít a szinte a teljes médiát birtokló kormányoldal számára, amit azok gátlástalan módon ki is fognak használni.

Az természetesen nem kizárt, hogy az előválasztás megrendezése erősítheti a demokrata szavazók tényleges választáson való részvételi hajlandóságát, azonban ennek a megszervezése, lebonyolítása nagy erőfeszítéseket és jelentős költséget is igényel. Ne feledjük, hogy a tájékozatlanabb választókat fel kell világosítani arról, hogy mi ez az egész, mi a jelentősége, hogyan viszonyul a majdani tényleges választáshoz, de akár még arról is tájékoztatni szükséges, hogy az előválasztás nem helyettesíti a választáson való részvételt.

Kérdéses az is, hogy az előválasztáson részt vevő jelöltek kampánya mennyire szenzitív a másik jelölttel-jelöltekkel szemben. Okoznak-e például a versengő jelöltek egymásnak – az amúgy az egész előválasztással valószínűleg ellenséges médiatérben – sebeket, sérüléseket, esetleg a demokrata szavazókban nem kelt-e visszatetszést az előválasztási kampány, fölerősítve az amúgy is meglévő (bár gyakran alaptalan) rosszallást, hogy “ezek már megint csak a koncon marakodnak, ahelyett, hogy összefognának Orbán elkergetésére”.

Sok minden más kérdés mellett nem szabad elmenni az előválasztások nem jelentéktelen költségei mellett sem, és itt nem csak a közvetlen költségekre gondolok, hiszen az edukáció, a tájékoztatás ebben az esetben elengedhetetlen. Ne feledjük, egy, a magyar választók számára eddig ismeretlen műfajról beszélünk. A választókat tájékoztatni kell, elmagyarázni az egész mechanizmust, a jelölteknek kampányt folytatniuk, de magának az előválasztásnak a technikai lebonyolítása is pénzigényes. Kérdés, hogy az amúgy is végletesen forráshiányos demokrata ellenzéki pártok tudnak-e kellő anyagi eszközöket mozgósítani az előválasztások lebonyolításához.

Demokrata énem előválasztás párti. Ismerve a körülöttünk dúló őrületet, a Fidesz gátlástalanságát, azonban félelmeim vannak. 2019, talán az utolsó lehetőség, hogy Orbán beteg, korrupt, diktatórikus rendszerét, választásokon elkergessük. Ezért is elengedhetetlen az, hogy a lehető legjobb megoldást találjuk meg közösen. Ehhez viszont minden lapot ki kell terítenünk az asztalra, és ezekből kell kiválasztanunk azt, ami mindehhez a legnagyobb esélyt nyújtja.

Tegyük meg!

A szerző önkormányzati képviselő

Töprengő: SOMOGYI ZOLTÁN jegyzete az előválasztásról

Előválasztás bármikor lehetne

Előválasztást bármikor tudna tartani bármelyik párt, így az MSZP is. Semmi nem akadályozza meg, hogy a választóknak azt mondja: tessék jönni szavazni minél több olyan jelöltre, akik érdemesnek tartják magukat arra, hogy megnyerjenek egy politikai csatát. A jelölteknél is szabad a vásár: jelöltesse magát bárki, aki baloldalinak érzi magát és képesnek arra, hogy szimpátiát szerezzen. Szemmel láthatóan senki sem ilyen – amerikai típusú – előválasztást szeretne a politikai vezetők közül. Annál jobban félti a hatalmát. Inkább olyasfélét akarnak, hogy a pártok vezetőinek jelöltjei közül nyerhessen valaki. Ez egy sokkal rosszabb megoldása az előválasztásnak, de még ez is működhetne, ha a benne részt vevő pártok nem a nyilvánosság előtt akarnák megvitatni az előválasztás részleteit, hanem a háttérben megállapodnának, majd ezt közlik a választókkal, akik utána nem látnak mást, mint egy színvonalas előválasztási kampányt. Ehhez képest csak a vitát látjuk a választás módjáról, azt is olyan össze nem illő szereplők között, akiknél néha úgy tűnik, jobban utálják egymást, mint Orbán Viktor rendszerét. Ennyit bevezetőnek. Jöjjön azonban a lényeg. Az előválasztás figyelemelterelés. Figyelemelterelés arról, hogy jelenleg nincs versenyképes vezető, politikai irány és fontos témák a politika ellenzéki oldalán, amellyel és akikkel nap mint nap a nyilvánosság elé lehetne büszkén lépni. Ha ugyanis lenne, akkor ezzel foglalkozna az ellenzék, és nem egy sehova sem vezető vitáról egy kivitelezhetetlen ellenzéki előválasztással kapcsolatban. A közös jelöltben ugyanis messze nem minden ellenzéki politikai szereplő érdekelt, sőt, ellenérdekelt. Addig pedig a kezdeményezés az előválasztásról megmarad egy vitának, illetve az MSZP és közvetlen pártköre belső ügyének. Ami amúgy nem lenne feltétlenül rossz, ha meglátnák benne a lehetőséget. Az MSZP például akár még komolyan is gondolhatná, és a párt megújulásaként kinyithatná az előválasztással a kapukat az új párttagok és az új politikusok felé. Ahhoz azonban az ebben a cikkben a legelején írt – amerikai típusú – előválasztásba kellene belemenni. Az meg tudná erősíteni a pártot, de meg is gyengíthetne jó pár, most még erős politikust. Ennek az előválasztásnak lenne egyedül ma esélye. És akkor senkire sem kellene várni, már holnap el lehetne kezdeni.

 

A szerző szociológus.

Töprengő: MOLNÁR GYULA jegyzete az előválasztásról

Előválasztás! Elő-Választás? Lehetőség vagy kényszer?

