LÁSZLÓ RÓBERT: Budapesti útvesztő-Apátia és remény az ellenzéki oldalon

( A MÉRECE 2019-07-10-i cikkének után közlése, a szerző hozzájárulásával.)

Az ellenzéki oldalon már jó ideje egyszerre van jelen az apátia és a remény. Az apátia, amely szerint semmi értelme semmilyen választásnak, a NER úgyis leválthatatlan, illetve a remény, amely szerint ha a pártok végre képesek hatékonyan együttműködni, ősszel több bástyát visszafoglalhatnak.

Az ellentmondást nem lehet és nem is szükséges feloldani. Ahogy a mindennapi életünkben is ellentétes érzések, meggyőződések irányítják cselekedeteinket, úgy a NER alagútrendszerében is több felvillanó fénysugárról feltételezhetjük, hogy az fog elvezetni a napfényre. Könnyen lehet, hogy egyik sem fog.

Az EP-választás, majd a budapesti előválasztás mindenesetre sokakban felerősítette a reményt.

Bár sokáig úgy tűnt, az előválasztás nem lesz több, mint Karácsony Gergely főpolgármester-jelöltségének – egyszersmind az MSZP pozíciójának – megszilárdítása, a maga természetességével csatornázta be az EP-választáson felszínre tört optimista hullámveréseket. A résztvevők, jól-rosszul, de meg tudták mutatni, hogyan kellene kinéznie egy valódi politikai versengésnek, a választók egy jelentős részéről pedig kiderült, hogy ki van éhezve a téttel bíró, nem lefutott politikai küzdelmekre.

Ez a lendület azonban nem tart ki magától októberig, és

jól látszik az is, hogy a Fidesz és az ellenzék kooptált része mindent megtesznek annak megtöréséért.

A kormánypártnak ugyanis van mit veszítenie.

Tarlós István viszonylagos népszerűségét hajlamosak vagyunk túlértékelni, valójában sosem nyert választást erős rivális ellen: 2010-ben az épp összezuhanó MSZP jelöltjét, Horváth Csabát győzte le, 2014-ben pedig a népszerű politikusnak aligha nevezhető, a Falus Ferenc-kaland után az utolsó pillanatban előrángatott Bokros Lajossal szemben nyert, mindössze 13 százalékpontos különbséggel. 2006-ban volt kemény ellenfele, az akkor 16 éve regnáló Demszky Gábor, akit megszorongatni igen, legyőzni nem tudott. Az sem mellékes, hogy választásról választásra kevesebb szavazót sikerült Tarlós mellett mozgósítani: 2006-ban még 349 412 szavazattal (45,2%) kikapott, 2010-ben 321 908 (53,37%), 2014-ben már csak 290 675 szavazattal (49,06%) nyert.

A főpolgármesternek tehát 13 év óta először lesz olyan kihívója, aki egyáltalán eséllyel száll ringbe ellene. Karácsony személyénél jelentősebb hátrány a Fidesz számára, hogy ezúttal

nem számíthat a jelöltállítási időszakig elhúzódó ellenzéki főpolgármester-jelölti castingra,

márpedig éppen ez volt az, ami öt évvel ezelőtt bénítóan hatott az ellenzéki pártokra, és hervasztóan a választókra. Most, – úgy tűnik, – mind elfogadták az előválasztás eredményét, és bár eltérő lelkesedéssel, de beálltak Karácsony mögé. Ha ezt be is tartják, és képesek a kampányban is odatenni magukat, a főpolgármesteri pozíció elérhető közelségbe kerülhet (legfeljebb Puzsér Róbert és a Fidesz esetleges kamujelöltjei zavarkeltésére számíthatnak).

A főpolgármesteri poszt azonban fővárosi közgyűlési többség nélkül szinte semmit nem ér. Ahhoz, hogy az ellenzék működtetni tudja a fővárost, a kerületi polgármesteri székek bő többségét is meg kell szerezniük, úgy, hogy lakosságarányosan is lefedjék a budapestiek több mint felét. Ez már keményebb lecke, és sokan ellenérdekeltek abban, hogy sikerre vigyék a projektet. A körvonalazódó ellenzéki koordináció több jelöltjével kapcsolatban is okkal merül fel a kérdés:

vajon tényleg beágyazottak-e a nevük elé került kerületben (a teljesség igénye nélkül: V., VII., XII., XIV., XXI.)?

Vagy a másik véglet: vajon kinek a tyúkszemére lépett a helyben vitán felül aktívan és eredményesen dolgozó ellenzéki politikus, amiért aztán mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék a jelölését (IX.)? A Pesterzsébeten 25 éve regnáló, baloldali kötődésű polgármester Fidesz általi átcsábítása az eddigi leghomályosabb fejlemény, ahogy Soroksáron is úgy tűnik, a legyőzés helyett a levadászás eszközét választja a hatalom (a 25 év után visszavonuló polgármester által támogatott jelölt mögé állnak be).

2014-ben mindössze hat helyen nyert nem fideszes polgármesterjelölt, ebből az utóbb említett kettő könnyen benarancssárgulhat, ahogy Zuglóban sem lehet készpénznek venni, hogy Horváth zökkenőmentesen hozza Karácsony korábbi kerületét. A XIII., a XV. és a XIX. kerület minden bizonnyal ellenzéki kézen marad, de az áttöréshez még legalább 9, inkább 10-11 ellenzéki győzelemre volna szükség. Márpedig az elmúlt hetek furcsa budapesti kerületi hírei arra engednek következtetni, hogy a Fidesz aknamunkája eredményes. Vélhetően belső méréseik azt mutatják, hogy

bár az ellenzéknek van esélye kritikus mennyiségű kerületet nyerni, elegendő közülük néhányat ellehetetleníteni ahhoz, hogy egy esetleges ellenzéki főpolgármester béna kacsává váljon a Városháza szűk fideszes többségének szorításában.

Ez a kormány számára a legkedvezőbb forgatókönyv: ősszel hagyja az ellenzéket és szavazóit részsikereknek örülni, majd az új városvezetés a belső küzdelmeivel lesz elfoglalva, miközben a kormányzat Budapest minden bajáért ujjal mutogathat rájuk. Egy ilyen helyzet 2022-re a Fidesz budapesti pozícióit is feljavíthatja.

Akkor nem is érdemes szavazni? Bármit csinálunk, csak a Fidesz járhat jól? Nem egészen. Nem feltétlenül az apátiának kell legyőznie a reményt, megtörténhet ez fordítva is.

A Fidesz terve akkor borul, ha minden igyekezete ellenére a szavazói elszántság kellő számú ellenzéki polgármesteri győzelmet eredményez.

Persze, mivel a kormány továbbra is kétharmados parlamenti többséggel rendelkezik, a központi-fővárosi-kerületi hatáskörökkel kedvére trükközhet.

Világosan látszik, hogy a Fidesz tart a budapesti önkormányzati választástól, amire nem csak az isztambuli példa miatt van jó oka.

A 2010-es kétharmados győzelem nem jöhetett volna létre az a szervezeti-anyagi háttér nélkül, amit a 2006-os önkormányzati választáson elért fideszes áttörés alapozott meg.

Bár akkor ez elsősorban vidéken történt meg, kilenc fővárosi kerületben is fideszes (vagy Fidesz-közeli) győzelem született. Ehhez hasonló építkezési lehetőséget Orbán Viktor nem kíván megengedni az ellenzékének.

( A szerző közgazdász-politológus, választási szakértő, politikai elemző, egyetemi oktató)

A cikkről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1930.-ból Tersánszky Józsi Jenő

(A szerző Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.                         A „Tiroli kocsmáros” című kötetében 1910 és 1958 között megírt elbeszélések találhatók, és ebben van a Bécsben 1921-1922.-ben született „Történetek régről” elbeszélés fűzére is. )

A tolakodó

Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.

Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.

De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.

Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.

Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.

A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.

A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.

Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.

Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.

Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.

A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.

Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.

Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.

Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.

Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.

Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.

Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:

– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.

Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.

– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.

Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:

– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!

– Te kísérted, fiam?

– Én, én, tanító úr!

– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.

Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.

Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.

 

 

TÖMPE ISTVÁN: Permanens rendszerváltás

( Az esszé teljes terjedelemében, a szerző hozzájárulásával )

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Miért érzi az ország vezetése, hogy választania kell a szabadság és a gazdagság között? Miért beszélünk olyan sokat a politika alapjairól? Hányszor éltük meg a rendszerváltást? Miért is akartuk az országot olyan gyakran megváltani? Korosodó emlékezőként mindenestre arra hajlok, hogy annak idején az ország jobban jött volna ki egy cinikusabb és lustább, mégis tapasztaltabb generációval. Ám mi nem ilyenek voltunk, mi hittünk és cselekedtünk.

Szakmai pályám kapcsolódott a privatizáció előkészítéséhez, és az 1989-1990-es rendszerváltáshoz is. Azt megelőzően más témákkal foglalkozó szakmai csoportok tagja voltam. Türelmetlenül vártuk a változásokat. A rendszerváltásra többségünk piachívővé vált. Magam is meg voltam győződve a magángazdaság bevezetésének fontosságáról és benne a privatizáció kiemelkedő szerepéről. Számunkra egyértelmű volt, hogy a pozitív folyamatok önmaguktól nem indulnak be, s végképp nem folytatódnak azzal a sebességgel, amire akkor szükség látszott. Valóban azok voltunk, akiknek látszottunk: aufklérista, türelmetlen generáció a miénk. Amikor a generáció fogalmát használom, szakmai közösségemre, a hasonló helyzetben dolgozókra gondolok. Demográfiai értelemben vett generációm természetesen szélesebb, bonyolultabb szerkezetű, szüleink az akkori társadalom vesztesei és nyertesei, résztvevői valamelyik rendszerváltásnak.

Nem gondoltam volna, hogy az állami vagyon pár év alatt, kampányok sorozatában szinte teljesen magántulajdonba kerül. Naiv természetem miatt ezen kívül is számos meglepetés és csalódás ért. Nem meglepő, hogy akkori álláspontom több ponton módosult. A privatizációt továbbra is a piacgazdasági genezis alapvető elemének látom, ám megvalósulását, s benne saját tevékenységemet ma már kritikusan szemlélem. Igyekszem túllépni az apológián, hogy így volt a legjobb és másként nem is történhetett, és a fennkölt erkölcsi távolságtartás kényelmes pozícióját is elvetem.

A hatalmas változások által feltépett köztulajdonú felületeken a változó elit által kijelölt csoportok telepedtek meg. Ők hatásosabban védték saját birtokukat, mint a korábbi központi bizottsági tagok a maguk pozícióit. 2010-ig jelentős verseny alakult ki a gazdasági-politikai csoportok között, ez a NER-ben visszaszorult. Az 1990-es és a 2010-es rendszerváltás is százezreket süllyesztett el, vagy éppen emelt fel, a gazdaság- és politikai irányítás átfogó cseréjét hozta. Az elitet és utánpótlását ideológiákkal szántották végig, mindezt sem kultúrával, sem hagyományokkal nem lehetett követni. Kormányok sorozata próbálta saját eszméivel megtölteni a szavazók fejét. Rövid ideig sikerül az ilyesmi. Azonban az agressziónak való behódolás és a vele szembeni ellenállási kényszer is kulturális hegesedéssel jár.

 

Három rendszerváltás 

Rendszerváltásnak nevezem azt az eseménysorozatot, amelynek során egy konszolidálódni már nem képes, korábbi konszolidációs alapjait elvesztő struktúra helyén újabb kezd működni. Tartós rendszerváltás egy új konszolidációs formula térnyerésével várható. Ebben az értelemben a legutóbbi rendszerváltás-sorozatnak kezdete ismert, a vége nem, lehet talán a NER, talán nem.

Rendszerváltás nélkül nincs privatizáció, utóbbi nélkül aligha lett volna rendszerváltás. De vajon ilyen rendszerváltás és ilyen privatizáció volt megírva a csillagokban? Maga a privatizáció rövid idő alatt az államosításhoz mérhető változásokat produkált. Az ellenkező előjelű folyamatokat hasonlóvá teszi az irányítóréteg szerepe, az elit cseréje, a sietősség és a tapasztalat hiányát pótolni nem képes hit.

Az államtalanítás után, a régi helyébe eddig még nem lépett a korszerű, fejlesztő állam. A mai szervezet gyakran maga is privatizáció tárgya lett (egyéni képviselői indítványok előkészített törvénytervezetek helyett, az Alkotmánybíróság visszaszorulása, a bíróságok felügyelete, az adóellenőrzés hiánya a hatalomhoz közeleső vállalkozóknál). A rendszerprivatizáció sajátossága a magáncélra használt állami rendelkezési monopólium, szoros felügyelet a fejlesztési források felett. A Marshall segély méreteit meghaladó pénzáradat ellenére évtizedes feladatok maradtak elvégzetlenül. Várat magára a megújulás az egészségügyben, az infrastruktúra nagyobb egységeiben, a védelemben, a korszerű iparpolitikában és a kiegyensúlyozott mezőgazdasági és vidékpolitika is hiánycikk. Nem a forrásokkal volt a baj: az idők során a privatizációs bevétel 4-6000 milliárdra becsülhető, miközben legalább 11 000 milliárd uniós támogatás érkezett.

A rendszerváltások legújabbkori magyar történelmében három nagy fázist különböztetek meg: a modellváltás értékű reform, illetve politikai-civilmozgalom kiteljesedését, az alkotmányos rendszerváltást, és húsz évvel később az autokratikus NER bevezetését.  Az egész folyamatot kényszerű szervetlenség jellemzi, jóllehet az 1990-es váltásnak volt esélye a meggyökeresedésére. Ez az okan annak, hogy az alkotmányos, de hangulatában helyenként forradalmi változások résztvevői között emlékezetesen sok a hisztérikus ideológus, a megszállott és a konvertita. A rendszerváltások 2010-ig tartó történetében állandósult a politikusok fenyegetőzése, hősies pózok produkálása a szorgalmas kormányzás helyett. 2010-től viszont a NER már azt sugallja, hogy nála érnek véget a korábbi változások, a magyar történelem biztonságos öbölbe hajózik. 1990 körül igen sokaknak az volt az álláspontjuk, hogy a Kádár-rendszer kisiklás a történelemben, amelyet a rendszerváltás a helyes vágányra lökött vissza. A NER szerint az 1990-2010 közötti időszakot a káosz jellemzi, ami pedig -ugyancsak furcsa módon- a Kádár rendszert helyezi szilárdabb történelmi –vagy inkább emlékezetpolitikai- alapokra.

A műfajjá átlényegült rendszerváltás mélyen érintette a gazdasági alapokat. Kezdetben jogfosztást és kirablást, radikális államosítást hozott magával, később jött az 1990-es rendszerváltás, amely a magánosítás mellett megtörte a Kádár-korszak létbiztonságát. A nyugatias remények időszakában az európai kultúrához való minél teljesebb csatlakozás látszott fontosnak, ma inkább a Horthy-korszak szimbólumai törnek elő. A sérelmi politikán túl mindez jelenti a lenézést a demokrácia intézményeivel és a szegényekkel szemben. Talán e szimbólumok segítenek elfedni a sorozatos elitcsere miatti súlyos tradícióhiányt és az uralkodási-magatartási zavarokat.

