2022-06-25

PARÁSZKA BORÓKA: Egy fehér, erdélyi magyar nő panaszai

„Nem a rasszizmus kritikája, hanem maga a vegytiszta rasszizmus, irodalmi köntösben”
(Parászka Boróka hozzászólása Kalla Éva és Háy János a Mamikám című regényről szóló vitájához.
https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/kalla-eva-velemenycikke-hay-janos-valasza/)

 

Mélyen megsértett egy kortárs magyar regény.

Fehér, középosztálybeli nőként sértett meg. (Nehezemre esik magamra venni ezeket az identitás-konstrukciókat, de mivel ezekről nem én döntök, hanem a társadalmi kényszer, hát legyen.) A dolog azért különös, mert a regény egy rendkívül rossz körülmények között élő fiatal cigány nőről és egy idős falusi magyar nő kapcsolatáról szól. Megsértődni oka tehát a cigányoknak, és a vidéki, idős generációhoz tartozó magyaroknak lehet. Kalla Éva érvel is amellett, hogy a cigányok számára miért sértő ez a regény. A cigányságot – írja Kalla – egyetlen és kizárólagos identifikációs eszközként használja a szerző, a főszereplőről nem tudunk meg semmit, csak az, hogy cigány, és minden vele történő dolog, minden tette, állapota erre vezethető vissza, ezzel írható le. Úgy – teszi hozzá a kritikus –, hogy Háy felmondja a magyar „szegénységirodalom” alapvető premisszáját: az empátiát, az esendőségre tekintettel lévő szolidaritást.

Nem tudom, igazán nem tudom, hogy a kritika használhatja-e a „sértést-sértettséget” mint a szöveg értelmezésére és értékelésére alkalmas fokmérőt, de fogadjuk el, hogy

az irodalmi szövegeknek van egzisztenciális tétje, következménye.

S ha van, akkor egy kortárs regény lehet sértő, járhat súlyos és káros irodalmi és irodalmon túli következményekkel. Ez a regény pedig irodalmi és irodalmin túli dimenzióit tekintve is súlyosan sértő.

Mélyen sértő például a nyelve, amit az ismertetők, kritikák „rontott” nyelvnek neveznek, bár a szerző tagadja ez. Szerinte, amit olvasunk, az egy teremtett világ koherens nyelve.

Az a nyelv, ahogy a Mamikám főhőse mesél, az sem nem „rontott”, sem nem „teremtett”, legfőképpen nem koherens. A kisregény nyelve

sematizáló, archaizáló nyelv, amolyan regionális „párlat”.

Valahogy így beszélhetnek a messzi vidéken, ott lenn a mélyszegénységben – ezt az érzetet kívánja kelteni bennünk.

Így hallhatja a vidékiek beszédét az, aki felületesen figyel, és aki azt gondolja, hogy elég felidézni a hangzás különösségét ahhoz, hogy értsük ezt a nyelvi rendszert, dinamikát, érzékeljük a különböző rétegeit. Ebből azonban még nem lesz karakter- és helyzetábrázolás, nem áll össze a regény nyelvi világa. Amely világ – ha komolyan vesszük azt, amit magáról állít, tehát hogy valóban a cigány-magyar együttélés, a női szolidaritás regénye – tele kellene legyen jövevényszavakkal, különböző dialektusok szavaival, argóval, jól azonosítható, egységesen használt tájszavakkal. Ez a konstruáltság tenné valóban teremtetté, koherensé, és mondjuk ki, irodalmivá. De olyannyira nem figyelt oda sem Háy, sem a szerkesztő, hogy

a szöveg tele van nyelvi ellentmondásokkal, következetlenségekkel.

Még egy mondaton belül is sikerül a hagymát hol hagymának, hol hajmának írni.

Amit a Mamikámban kapunk, az maga a nyelvi giccs, ami arról árulkodik, hogy mennyire távol van ez az irodalom a társadalom- és terepismerettől, de még az önmagának felállított irodalmi konstrukciós szabályoktól is. Ilyen az, amikor például „székelyül”, „góbéul”, „erdélyiül”, „svábosan” vagy éppen „zsidósan” ír megannyi dilettáns szerző. (Egyszer végre érdemes lenne kielemezni Wass Alberttől Nyirőn át Tamásiig – a kortárs dilettánsokat nem is sorolom –, hol ér véget a hamisítás és hol kezdődik a hitelesség. Just for fun.) Ilyen az, amikor

a „cigány”, a „góbé”, az „erdélyi” az etnikai, regionális, szociális identitások ürüggyé válnak,

könnyen használhatónak hitt irodalmi nyersanyaggá. Ki ne ismerné ezt az abuzív írói gyakorlatot, amely a nyelven keresztül gyűr maga alá egy társadalmi vagy etnikai csoportot.