A demokratikus ellenzéki oldal ma-nagyon helyesen-sokféleképpen keresi a lehetséges kihívókat azokon a területeken, ahol reális esélyt lát az ellensúly megteremtésére az önkormányzatokban. Ne becsüljük le ezt a szándékot, mert egy monolitikus hatalom bármelyik pontján történik repedés az közép-rövid távon is jelentősen kihat a hatékonyságára és a jövőjére. A tavasszal résekbe folyt víz, amit nem távolítanak el az bizony télre megfagyhat és szétrepeszti a legerősebb anyagot is.

Nem először és különösen Budapesten az előválasztásban látjuk ennek a helyzetnek a megoldását. Nincsenek hagyományai hazánkban, nincs kialakult technikája és nem is tudjuk megjósolni a várható végeredményét. Játszunk el a gondolattal, ha ennek pont az ellenkezőjét tennénk, akkor mi lenne a politizáló közvélemény mondása? Áááá nem érdekel a „füstös szobákban” kialkudott elvtelen alku, nem érdekel, akkor inkább el sem megyek szavazni vagy ami rosszabb maradjon a régi megszokott. Ha intelligensen és nagyon egyértelműen, a lefektetett szabályokat betartva végig csináljuk ezt a folyamatot akkor hiszem azt, hogy lényegesen erősebb legitimitású jelölt lehet a mai kormánypárti funkcionárius kihívója. Ehhez kellenek persze komolyan vehető jelöltek, intelligens előválasztási kampány, megfelelő nyilvánosság, sok-sok aktivista, aki felügyeli, szervezi ezt a folyamatot. És igen kedves barátaim kellenek szavazók, akik elmennek és döntenek a kampány, a hitük és az esélyek mérlegelése alapján, hogy kit látnának szívesen az igazi, nagy kampányban. Nem fanyalogni kell tehát, hanem aki nem akar zavaros pártalkukat az győzzön meg még két embert (egy aktívat és egy bizonytalant) és erősítse a folyamatot. Százszor el lehet majd mondani, hogy ez így miért nem az, nem olyan mint Franciaországban, Amerikában és ez igaz is lesz, de akkor aki ezt teszi az tegye azt is hozzá: szeretném ha további 5 évig üldöznék a hajléktalanokat Budapesten, a kormány döntse el, hogy mi a jó nekem és épüljön még egy-egy stadion minden kerületben az egészségügy rendbetétele helyett.

Az összefogás dilemmát lehetőség szerint fel kel oldanunk a következő hetekben, legkésőbb január végéig. Ezt a feladatot nem sikerült megoldani az áprilisi parlamenti választás előtt. Amikor éppen elkezdtünk volna az országról, az ajánlatról beszélni érkezet az amúgy örömteli Hódmezővásárhely és visszazuhantunk a start pozícióba, terhelve a Jobbik dilemmával. Nem segítenek az elemzők, a mindent tudó okosok, mert lehet, hogy ez zsákutca, de a másik pedig a szakadék. Esélyes kihívó megtalálása, lehetőség az ellensúly kiépítésre a cél, ha valaki tud jobb módszert, hogy eljussunk oda az kérem most szóljon, mielőtt komoly pénzeket  és energiát ölünk abba amit utána könnyedén lesajnál a mindennel elégedetlen közönség. Nincs olyan média felület, nincs olyan cserépszavazás, nincs olyan pontozásos casting, hogy kiválasszuk a 2019-es „polgármesteri X-faktor” döntőseit. Fogadjuk el, próbáljuk ki és ahogy egy régi nagy tudású kollegám mindig mondta, ha valamit nem tudunk megoldani, legalább élvezzük a helyzetet. Ha így teszünk, és így tesz mindenki, aki valóban változást akar Budapesten akkor az eredmény sem marad el.

A technika másodlagos, a módszer, ahogy az alapcikkben helyesen leírodott, szakemberek által jóváhagyott, a szándék komoly. A szabályokról lehet még egyezkedni, de!! Van egy fontos következmény, aki vélt vagy valós(nak) tűnő indokok miatt nem áll fel a rajtvonalra, vagy a vereség után nem fogadja el a kialakult eredményt és mégis indul, azt nagyon nagyon meg kell büntetni. Nem a pártoknak, nem a hatóságoknak, hanem a választóknak. Ne felejtsük el, hány párt jelezte az országgyűlési választás elött, hogy nyerni fog, hogy biztos győztese van az adott körzetre és azután elvitt 4-5%-ot és ezzel meghiúsított egy valóban esélyes ellenzéki győzelmet és ezzel segítette a NER-t az újabb kétharmadhoz. Bármi is történik, kérem, hogy ahogy Rodolfo mondta, „csak a kezemet figyeljék”, nézzék, hogy ki mit mond és aztán mit tesz. Legyen ez is egy szempont a későbbi választásnál 2019 októberében, legyen ez is szempont a családban, amikor eldöntik mennek-e és ha mennek kire szavaznak .

Az előválasztás sikere azonnal látszódni fog, nem csodafegyver, de egy lehetőség, hogy megmozdítsuk a fotel forradalmárokat és időben megmutassuk mekkora tétje van a 2019-es önkormányzati választásnak hazánkban. Vagyis én személyesen hiszem, hogy ha a kényszer lehetőséggé formálható, ha bizalommal tekintünk az előválasztás elé, akkor egy új korszak kezdődhet nemcsak ott, ahol ellenzéki győzelem született, hanem annak következményeként az egész országban. Ha nem úgy járunk, mint a klasszikus állatmesében, hogy a sok huhogó miatt csak a süket béka tudott felmászni a fára, akkor ennek az igazi győztesei nem a pártok, hanem az ország lesz.

A szerzőországgyűlési képviselő

 

Töprengő : HORN GÁBOR jegyzete az előválasztásról

Az ellenzéki polgárok hite és az előválasztás

 

Az előválasztás mellett szóló egyik ismert érv szerint az képes felkelteni a közvélemény figyelmét az ellenzék körül történő eseményekre, valamint az eredmények után fel lehet mutatni egy demokratikusan létrehozott egységet is. Nyilvánvaló, hogy az állandó kormányzati kommunikációs offenzíva árnyékában az előválasztás a kommunikációs teret is kiegyenlítettebbé teszi az ellenzéki jelöltek számára.

Az előválasztások célja, hogy egy választás előtt a jelölt kiválasztása ne egy szűk pártvezetés – vagy akár egyetlen személy – döntése legyen, hanem valamilyen formában a tagság közös döntése. Az előválasztás ezen túlmenően növeli a transzparenciát: visszakövethetővé és megmagyarázhatóvá válik, miért az a személy lett a jelölt, aki. Az alapelveken túl az előválasztásnak számtalan formája ismert – az előválasztások rendszere épp olyan bonyolult és sokszínű, mint a választási rendszereké. Ahogy a parlamenti választások célja az országgyűlési képviselők, az önkormányzati választások célja a helyi képviselők és a polgármester megválasztása, úgy az előválasztás értelme annak a jelöltnek a felkutatása, akit az adott politikai közösség a leginkább alkalmasnak tart, akire leginkább voksolna.

Az előválasztásról a politikai iránt érdeklődők elsőre jellemzően az Egyesült Államokra asszociálnak, nem véletlenül. Az Egyesült Államokban mára az előválasztások legalább annyira részei a politikai folyamatoknak, mint maga az elnök- és képviselőválasztás. Európában sem ismeretlen ugyanakkor az előválasztás műfaja: múltja ugyanakkor rövidebb, ám nem kevésbé szerteágazó. Akár az Egyesült Államokat nézzük, akár azokat az európai országokat, ahol rendszeresen vagy alkalmakként tartanak előválasztást, jól látszik, hogy nincs egységes előválasztási modell. Az USA esetén lényegében tagállamonként változik, hogy kik (csak a regisztrált párttagok, vagy a függetlenek is) szavazhatnak, és hogy milyen metódussal választják ki az elnökjelöltet – sőt, akár egy tagállamon belül különbözhet, ahogy a Demokraták és a Republikánusok döntenek. Ami az európai színteret illeti, hasonlóképpen azt látjuk, hogy nincs egységes modell, ráadásul a talán legismertebb franciaországi előválasztás is lényegesen változott az elmúlt húsz év során.

De fontos tudni, hogy Erdélyben is volt pár éve előválasztás, ahol a három magyar párt jelöltje közül klasszikus előválasztási metódussal választotta ki a legalkalmasabbnak tűnőt a helyi választói közösség.

Amit bizonyosan tudunk:

A baloldali és liberális választók – joggal – úgy érzik egyre hosszabb ideje, hogy magukra vannak hagyva.  A NER világban az ellenzéki pártok megroggyantak, ami részben persze a politikusaik hibája, de legalább annyira Fidesz által kialakított torzított és monopolizált médiatér, illetve lebontott jogállami struktúrák következménye.

Ebben a helyzetben, ámbár a választóktól megérthető óhaj, hogy “fogjanak össze értünk, ne marakodjanak” az egymással konkuráló anti-orbánista pártok, ám ez sokszor nem azért bicsaklik meg, mert a pártemberek önzők vagy ostobák lennének, hanem azért, mert nehéz szintetizálniuk érdekeiket, céljaikat, programjaikat. Nem utolsósorban pedig joggal érezhetik, hogy épp az összefogással csalják meg választóik akaratát.

A jövő évi önkormányzati képviselői és polgármester választáson azonban tényleges lehetőség van arra, hogy sok helyen leváltsa az ellenzék a Fidesz emberét. Budapest nem kér a Fideszből, ezt minden kutatás alátámasztja: ha a fővárosban egy minden erős ellenzéki párt által támogatott jelölt indul Tarlós István ellenében, akkor garantált a sikere. Mindez igaz jó néhány vidéki városra is, Szombathelytől Szegeden keresztül Pécsig lehetne sorolni azoknak a városoknak a listáját, ahol realitás, hogy a Fidesz legyőzhető.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a legfontosabb a választók bevonása és legkésőbb februárig annak feltérképezése, hogy kit tartanak a legjobb jelöltnek helyben a baloldali és liberális vagy akár konzervatív, ám a Fidesztől megcsömörlött polgárok. Erre pedig az ideális eszköz az előválasztás.

Az előválasztás nem csodafegyver, de olyan platform, amely rendkívüli előnyöket kínál, mind az Orbán ellenes szavazók melankolikus tömegeinek felrázására, mind pedig az ő megnyerésükre törekvő, érdemi kínálattal, jelölttel rendelkező pártok számára. Hiszen az előválasztással a politika nyitottá válik végre: a döntésben tényleges kompetenciát kapnak a választók.

A részvételi demokrácia irányába elmozduló lépés arra ad ajánlatot, hogy ők mondják meg, kiről hiszik el, hogy helyben képes lebontani a Fidesz világot, ők mondják el, hogy a programok közül melyikkel azonosulnak leginkább. Az ellenzék így képes olyan jelölteket előállítani, akik nem pusztán formális kihívói a helyi Fideszenek, hanem végre annak is tudnak látszani, hiszen érdemi támogatás van mögöttük a választóktól és a pártoktól.

Ráadásként végre az ellenzéki pártoknak is olyan pozíciót ad, ahol nem nyeretlen kétévesnek tűnnek, hanem egymással kooperálni kész, érdemi megállapodásokat tiszteletben tartó, a választókat megszólítani képes alakulatoknak.

Az előválasztás menete az én elképzelésem szerint jóval egyszerűbb és átláthatóbb lehet, mint sokan hiszik.  Vegyük a példa kedvéért Budapestet. A fővárosi ellenzéki jelöltek egy regisztrációs kampányba kezdenek, ahol (csak a példa kedvéért) két hét áll a rendelkezésükre, hogy az induláshoz szükséges (megállapodás kérdése, hogy mennyi a példában szereplő szám, az esetleges) kétezer ajánlást begyűjtsék szavazóiktól.  Ezután tudni fogjuk, hogy – megint csupán a példa kedvéért – mondjuk négy párt négy jelöltje és egy független jelölt szerezte meg az elégséges ajánlást, tehát ők lesznek a porondon, ők küzdenek meg az antiorbánista, Tarlós-alternatívát kereső választók kegyeiért.

Ezután jöhet az a választókat aktivizáló néhány hetes időszak, amikor minden versenyző igyekszik saját programjáról, személyéről mint a legjobb megoldásról meggyőzni a liberális, baloldali szavazókat. Ám ezt megelőzi egy fontos aktus: az összes kandidáló jelölt és pártjuk vezetői aláírnak egy nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy a végső nyertest elfogadják, a javára visszalépnek és minden eszközükkel támogatni fogják.

A kampány lezárása után egy egyhetes szavazási procedúra kezdődik, amelyre teret biztosítanak a pártok irodái, illetve civilszervezetek, különböző közösségi terek is alakulhatnak “voksoló-központtá”. (Sok érv szól így a XXI. században az online szavazás mellett, de ennek biztonságát, az ehhez kapcsolódó szoftvert nagyon gyorsan kellene lefejleszteni, nem szólva arról, hogy gyerekcipőben jár itthon az elektronikus-aláírás, azaz sajnos ennek is mindenképp lenne egy első off-line – személyes megjelenéshez kötött – lépése. )

A lebonyolítás technikai részleteiről nagyon sok és részletes tanulmány készült az elmúlt néhány évben. Ráadásul ott vannak szép számmal a nemzetközi tapasztalatok az USA-tól Franciaországon át Olaszországig. (Nem mellesleg itt a szomszédban – Marosvásárhelyen – az érintett magyar pártok is így választották ki néhány évvel ezelőtt a közös polgármester jelöltjüket.) A szavazócédulákon van egy statement, amelyben a választó kijelenti, hogy célja az ellenzéki jelölt támogatása, a Fidesz gyengítése: ez elősegíti, hogy valóban csak az ellenzéki érzelmű voksolók vegyenek részt az előválasztáson.

Miután megszületett a végeredmény, minden párt beáll az egységes ellenzéki jelölt mögé, és támogatja azt. Ez előnyös a választóknak: így garantáltan legyőzhető Tarlós az “egy-eggyel” küzdelemben; előnyös az ellenzéki pártoknak, nemcsak annak, aki a befutót képviseli, hanem a többieknek is, hiszen potens, felelős politikai entitásként jelenhetnek meg. Ez az út ahhoz, hogy visszaadjuk a választók hitét, mobilizáljuk őket, és minél több ponton a helyhatósági választásokon megtörjük Orbánék hegemóniáját. De az idő szorít: a döntést az előválasztásról még idén meg kell hozni.

Lakmusz ez: ha erre képesek a pártok, képesek nyerni; ha ezt is elszabotálják, akkor marad minden a régiben.

De gondoljuk tovább: ha megtörténik, akkor nem csupán annyi történik, hogy Budapestnek bizonyosan ellenzéki polgármestere lesz – erre itt igen erős az igény – , s még néhány vidéki városban is jó eséllyel, hanem az előválasztás még egy rendkívül fontos következménnyel jár.

Az első evidens: ellenzéki erőközpontok létesülnek, amelyek alternatív világot mutathatnak az orbáni mintához képest, kommunikációjukban, döntéshozatali eljárásukban, kulturális preferenciáikban, szociális érzékenységükben egy emberibb, nyugatiasabb világot prezentálhatnak a választóknak.

Egy sikeres előválasztás, annak különböző stációi, a bevont aktívisták munkájával, az ellenzéki voksolók élményével, miszerint a kívánságuk szerint, demokratikus módon választódott ki az ő jelöltjük, az a – rég elmaradt – tapasztalati élménye lesz az egyre bővülő, ugyanakkor egyre passzívabb ellenzéki gondolkodású polgároknak, hogy van jelentősége a szavuknak, ráadásul végre a pártjaik nem balfékeknek fognak tűnni, hanem egymással versengő, de egy folyamatot közösen koordináló, annak eredményeit tiszteletben tartó kompetens politikai közösségnek.

Ez pedig nem kevesebbet jelenthet, mint azt, hogy újra elhihetővé teszi végre azt, hogy Orbánék leválthatóak. Ma – a megfelelően lebonyolított előválasztás után- a helyhatósági választásokon, holnap (2022-ben) a parlamentben is.

Éppen ezért érdemes a gondolkodásunkat megfordítani, amikor ezt a kérdést vizsgáljuk: nem az a kérdés, hogy kell-e előválasztás, hanem az, hogy az előválasztással nyerhető politikai profittal miképp lehet a legjobban gazdálkodni.

A szerző közgazdász.

FALUDY GYÖRGY: 1956. Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton.

Az elsőn állt egy szőke kapitány.

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben,

kezében cekker. Görbén sántikál.

A tankokat nem látja és nem hallja,

de a kapitány jelt ad megállásra,

mert elgázolnák. Aztán figyeli

az öreg nőt. Mint hogyha anyja lenne:

„Lassan mamus. Ha sietsz, elesel.”

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel

és eltűnik balról egy kapuban.

Az oroszok nagyon türelmesek.

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul.

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik

a háztömböt, honnét a néni jött.

MP: AZ ÖNKORMÁNYZATISÁGRÓL … NÉMILEG SZUBJEKTÍVEN

Az a társadalom melyben a civil szervezetek, az egyházak, a helyi önkormányzatok autonóm működése nincs biztosítva, lehet, hogy még nem diktatúra, de biztosan nem demokratikus.

A demokratikus társadalmak nem létezhetnek a központi hatalomtól független, maguk által választott vezetéssel működő, önmagukat önállóan finanszírozni képes autonóm szerveződések nélkül. Be kell látni, az elmúlt évtizedekben erre a társadalmat befolyásolni és formálni képes elitek nem fordítottak megfelelő figyelmet. Ennek  is az eredménye az az „immunhiányos” társadalmi helyzet, hogy  szabadon burjánzik a korrupció, a szegregáció, folyamatosan nő a kistérségek egymáshoz viszonyított  vagy éppen az egy adott térségen belüli „övezetek” közötti élet minőségek differenciája. Lássuk be, nem alakult ki az az erős polgár-tudat amely a közélet iránt fogékonyan, a közössége iránt szolidárisan és széles összefogásra képesen biztosíthatná, ezekkel az egészséges társadalmat romboló hatásokkal szemben, a valódi immunitást.

A helyi önkormányzatok összessége nem egyszerűen a központi kormányzat egyik alrendszere, nem pusztán a fejlesztési források allokációjának eszköze, hanem a demokrácia alappillére amely segíthetné az erős helyi közösségek létrejöttét és működését, állandó és élő kapcsolatban a civil társadalommal erős bázist formálhatna általánosan érvényes értékeknek.

Önkormányzati választások előtt vagyunk….

Nem lehet a célom, hogy tudományos igényességgel tárjam fel mindazokat az okokat melyek létrehozták a jelenlegi helyzetet. Mindössze annyit tehetek, hogy véleményt osztok meg és teret, lehetőséget biztosítok az erről történő beszélgetésekhez, vagy akár vitákhoz is. Megpróbálom felhívni a figyelmet azokra a problémákra melyek – szerintem – akadályozzák, hogy a  valódi önkormányzatok a valódi helyi problémákkal foglalkozhassanak. És akkor kezdjük az alapoknál…

Egy  jogállamban működik a demokratikus helyi közigazgatás amely a törvényeknek alárendelt szabad önkormányzás révén, autonóm módon valósul meg. A helyi önkormányzás a helyi közügyekben önszervező és decentralizált hatalomgyakorlást kell jelentsen. Helyben elősegíti a lakosság bizonyos elvárásainak  hatékony kielégítését. Ennek az a nagyon egyszerű jogelméleti alapja, hogy a településeknek természet adta alapjoguk az önkormányzás, mert települések már az állam megalakulása előtt léteztek. Vagyis az önkormányozás ha úgy tetszik „ősibb” jog mint maga az állam.

Az EU önkormányzatokkal kapcsolatos elvárásainak alapját az 1985. évi Strasbourgi Charta képezi mely szerint:

  • működésüket amennyiben lehetséges Alkotmányi szinten szabályozzák,
  • a közügyek lényegi részét saját hatáskörükben szabályozhassák és igazgathassák,
  • a testületeket szabadon és titkos választáson válasszák meg.

Az 1990 évi szabályozás az önkormányzatokat leválasztotta az államigazgatás rendszeréről, és lényegében önálló hatalmi tényezőként ismerte el őket, szakítva tanácsrendszer centralizált modelljével. Így elismerte a természet adta alapjogot, mint a tőrvényi szabályozás elvi alapját.

A következő két évtizedes működés termelt számtalan problémát és konfliktust is, elég csak arra emlékezni, hogy lényegében, ha eltérő ütemben is, de folyamatosan romlottak a finanszírozás feltételei. Jelentősen módosultak a kiindulási pozíciókhoz képest a kötelező feladatok arányai, a testületekben a pártpolitikai szempontok nem ritkán felül írták a szakmai elemzéseket, hiányoztak a funkcionális integrációt elősegítő eszközök, a valódi önállósághoz szükséges feltételek nem lettek helyesen szabályozva stb. Így aztán a rendszerváltás önkormányzati üzenetéből  „az autonómia, szabadság, polgárközelség” nem igazán teljesedett ki a rendszer egészében. Ezekről a későbbiekben, külön – külön is érdemes lesz eszmét cserélni, és esetleg valamilyen tanulságokat megállapítani.

A 2011. évi szabályozás nem is titkolta az új elvi,elméleti alapokat mert az  Alaptörvény által meghatározott, a korábbiaktól jelentősen eltérő államszervezeti felépítés átalakította az önkormányzatok és az államigazgatás egymáshoz való viszonyát. Szakított az önkormányzatiság autonomista, alapjogias, településközpontú felfogásával. Szemben a korábbi Alkotmány szabályaival, az új szabályozás hangsúlyozza az önkormányzatoknak a közigazgatáson belüli együttműködő jellegét.

Csak a legfontosabbakat kiemelve:

  • a kormányhivatal szerepe megerősödött, a korábbi törvényességi ellenőrzést egy erős beavatkozási lehetőségeket biztosító törvényességi felügyelet váltotta fel, erősödött az államigazgatási kontroll,
  • ezzel párhuzamosan az önkormányzatok gazdálkodási önállósága is erős államigazgatási korlátok közé került. A finanszírozás kötöttsége szintén erősödött, és fő szabály szerint az önkormányzati hitelviszonyok létesítéséhez is államigazgatási engedélyre van szükség,
  • átalakította az önkormányzati feladatok rendszerét, az új törvényben hangsúlyosabbá válik a kötelező feladat ellátása. Az új törvény feltételekhez köti az önként vállalt  és átvállaltfeladatok biztosítását,
  • mindezeken túl, az új szabályozás megnyitja a széles körű államosítás lehetőségét, nemcsak a feladatok rendszerének átalakításával, hanem azzal is, hogy az önkormányzati vagyont a nemzeti vagyon részeként határozza meg – egyébként az Alaptörvénnyel összhangban. Vagyis az önkormányzati vagyon beleolvadt a nemzeti vagyonba, így megszűnt annak az államigazgatással szembeni alkotmányos védelme.
  • Az új önkormányzati törvény az önkormányzaton belüli viszonyrendszert is bizonyos mértékben átalakítottaa polgármestereket erősítette a képviselő-testülettel szemben a  helyettesítő döntés kialakításával, a növekedő gazdálkodási önállósággal, s a megerősített vétójoggal. A jegyzővel szemben is, mert az gyakorlatilag alárendeltjévé válik.

Összességében, az önkormányzati önállóság a korábbiakhoz képest visszaszorult, az államigazgatás befolyása erősödött, korábban egyértelműen helyi közügyek  állam(igazgatás)i feladattá váltak.

A bizánci stílusjegyekkel bíró kormányzat, szemben a nemzetközi tendenciákkal, a helyi önkormányzatok hatásköreinek elvonásával, anyagi eszközeinek megnyirbálásával párhuzamosan megkezdte a különböző civil szerveződések megbélyegzését, forrásaik ellehetetlenítését is. Igyekszik megakadályozni minden olyan közösség megerősödését, illetve ezek együttműködését melyek valódi alternatívát kínálhatnak az erősen centralizált állammal szemben.

És akkor néhány példa az állitásom alátámasztására:

Az egészségügy az egyik legfontosabb közfeladat amit a helyi közösség elvárhat joggal. Jelenleg több száz helyen háziorvosi körzetben nincs állandó orvos. A háziorvosi és a járóbeteg szakellátás növekvő feszültségei aztán a kórházakban válnak a közvélemény előtt is „láthatóvá”. A szakértők évek óta hangoztatják, hogy a  több ciklus óta elmaradt strukturális megújulás hiánya a legnagyobb gond. Ma ott tartunk, hogy az összes  EU-s régiót alapul véve, a krónikus és rákos betegségeket tekintetében az Észak -Magyarországi a legrosszabb halálozási arányt mutatja. De az Észak -Alföldi is a legrosszabb öt között van. De vajon lehetséges pusztán állami eszközökkel ezen úrrá lenni, az integratív készségekkel is rendelkező önkormányzatok nélkül? 

A világ 72 országában végzett PISA kompetenciafelmérések szerint nem igazán jól teljesít a magyar oktatás matematika, szövegértés, természettudomány után már a probléma megoldás terén sem. Ezt a romló teljesítményt tovább súlyosbítja, hogy az iskolát idő előtt elhagyók aránya nálunk nő, míg az EU államokban jellemzően csökken. Ennek az átlagnak a  növekedése együtt jár egészen drámai különbségek kialakulásával. Míg a Győr- Sopron megyében 4,5% a „lemorzsolódás” , addig B.A.Z. és Nógrád megyékben 20%. Ami azt jelenti, hogy ebben a térségben  minden ötödik fiatal sodródik a kilátástalanság felé. Valóban hihető, hogy az államosításnak hatékonyság javító hatása is van? És itt vajon lehetséges pusztán állami eszközökkel ezen úrrá lenni a hanyatláson, az integratív készségekkel is rendelkező önkormányzatok nélkül?

Vajon fel tudjuk mérni milyen szociális feszültségek vannak a Szabolcs megyei 8.7%-os munkanélküliségi ráta és a munkával rendelkezők 149 600 Ft.-os nettó átlag keresete mögött? A KSH szerint ma Magyarországon a gondtalan élethez 300 000 Ft.-os kereset lenne szükséges de ezt a budapesti átlag sem éri el. Vajon ezt az iszonyatos lemaradást és következményeit pusztán állami eszközökkel lehet korrigálni, a helyi önkormányzatok egyes személyig elérő ismerete, kapcsolata nélkül?

Egyáltalán bármelyik alapellátásban az igazgatástól az épitésrendészetig az oktatástól az útak karbantartásáig lehet pusztán állami eszközökkel nem csak hatékonyan ellátni de akülönböző szintű leszakadásokat fékezni majd a tendenciát megfordítani?

Ezek a példák talán jól érzékeltetik miért tartom az önkormányzatiságot a demokrácia egyik – fontos és jelentős – alappillérének.

A demokratikus intézményrendszert helyreállitani akaróknak keresni kell azokat az egymáshoz kapcsolódási pontokat, azokat a „legkisebb közös többszöröseket” amelyek segíthetik a konstruktív együttműködést. Csak  széles bázison alapuló „tömbök” létrejötte hozhatja el a siker reális esélyét, ahol nincs jobb v.s. bal. És nincs itt az ideje konzervatív,  liberális, baloldal vitáknak sem. Mert fontosabb dolgok vannak.

Az az alapvető kérdés, hogy a demokrácia helyreállításában és folyamatos fejlesztésében van-e készség az együtt munkálkodásra vagy az autoriter hatalom szilárdulhat meg még jobban?

Ha a politikai tér elitje és valamennyi civil , értelmiségi résztvevője nem veszi tudomásul, hogy lényegében minden problémára csak ezen a kérdésen keresztül lehet releváns választ adni,- mert ez mindennek ez az „alfája és omegája”,- akkor folytatódik a központosítások folyamata, a valódi polgári demokrácia alapjául szolgáló helyi társadalmak erodálodása, a sodródás. Ez ellen pedig a legtöbbet azok a helyi kis csoportok tudnak tenni, melyek nemcsak passzív hallgatói a közéletnek hanem cselekvő részeseivé szervezik önmagukat.

Ehhez próbálok néha témát felvetni, beszélgetést „kiprovokálni”…. azt gondolom a beszélgetésekből lehetnek/lesznek az ismeretségek…. és idővel ezekből kis közösségek is lehetnek…. lehetnek?

 

 

 

VÁSÁRHELYI MÁRIA: Október 23.-ról rendhagyóan…

Kedves Olvasó,

nézze el nekem, ha megemlékező írásom nem olyan lesz, amit el lehet várni egy szövegtől, amelyet az ember egy jeles magyar ünnep – 1956. október 23. – 62. évfordulójára ír. Hogy miért e rendhagyó ez az írás, arra több okom is van.

Nehéz ünnepi emlékezést írnom, mert azok közül, akik a forradalom aktív résztvevői és az én gyermekkorom, gondolkodásom, értékrendem meghatározói szereplői voltak, már alig valaki van közöttünk. Számomra ők voltak a mérték, a menedék és a vigasztalás. Az értelmiségiek, akik a forradalom idején a Nagy Imre kör tagjai voltak, életük végéig szorosan összetartó, együtt gondolkodó, egymást segítő szövetségben-barátságban éltek. Az életüket tették arra, hogy Magyarország egy szabad, független, demokratikus ország legyen. Számomra pedig olyanok voltak, mintha mindannyian a családom tagjai lettek volna.  És persze nagyon rossz, hogy már alig valaki van közülük közöttünk.

De nehéz emelkedett, ünnepi sorokat írni azért is, ami magával az ünneppel, az 56-os forradalommal a társadalmi emlékezetben történt. A Kádár-korszak idején nemcsak hogy hallgatás övezte a forradalom emlékét, hanem jól emlékszem, hogy október 23. környékén, egyszerre csak megszaporodtak a rendőrök a köztereken, a temetőkben és a nyilvános szórakozóhelyeken. A mi házunk környékén is rendre megjelentek és szorgosan vizslatták a környéket – sem azelőtt, sem azután soha nem látott -, feltűnően civilnek öltözött személyek. Az államszocializmus célja az volt, hogy kitörölje az emberek fejéből a forradalom emlékét és egyben a hatalom urainak gyalázatos árulását, a forradalom bukása után elkövetett bűneit. Az én gyerekoromban és fiatalságom idején már az is bűnnek számított, ha valaki forradalomként és nem ellenforradalomként emlegette az „56-os sajnálatos eseményeket”, a megemlékezés pedig tilos volt. Nagy Imrét és mártírtársait még az sem illette meg, ami a rablógyilkosoknak is kijár; hogy hozzátartozóik és barátaik méltó módon eltemethessék őket. Jeltelen sírokban, arccal a föld felé hantolták el őket a hajnali órákban, amikor még senki nem járt a temetőben. Élénken emlékszem arra, ahogy családommal, mint afféle összeesküvők botorkálunk a rákoskeresztúri köztemető elhagyatott, gazzal borított parcellái között, és a felnőttek próbálták kitalálni, hogy melyik jeltelen sírba temethették el barátaikat, harcostársakat. Miközben a bokrok egyre-másra megreccsentek, titkos rendőrök hada figyelte vizsla szemekkel, hogy kik bolyonganak, miről beszélgetnek a parcellák között.  Aztán a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor azt gondolhattuk, hogy 1956 emléke végre a helyére kerül a közgondolkodásban, a forradalom bevonul a magyar történelem egyébként nem túl számos dicsőséges eseménye közé, a hősöknek és áldozatoknak megadjuk a végtisztességet és az utókor büszkén gondol majd rájuk.

Mert 1956 emléke megérdemelte volna, hogy végre méltó helyre kerüljön a magyar történelemi emlékezetben. Nemcsak azért mert azokban a napokban a magyar nép fellázadt az önkény és az elnyomás, a megfélemlítés és a hatalmi terror ellen, hanem mert mindez történelmünk azon nagyon ritka alkalmai közé tartozott, amikor a többség valóban egyet akart; szabadságot, demokráciát és független Magyarországot. De büszkeséggel tölthet el minket az is, hogy Magyarország volt az első, a szovjet birodalom országai közül, amely fegyveresen fellázadt a szovjet megszállás és a diktatúra ellen. Azokban a napokban az egész világ közvéleménye Magyarország felé fordult és minden demokrata ennek a kis népnek drukkolt. Ám ahogy a forradalom gyorsan elbukott 1956-ban, a rendszerváltást követően rövid idő alatt szertefoszlott annak a reménye is, hogy a forradalom elfoglalhatja az őt megillető helyét az utókor emlékezetében. Azok, akiknek szívügye volt ez, már a kilencvenes évek elején tanúi lehettek annak, hogy hogyan üresedik ki néhány év alatt a forradalom emlékezete, hogyan veszi át a kérész életű büszkeség helyét a közöny 1956-tal összefüggésben. És megkezdődött a 35-40 évvel korábban történtek aktuálpolitikai szempontok által vezérelt kisajátítása, a történelem átírása is. A forradalom ötvenedik évfordulóján történt események pedig a rendszerváltás óta eltelt időszak legsötétebb lapjaira tartoznak. Hogy pontosan mi történt 2006. október 23-án azt valószínűleg már csak az utánunk következő generációk történészei fogják tudni pontosan feltárni, az azonban hogy a korabeli szélsőjobboldal semmilyen eszköztől vissza nem riadva, a demokratikusan választott kormány erőszakos eszközökkel történő megbuktatására kívánta felhasználni az alkalmat, a forradalom emlékének a meggyalázása volt. És 2006. október 23-ának nyomasztó árnyéka, ma és még sokáig hosszabb lesz, mint 1956. október 23-nak emléke.

Végül nehéz ünnepelni ezen a napon azért is, mert nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ma éppen azoknak az eszméknek a sírja körül állunk, amelyek közös akarása 1956. októberében néhány napra egységbe kovácsolta a magyar népet. Jószerivel még meg sem tanultunk demokrataként, szabadon és szolidárisan élni egy új világban, és már szét is foszlottak azok az álmaink, amelyeket egy modern, demokratikus Magyarországról szőttünk. Abban pedig, hogy a magyar társadalom ilyen könnyen feladta az ezekért folyó küzdelmet mindenkinek megvan a saját felelőssége, nemcsak a jobboldalnak, hanem a történelem és a nemzeti identitás kérdései iránt teljesen érzéketlen baloldalnak és a liberálisoknak is. A forradalom évfordulójára emlékezés a jobboldalon a pártpolitikai haszonszerzés eszközévé, a baloldalon és liberálisok körében pedig afféle letudandó „musz-feladattá” vált.

A forradalom hatvanadik évfordulójának botrányról-botrányra bukdácsoló hivatalos megünneplése pedig hosszú időre besározta ünnepünket. A kormány közpénzekből tízmilliárdokat költött arra, hogy elhazudja, átírja 56 emlékezetét. A forradalom tablójáról megpróbálta teljesen kiradírozni a baloldal és a polgári liberálisok szerepét, úgy gondolva, hogy ha elegendő pénzt költ el erre, akkor kisajátíthatja, felvásárolhatja a forradalom emlékét. Az ünnepségek középpontjába a „pesti srácokat” állította, akik valóban hősiesen harcoltak azokban a napokban, ám ők szociológiailag és politikailag is egy teljesen heterogén, definiálhatatlan tömeget alkottak, akik teljesen eltérő motivációk és célok érdekében harcoltak az utcán; voltak közöttük szélsőjobboldaliak, konzervatívok, baloldaliak és olyanok is jónéhányan, akik csak egy jó balhét látták az utcai összeütközésekben. Nem vitás, hogy ők is a forradalom fontos résztvevői voltak, ám úgy emlékezni egy ilyen eseményre, hogy szót sem ejtünk a forradalom értelmiségi és munkás vezetőiről, a lázadást elindító egyetemistákról, a Petőfi Körről, a gyárakban és üzemekben alakuló munkástanácsokról, csak azért mert ezek egytől-egyig baloldali szerveződések voltak – ez több mint történelemhamisítás, ez a magyar nép megfosztása saját történelmi identitásának, önbecsülésének egy fontos szeletétől. A forradalom hatvanadik évfordulójára milliárdokért megrendezett ünnepség sorozat, botrányokba és köznevetségbe fulladt és tovább amortizálta a forradalom emlékezetét.

Mára pedig elérkeztünk oda, hogy a kormány a forradalom vezetőjének, Nagy Imrének a szobrát el akarják távolítani onnan, ahol több mint 20 éve áll, helyére pedig a harmincas évek közepén felállított Nemzeti Vértanúk rekonstruált emlékművét kívánják állítani. A kimondhatatlanul ízléstelen és giccses szoborkompozíció a Tanácsköztársaság idején meggyilkoltaknak állít emléket, azt üzenve, hogy ők és csakis ők voltak a XX. század nemzeti vértanúi. Ezek szerint nem voltak vértanúk a világháborúk katonai és civil áldozatai, a Fehér Terror idején meggyilkolt ezrek és a forradalom áldozatai sem.

A Nagy Imre szobor eltávolítása sokkal többet jelent egy szobor áthelyezésénél. Valójában a rendszerváltást és a köztársaságot szimbolizáló emlékművet akarják eltűntetni közös emlékezetünkből. Hiszen Nagy Imre újratemetése a rendszerváltás és a demokratikus köztársaság megszületésének szimbolikus eseménye volt, a közgondolkodásban egyet jelent a diktatúra összeomlásával és a demokratikus Magyarország megszületésével.

Ám mivel most mégiscsak a forradalom néhány dicsőséges napjára emlékezünk, szeretnék néhány bizakodó megjegyzést is tenni.

Amint a korabeli dokumentumokból és visszaemlékezésekből kiderül, a forradalom kitörése még annak későbbi vezetőit is teljesen váratlanul érte. Nem volt ember, aki akár előtte egy nappal is sejtette volna, hogy az elégedetlenség és a szabadságvágy olyan hatalmas tömegeket fog az utcára vinni, ami elsöpri a Rákosi-rendszert. A változások a történelem során mindig a legváratlanabb pillanatokban indultak el, akkor, amikor senki nem számított ezekre. 1956 őszén éppen elkezdtek javulni az életszínvonal alakulását jelző mutatók értékei, éppen elkezdett érzékelhetővé válni az emberek életkörülményeiben valami kis javulás. Csakhogy a pohár is éppen addigra telt be a tömegek számára. Már nem érdekelte őket, hogy néhány forinttal többet költhetnek élelemre, hogy több jut ruházkodásra, visszavonhatatlanul elegük lett a diktatúrából. És ha nem is ilyen sebességgel, egyik napról a másikra, de ugyanilyen váratlanul ért minket a rendszerváltás is. Bár éreztük, hogy rogyadoznak az eresztékek, azt gondolom, hogy 1987-ben még senki nem sejtette, hogy egy évvel később összeomlik a végeérhetetlennek tűnő szovjet birodalom.

Minden okunk megvan rá, hogy úgy érezzük 1956 eszményei, a demokrácia és szabadság ügye ismét elbukott Magyarországon. Ám bízzunk abban, hogy a legváratlanabb pillanatban egyszer csak újra betelik az emberek számára a pohár, és tömegek fognak vonulni az utcán demokráciát követelve. Ahogyan ez 1956 őszén történt.