A máig tartó rendszerváltási sorozat kezdetének 1985-öt, az MSZMP XIII. kongresszusának évét tekintem, de korántsem az ott elhangzott dagályos frázisok és atyáskodó jótanácsok miatt, hanem mert innen már csak lefelé vezetett az út. Pár éven belül felfordult a világ. Gorbacsov lépett a színre, megkezdődött a peresztrojka diadalmenete, felgyorsult a Szovjetunió és a szövetségesi tábor szétesése. Magyarországon rövidesen fontos politikai események történtek, új alkotmányszövegek, politikai szabadságjogok jelentek meg, jelentős gazdasági reformok születtek, és persze pártok alakultak. Az 1987-1988 körül még modellváltásnak szánt programok elillantak, és helyükre 1989-1990-ben egy valódi rendszerváltás lépett. Nagyhatású eszméi és intézményei ellenére az új rendszer konszolidációs képessége gyengének bizonyult. Ennek fő okát a versengő elitcsoportok kisszerű, önző teljesítményében látom. Húsz év után az események újabb fordulatot vettek, és megindult a 2010-es rendszerváltás.

A kádári konszolidációs formula a mérsékelt, de mindenütt érzékelhető gyarapodást nyújtotta cserében a politikai szabadság korlátozásáért. Az 1990-és váltás mindkét elemet, a politikai és gazdasági szabadságot próbálta érvényesíteni. A politikai szabadságjogok érzékelhetően, nagyságrendekkel megnőttek, az anyagi gyarapodás azonban sokáig váratott magára. A NER formulája újra a gyarapodó anyagi létet ajánlja elsősorban a középosztályban élő egyénnek, a múlthoz képest mérsékelt szociális biztonság mellett. Szabadságból az 1989-es alapzatú rendszerhez képest kevesebbet ad, Kádár rendszerénél azonban többet enged.

 

Fatális belépő

A magyar gazdaság teljesítménye a válságok tükrében jelentős, viszonylag gyorsan átvészelte a mély transzformációs válságot, és a 2000-es évek elejéig növelte hatékonyságát. A transzformációs válság okozta hullámvölgyön a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok betelepülése, és a privatizáció segítette át a magyar gazdaságot. A legjelentősebb szociológiai változást mégis a (nagyoktól leszakadt) kisvállalkozások elterjedése okozta. Jó egy évtizede az egész gazdaság középszerű teljesítményét regisztrálják a nemzetközi összehasonlítások, elsősorban a frissen csatlakozottakhoz képest.

Az eredményeken túl látjuk a számlát is, amit a társadalomnak ki kellett fizetnie, s korántsem csak a legutóbbi rendszerváltásért. A korai szocializmus máig kifizetetlen számlákat hagyott hátra, de fizetni kellett a népszerű Kádár-rendszer széteséséért, és természetesen a viharosan beköszöntő kapitalizmusért is. Súlyos árat fizettünk azért, mert elhagytuk a szovjet piacokat, eldobtuk a mezőgazdaság eredményeit. Kétségtelen, százezrek -nem csak oligarchák- élvezik a fejlődés gyümölcseit, ám még többen deklasszálódtak (nem csak szocializmusbeli helyzetükhöz képest), milliók élnek szegénységben.  Néhány fatális gazdaságpolitikai hiba, a voluntarizmus, a stabilizáció elégtelen foka, a túl gyakori elitcsere növekedési áldozattal járt, és immár a valahai KGST-liga alsóbb részében játszunk.

1988-1990-ben, alig két év során, alapvető törvények születtek, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezési, a vállalkozási szabadság törvényei, amelyek szemben álltak az addigi rendszerrel. Közöttük van a privatizáció, amelyet akár az államosítás fordítottjának is tarthatjuk. 2700 tranzakció, nagyjából 4-6000 milliárd forint állami bevétel, ennek legalább háromszorosa a külföldi tőke behozatala. Az állam tulajdoni súlya jelenleg a korábbi egytizede körül van, exportképességünket visszanyertük, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg többlete jelentős. Külön könyvtárat nyithatnánk a rendszerváltáskori összeesküvési elméleteknek, minden egyes kutatóra három holdkóros jut. Szerencsére nem szenvedünk hiányt tudományos leírásokban sem. Privatizációs enciklopédia készült, kiváló kutatók követték nyomon a folyamatokat. Az 1989-1990-es kormányzás (Németh Miklós) az utána következők számára produkált intézményeket. Az 1990-es rendszerváltás időszaka során újabb intézményi reformok következtek. Eközben hatalmas transzformációs válság bontakozott ki, állandó pénzügyi korrekciókkal színesítve, és ezért is az új demokratikus intézmények veszélyes politikai nyomás alá kerültek, jóllehet működésüket a pártok közötti kompromisszumok támogatták egy ideig. A tévesen bizalomra és együttműködésre épülő alkotmányos intézmények 2010-re védtelenné váltak.

A rendszerváltás kezdetét néhány igen súlyos gazdaságpolitikai tévedés is befolyásolta. Ennek okát páran Antall József gazdasági járatlanságával, az új irányítás kormányzati tapasztalatlanságával, a valóság ismeretét habzó ideológiával helyettesítő magatartással magyarázzák. Akárhogyan esett, a gazdaság sokkal mélyebbről indult, sokkal többet vesztett, mint amennyit a változások egyébként is megköveteltek volna. A hibákhoz azonban hozzájárultak a nyolcvanas évek is, az állandó, kétségbeesett egyensúlyi intézkedések. Ekkor úgy tűnt, hogy minden, ami körülvesz, nem hatékony, támogatásra szorul, a csőd felé tántorog. A folytatásban az Antall-kormány a nagyipart értéktelen rozsdatemetőként érzékelte. Talán ez, és az orosz-szovjet hatalommal szemben érzett heves ellenszenv vezetett a magyar gazdaság KGST pozícióinak feladásához. Kétségtelen, hogy a KGST-elszámolások szétesőfélben voltak, és a dolláralapú elszámolásra való áttérés nem hozott megoldást, a magyar fizetésimérleg-többséget sem oldotta meg. A korban több áthidaló-hitel megoldás és javaslat született, ezek egyikét sem vizsgálták meg alaposan. Sokan elkerülhetetlennek látják, én azonban túlzottnak: a nemzeti jövedelem harmada ment a szemétdombra, a nagyvállalatok egyrésze tényleg vashulladékká vált, a fiatal bankrendszert pedig perceken belül olyan összegekkel kellett szanálni, ami meghaladta a KGST-aktivitáshoz adott támogatást. Ipari kultúrák semmisültek meg (például a finommechanika egyrésze, buszgyártás, konzervipar).

Súlyos hibának bizonyult a szocialista élelmiszergazdaságnak nevezett bonyolult struktúra kormányokon átívelő szétverése. Ismert, hogy a termelőszövetkezetek erőszakosan jöttek létre. Később egyharmaduknak jól ment, harmaduk megélt, a maradék harmadot támogatások tartották életben. A szervezeti palettát állami gazdaságok, hatalmas erdőgazdaságok egészítették ki, amelyek szociális szerepet is gyakoroltak. Megszűnésük katasztrofálisnak bizonyult, az elhagyott falvak száma magas. Az 1990-es rendszerváltást megelőző időszakban sokféle reformtervezet keringett, de ezeket végül sikerült blokkolni azzal, hogy a zöldbárók akarják átvenni a hatalmat. A kezdeti politikai tiltás ellenére létrejövő nagybirtokrendszer hatékonyabb, mint a felkészületlen kisbirtok, mert jobb az üzemmérete és ők kapják a támogatásokat az EU-tól és a kormánytól is. Az EU-tól kapott támogatás pontosan az ellenkező hatást váltja ki ahhoz képest, amiért kitalálták, hogy ugyanis a parasztokat a vidéken tartsák. Az EU földalapú támogatása a legszélsőségesebb liberális nézeteket igazolja: a rossz helyen és mértékben nyújtott támogatás lerombolja a hatékonyságot. A támogatások a magyar nagybirtokost abnormális földnövelésre ösztönzik, a munkaképes parasztok a nagyüzemek hatékonyságnövekedése miatt elhagyják a vidéket, százezrek közmunkán tengődnek.

 

Kultúrmarkerek

A világválság után színre lépő Nemzeti Együttműködés Rendszerében a gazdasági mutatók javultak. A sikerpropaganda már azt sugallja, hogy újabb békekor és gyarapodás vár a rájuk szavazókra. Csakhogy Orbán Viktor személyében a magyar történelemben eddig ismeretlen kockázati tényező jelent meg. A tehetséges politikai vállalkozó alkatilag ellenezi a konszolidációt. Durva támadássorozatot intéz az EU és a nyugati szövetség több tagja ellen. Orbán Viktor nagyhatalmú szövetségeseire és Brüsszelre támadt, sok ellenséget szerzett magának azok között, akik az ország legnagyobb külföldi befektetői és szponzorai a fejlesztési támogatásoknál. Nagyon igaz, hogy az évek során bürokratikussá és önhitté váló Brüsszel sokféleképpen bírálható. Az EU jelentős változtatásokra szorul, ám a magyar kormánykommunikációban szó sem esik szó a támogatások odaítélésének rossz rendszeréről, a téves mezőgazdasági rendszerről, vagy a Kelet-Európa valódi igényeihez képest legalábbis kétséges közös közlekedési-fejlesztési politikáról. A magyar kormányfő az unió politikai alapjait támadja, és ezzel sajátságos sikert ért el. Amerikai és nyugat-európai befektetők védelmére számít: eddig ez bevált. Jelenleg a belső stabilizáció– noha súlyos demokratikus veszteségek mellett- kialakulni látszik, a külkapcsolati kiegyensúlyozottság hiányzik. Nem felejthető el azonban, hogy az EU a maga közönyével elősegítette a magyar uralkodó csoportok gátlástalan gazdagodását. E folyamatok során a NER-elit centruma vagyonos nomenklatúrává alakult át.

Rendszereken áthúzódó negatív kultúrmarkereket is azonosíthatunk, ilyenek a rossz kompromisszumokra való hajlam, s vele a korrupció, a patópáli kormányzás, vagyis az el nem végzett feladatok növekvő halmaza, a kormányzóképesség és a demokrácia közötti választási kényszer rögeszméje. Természetesen ezek a kultúrmarkerek némiképpen eltérőek 2010 előtt és után. 2010-ig a politikai mechanizmusok érdekbeszámításos módszereket alkalmaztak, mindegyik befolyásos vagy fenyegető csoport kapott valamit. A NER a saját nomenklatúrájan túl kevéssé törődik más csoportokkal, a választók magához láncolása fontos a számára: a konjunktúrával, a folyamatos sikerpropagandával, az apró, ám folyamatos ajándékokkal, az üldözöttség képzetének fenntartásával (migránsok és Brüsszel). A szocialista-szabaddemokrata koalíció időszakában a politikai-gazdasági lobbik ereje nőtt (miközben egyik sem vált átütővé), saját szavazóik érdekképviselete azonban elhalványult.

Gyakori és népszerű kritika, hogy a rendszerváltás tömegeket érintett, de a változások előkészítése az elit magánügye maradt, a tömegeket senki sem világosította fel, és őket talán nem is érdekelte a rendszer változása. Az én emlékeim szerint ez nem így volt, a többség osztotta a vágyat, hogy jobb lesz nyugatiasan, mint korábban a szovjetekkel, bár akkor élt Kádár apánk, a nép öreg hőse. Igaz, hogy a lakosság jelentős része, talán vidéken, talán a városi szegénység körében, nem különösebben érdeklődött a változások iránt, és elég sokan voltak, elsősorban a rendszerváltástól depressziós figurák, akik gengszterváltásnak nevezték a fordulatot.

A rendszerváltást az elit csoportjai hajtották végre, sok tévhit éppen az ő magyarázataik révén terjedt el. Az általuk vezényelt változás alternatívája a forradalom, ezt akkor kevesen akarták, mégha utólag többen is hiányolták. A korabeli közhangulat tele volt feltételezésekkel a nyugati demokrácia könnyű alkalmazásáról, a természetes gazdasági berendezkedésről. Rövidesen világos lett, hogy sokkal több munkára van szükség ahhoz, hogy az alapintézmények a magyar talajban is meggyökeresedjenek. De ez nem így történt. Minden egyes pártközi összeborulás, a versenyszabályok hamis értelmezése, a politikai osztozkodás, a rejtett jövedelmek, és a szétpolitizált média, a felületes bíróság és az elhajlóan elkötelezett ügyészségi fellépés mind kitépett egy-egy hajszálgyökeret a demokrácia frissen ültetett növénye alól.

A sűrű elitváltás súlyos hagyományveszteséget okozott. Kiveszőfélben a távlatosság, a hajlandóság a vitára, képesség a tervezésre: politikai taktika tolakodik minden elé. A kommunikáció a szavazó népesség agyának ősi ösztöneit mozgató részét veszi célba. Hatására csökken a racionalitás szerepe, a kísérletező hajlam, vele együtt halványulnak el a liberális és konzervatív értékek is, helyüket érzelmi vihar, gyűlölet és eszetlen rajongás tölti ki. Vajon a csehek miért voltak sikeresebbek a privatizációban, és vannak előrébb a politikai viszonyokat illetően (miközben a populizmus terjed), akkor az elit bölcsességére vagy óvatos lustaságára és a mögöttük lévő, a saját elégedetlenségét megfogalmazni képes választótömegre kell gondolni. Jelentőset produkáltak a balti államok is, a régió ujjáépülése példaértékű.

Magyarország modernizálódott, némely helyen annyira átalakult, hogy a negyedszázaddal korábbi állapotokra rá sem lehet ismerni. Autópályák épültek, fejlődött az infrastruktúra, noha sem a gazdaságos kivitelezés, sem a gondos fenntartás nem jellemzi az EU-projekteket. Az ország továbbra is a lehetőségek földje, földrajzi helyzete kiváló, kultúrája régi, van elég vize, éppen csak uralkodó rétege mintha még a kalandozások korában élne: szerez, rabol, támad, de Lech mezejét nem látja. Kötelességszerűen hivatkozunk Dahredorf szavaira, aki szerint az alkotmányt 6 hónap alatt, a gazdaságot 6 év alatt, a társadalmat 60 év alatt lehet átalakítani. Szellemes, de nem igaz. Több mint negyedszázad után jogállamunk fontos darabjai a szemétdombon, a gazdaságunk csak részben klasszikusan piaci, szétszakadt társadalmunk egyáltalán nem hasonlít az általunk valaha idealizált európai modellekhez.

A politikusok hitegetik magukat, hogy a vagyonosok fölött hatalmuk van, a vagyonosok meg azt gondolják, hogy milliárdjaik uralják a világot. A vagyon és a politika közötti együttműködésnek számos formája alakult ki, kezdve a táskás emberektől, az irányított beszerzéseken, a leadott milliókon át egészen a szívességi kinevezésekig az államban és az üzleti szférában. A NER jellegzetesen oldja meg a problémát: kivételesen gazdag irányító csoportot hozott létre, s ennek csak önmagával kell megállapodni, akár gazdaságról, akár politikáról legyen szó.

 

A teljhatalom felé

A rendszerváltás sokféle célja közül a hatékonysággal kapcsolatos elvárások teljesültek leginkább, és ebben a privatizáció oroszlánrészt képviselt. A korábbi állapotokhoz képest a piacon jól versenyző nagyvállalatok vannak; a kisebb vállalkozások viszont messze elmaradnak tőlük. Ugrásszerű fejlődés az exportképességben, technológiában és tőkeellátottságban a nagyvállalati szektorban következett be. A társadalom stabilitása azonban elsősorban a kis- és középvállalakozói szektorhoz kötődik, ahol a rendszerváltás hozott ugyan változást, de nem eleget. A kormányzat és a politikafüggő nagyvállalkozók állandó intervenciói rongálják a verseny alapjait, amely egyelőre még így is elég széles ahhoz, hogy a rendszer, pusztán a korrupció miatt ne nézzen szembe csődveszéllyel.

A költségvetési hiány restrikciók kínzó sorozata után az Orbán-kormány idejében érte el az elfogadható mértéket. Megcsapolták a magánnyugdíj alapokat, az egészségügyet és az oktatást. Egyik kormányunk sem törekedett arra, hogy a NATO hőse legyen. A pénzügyi egyensúly megteremtésére a szocialista-szabaddemokrata időben is több kísérlet történt (Bokros például), hatásukat azonban elsöpörte a minduntalan előtörő fiskális alkoholizmus.  Talán azt is mondhatnánk, hogy volt egy rossz kompromisszumokban élő szocialista-szabaddemokrata csapat, meg egy határozott fideszes csoport, az előbbiek politikai versenytársai, akik olyasfajta intézkedéseket is megléptek, amelyek alkalmanként erkölcstelenek voltak (például a magánnyugdíjalapok súlyos megdézsmálása), de nem hatástalanok. Az intézkedések közül párat (szektorális különadók) az erős narratívával élő, amúgy bátortalan szocialista-szabaddemokrata elődök is gondoltak bevezetni. Tudták, de nem merték és nem is tették.

A szocialisták és szabaddemokraták keze is beletévedt a mézesbödönbe, szívesen támogattak nekik kedves üzletembereket, szíves jótettért cserében támogatásokat fogadtak el. Belőlük mégsem lett ütőképes politikai csoport. Az ő győzteseik többsége az életet élvező magángazdag lett. Valaha a hatalomban, civakodó csoportjaik egymást kontrollálták, ironikus módon ez tartotta fenn a verseny maradékát a gazdaságban, és az alkotmányos intézményeket, de előkészítette azok bukását is. Eltűrték az alkotmánybírósági kontrollt, igyekeztek az EU-szabályoknak megfelelni, mégha ez gyakran kevéssé sikerült.

Az európai baloldal és a liberálisok magyar tagozata valamilyen belső sérülés okán nem képes a nemzeti problémákat jól kezelni. Saját választóiknak is többször csalódást okozott, ellenfeleiknek átadta a nemzeti terepet. Ezt semmiféle baloldali identitás politika nem pótolta, minthogy ilyen nincs. Még rosszabbá tették a helyzetüket akkor, amikor sokat beszéltek a restrikcióról, amelyet, ha úgy adódik, hatásosan kell intézni, hiszen a pénzügyi egyensúly a kormány dolga, ám nem érdemes bántóan exhibicionista nemzetmentő legendát írni a restrikcióból. A restriktív strófa része az életnek, de nem része a nemzeti himnusznak. Az állandó gazdaságmentési szövegelés nagyon rosszat tett nekik. Nincs rosszabb ízű politikai étek, mint a szájban forgatott neoliberalizmus és a fiskális alkoholizmus keveréke. Szociális vonzerőt nem lehet restriktív narratívával megalapozni. Nem véletlen tehát, hogy a szociális kártya, néhány alkalomszerű fellépéstől eltekintve kihullott a baloldal kezéből. Valahai gyökerei szinte megszűntek: kevés a vitafórum, a civil szerveződés, a szakszervezeti kapcsolat.

A 2010 után bekövetkező változások rendszerszerűek és világnézeti jellegűek voltak, az uralkodó elit magához vehette csaknem a teljes hatalmat. Most, hogy e szellem elszállt, beláthatjuk, hogy az Alkotmány betűjénél fontosabb a szelleme. A rendszerbeli változásokra példák: a kormányzás szabadságfokának ugrásszerű növekedése a korábban beépített fékek és ellensúlyok kiiktatásával, az Alkotmánybíróság sterilizálása, és a külső-belső fejlesztési források nyílt, törvényesnek feltüntetett, de az Olaf által bírált kanalizálása az elit szűk csoportjai felé. A vagyoni különbségek kiugróak és folyamatosan nőnek, néhány ember hálózata tudhatja magáénak az gazdasági vagyon felét. A kormány sikeresen tereli a közfigyelmet a gyakorlatilag nem létező migránsok által fenyegetett haza védelmére és az európai birodalom végképp hamis képével riogat. Az ellenzék nem szervez szakszervezeteket, nem követel európai foglalkoztatottsági körülményeket az illegális, vagy csak félig bejelentett dolgozók százezreinek, hanem katatón módon tagadja (negatív előjellel ismételgeti) Orbán állításait. Az EU-választásokat követően fellendülés következett be a baloldalon, ennek eredménye még nem ismert.

Orbán valójában nem csupán az illiberalizmus szószörnyére, nem is csak a jobboldali értékek vonzerejére, hanem Kádár János egykor hatásosan alkalmazott formuláira is rátalált: a sok kis ajándék, az eredmények sulykolása még mindig hat. A jobboldali ideológiából hasznos gondolatok eredtek. Erős hatása van a trianoni narratívának, a Nyugattal szembeni kisebbrendűséget masszívan tartalmazó sérelmi politikának, a keresztény-konzervatív identitáspolitikának, és az országot megvédő, szociális biztonságot ígérő egyszerű szavú, nyugodt vezérnek. Táborszervező erővé vált a rendszerváltás bukottjainak szóbeli védelme, a részben a kádári középosztályból eredő új középosztály szisztematikus támogatása. A migránskártya azoknak kell, akik érzelmekkel képesek csak kötődni, s bár migráns nincs, azért a vezérnek elhisszük a veszélyt és hálásak vagyunk a védelemért. Négy színből keverték a politika homlokzatát: identitás, hiszen magyarok vagyunk, szociális támaszték, mert nekünk kell és jár, középosztály, mert mi hordjuk a társadalom terheit, és félelem, hogy hozzánk ne törjön be a vad tatár horda, mégha Brüsszel akarja is.

A csalódottak tömege táborokba verődött. Van, aki a szocializmust, az egyenlőbb elosztást siratja, mások a piacgazdaság torzulását vagy éppen az illiberalizmust kárhoztatják: utóbbi nem más, mint a demokratikus ellensúlyoktól megszabadított uralkodás. Az egyik NER-ideológus szerint, ami talán korrupciónak látszik, az uralkodás lényege, pontosabban a rendszernek kedves uralkodóosztály épülése: az ellensúlyok megszűnésével Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működnek. Sejtem, hogy a NER hívei közül is sokan utálhatják a kérkedő gazdagságot, a helikoptert, a jachtot meg a drága csillámba burkolt ragadozó feleségeket. A plakátokra ragasztott és a televíziókban sugárzott uszítást sem mindenki szereti.

Hiába figyelmeztetnek sokan Kádár János szerepére az ötvenes években, s különösen 1956-ban, emlékeztetnek a megtorlásokra, az elnyomás (folyamatosan enyhülő) formáira, a lehallgatásokra és besúgásokra, a kisszerű párttitkárokra és nyaloncokra, mindez alig csökkenti a nosztalgiát. Az emlékezők sokasága úgy tartja, hogy akkor élt jól, akkor végezte el az egyetemet, akkor épült a nyaraló, ment külföldre. A szabadságjogok korlátozása, a cenzúra, s különösen az öncenzúra egy idő után az élet részévé vált, s kevésbé volt zavaró itthon, mint Lengyelországban, minthogy errefelé több volt a kenyér. A Kádár-rendszer nem volt képes kibújni a bőréből, öregkorára megtartotta mindazt, ami működésképtelen, nem váltott úgy, mint például a kínaiak. Vallási tételként kezelte az állami tulajdont, nem a lehetséges megoldások egyikeként. Ebben a megvilágításban a NER sikeresen privatizált Kádár-struktúrának tűnik. A NER a tetejében életképesebb, erősebb, és uralkodási szempontból takarékosabb is kádári elődjénél. Annyi túlhatalmat épített ki, amennyi biztonsággal megvédi a demokratikus konkurrenciától. Nem bíbelődik az apróvállalati szektorral, amelyet eredetileg a kommunisták romboltak le a kisállamosítással, ehelyett a politikai dominanciára és a vagyonszerzésre koncentrált. A kádári kisember-politika, a nacionalizmus, és az uszító figyelemterelés mellett a választó már nem érzékeli az elit gazdagodását, önnön jogának csorbulását alig látja, ahogy az a múltban is volt. Kádár puritán köpönyegét még nem sikerült teljesen pótolni, így a rendszer belebukhat a fennhéjázó oligarchiákba, a választók megorrolhatnak a nagyurak csillogó autói miatt. Csakhogy e percben azonban Orbán Viktor hatékonyan oldotta meg az uralkodási feladványt, ötvözte a kisnemzeti törekvést és büszkeséget, miközben Kádár Jánost is felhasználta a maga megoldóképletében.

 

Generikus pálya

Rendszerváltásaink testközelből sajátosak, általánosságban mégis generikusnak mondhatók, vagyis modelleket igyekeztünk követni. Az 1990-es váltás utáni magyar utat folyamatos kitörési kísérletek, intézményes sikerek és kudarcok jellemzik. Eközben szembeötlő az elit gyökértelensége és gátlástalansága, a kooperációs készség és mértékélmény hiánya, a radikális sietség, amely a tennivaló sürgetésével helyettesíti a meggondolást. Néhol az indokolt rendszerszerű változás meg sem történt: a kormány, a kormányok nem voltak képesek az Európában bizonyítottan sikeres megoldásokat bevezetni az egészségügyben, az államigazgatás fontos területein, a foglalkoztatáspolitikában, a fejlesztések tervezése és finanszírozása esetében, de más példákat is sorolhatunk.

Voltak-e más lehetőségek, avagy történelmünk lecsavarozott sínen haladt, és csak annyi alternatív mozgási irány képződött, amennyit a beépített váltók engedélyeztek? És vajon milyen választásunk volt a magángazdaság létrehozása során? Lehetett volna privatizáció nélkül is? Kínát és Vietnamot látva vajon maradhatott volna-e nálunk is egy feljavított, noha autokratikus szocializmus? Meggyőződésem, hogy a magángazdaságnak hosszú távon sincs alternatívája, de úgy tűnik, hogy a nyugati demokratikus modellnek rövidebb ideig van. Az állami tulajdon fontos kiegészítő szerepet játszhat, viszont az állami irányításnak civilizatórikus, szolgáltatási feladatai vannak. A magángazdaság felügyeletében elég nagy volt a mozgástér, ezzel alig éltünk: egyebekben a már említett nagy ipari kultúrák elenyészése példa erre (szerencsére új ipari kultúrák jöttek létre). Az én személyes rendszerváltási veszteséglistámon mindenesetre a lerombolt, ám megfelelően nem újraépített áll az első helyen, mégpedig éppen az előbb említett civilizatórikus és fejlesztési képességek hiánya miatt.

A nyolcvanas években oly tekintélyes reformértelmiség, amely tanulmányaiban átszabta a gazdasági szerkezetet, kiutat mutatott a halódó acélipar számára, az állásukat vesztő foglalkoztatottaknak a kisvállalkozások paradicsomát ígérte, a rendszerváltás után, cselekvő üzemmódban egyáltalán nem volt hatékony. A folytatásban a társadalomkutatói tudás leértékelődött, a hatalom apológiájához kommunikációs felület kell, nem vita, a kritikusok újra zavarják a hatalom köreit. Feltörekvő csoportok kutatják a jövő lehetőségeit, a hatalom átvételének módozatait. Módszereik változatosak, a médiablikkfangoktól az értékalapú dagályon és az új generáció jobb minőségének tételezésén át a posztmodern, poszt-truth politikai jugendstílig vezetnek. Írógépem mellől kívánok mindanyiuknak termékeny víziót.

( A szerző közgazdász, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója , egykori MÁV és banki vezető)

Az esszéről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

 

BŐSZ ANETT: Sosem voltak senkik-2.0

„Hiszen te élsz!

Én nem, csak létezem”

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy valahogyan – a kormányzati propagandával szemben – felállítsam azt a narratívát, mely szerint a menekültkérdés itt, Európában arról szól, adunk-e az éhezőnek egy tál levest akkor, amikor nekünk kettő van, és az egyiket még csak meg sem akartuk enni. Négy év távlatából azt mondom: mind elbuktunk. Egyéni „sikerek” voltak, amikor valaki új ruhát adott egy hetek óta gyaloglónak, vizet a Keletiben várakozónak, vagy szendvicset a szegedi vasútállomásra érkezőnek. Mind-mind az emberség egy parányi mentőcsónakja voltak ezek, az embertelenség tengerén.

2010 áprilisa óta rohamléptekkel közeledtünk ahhoz a dermesztő látványhoz, ami ma a röszkei és a tompai tranzitzónában tárul az ember szeme elé – már ha egyáltalán beengedik, hiszen ez eleddig parlamenti képviselők és segélyszervezetek regisztrált munkatársai számára volt csak lehetséges, a határrendészeken kívül. A Charlie Hebdo elleni terrortámadás áldozataira való emlékezés közepette dördült el a startpisztoly: az egy szem európai kormányfő, aki nem emlékezni és kegyeletet leróni, hanem sötét jövőt építeni ment, Orbán Viktor volt.

2015. január 7. nem pusztán az áldozatok és hozzátartozók, de a magyar társadalom jövőjét is megpecsételte. Onnantól a kormányzati média számára nem léteztek menekültek. Migránsok voltak és terroristák. Tudnak is erről a szögesdrótok közt, ottjártunkkor az egyik fiatalember elejtette a mondatot: „tudom, hogy beszélnek ebben az országban rólunk. Tudom, hogy itt az én négyévesem is terrorista”. Az ő négyévese egy a 77 gyerek közül, akik a röszkei tranzitzónában, szemernyi természetes árnyék és növényzet nélkül, gyakorlatilag ketrecekben élnek. A konténerek vetette árnyék az egyetlen hely, ahol úgy-ahogy elviselhető a hőség.

A zóna szigorúan őrzött, négyméteres kerítései közt hivatalosan működik iskola – legalábbis pedagógus jár a gyerekekhez –, sőt, nyáriszünet idején valamifajta napközis tábor is elérhető: ez egy tanár jelenlétét jelenti reggel fél 9 és déli 12 óra között, ami dicséretes ugyan, csakhogy a gyerekek kevésbé tudnak felkelni, mivel a konténerek, amikben laknak, a negyvenfokos nyári hőségben még melegebbre hevülnek, és sokan közülük nem tudnak elaludni. Mire elnyomja őket az álom, sokszor hajnalodik, így meg ki tud felkelni, hogy fél 9-re odaérjen a tanító nénihez?

A felnőttek – akik antidepresszánsokat és nyugtatókat kapnak – leginkább arról számolnak be, hogy nekik akár mindegy is lehetne, de a gyerekeik nap mint nap egyre nagyobbak, az idejük pedig megy. Iskola és értelmes foglalkozás nélkül. A kamaszok – többsége rendkívül szépen beszél angolul – azt mondják, legalább egy könyv lenne velük, akkor nem menne hiába az idő. Van okostelefonjuk, sőt, elméletileg wifi is elérhető, de ki nevezi életnek, hogy naphosszat egy féltégla méretű gorillaüvegen húzogatják az ujjukat?

Az egyik afgán tolmáccsal beszélve kiderül: a könyv igénye időről időre előkerül, ő pedig sajnálkozva közli, hogy „sajnos évtizedek óta élünk Magyarországon, nekünk már csak magyar könyveink vannak”. Volt már, aki azt válaszolta, hogy „én már azt sem bánom, csak valami legyen, amit lapozni lehet”.

Tisztában vagyok azzal, hogy menekültügyi eljárás lefolytatásáig az ideérkezők szabad mozgása lehetetlen. Azonban nincs és nem is lehet olyan törvény, ami szerint embertelen bánásmódban kell részesíteni az ideérkezőket, a határzónán innen – mert hogy a határzóna ügyesen kialakított, magyar terület, melynek egyetlen ajtaja nyílik a senki földjére. Ki ott kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha bebocsátást nyer az Európai Unióba, alá is íratnak vele egy papírt, hogy önszántából távozott, így a két világ közt reked: a szerbek aligha fogadják vissza.

Látszik, hogy az ott dolgozók és az ENSZ menekültügyi szakosított szervének magyarországi munkatársai is hozzászoktak már az afféle mondatokhoz, hogy „volt itt egy tízgyermekes család, akiket Szerbiába deportáltak, de a szerbek nem fogadták be őket, így Irakra módosították a deportálásuk célországát”. Azt is megszokták már Röszkén, hogy él velük egy tízéves, agytumoros kislány. A szülei azt mesélik, nagyon eleven és ügyes gyerek volt. Aztán történt valami. Az állapota és a mozgása folyamatosan romlott. Szerbiában diagnosztizáltak nála rákot. Mire Magyarországra értek, már azt is tudták, hogy egyetlen út, ha az áttétek képződését megakadályozzák, azonban a gyógyulás nem lehetséges. Az édesapja azt mondja: „én csak azt kívánom, hogy az utolsó napjait szabadon tölthesse”.

Azoknak a bizonyos egyedülálló férfiaknak – akikkel tele voltak a magyar híradások – nyomát is alig látni: a zóna egyik szektora kizárólag az övék: ketten lakják. Vagányak, mosolygósak. Jóban vannak a fogvatartóikkal. Az egyiknek már Ausztriában van a családja. Egy egyedül érkezett kiskorú is lakja a tábort: 17 éves. Addig aggódtunk érte igazán, amíg ki nem derült: kérvények alapján átjárhatók a kerítések a zóna körletei közt: éppen két – pingpongozás közben hozzá hasonlóan géppuska-kezű – kortársa és néhány más barátja is vendégeskedett nála – köztük egy három és egy ötéves kislány.

Nem tudni, mi lesz ezekkel az emberekkel a közeljövőben. Július 1-jével a hatályos törvények szerint a menekültügy és a bevándorlás is a rendvédelmi igazgatósági szolgálat alá tagozódik be. Volt, aki emiatt nem vállalta a szolgálatot tovább. Nem is csoda. Feltételezi, hogy az emberséges bánásmód tovatűnik, ha pusztán rendvédelmi intézkedésként gondolnak az itt élőkre.

Tavaly a röszkei és a tompai tranzitzóna lakónak életminősége közt szakadék tátongott. A háttere igen egyszerű: a szabadabb, emberségesebb légkört biztosító Tompa vezetője egy nyitott menekülttábori tapasztalattal rendelkező szakember volt, míg Röszkén határrendész adta az ukázt. Idén januártól – egy röpke fél évre – kegyelmi állapot állt elő: a csongrádi és a Bács-Kiskun megyei határzónát ugyanaz az ember vezette. Most már Röszkén is láttunk boldogan főzőcskéző és minket kávéval kínáló embereket – igaz, árnyékot vagy nyitott kapukat, legalább a zónán belül, az ő embersége és szakértelme sem tudott teremteni.

Az emberséges bánásmód az embertelen keretrendszeren belül azonban még nem minden. A jelenleg döntő többségében afgánok által lakott zónában sokan örülnek, amikor orvoshoz mehetnek, mert láthatják az általuk nagyon szépnek talált Szegedet. Nem mindenki ilyen szerencsés: szakorvosi ellátás szinte nincs, csak sürgősnek minősített esetekben van lehetőség orvost hívni – legutóbb egy kisfiú 8 napja tartó fogfájása nem minősült ennek. Egy derűs tekintetű, szemüveges lány azt meséli: neki például folyamatosan romlik a szeme, és ugyan panaszkodni nem akar (ő 50-50 százalékban találja jónak és rossznak a tábort), tart attól, hogy végletekig elromlik a szeme, mire új szemüveghez juthat.

Egy édesanya mutatja az egyébként már angolul is mondatokat alkotó kétéves kislányát: születési rendellenessége van, jól látható, a bordáin valamifajta csomó miatt aggódnak a hozzátartozók. Ezt a csomót máig nem vizsgálta ki senki. Hónapok óta itt vannak nálunk, előtte éveken át úton volt a család.

A konténerek közt üveggolyóval játszó picik, egymáshoz angolul beszélő afgán és iraki gyerekek, curry-vel jól bánó fiatalember a fazék mögött… élni próbálnak, nem csak létezni. Rajtuk keresztül tanulhatta volna meg ez a polgárosodási folyamatokban rendre elbukó magyar társadalom, hogy az alapvető jogok azokat is megilletik, akiknek nem áll módjukban megküzdeni értük. De nem. A legtöbben gyűlölni tanultak meg. Nem pusztán az ideérkezőket, de azokat is, akik tenni kívánnak az elesettekért. Az, hogy közben – szakértők szerint – a harmincéves történelemre visszatekintő magyar menekültügy is elesett, már csak következmény.

Béke poraira.

( A szerző országgyűlési képviselő, közgazdász)

 

 

LUDASSY MÁRIA: A KÖZÉPKORBAN ANCILLA THEOLOGIAE, AZ ÚJKORBAN A POLITIKAI SZOLGÁLÓJA

 

(Ma délben azt kértem Professzor asszonytól, hogy kommentálja a magyar Országgyűlés MTA-val kapcsolatos döntését. Válaszában azt írta, hogy mivel a felháborodása miatt nem tudna artikulált véleményt írni ezért ezt a korábbi cikkét ajánlja, mely megjelent a Magyar Tudomány című folyóiratban 2016.02.10.-én)

 

A francia felvilágosodás filozófusai gyanakodva tekintettek minden középkori kiváltságra, korporációra, beleértve az egyetemek kiváltságjogait, az akadémiai autonómiát. A középkori szabadságok kis köreit – melyek tényleg kiváltságok, előjogok voltak – inkább ellenségnek tekintették a nagybetűs Szabadság – kiváltképp a szellem szabadsága – kivívása felé vezető úton, mint szövetségesnek. Sőt, letörésük érdekében az abszolút hatalom szövetségét keresték – innen a felvilágosult despotizmus ideológiája – mivel a Sorbonne szellemisége, a vidéki parlamentek joggyakorlata valóban jóval intoleránsabb és inkvizitorikusabb volt, mint a központi hatalom permisszívebb politikája. Egyedül Montesquieu, a germán – de inkább az angol – szabadság híve védte a középkorias intézményrendszerek – parlamentek, bíróságok, akadémiák – autonómiáját a királyi abszolutizmus ellensúlyaként. Voltaire, akinek könyveit – s néha olvasóit – a toulouse-i inkvizíció elégette, Párizsban ünnepelt szerzőként fogadta a király tapsait, s amikor innen is elüldözte a „Gyalázatos”, továbbállt II. Frigyes felvilágosult udvarába, ahol a katolikus klérusnak maximum a kiátkozása, de nem az elfogatóparancsa érhette utol. Diderot a francia cenzúra megszigorodása után szintén egy felvilágosultnak hitt despotához, II. Katalinhoz fordult anyagi segítségért és politikai pártfogásért. A cárnő számára írt Mémoires a közoktatás kiterjesztése és kötelezővé tétele útján kívánja a felvilágosodás terjesztését és a központi hatalom megerősítését biztosítani, s az egyházi befolyás korlátozása érdekében csekély árnak tűnik a tanítók és tanárok totális kiszolgáltatása a politikának.

„Szükséges, hogy minden nagyvárosban egy – esetleg több – iskolát nyissanak, amelyeket egyazon központi terv szerint alakítanak ki. S kivel ezen intézményekben folyó nevelés célja az, hogy hasznos polgárokat képezzenek, a szülőket a törvény erejével kell kényszeríteni arra, hogy elküldjék ide a gyermekeiket. Íme a tervezet nagy előnye Felséged számára: mindarra rá tudja vezetni a lelkeket, ami Felségednek tetszik, anélkül, hogy éreznék a kényszerítő erőt és lázadnának ellene. Azért kell kötelezővé tenni a közoktatást, mert hatására a nemzet azt hiszi, hogy saját akaratát követi, holott mindig Fenséged akarata az, amit követ.” (Mémoires pour Catherine II., Diderot, 1966, 130.)

Ám amikor konkrét egyetemtervezet kidolgozására kerül sor, Diderot „az akarat diadala” helyett az egyetemes erkölcs logikáját követi, ama klasszikus-középkori tételt, mely a „mindig, mindenütt és mindenkire” érvényes természetjogi norma univerzalitását a mindenkori politikai hatalom morális metaelveként posztulálja. „Van, aki talán úgy véli, hogy a történelem tanulmányozásának meg kell előznie az erkölcs tanítását. Én nem osztom ezt a nézetet. Azt hiszem helyesebb, ha előbb elsajátítjuk az igazságos és az igazságtalan fogalmának jelentését, még mielőtt megismernénk azon cselekedeteket és személyiségeket, azokat a történéseket, amelyek megítélésére alkalmaznunk kell e fogalmakat.” (Plan d’une université, Diderot 1966, 243.) Ez a metapolitikai elvként szereplő jusznaturalizmus az amerikai és a francia forradalmak idején az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának tételeként fogalmazza meg a szellemi szabadság szent és sérthetetlen alapjogát, mely jog intézményi garanciáját a minden politikai hatalomtól független egyetemek és az autonóm akadémiák adják. De az abszolút uralkodók utódaként nemcsak a szabadságjogok korlátlan érvényesülése jelentkezett a történelem folyamán, hanem a korlátlan népszuverenitás ideológiája is, mely annyi lehetőséget sem hagyott a személyes autonómia és szellemi szabadság számára, mint a Leviatán szuverenitás-felfogása. Ezt illusztrálja Rousseau a lengyelek számára írt alkotmánytervezetének a nemzeti nevelésről szóló fejezete, melyben kizárólag a nemzeti identitásőrzés témáit taníthatják, a „kozmopolita” kultúra megismerése szigorúan tilos, ahogy az is, hogy lelkes hazafiak helyett képzett pedagógusok tanítsák a lengyel gyermekeket, akik „húszéves korukra nem lehetnek többé emberek, mert teljes egészében lengyeleknek kell lenniük.”

„Azt akarom, hogy olvasni tanulván kizárólag honi eseményekről olvassanak, hogy tízéves korukra ismerjék hazájuk összes terményét, tizenkét évesen hazájuk összes megyéjét, minden városát, tizenöt éves korukra kívülről fújják a honi történelem minden eseményét, tizenhat évesen tudják hazájuk minden törvényét. Ne lehessen egyetlen dicső tett, jeles ember e honban, akinek neve ne lenne a fejekbe, lelkesítő emléke a szívekbe vésve. Ehhez nem kellenek idegen nyelvek, nem szükséges a külföldi példák ismerete. Könnyen megítélhetitek, hogy ehhez a nemzeti tantervhez fölöslegesek a külhoni tudósok tanításai és a holt nyelveken tanító papok. Én nem az idegen népek általános tanulmányait szánom a lengyeleknek. A nemzeti törvényhozás szabja meg a tananyagot, a tanulmányok rendjét, minden tantárgy tartalmát és formáját. A nemzet tanítója csak lengyel lehet. Leginkább attól óvakodjatok, hogy szakmává tegyétek a pedagógusi hivatást.” (Considérations sur le gouvernement de Pologne, Rousseau, 1964)

Robespierre, amikor a Konventben felolvasta Louis-Michel Lepelletier tervezetét a nemzeti nevelésről, ezt explicite a személyes szabadság ellenében megfogalmazott kollektivista ethosz hangsúlyozásával, az oktatási szempontok ellenében a nemzeti lelkesültség, a racionális reflexióval szemben a reflektálatlan törvénytisztelet glorifikálásával tette. Mindezek előfeltétele a tudományos intézmények – egyetemek, akadémiák – autonómiájának megszüntetése, mert minden, a nemzeti egységet gyengítő független intézmény csak az elitista (azaz arisztokratikus) szellemiség restaurációját jelenti „a nemzet erkölcsi regenerációja” programja ellenében. A Megvesztegethetetlen sem képzett pedagógusokra bízná a nemzet morális megújítását: „»minden jó hazafi« képes a hazafias nevelésre, a szakmaiság hangsúlyozása, »a tudósi gőg« képviselete, a népidegen tehetség kultusza káros arra az értékrendszerre, melyben „a legnagyobb érték a legszigorúbb fegyelem fenntartása. Emlékezzünk csak arra, hogy olyan embereket nevelünk, kiknek rendeltetése a szabadság élvezete, s nem létezhet szabadság a törvényeknek való engedelmesség nélkül. Minden napot, minden pillanatot pontos és kérlelhetetlen szabály alá kell hajtani, hogy a haza gyermekei a törvényektől való szent függőségben és a törvényt képviselő hatóságok vallásos tiszteletében nevelkedjenek.” (Plan d’une éducation nationale, Robespierre, 1957, II/170.) Robespierre nem egyszerűen a kritikai gondolkodást kívánta kiiktatni a nemzeti nevelés kollektivista idomítási programjából, hanem mindenfajta gondolkodást feleslegesnek – és ezzel károsnak – ítélt az emberi motiváció terén: „A törvényhozás csodatette volna, ha kialakítaná ama gyors ösztönt, mely a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül arra késztetné az embereket, hogy tegyék a jót és kerüljék a rosszat.” (Vallási és erkölcsi eszmékről, Robespierre, 1988, 455.)

Az Enciklopédia szabadgondolkodó szellemét és a tudományok technikai alkalmazásának pragmatikus gondolatát két tragikus sorsú tudós képviselte a forradalom alatt – mindketten akadémikusok, akik a tudományos kutatás feltétlen függetlenségében látták a tudományok társadalmi hasznosításának bázisát. A kémikus Antoine Lavoisier külön tragédiája, hogy a Francia Akadémián még 1780-ban visszautasította Jean-Paul Marat flogisztonelméleti fejtegetéseit, minek következtében az oxigénelmélet kidolgozója a L’Ami du peuple cikkeiben az ellenforradalmár-elitista tudóstípus megtestesítője lett, aki csak azért matematizálta a kémiát, hogy ezzel megakadályozza „a szegény sans-culotte-okat a manuális metafizika, a vegytan megértésében.” S a következtetés: „Gyászos Akadémiák! Ti sem maradhattok fent egy szabad rendszerben!” – így a nép barátja (Contre les charlatans moderns. L’Ami du peuple. 1791. január 27.). Lavoisier a tudós-felfedező magabiztosságával veszi védelmébe az akadémiai kutatások fontosságát – a társadalmi hasznosság szempontjával, azaz a forradalom (hosszú távú)érdekével érvelve a Journal du Lycée des Arts lapjain. „Azokat a felfedezéseket, melyek nap mint nap gazdagítják a tudományokat, három kategóriába sorolhatjuk. Az elsők, amelyek leginkább teoretikusak és a legkevésbé praktikus jellegűek, melyeket csak távlati alkalmazással lehet közvetíteni a mesterségek és a társadalmi hasznosság felé. A kevésbé képzett emberek általában kevéssé képesek értékelni a felfedezések ilyen típusát…” (idézi Scheler, 1957, 27.). Lavoisier különben tudománya pragmatikus alkalmazásaival is sokat tett a forradalmi Párizs védelméért: lőporgyártással, az erődrendszer kiépítésével. De mindez csak fokozta az akadémiai pályázatával csúfosan megbukott Marat gyűlöletét és paranoid vádaskodását: „Feljelentem nektek e korifeust, a sarlatán Lavoisier urat, e kémikustanoncot és adóbérlőt, a királyi lőporkészlet igazgatóját, aki Párizst fallal akarta körülvenni, hogy a levegő mozgását megakadályozván megfojtsa a várost…” (L’Ami du peuple. 1791. január 27.)

Marat halála után Lavoisier remélhette, hogy a kevésbé elvakult forradalmárok értékelni tudják tudományos tevékenységét, és az alkalmazott tudományok terén a forradalomnak tett szolgálatait. Joseph Lakanalnak, a természettudományok konvent-biztosának írt levelében a nemzeti nagyság és a természettudományos felfedezések kapcsolatára hívja fel a figyelmet – meg az iparfejlődés szempontjaira. „A nemzeti becsület kedvéért, a társadalom érdekéért, a külföld népeinek véleményéért, akik kritikusan szemlélnek minket, előzzétek meg az ipar hanyatlását, amely szükségszerű következménye a tudományok és a tudományos intézmények megsemmisítésének!” (1793. augusztus 28., id: Berthelot, 1964, 194.) Ám ekkor már a tudományos racionalizmus- és filozófusellenességével tüntető jakobinizmus szelleme volt az úr: „A Köztársaság nem köteles tudósokat képezni. Milyen jogon követelnek ezek maguknak kiváltságokat, amiket mi már eltöröltünk?! Nem kellenek többé elzárkózó egyetemek, arisztokratikus akadémiák!” (a Konvent 1793. augusztus 10. ülésén Jean Bon Saint André előterjesztése)

A francia nemzeti nagyság és a tudományok haladásának összekapcsolása az utolsó esélye volt a régi dicsősége és az új, forradalmi felfedezései érdemeire hivatkozó akadémiának. Az utolsó utáni esély a természettudományos felfedezéseknek a szomszédos népekkel folytatott iparosodási-gazdasági versenyben játszott szerepe lehetne: „Új erőt adnánk a nemzeti iparnak, gyáraink aktivitásának, kereskedelmünk fellendítésének, képessé tudnánk tenni hazánkat arra, hogy iparosodottabb szomszédainkkal versenyképesek legyünk, eképpen a Francia Köztársaságot Európa legvirágzóbb és leggazdagabb szögletévé tehetjük.” (idézi Scheler, 1957, 43.) Robespierre azonban tudta, hogy a fejlett iparral és külgazdasági kapcsolatokkal bíró Franciaország nem az ő erényfelfogásának kedvez, és a királyok manifesztumára adott válasza egyúttal Lavoisier és akadémikus társai tudományos kutatás szabadságáról szőtt álmait is szertefoszlatta: „Magad is elfogadod az angolok kedvenc maximáját, hogy képviselőid tehetségét az mutatja, hogy mit tettek az iparfejlesztés tárgyában, gyáraid gyarapodása érdekében, a gyapjú- és acélgyártásért… és Te mernél morálról és szabadságról szólani!” (Robespierre, 1988, 408.)

Persze ha egy tudós kifogástalan köztársasági – azaz a forradalmi kormányzathoz politikailag lojális – volt, mint például Charles-Augustin de Coulomb, akkor felfedezése bekerülhetett még a forradalmi ünnepek közé is, mint az électricité républicaine, a köztársasági elektromosság.

Nicolas de Condorcet és Robespierre vitája az autonóm akadémia örökségéről éppoly régi keletű, mint Marat és Lavoisier szembeállása, és éppoly kevéssé akadémikus. Nem mintha Robespierre-nek is akadémikusi ambíciói lettek volna már az ancien régime idején – legföljebb szépírói –, ám becsvágya még inkább életveszélyes volt a szabad gondolat számára, mint a flogisztron-hívő forradalmár

anakronisztikus és tudományellenes nézetei. Robespierre az eljövendő korok világnézetét kívánta megszabni, a Rousseau meghatározta erény egyeduralma nevében diktálva a forradalomban kötelezővé tett morális és politikai filozófiát – az összes többi filozófiai felfogás ellenséges-ellenforradalminak minősítése révén. „Ha a mi gondolatvilágunk mesterei az akadémikusok, d’Alembert barátai volnának, nem tudnék mit válaszolni” – felelte Jacques Pierre Brissot-nak, aki barátját, Condorcet-t, „a filozófust, aki politikussá lett, az akadémikust, aki újságíró lett” védte Robespierre nemtelen támadásai ellenében – „Csakhogy az új rendszer tiszteletadása nem alkalmazkodik a régi reputációkhoz. Ha d’Alembert és akadémikus barátai nevetségessé tették a papokat, ezt azért cselekedték, hogy a királyokat és a nagyurakat szórakoztassák. Nincs más megjegyzésem, mint hogy mindezek a nagy filozófusok kegyetlenül üldözték az erkölcs és a szabadság zsenijét, az érzékenység és az erény filozófusát, Jean-Jacques Rousseau-t” – mondotta Helvétius szobrát összetörve a Jakobinus Klubban, 1792. április 23-án (Robespierre, 1988, 250.).

Ebben az évben zajlott Robespierre és Condorcet híres-neves vitája a közoktatás kontra nemzeti nevelés témájában. E vita végső konklúziójaként kívánta Robespierre kikapcsolni „a gondolkodás nehézkes segítségét” az erkölcsi döntések során, míg Condorcet tervezete a kritikai gondolkodás örökös készenléti állapotával vágyta mozgósítani a forradalmi éberséget, amit Robespierre a permanens ellenségkeresés és -kreálás politikájával. A filozófus a pedagógiai szabadság intézményes garanciáit kereste – az ideológiamentes közoktatástól a tanárképző főiskolák rendszerén keresztül az autonóm akadémiákig –,míg a Megvesztegethetetlen a „vallásos tisztelet” kialakítását követelte a közhatalom képviselői számára a nemzeti nevelés során. Condorcet látszólagos pozitivizmusa ezen állami indoktrínáció ellenszere: „Minden nemzet alkotmányát, politikai intézményrendszerét csupán tényként lehet tanítani… Vannak, akik úgy vélik, hogy a nemzeti alkotmányt úgy kell tanítani, mint az egyetemes értelem elveinek egyedül megfelelő szent tant, s irányába vak lelkesedést kell szítani, mely megakadályozza a polgárokat abban, hogy meg tudják ítélni azt, vannak, akik így szólnak: íme az alkotmány, melyet csak csodálnotok és imádnotok szabad és ezzel valamiféle politikai vallást kívánnak kreálni, meg akarván béklyózni az emberi szellemet…” (Sur l’Instruction publique, Condorcet 1809, IX/62.).

Az emberi elme leigázása ellenében a tudós testületek függetlensége lehetne a legjobb garancia, ám ez már Marat támadásai következtében elveszett, s Robespierre szakrálisnak szánt politikai tervezete jól kihasználta azt a szellemi űrt, mely a középkorias kiváltságok és a modern autonómiák között keletkezett. Condorcet ez utóbbi kialakítására tett kétségbeesett kísérletet, olyan légkörben, mely a fejét vesztett – vagy fejvesztve menekülő -– ci-devant arisztokrácia után a tudományellenesség populista jelszavával keresett és talált új ellenséget az egyetemek és az akadémiák szellemi arisztokráciájában. „Az Akadémia és az egyetemek elleni támadások azok érdekét szolgálják, akik uralkodni akarnak az emberi szellem felett, hogy magukon az embereken uralkodhassanak, s meg akarják semmisíteni azokat a független intézményeket, melyek céljuk útjában állanak.” – mondta Condorcet a közoktatási tervezetről szóló beszámolójában (Condorcet, 1809, IX/281.). „A tudós társaságok nem lehetnek a közhatalom eszközei, nem szolgálhatják a politikai hatalom befolyásának növelését, hanem a hatalom kontrolljának fontos intézményei, melyek minden polgárt alkalmassá tesznek az államhatalom ellenőrzésére.”

Condorcet immár illegalitásban írt történelemfilozófiai tablója – Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története, 1793–94 – tudományfilozófiai szinten vitatkozik a „népidegennek” bélyegzett elméletek populista kritikusaival: „Bemutatjuk, hogy az elméletek haszontalansága elleni szónokias kirohanások még a legegyszerűbb kézművesség terén sem bizonyítottak soha egyebet, mint a fázispuffogtatók tudatlanságát.” (Condorcet, 1986, 224.) A népszuverenitás nevében tudományellenes – az egyetemi autonómiát, az akadémiai kutatások szabadságát leromboló – politikát folytató, „az egyiptomi papkirályok uralmát” restaurálni vágyó hatalom ellenében a tudományok nemzetek feletti tekintélyéhez folyamodik, mely transznacionális autoritás forrása a természettudományok matematizált, tehát a nemzeti kereteket természetszerűleg transzcendáló nyelve. Amit később a társadalomtudományokra is ki akart terjeszteni, azzal az illúzióval, hogy ez majdan az emberi jogok nyilatkozatának more mathematico bizonyított tudományos igazsággá tevéséhez vezet, így az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megszűnik az amerikai és a francia forradalom partikuláris vívmánya lenni, és az egész emberiség szabad alkotmányaként valóban „önevidens” elvvé válik. Ezen eljövendő szabad és racionális – szabad, mert racionális, ahogy már John Locke mondotta – világ számára dolgozta ki az emberi szellem fejlődésének X. korszaka – mely az eljövendő fejlődés utópiája – appendixeként írt Fragment sur l’Atlantide tudományos uchroniáját, a szupranacionális tudományos testületek működéséről és világtörténelmi szerepéről.

Az Atlantisz-töredékeiben is központi kérdés az emberi szellem fejlődésének alapdilemmája: miként lehet a demokratikus döntéshozatalt összeegyeztetni a kisebbségi jogok védelmével, kizárni annak még a logikai lehetőségét is, hogy bármely többség leszavazhassa az emberi jogok egyetemes érvényességét. „Minden ember ténylegesen eleve elkötelezheti magát a többség akarata mellett, amely ilyenformán az összes ember akarata lesz, de csak saját magát kötelezheti el” – írja Az emberi szellem fejlődésének története IX. korszakában, mely Descartes-tól a Francia Köztársaság megalakulásáig címet viseli (Condorcet, 1986, 192.) – „sőt még ez az elkötelezettség is csak annyiban áll fenn, amennyiben a többség, miután egyszer elismerte az ő egyéni jogait, később sem sérti meg azokat.” Tudományos kérdések eldöntésében eleve lehetetlen a többségi elv érvényessége – Galilei ellenében Roberto Bellarminónak, Lavoisier-val szemben Marat-nak feltehetően többségi támogatása is volt a Föld mozgása, illetve az oxigén-elmélet elvetése terén. A tudós testületeknek még a nemzetállamok keretein túllépő függetlensége sem zárhatja ki klikkek, érdekcsoportok stb. elvtelen szövetségét a tudományos igazság érvényesülése, a tiszta tudomány szempontjai ellenében. Kiváltképp a tagfelvételek és a tudományos kutatások finanszírozása kérdésében. Condorcet bonyolult biztosítékokat kreál a tudományellenes nézetek és érdekek felülkerekedését megakadályozandó, s a nemzetközi tudományos társaságok esetében is a teljes nyilvánosság a legkézenfekvőbb garancia, valamint az, hogy a kisebbség véleményét ne lehessen leszavazni. „Minden tudós társaság tervezetét, megalakulása pillanatától, nyilvánosságra kell hozni… Mivel ilyen társulásokban a többség véleménye nem törvény a kisebbség számára, minden individuum joga, hogy elhagyja a társaságot és egy másikat alapítson…” (Condorcet, 1988, 342.). Még Condorcet másik nagy ábrándja is, a női emancipáció eszméje – melynek tervezetével az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a jobb- és baloldal egységes elutasítását tudta csak kivívni – megvalósulhat az Atlantiszi Tudományos Akadémiáján. Annyi engedményt tesz csak kora előítéleteinek, hogy a nők emotív intelligenciája erősebb lévén a férfiakénál, akik az analitikus képességek terén jobbak, „Leibniz és Voltaire talán nem lesz belőlük, de Pascal és Rousseau lehet.” (Condorcet, 1988, 327.)

Thermidor liberálisabb légkörében Lavoisier tudós tanítványai és Condorcet követői, az „ideológusok” megvalósították mestereik terveit – már ami a modern közoktatás és az autonóm akadémia intézményrendszerének kidolgozását illeti. Az École Normale-ban a szabad szellemű tanárképzés, az École Polytechnique-ben pedig a legújabb természettudományos felfedezések és azok technikai applikációjának tanítása folyt, az Institut de France – az új Akadémia – II. osztálya, a morális és politikai tudományok szekciója pedig hangos volt az enciklopédisták örökösei és Rousseau tanítványainak vitájától, amit immár a guillotine segédeszköze nélkül folytattak. A politikai hatalom képviselője pedig „Bonaparte, első konzul, az akadémia matematikai osztályának tagja”-ként írta alá az állami iratokat. Amíg nem vágyott inkább az I. Napóleon császár címére, s mivel ezt a vágyát régi szellemi szövetségesei, az ideológusok immár nem támogatták, ezért az ultramontán (mellesleg királypárti) Louis de Bonald vikomtot nevezte ki Conseiller de l’Universitének, aki azonnal hozzálátott a liberális fészeknek tartott École Normale és az akadémia II., morális és politikai tudományok osztálya felszámolásához, mégpedig Robespierre Condorcet elleni érveinek felmelegítésével. „Ha a nevelés háttérbe szorítja az oktatást, meglehet, nem lesznek többé tudós társaságaink, ám ha az oktatás szempontjai előtérbe kerülnek a nevelési elvekkel szemben, rövidesen nem lesz többé társadalmunk.” (De l’éducation et de l’instruction, Conservateur. 1809. november)

Ám az irányelveket maga a császár szabta meg, elsőként az École normale supérieure megrendszabályozásával: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, széplelkeket, kutató tudósokat és főleg ne filozófusokat!” – mondotta az államtanács 1806. május 21-i ülésén. És nemcsak a bölcsészképzés, valamint a „metafizikai emberi jogokról vitázó” jogászkar oktatáspolitikájába szólt bele – ez utóbbinak azt tanácsolta, hogy „elég, ha szó szerint megtanulják a Code Napoléont!” –, de még az orvosegyetemek autonómiáját is korlátozni kívánta: „Nem helyeslem, hogy valaki nem kaphat orvosi diplomát anélkül, hogy az egyetemen elméleti természettudományokat tanulna. Az orvostudomány nem teoretikus tudomány, hanem az empirikus megfigyelések és a tapasztalati alkalmazások művészete. Nekem több bizodalmam van egy olyan orvosban, akinek fogalma sincs a modern természettudományokról, mint az elvont elméletekben jártas, ám gyakorlatlan orvosban. Én Corvisart preferálom Halléval szemben, mert Hallé akadémikus, az Institut tagja, míg Corvisart azt sem tudja, mit jelent, ha két háromszög azonos egymással.”

Egyedül az École Polytechnique úszta meg a császári fegyelmezéseket, mert kész és képes volt a természettudományos felfedezések műszaki – kiváltképp haditechnikai – alkalmazására.

IRODALOM

Berthelot, M[arcelin] (1964): La révolution chimique: Lavoisier. Blanchard, Paris

Condorcet (1809): Oeuvres completes IX. éd. Cabanis

Condorcet (1986): Az emberi szellem fejlődésének történelmi vázlata. (ford. Pődör László) Gondolat, Bp.

Condorcet (1988): Fragment sur l’Atlantide. Garnier-Flammarion, Paris

Diderot, Denis (1966): Mémoires pour Catherine II. I–II. Garnier frères, Paris

Rousseau, Jean-Jacques (1964): Écrits politiques. In: Rousseau, Jean-Jacques: Œuvres complètes III. (Bibliothèque de la Pléiade n° 169) Gallimard, Paris

Robespierre, Maximilien de (1957): Textes choisis II. (Les Classiques du peuple) Editions sociales, Paris

Robespierre, Maximilien de (1988): Elveim kifejtése. (ford. Nagy Géza) Gondolat, Budapest

Scheler, Lucien (1957): Lavoisier et la Révolution française. Hermann

( A szerző  Széchenyi-díjas filozófus, a filozófiatudomány doktora, az ELTE BTK Filozófiai Intézet Általános Filozófia Tanszék tanára, az MTA doktora)

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1929.-ből Schöpflin Aladár

 Az Ady-üzlet

(A szerző műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, a Baumgarten–díj 1929.évi díjazottja. Az alábbi írása a NYUGAT 1925. évi 2. számban jelent meg.)

Ady ma a legnépszerűbb írói név Magyarországon, napról napra megújuló szenzáció, tömegeket megmozgató presztizse. A könyvei a legkelendőbb könyvek, versei közszájon forognak, szavai szállóigékké lettek, nincs nap, hogy újságírók cikkeiben, politikusok beszédeiben, citátumot ne olvasnánk Adyból. Vannak Ady gyűjtők, akik minden a költőre vonatkozó nyomtatványt összegyűjtenek, vannak rajongók, akik fanatikusan terjesztik hírét és jelek mutatkoznak arra, hogy az Ady név híre áttöri már a magyar nyelvhatárokat és külföldön is ismertté és érdekessé kezd válni. Az Ady irodalom pedig egyre nő, bár egyenlőre inkább terjedelemben, mint minőségben. Olyan nagy visszhangja van ma Adynak, hogy már szinte megijed az ember: nincs-e túlzás a dologban, az a bizonyos túlbuzgóság, amely léha divattá tesz komoly dolgokat és előbb utóbb meghozza a maga reakcióját? Erre pedig ügyelni kell, mert Ady sokkal komolyabb értéke a magyarságnak, semhogy szabaddá legyen divattá degradálódtatni.

Most már nem lehet és nem is szabad bizonyos olyan jelenségeket hallgatással tűrni, amelyek az Ady kultusz ürügye alatt sértik Ady géniuszát és emlékét és amelyek, ha még jobban elharapóznak, kompromittálhatják az egész Ady ügyet. Azt hiszem, minden komoly és meggyőződéses híve Adynak igazat fog nekem adni, amikor ezzel felszólalok azok ellen a visszaélések ellen, amelyeket Ady nevével, poézisével és emlékével űznek.

Itt vannak elsősorban a túl sűrűn ismétlődő Ady hangversenyek. Senkinek sem lehet az ellen kifogása, ha a költő iránt érdeklődő társaságok a maguk körében vagy akár szélesebb körben is rendeznek egy-egy hangversenyt, amelyen Ady verseit szavalják, a szövegeire költött zenét éneklik, ha tehetséges színművészek a dobogón Ady versekkel próbálják bemutatni tehetségüket vagy ha hozzáértő elmélkedők nyilvános előadásokon közlik vizsgálataik és elmélkedéseik eredményeit. Még az ellen sem lehet szót tenni, ha néha néha hangverseny vállalkozók rendeznek egy-egy olyan szavalóestélyt, amelyen jó szavalóművészek Ady verseket szavalnak. De már az ellen a túlzás ellen, amelyet az utóbbiak űznek, Ady emléke nevében tiltakozni kell. Alig van hét, hogy ne jelenne meg nagy plakát az utcákon egy Ady hangverseny hírével. A legkülönbözőbb hangverseny vállalatok a legkülönbözőbb szavalókkal egyre-másra hirdetik a szavalóestéket, délutánokat és matinékat s ha nem kapnak közreműködőül igazi művészeket, hát dilettánsokat és kontárokat léptetnek fel bennük. Ady most már egy csúf üzleti konkurencia központjába került, amely lármás ízléstelenségével és kíméletlen üzletiességével pellengérre állítja a költő nevét. Bizonyos, hogy ezeknek az előadásoknak nagy része méltatlan Adyhoz, félrevezeti a közönséget és kompromittálja úgy az irodalom, mint a szavaló művészet ügyét. Egy kétségbeejtő terézvárosi búcsút rendez Adyval s a siketítő lárma, melyet támaszt, elriasztja a jóízlésű embereket. A híres pesti üzleti szellem rátette kezét Adyra és megfertőzi a maga mindenhova befurakodó óinszolenciájával a költészetét is. Azoknak, akik Ady műveinek szerzői jogával rendelkeznek, utána kellene nézni, nem lehetne-e ez ellen a már-már tűrhetetlen üzlet ellen tenni valamit. Azt tiltja a törvény, hogy a cigánybanda engedély nélkül elmuzsikálja valamely zeneszerző művét, – nem lehetne bírósági döntést provokálni, amely tilalmazza a költők műveinek az üzlet harmincadjára kerülését? Nem vagyok eléggé jártas a szerzői jogban, hogy ezt tudjam, főleg nem tudom, van-e erre valami bírósági praxis, de ha csak egy lehetőség van, azt meg kellene ragadni az arra illetékeseknek.

Azt a ponyvairodalmat, amely Ady körül burjánzani kezd, teljes nyomatékkal ki kell pécézni. Sajnos, a sajtó ebben nem tanúsít kellő gondosságot, még komolyabb fajta lapokban is olvasunk néha haszontalan és alap nélkül való dolgokat Adyról. De végre az újságcikk elhangzik a nappal, komolyabb megítélés alá esnek a könyvek. És itt sajnálatomra ki kell emelnem az Amicus kiadóvállalat két új kiadványát. Ez a vállalat sok derék dolgot csinált, becsülésre méltó példákat adott a magyar közönségnek a könyvelőállítás ízlésességére és művészi díszére. Kozma Lajos, Fáy Dezső, Márffy Ödön illusztrációival megjelent amatőr kiadványai, néhány művészeti könyve, Tersánszky, Füst Milán, Szép Ernő könyvei becsületére válnak. Ady kiadványai között is sok jó van, amit szívesen fogadunk: Ady első verseskönyve és Még egyszer című fiatalkori kötete stb. Két új Ady kiadványáról azonban már nem szólhatok hasonló elismeréssel.

Az «Ady párizsi noteszkönyve» című pici kis kötetke azokat a sebtiben írt följegyzéseket közli le, melyeket 1904 nyarától 1905 januárjáig terjedő első párizsi tartózkodása alatt noteszkönyvébe írt. Újságokból és egyéb olvasmányokból való idézetek, ötletek, cikk- és novellatémák, élmények emlékei vannak a kis könyvecskében. Ady írta őket, tehát meg van az érdekességük, életrajzi és fejlődéstörténeti értékük is. Az egész anyag azonban érzésem szerint túl kevés és nem eléggé fontos arra, hogy külön könyvben jelenjék meg, – legfeljebb egy elég érdekes folyóiratközlemény lett volna belőle. Olyan túlzás ez, amely nem válik az Ady ügy javára.

Az «Ady könyv» címmel kiadott terjedelmes és igen díszes kiállítású kötetet azután már teljes kellemetlen érzéssel tettem le. Nagyon vegyes tartalmú könyv ez, mintha csak úgy találomra csapták volna össze. Van benne egy előszón kívül Ady Lajos egy rövid polemikus írása az Ady életrajz dolgában, Ady Endre néhány levele és újságcikke a nagyváradi időből, kortársak levelei Adyhoz, egy sereg igen vegyes tartalmú és eredetű cikk Adyról a legkülönbözőbb írók tollából. Itt találjuk Szabó Dezső fulminális cikkét az Ady kérdésről Herczeg Ferenc ellen, melyet már a «Világ»-ból ismerünk, Földessy Gyula ugyanezen alkalomból írott fejtegetését «Ady magyarsága» címmel, Rozsnyay Kálmán, Kémery Sándor, Tabéry Géza emlékezés féle, elég semmitmondó cikkeit, két középszerű verset stb. Az «Ady fia» című cikk oly hallhatatlan ízléstelenség, amelyre eláll a szavam. Egy névtelen szerző azt sejteti benne, – dehogy sejteti, el akarja hitetni, hogy Adynak maradt Csucsán egy törvénytelen fia valami cselédleánytól. Forrása valami csucsai vénasszony pletykálkodása. Ady Lajos a cikkhez fűzött megjegyzéseiben semmivé teszi ezt az ostoba pletykát és igen helyes megjegyzéseket tesz a cikkben foglalt éretlenségekre, de azért azt mondja: «Az Ady fia» című írást okvetlenül közölni kell az Amicus Ady könyvében, mert a cikknek határozottan dokumentum jellege van: kémiai példája annak, hogy milyen – hol jó, hol nagyhiszemű – legendagyártásokkal íródnak újabban az Ady Endre életét tárgyaló cikkek, tanulmányok, könyvek. Hát ezt a csavarra járó okoskodást nem értem. Nekem a jóérzésem azt sugallja, hogy az ilyen ízléstelen szamárságoknak még cáfolattal kapcsolatban sem szabad publicitást adni. Én bizony szégyennel és felháborodással olvastam és velem együtt azt hiszem túlnyomó többsége azoknak, akik becsülik Ady Endre emlékét. Az Adyról szóló többi cikkek közül is csak a Szabó Dezsőé és Földessyé érdemelte meg a fölmelegíttetést, a többi vagy irreleváns, vagy ízetlen. Az ilyen könyvek kiadása nem Ady kultusz, hanem az összetévesztésig hasonlít az Ady hagyaték üzleti kifacsarásához.

A könyvvel kapcsolatban egy személyes ügyet is el kell intéznem. Ady Lajos, mint már említettem, közöl benne egy csomó levelet, melyeket kortársak intéztek Ady Endréhez. Ezek között nekem is van egy 1908-ból származó levelem. Közlésére Ady Lajos nem kért és nem kapott tőlem engedélyt. Nincs semmi okom titkolni e levelet, de tudtom nélkül való közlése olyan indiszkréció, amely ellen tiltakoznom kell. Hogy magánleveleim nyilvánosságra hozhatóak-e vagy sem, abba, amíg élek, nekem is van beleszólásom. Nem akarok nagy kázust csinálni a dologból, de kijelentem, hogy ha bárki bármely magánlevelemet ezentúl akár könyvben, akár lapban publikálja, oltalomért a bírósághoz fogok fordulni.

GEGESY FERENC: Újabb esély

Az ÉS–ben, 2019-06-14.-én megjelent cikk aktualizált változata.

Érdekes eredményeket hoztak az uniós választások, a 2018-as országos választásokhoz képest a Jobbik és az LMP támogatóinak csak az ötödét, az MSZP a harmadát tudta megtartani, az átrendeződés haszonélvezője a szavazatait megduplázó Momentum és a DK, a szavazati arányát növelő Fidesz volt. A kommentárok mégis többnyire a helyzet változatlanságáról, vagy a Fidesz aránynövekedése miatt a romlásáról szólnak. Véleményem szerint viszont a 2010-es évek politizálásával elégedetlen választók 2012, 2017 és 2018 után egy újabb, negyedik esélyhez jutottak a nyomasztó Fidesz túlsúly megtöréséhez.

A mostani szavazás értékeléséhez érdemes röviden áttekinteni a korábbiakat. A választópolgárokat magatartásuk alapján 3 csoportba lehet sorolni.

– A szavazójogosultak – kisebb ingadozások mellett – egyharmada egyáltalán nem megy el szavazni. A rendszerváltás legnagyobb vesztesein – a tsz-ek lerombolásával hazavágott falusi lakosságon, a vattamunkásokat már nem igénylő iparból többnyire szintén a falvakba hazaáramló munkásokon, a városok addig is a legrosszabb körülmények között élő lakóin a kormányváltások sem segítettek, a családok ezt a helyzetet átörökítik, a sorozatos csalódások miatt már egy újabb váltás lehetősége is hidegen hagyja őket. Kismértékben megmozgatni is csak akkor lehet, ha még azt a kis megélhetést is veszélyben érzik, amit a közmunka jelent (migránsok által, vagy a szavazástól való távolmaradás esetén várható retorzió miatt – mint 1990 előtt).

– A második csoportot ugyan érdekli a politika, de ezt a közvetlen környezet életszínvonal változásával méri. Ha a választás előtti évben nőtt a reálbér, maradt a kormány, ha nem, akkor ment. (2 év – 1998 és 2002 – látszólag nem illik a képbe, növekvő előző évi bérek ellenére bukott a kormány. A vezető kormánypárt akkor is jól teljesített, de a leamortizált koalíciós társ súlyos szavazatvesztése, illetve parlamentből való kiesése miatt a parlamenti többség elveszett.) Érthető emberi magatartás, a pártok értenek a gazdasághoz, a feladatuk az, hogy – a prosperáló külföldi környezetben nálunk is – növeljék az életszínvonalat. A csoport nagysága szintén a harmadot közelítheti, erre utal, hogy az EU választáson – amelynek a hazai életszínvonal szempontjából való fontossága nem annyira kézenfekvő -, a részvétel az előző országgyűlési választáshoz képest 26 százalékponttal csökkent. (2014-ben, amikor a két választás között két hónap sem telt el, a csökkenés 33 százalékpontos volt.)

– A harmadik csoportot érdekli a politika és döntéseiben hajlamos országos szempontokat is figyelembe venni. De még körükben is vannak megingathatatlan törzsszavazók, mint például a határon túliak, vagy a Munkáspárt hívei, akik nem elpártoltak, hanem idős koruk miatt kihaltak. Az éles politikai viták csak a csoport nem törzsszavazóit érintik, a politikusok mégis hajlamosak ebből az egész társadalomra érvényes következtetéseket levonni. Ebben a csoportban nagy súllyal jelenik meg a ballib értelmiség összefogást sulykoló érvelése, ami ugyan helyes elképzelés, de a megvalósítása eddig katasztrofális módon történt. Ugyanis a véleményt nyilvánítók többsége nem veszi észre – nem hajlandó észrevenni? – hogy 2010 óta a Fidesz és a politizálásában vele nagy átfedést mutató Jobbik szavazótábora együttesen a 2/3 körül ingadozik, jobboldali szavazók leválása nélkül a Fidesz leváltása reménytelen (egy nem kívánatos gazdasági katasztrófa kivételével). Bajnai 2012-es fellépése egy rövid időre az általa elindított Együtt és a baloldali pártok többségét mutatta, de a baloldallal való teljes összefogás erőltetésével sikerült a pártot a jobboldali szavazók előtt hitelteleníteni, ami a következő évben elkezdődő reálbér növekedéssel együtt ismét Fidesz 2/3-hoz vezetett. A 2017-ben a NOLimpiával berobbant Momentumot az MSZP listára való betagozódás elutasítása miatt előbb alaptalan támadásokkal majd elhallgatással sikerült a parlamenten kívül tartani, a Momentum a balról-jobbról csak az ellenszenvét nyilvánító környezetben alapvetően budapesti ismertségét nem tudta országossá növelni. A 2018. februári időközi hódmezővásárhelyi polgármester választáson Márki-Zay Péter a teljes ellenzék támogatásával váratlan győzelmet aratott, mivel az országos választás előtt egy párt sem vállalta saját jelölt indításával a biztosnak tartott vereség kockázatát. Utána ugyan ismét feléledt az összefogás igénye, de az elvi egyetértés mellett az utolsó pillanatig folytatott személyi alkudozás összesen 1 pluszmandátumot eredményezett, míg a választóknak a hivatalos megegyezéssel vagy anélkül megnyilvánuló, az esélyesnek tartott jelöltre való spontán átszavazása 12-t. A 6 éve tartó életszínvonal növekedés pedig a Fidesznek félmilliós szavazatnövekedést eredményezett. A jobboldali szavazók megszerzésének esélyéről való lemondás esetén a közös lista persze jó megoldás, aminek legfőbb haszonélvezője az MSZP. A jó választási pozíciók elosztásánál kézenfekvő az előző választási eredményekkel való érvelés (a közvélemény-kutatók tévedhetnek, a választásig hátralévő fél-egy évben a választói hangulat változhat stb), az újonnan induló szervezeteknek pedig az egyenlőtlen felek közti alkuban megszerezhető 1-2 biztos hely is a megkapaszkodás látszólagos lehetőségét jelenti. Az ilyen „összefogás” elfedi az MSZP folyamatosan csökkenő támogatottságát és hosszabb távra biztosítja a – vezetők – politikai szerepét.

A 2018-as választások új jelenséget is mutattak. A budapesti és szabolcsi választókerületek, mint gyökeresen eltérő területek eredményeit végignézve, szintén hármas tagolódást láthatunk.

– A 2014-hez képest a minden választókerületben növekvő részvétel mellett, mind a 6 szabolcsi és 8 budapesti körzetben nőtt a Fidesz szavazóinak száma és aránya is. A budapesti Fideszes aránynövekedés azonban elmaradt mind a szabolcsitól, mind a budapesti baloldali aránynövekedéstől (és 1 budapesti mandátumot a Fidesz el is vesztett).

– 5 körzetben ugyan nőtt a Fideszes szavazatok száma, de aránya nem (2 mandátumvesztés).

– 5 körzetben pedig még a Fideszes szavazatok száma is – a csúcsra járatott propaganda ellenére -, csökkent. Ezek pedig éppen azok a területek, ahol a jobboldal kezdettől fogva erős (I, II, V, XI, XII kerületek). Itt mégis csak 1 mandátumvesztés történt, ott, ahol a közös jelölt nem MSZP/DK-s volt, hanem az egyik oldalhoz sem tartozó, röviden a centrumban álló LMP-s. Az I. kerületben a jobboldal 1990 óta minden választást megnyert, de a csalódott Fideszesek ezúttal tudtak kire szavazni.

Az európai parlamenti választásokon minden országban lényegesen kisebb az érdeklődés, a hazai adatok értékelésénél ezért óvatosnak kell lennünk, több, nehezen számszerűsíthető, külön-külön csak részmagyarázatot nyújtó tényezőt kell figyelembe vennünk.

A választók „elvesztésének” több oka is lehet.

– Nem érdekli őket az európai parlamenti választás, hiszen ennek az életszínvonal alakulásával való kapcsolata nem könnyen látható át. A pártok között ebben jelentős különbségek vannak, 2014-ben a Fidesz és a baloldali pártok szavazatszáma az átlagosnál kevésbé, az LMP-é átlagosan, a Jobbiké az átlagost jóval meghaladóan, a harmadára csökkent. Ez a Fidesz súlyának a növekedését önmagában is magyarázhatná, de a többi változást legfeljebb részben.

– A két választás között eltelt időszakban a támogatók egy része csalódott a pártjában, nem talált magához közelálló másik pártot, ezért most otthon maradt. Ez magyarázhatná például az LMP vagy az MSZP szavazatvesztésének nagy részét, de legkevésbé a Jobbikét: amennyiben a harcos Jobbik hívőket zavarta a párt centrum felé való elindulása, náluk a legkevésbé valószínű az otthon maradás, hiszen választhattak a korábbi politizálást folytató Mi Hazánk párt vagy az addigi politizálásuknál ugyan lágyabb, de mégis hozzájuk közelálló Fidesz között.

– Csalódtak a pártjukban, ezért most másra szavaztak. A Jobbik-Fidesz átjáráson kívül nyílván ez áll az MSZP-DK ellentétes változása mögött, de lehetnek még más, kevésbé nyilvánvaló mozgások is.

Nagy vesztesek és nagy nyertesek mind a jobb, mind a baloldalon, mind a centrumban szerepelnek, érdemes az adatokat ilyen csoportosításban is megnézni. A (radikális) jobboldal (Fidesz, Jobbik, Mi Hazánk) együttes súlya több mint 6 százalékponttal csökkent, míg a baloldalé (MSZP, DK, Együtt, PM) közel 5-tel, a centrumé (LMP, Momentum és a Kutyapárt) közel 3-mal nőtt (a különbözet a 2019-ben eltűnő kamupártoktól származott). Miután a centrumban megjelent egy, a jobboldali érzelműek által is elfogadható párt, a szavazatvesztés mögött jelentős számú csalódott Fidesz támogató Momentumra való átszavazása állhatott (a Jobbiknál az ilyen irányú mozgás kevésbé valószínű, a cél pedig az eredmények alapján nem lehetett az LMP). Az átrendeződést a budapesti eredmények még markánsabban mutatják. A baloldal súlya változatlan, a jobboldal 4,5 százalékpontos csökkenése a centrumot gyarapította. Ennek megfelelően a Momentum lett a legnagyobb ellenzéki párt a stabilan jobboldali bel-budai és az inkább baloldali orientációjú belső-pesti – V, VI, VII, VIII, IX és XIII (!) – kerületekben is.

A Jobbik irányváltása eleve kockázatos volt és utólag kiderült, számára nagy veszteséggel is járt. Az LMP-nél ezt az együttes választási fellépés ügyében a 2018-as választásokat megelőző hónapoktól folyamatosan tartó zavaros helyzet, a csak a választásokra érvényes megállapodás kötések elutasítása – sőt büntetése -, legismertebb vezetőinek emiatti távozása okozhatta. Az MSZP szavazói könnyebben mozdulhattak, hiszen nekik alternatív lehetőségként ott volt a közös múlt alapján közelálló, Gyurcsányt a tűzvonalból kivonó DK és minden bizonnyal sokukat zavarta az elvi és gyakorlati politizálást helyettesítő, csupán a személyi pozíciók elérésére-megtartására irányuló politika. (A választást közvetlenül követő gyöngyszem, hogy vezetői vállalják a felelősséget a katasztrofális vereségért és maradnak, viszont megvitatják, hogy ki kapja meg az egyetlen brüsszeli mandátumot.)

Tehát 3 meghatározó szereplő maradt a színen, a Fidesz a radikális jobboldalon, a DK a baloldalon (amelynek, ha Gyurcsány a későbbiekben nem jelenik meg hangadói szerepben, komoly szerepe lehet) és a centrumban a Momentum. További fontos változás, hogy a legszélsőségesebb tagjait elvesztő Jobbikkal – hacsak nem hajt végre egy (megmaradt szavazói nagy részének a centrum felé való mozgását előidéző) hátraarcot – választási együttműködés kialakítható.

Milyen következtetéseket lehet levonni a hamarosan bekövetkező önkormányzati választásokra?

Természetesen folytatni, vagyis inkább elkezdeni kéne a – most már nem egy párt dominanciájára épülő, pusztán a pozíciók megszerzésére koncentráló – választási szövetség felépítését. Ennek szakítópróbája lehet a budapesti megállapodás sorsa. Az ellenzéki pártok még 2018 végén megállapodtak a közös főpolgármester-jelölt kétfordulós (első körben a baloldali jelöltek közötti) előválasztáson történő kiválasztásáról, majd áprilisban az MSZP-PM, DK és a Momentum a 23 kerület mindegyikében a közös jelöltet megnevező pártról, az LMP és a Jobbik esetleges későbbi csatlakozásának lehetőségét is fenntartva. A pozíciók szétosztása ismét a jól bevált MSZP taktika, a vélt támogatottsági arányok szerint (valójában még azt is meghaladóan) történt: 12 MSZP-PM, 6 DK és 5 Momentum jelölési lehetőség. A gyökeresen más erőviszonyokat mutató tényleges helyzetben a dilemma nagy: egyrészt a megállapodásokat illik betartani, másrészt a több helyen támadható személyt megnevező MSZP túlsúly fenntartása kontraproduktív, a választókkal a nagy bukás elfelejtetése és az ősszel a mégis rájuk való szavazás elérése problémás lehet. A legnagyobb figyelemmel kísért ügyben az addigi megállapodás felbontása egy egyoldalú bejelentéssel tulajdonképpen megtörtént. A DK januárban, a főpolgármesteri előválasztás első fordulója előtt bejelentette, hogy a PM-es Karácsony Gergelyt támogatja („érthető okból” az MSZP-s Horváth Csabával szemben), a választás másnapján Gyurcsány megerősítette, hogy Karácsonyt továbbra is jó jelöltnek tartják és támogatják, majd egy hét múlva bejelentették, hogy a második fordulóban mégis indítanak saját jelöltet (amivel az MSZP által támogatott jelölt esélye erősen lecsökkent). A Momentum természetszerűleg nem vett részt az első fordulóban, a második fordulóban induló személy kiválasztásáról az EP választás után döntött, viszont Gyurcsánynak ismét sikerült hiteltelenítenie saját magát, a megállapodás változatlan fenntartásának morális indoka erősen meggyengült. A későbbi együttműködés érdekében elvárható, az MSZP számára most már hátrányos erőviszonyok későbbi kihasználásának elkerülése érdekében számára is hasznos lenne egy gesztus, néhány kerület átadása. Az MSZP hivatalban lévő 4 polgármesterének most is jók az esélyei – és arányuk pontosan megegyezik az MSZP budapesti választási eredményével -, az efölötti kerületeket, a többi ellenzéki párt kérésére ismét meg lehetne vitatni.

Jó lenne, ha 9 év kudarcsorozata után a sikeresnek tekinthető uniós választás egy új korszaknak, a pozíciószerzés helyett a Fidesz leváltására koncentráló politizálásnak a nyitányát jelentené.

(A szerző matematikus, közgazdász, politikus, Ferencváros egykori polgármestere)

 

MP: A prágai példa nyomában

Prágában Babis miniszterelnök ellen mintegy 130 ezer ember ment tüntetni a Vencel térre. Tény, hogy a magyar és a cseh polgárosodás több ok miatt is másképpen zajlott és zajlik, mégis felteszem a kérdést: ma Budapesten létezhet olyan belpolitikai esemény, amely miatt az ellenzék hasonló súlyú tiltakozást lenne képes megszervezni? Aligha.

Ezért – nyilván a NER-el nem azonos módon és mértékben -, de az ellenzéki oldal szereplői is felelősek. Felelősek, mert nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy valódi koncepció felmutatásával a hitelességüket jelentősen javítsák. Sajnos megelégszenek az egymással szemben elért kisebb-nagyobb, átmeneti vagy tartós javulgatásokkal, amelyek nem növelik meg a demokratikus ellenzék együttes szavazóbázisát.

Most pedig újabb víziót készülnek lerombolni Budapesten, végképp szembe menve korábbi ígéreteikkel a transzparens jelöltállításról, a civilszervezetek bevonásának szükségességéről, a döntési mechanizmus demokratikusabbá tételéről. Konszenzus alakult ki az előválasztások szükségességéről minél több választási szinten. A remélt előnyök és az elvárások a következők: 1. a választók bevonása a jelöltállítás egész folyamatába, 2. a kiválasztás ne a szűk pártvezetések – no pláne ne egy személynek – a döntése legyen, 3. általában a civil szervezeteknek, és ezen belül a szakmai érdekképviseleteknek is legyen jelöltállítási lehetőségük, 4.a széles bázison történő előválasztások segíthetik az ellenzék egységesebb fellépését, szimpatizánsainak és potenciális szavazóinak gyarapítását, és ez a mód megcáfolhatná a „füstös szobákról” felröppenő találgatásokat.

Voltak azonban, akik azt hangoztatták, hogy az egész csak figyelemelterelés, mert „jelenleg nincs versenyképes vezető, politikai irány és fontos témák a politika ellenzéki oldalán, amellyel és akikkel nap mint nap a nyilvánosság elé lehetne büszkén lépni.” Ebben a pillanatban Budapesten ez sajnos igazolódni látszik.

Azzal, hogy a Momentum jelölést tett a főpolgármesteri előválasztásra, legalább ezen a szinten valódi verseny lett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Demokratikus Koalíció azonnal bejelentkezett a versenybe, új értelmezést adva a korábbi vezetői nyilatkozatoknak. Így ezért a jelöltségért valódi és izgalmas versengés lesz. Viszont Budapesten a Fővárosi Önkormányzat mellett további 23 kerületi önkormányzat is van. Ráadásul a Fővárosi Közgyűlésnek a főpolgármester mellett a 23 kerületi polgármester is tagja, plusz a kompenzációs listákról bejutó mindössze 9 fő. Egyértelmű, mennyire felértékelődött ezzel a polgármesterek szerepe.

Áprilisban már lényegében kihirdették négy párt egymás közötti megállapodását a polgármester jelöltekről. És ez nem jó így, kedves ellenzéki pártok! (Kivéve természetesen a regnáló polgármesterek közös újrajelölését.) A nyugatias politizálásról, a döntéshozatalok demokratizálásáról, a pártpolitikusok mellett lehetőségeket kapó civilekről nem elég beszélni, hanem meg is kell valósítani! Az előválasztások teljes fővárosi rendszere az eddig megismert pártközi megállapodással csak egy szép idea marad, a fővárosi önkormányzatok legtöbbjében a személyek kiválasztásában ismét csak a pártpolitikai szempontok fognak érvényesülni.

Az abszurd jelölésekkel teli, végtelenül visszás, a civil szervezetek, szakmai szerveztek, választópolgárok véleménye nélkül kialakított „kvótarendszer” a maga „ejtőernyőseivel” nem egyetlen párt elszigetelt belügye. Az „egy álljon szemben eggyel” elv azt jelenti, hogy minden jelölő szervezet felelős minden közös jelöltért, akár tetszik, akár nem! Ezt a felelősséget nem lehet elkenni azzal, hogy minden párt maga felel a saját jelöléséért, mert ez így nem valódi együttműködésen alapuló közös jelölés, hanem csak „kvótarendszer”. A mostani megállapodás így nem teljesítheti a tavaly megcsillantott ígéreteket az előválasztás széleskörű rendszeréről. Amennyiben mégis így maradnak , akkor nem fogják csökkenteni a pártelitek létező hitelességi deficitjét. Az így létrejövő testületekben pedig a káros és már most is túlzott mértékű pártpolitizálás és az esetleges morális kérdőjelek tovább növelhetik azt a passzív beletörődést, amelyek csak a NER-t erősítik.

Az előttünk álló választás nemcsak arra ad lehetőséget, hogy a pártok a NER-rel szemben újabb eszközöket biztosító hídfőállásokat foglaljanak el. Van ennél sokkal nagyobb ívű feladat is. Az, hogy legalább az új, a jelenlegi ellenzék által irányított önkormányzatokban legyen valóban vezérlő elv a rendszerváltáskori „autonómia, szabadság, polgárközelség”. Ennek első és fundamentális feladata a valóban demokratikus, morálisan támadhatatlan és nemcsak pártpolitikai szempontokat tükröző személyes jelölés bevezetése, mert enélkül az ígéretek könnyen üres szólamok maradnak. Ehhez az a bátorság kell, hogy akár az eddigi egyeztetések folytatásával kinyissák a lehetőséget a korrekciókra, tartalmi és személyi kérdésekben egyaránt.

Nem megfelelő az a pártok közötti megállapodás, amelyben a főpolgármesteri tisztséghez szükséges előválasztás – bármennyi résztvevővel is – csak arra jó, hogy paravánként takarja el még a minimális közös programot is nélkülöző fővárosi „kvóták” leosztását. A jelenlegieknél sokkal nagyobb interaktivitás szükséges a pártok és a civil szervezetek, a választópolgárok között ahhoz, hogy a közeli jövőben Budapesten is 130 ezer ember kövessen hiteles közéleti szereplőket, a NER, az Akadémia autonómiájának durva megcsonkítása, az alternatív színházak ellehetetlenítése, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjének monopolisztikus tervei vagy az 56-os Intézetnek a Veritasszal történő összevonása ellen, és hogy valóban „a budapestieké lehessen Budapest”. Az ehhez szükséges aprómunkát már a fővárosi választásra történő jelölések véglegesítése során meg kell kezdeni.

(Megjelent a  NÉPSZAVA 2019.06.12.-i számában)

 

 

 

 

2019. évi Ünnepi Könyvhét – Lackfi Jánossal   

Az író 365 sistergő, friss, eleven, ropogósan vidám vagy éppen maróan szomorú sztori közül két aktuálissal hívja fel a figyelmünket az Ünnepi Könyvhétre, a nyomtatott irodalom elévülhetetlenségére.
Vigyázat, a történetek fokozott mértékben tartalmaznak valóságot és abszurd humort!

(Részletek a szerző „Mindennapra egy sztori” c. könyvéből.)

 

KÖNYVTERMESZTŐ

A Győri Rendőrkapitányság eljárást folytatott M. Richárd 37 éves mosonmagyaróvári lakos ellen könyvek túlzott mértékű birtoklásának megalapozott gyanúja miatt. A nyomozók információi szerint a férfi mosonszentmiklósi telkén fóliasátrakban ipari mennyiségű nyomtatott oldalt állított elő. A szomszéd megfigyelte, hogy sokszor éjjel is folyik az illegális könyvnyomtatás. Az elkövető úgy próbálta meg kijátszani a rend őreinek éberségét, hogy elektromos áram alkalmazása helyett kézi erővel üzemeltetett, tizennyolcadik századi nyomdagépeken dolgozott, rendkívül halkan. A rendőrök 2016. szeptember 20-án tartottak házkutatást a gyanúsított telkén, ahol a hétvégi ház kertjében összesen ötvenegy raklap könyvet találtak, melyek előzetes becslés szerint a megengedettnél jóval nagyobb mértékben tartalmaznak intenzív gondolatokat, fordulatos cselekményt és rendkívül érzékletes leírásokat. A tájleírások egyikébe belelapozva a nyomozást vezető hadnagy enyhe kábulatot észlelt magán, mely ugyan tudatvesztésig nem fokozódott, de a szúrópróbaszerű mintavétel alátámasztja azt a feltételezést, miszerint a törvényi előírások értelmében veszélyesnek minősülő olvasmányokkal állunk szemben. A kert 37 éves mosonmagyaróvári tulajdonosát a helyszínen elfogták és előállították a rendőrkapitányságra. A gyanúsított kihallgatásakor beismerte a bűncselekmény elkövetését, mentségéül azt hozta fel, hogy nehéz gyerekkora volt, szülei eltiltották a könyvek élvezetétől, és már akkor kénytelen volt a társaitól lopott regényekkel és verseskötetekkel módosult tudatállapotba ringatni magát a paplan alatt, egy zseblámpa fényénél.

 

KÖNYVRABLÓ

2017. június 5-én 20 óra 10 perc körül Budapest huszadik kerületében, a pesterzsébeti vasútállomás buszmegállójában egy ismeretlen férfi késsel arra kényszerített egy fiatalembert, hogy átadja neki a könyvet, amit az éppen olvasott. A srác próbált ellenállást tanúsítani, és könyörgőre fogta, mondván éppen ott tart, hogy Anna Karenina a tiszta szerelemre gondol egy farkasvonításos, havas éjszakán. A támadó könyörtelenül azt felelte, hogy ez őt teljesen hidegen hagyja, mínusz negyven Celsius-fokos hidegen, annyira hidegen, hogy csak akkor adja vissza a könyvet, majd ha fagy. És hogy még jobban megforgassa a fiatalember szívében a kést, kéjesen részletezte neki, hogy ő egy rendkívül biztonságos rejtekben, ahol soha senki sem talál rá, az első betűtől az utolsóig kiolvassa Tolsztoj remekét. A velejéig kiélvezi, sírni fog a ríkatós jeleneteken, falba veri a fejét a tragikus fordulatoknál, míg csak a vére ki nem serked, ha pedig valami ellenállhatatlanul humoros következik, nyerítve röhög majd rajta, hiszen búvóhelye annyira hangszigetelt, hogy az életben nem hallja meg a rendőrség. A srác a helyszínen elájult a lelki bántalmazás hatására, és később feljelentést tett a kapitányságon, érzelmi zsarolással és fegyveres támadással vádolva a férfit. A rabló a megszerzett értékkel elmenekült. A bűncselekménnyel kapcsolatban a rendőrök adatgyűjtést végeztek, és a környékbeli könyvtárak legelvetemültebb olvasóit megfigyelés alatt tartva megállapították a feltételezett elkövető kilétét. A nyomozók ezt követően elfogatóparancsot bocsátottak ki a huszonhárom éves S. Géza ellen, és megkezdték a budapesti lakos felkutatását. A Bűnügyi Bevetési Osztály munkatársai 2017. június 6-án 15 óra 19 perckor felismerték a férfit a csepeli Védgát utcában. Az elkövető észlelve a nyomozókat egy könyvszállító kocsi mögé próbált elbújni, de a rendőrök elfogták. Hiába könyörgött, hogy legalább az utolsó fejezet báli jelenetét elolvashassa még, mert a titkos találka reménysége és a pezsgőtől zákányos fejű katonatisztek hepciáskodása annyira, de annyira izgalmas. A hivatalos közegek elkobozták a kötetet, és hogy még mélyebbre nyomják a kést a sebben, közölték az elkövetővel, hogy ők mindannyian többször olvasták már az Anna Kareninát, de csak azért sem árulják el a végét. Hozzátették, hogy a börtönkönyvtárban megvan ugyan a regény, de valaki kitépte belőle az utolsó pár fejezetet.

(A szerző, névjegye szerint:” Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Harminc könyv, hat gyerek, évi száz fellépés.”)

 

 

 

 

 

MP: Segítsük a Baumgarten – díj feltámasztását!

Tüntetések szerveződnek a gróf Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia autonómiájának veszélyeztetése ellen.

A színházi TAÓ átalakításával egymás után kerülnek veszélybe  az alternatív színházak.

A Petőfi Irodalmi Múzeum új vezetőjének elfogadott pályázata az önálló gondolatok és a szabad szellemiség korlátozására irányul.

Az 1956-os Intézetnek a Veritas-ba történő beolvasztási szándéka megindíthatja a közelmúlt történetének átírását.

Ebben a szellemi önállóságot több oldalról veszélyeztető időszakban nagy szükség van a civil társadalom segítségére , összefogására. Erre irányul KUKORELLY ENDRE ez év márciusi kezdeményezése, melyhez a „kerekasztal” is csatlakozik. A mai naptól erről nemcsak rendszeresen hírt adunk, de igyekszünk olvasóink körében segítőket, adományozókat találni ehhez a nemes és rendkívül fontos kezdeményezéshez.

Kukorelly Endre:

(Régóta) ideje volna – közösségi finanszírozással – visszaállítani a Baumgarten-díjat, ezzel örökre elfelejtve az állami művészeti díjazást. Rég esedékes, ám itt az idő, ne ógjunk-mógjunk, hagyjuk a siránkozást, ne várjunk tovább; a rendszerváltás óta mindig őrületes aránytalanságok-igazságtalanságok történtek, ez a mostani – szívből sajnálom azt a néhány kollégát, aki megérdemelte – igazán a mélypont. Sokan az okkal Döbrenteizők/Takarózók közül nem is tudják, miféle szakmaiatlanság, cinizmus, kicsinyesség, bosszúszomj süt abból, kiknek (is) osztottak díjakat. Javaslom, kezdjünk valamit! Ha minél többen beszállunk kisebb-nagyobb összeggel, elkezdhetnénk, és ha egyszer majd visszaadják az államosított/elrabolt javakat, a Baumgarten-, de legalább Gyümölcsöskert-díj újra betölthetné a szerepét. Fölajánlok 1.000.000 forintot, és várom azokat, akikkel megbeszéljük, a továbbiakban mi hogy legyen.

Nyáry Krisztián ( részlet ):

„Itt hazánkban egy írói alapítványnak sokkal nagyobb a fontossága”
(barátsággal Kukorelly Endrének)

1923. október 1-jén Babits Mihály olyan vacsoravendéget fogadott otthonában, akit szinte nem is ismert. A vacsora udvarias beszélgetéssel telt, a művészet aktuális kérdései körül forgott, a találkozó mégis megváltoztatta a vendéglátó életét. A 43 éves Baumgarten Ferenc Németországban élő, főként németül író műkritikus ismeretlenül is nagyra tartotta a Nyugat szerkesztőjét, néhány művét el is küldte neki. Babits ezért úgy gondolta, a művészetbarát üzletember afféle tisztelgő látogatásra érkezett hozzá. Két héttel később azonban német nyelvű levelet kapott vendégétől. Ebben Baumgarten Ferenc bocsánatot kért vendéglátójától: „Egy kissé az Ön feje fölött rendelkeztem. Remélem, hogy nem fog emiatt neheztelni rám, és elfogadja a hivatalt, amelyet kigondoltam Önnek.” A levélből kiderült, hogy Baumgarten alapítványt hozott létre, amely halála után teljes vagyonát „a szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítésére” fordítja majd. A végrendelet végrehajtójának az általa „szeretve bámult magyar költőt”, és egy ügyvéd ismerősét jelölte ki. Babits nem vette komolyan a felajánlást, hiszen Baumgarten mindössze három évvel volt idősebb nála, és jó egészségnek örvendett. Tréfás levélben válaszolt, viszontválaszt többé nem kapott. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor alig több mint három évvel később arról kapott értesítést, hogy Baumgarten Ferenc egy hirtelen jött tüdőgyulladásban elhunyt, és jelentős vagyont hagyott a nevét viselő alapítványra. Többet, mint amennyit a magyar kormány húsz év alatt az irodalom támogatására fordított. A magányos, családja előítéletei elől külföldre emigrált férfi ezzel halála után új pályára állította az egész magyar irodalmi életet, költők és írók tucatjainak biztosítva a szabad alkotás lehetőségét.

Az alábbi „sablonnal” folyamatosan tájékoztatunk, hogy hol tart a szervezés.

Segíts és osszad meg Te is!