Ennyire telne Háytól, a fehér középosztálybeli írótól? Eddig terjed a mi fehér középosztálybeli, értelmiségi tudásunk, kulturális-nyelvi érzékenységünk? Ennyi tapogatható le a női viszonyokban használt nyelvi rendszerekből? Remélem nem – írom ezt én, a fehér középosztálybeli nő.

S ha a személyes, fehér elégedetlenségem, sértettségeim szempontjából nézem ezt a nyelvi kisiklást, akkor még egy szempontot fel kell vetnem.

A Mamikám tankönyvi felsorolását hozza a cigányellenes közhelyeknek.

A cigányok nem dolgoznak. A cigányok hazudnak. A cigányok kiskorú lányokat rontanak meg. A cigányok erőszakosak… stb. Ezek a mondatok mélyen benne vannak a köznyelvben.

A mai magyar fehér középosztály számára megkerülhetetlen a kérdés, kinek a rasszizmusa ez? A sajátja? A szélsőjobbé? A szélsőjobbé volt, de mára általánossá vált, átveszi – akarva, akaratlan – a fehér középosztály is? Vagy még csak a folyamat elején tartunk? Akárhogy is: benne élünk ebben a nyelvi mocsárban, amit a Mamikám is használ.

Rendkívüli kihívás lenne tisztázni ezeket a dilemmákat (a saját, jól felfogott fehér középosztálybeli érdekeink miatt) és erre jó esélyt teremtene, ha irodalmi eszközökkel sikerülne ehhez a nyelvhez nyúlni. Láttatni lehetne a rasszizmus nyelvének szerkezetét (az általános alany használatától a megszemélyesítésig, a jelzők rendszeréig, a metaforák szerepéig stb.), történeti hátterét (hogy függ össze az antiszemitizmus és a cigányellenes retorika – a Mamikámban szó van a helyi zsidó közösségről, a második világháborús eseményekről, ez az összefüggés mégsem dereng fel), regisztereit (milyen, ha ez a rasszista retorika direkt vagy bújtatott formában, ha hivatali nyelvként vagy éppen privátnyelvként szólal meg stb.).

Sajnos semmiféle nyelvi analízis, reflexió nem történt. Kalla Évának igaza van, a regény alakjai, nyelve, helyzetei, teljes íve szemlélteti és igazolta a szélsőjobbos előítéleteket. Amit így kapunk, az nem a rasszizmus kritikája, ábrázolása, hanem maga a vegytiszta rasszizmus, irodalmi köntösben. (Anti)hősnőnk megpróbált kitörni, de elbukott, győzött a faék egyszerűségű társadalmi fatalizmus meg a vérben hordozott kulturális identitás. Blut und Boden Dichtung („Nem is lehettem másmilyen, mind ami lettem, azé ami történt velem.” „Hiába akarunk, mi nem tudunk mások lennyi, csak cigányok.” „Mer a vér olyan, hogy hiába neveled, akkó is előgyün eccer.”)

Háy sajnos maga sem érti, amit a teljes magyar társadalom sem, és aminek a tragédiáját elszenvedi.

A legkiszolgáltatottabbakkal szembeni méltánytalanság az egész társadalomra visszaüt.

Irodalmi szinten ez azt jelenti: ha megalázó módon ábrázolsz (nyelvi hendikeppekkel, sematizmusokkal) egy cigány lányt, és rajta keresztül a „cigányságot” (bármit is képzelünk a kollektív identitás mögé), megindul a megalázás és sematizmus dominója és nem ér véget, mindent maga alá temet. A jánkát magához fogadó magyar asszony ábrázolása is pont olyan sematikus, kiszámítható, megalapozatlan, mint a cigány gondozotté. (Azt, hogy etikátlan, nem is írom, mert gyorsan megkérdezik, mi köze az etikának az irodalmi ábrázoláshoz. Sok, nagyon sok, de ezt a kortárs magyar kultúrában kevesen értik, még kevesebben fogadják el.)

Elvileg a jánka és Mamikám kettősének a női szolidaritás kettősévé kellene válnia, de hát nem ez történik. Mamikám nevelés címén folyamatosan megalázza a jánkát, kétségbe vonja a képességeit, a teljesítményét. A legsúlyosabb lelki terror rajzolódik ki a Mamikámban – anélkül, hogy erre a szöveg, a regényszerkezet, a karakterek reflektálnának. Nem tudsz dolgozni, tüzel a valagad, válogatsz, mint egy cigány, sértődékeny vagy, mint egy cigány, kurva vagy, semmit sem tanítasz a gyerekednek – íme csak néhány instrukció, minősítés – amely a regény „legbensőségesebb” („emberi”, „női”, „szolidáris”) kapcsolatában elhangzik. Cserébe a cigánylány, aki elvileg az anyjánál is jobban szereti a magyar nőt, hazudik, lop, csal – és egyre nagyobb bűnök felé sodródik ebben az ellen-nevelési regényben. Ha Móricz vagy Kosztolányi írja ezt a történetet, akkor a pszichózisoknak, a terrornak ez a rendszere összeáll, érthetővé válik, a megtorlások és a bűnök, bosszúk igazolják egymást. Itt viszont nem áll össze, mert nincs rendszer, nincs fokozatosság, a karakterek fejlődése nem illeszkedik egymáshoz. A végkicsengés pedig valami moralizáló, igazolhatatlan érzelmesség, ami ráadásul arra az empátiára apellál, amely empátia ilyen feltételek mellett meg sem születhet, mert maga a regény oltja ki.

Ha hiszünk Háynak, akkor női szolidaritás nem létezik, csak női agresszió és női leszámolás. A (cigány) anya hanyag és kegyetlen a cigány lányával, a cigány lány a magyar pótanyával és fordítva, a magyar anya mellől messzire mennek a gyermekei. Semmi sem magyarázható mással, mint anyagi, de legfőképpen szexuális érdekkel, mely szexualitás kompromisszumokkal, és kívánt (!) erőszakkal terhes. A nemi és etnikai stigmatizálásnak ilyen tömör mondatai jönnek szembe: „nekem soha nem vót disznóm, hacsak a hülye uramot nem számítom, azt meg kár levágni, mer abbó senki nem enne egy falatot se, legfejjebb a Kaliék, de csak akkó, ha bedobnám a dögkútba”.

Háy úgy ábrázolja az etnikai-kulturálisan meghatározott (?) pedofíliát, hogy az áldozathibáztatás is belefér. „Kicsi vótam, de még én is gondótam, hogy milyen lehet, meg undorodtam is, de az is eszembe jutott, hogy azé undorodok, mer nem velem csinálják. Kisjánynak ilyen nincs a fejibe, mondta a Mamika, pedig vót, mer meg vót mutatva, és akkor már ott vót.” Egy nő a szexuális kielégülésért mindenre képes: (anyám) „hatta, hogy az legyen a Bogival, ami lett, utána meg engedje, hogy vele is, hallottam, hogy mongya a négernek, hogy akkó engem is, mer hallottam, micsinátá, és nekem akkor az köll, amit vele csinátá, mert csak azé engettem, hogy csinád, hogy velem is, meg annyi kő nekem is, amennyit vele is csinátá, hogy most akkó itt vagyok, a néger meg nekiesett akkó az anyámnak, előtte kikűtte a Bogit, hogy mennyé a szobábó, má nem köllesz, a Bogi meg kigyütt, a néger ledöntötte az anyánkot az ágyra, oszt nekiesett. Hallottuk, micsiná, csak egy szoba vót, meg egy konyha.” A nő a szexért az erőszakot is elfogadja : „…fölrázta a Marist, és adott neki, a Marisbó csurgott a vér, de marha ember csak ütötte, annyira ütötte, hogy kiment a fejibő, hogy velem mit akart. És ez hányszor vót, kiabáta, hányszor vót, osztán mikor elverte, melléfekütt, és megcsináta, a Maris meg rítt, osztán csak szuszogott, elfelejtette, hogy fáj neki, mer ez már jó vót, ami a Mucur csinát, jobb, mint amikó verve vót”.

Mit mondhatnánk minderre mi, fehér középosztálybeli nők? Hogy nem ilyen a fájdalom, az erőszak? Nem így működik a gyönyör? Sem a fehér nőkben, sem a cigány nőkben? Senkiben, (kreált) rasszhatáron innen és túl? Hogy nem ennyi a női szolidaritás? A női szexualitás? A női nyelv? A fehér középosztálybeli nők társadalomismerete? Mondhatjuk, persze. S a válasz erre az: de hát ez irodalom, ez egy regény. Egy autonóm (?), önálló (?) nyelvi világgal rendelkező irodalmi mű.

És ezt a regényt egy fehér középosztálybeli fehér férfi írta. Hát olyan is.
(A szerző Bossányi Katalin díjas újságíró, publicista, kritikus)

A vélemény cikk megjelenéséhez
hozzájárult a szerző és a
JÓZSEFVÁROS újság szerkesztősége is

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
   https://www.facebook.com/groups/762663054098897

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

One thought on “PARÁSZKA BORÓKA: Egy fehér, erdélyi magyar nő panaszai

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: