by Felkavarta egy-két napra a budapesti értelmiségi buborék tagjainak a figyelmét Matolcsy György jegybankelnöknek a Magyar Nemzetben 2021. december 13-án közzétett „Mi lehet a Budapest-dilemma megoldása” című írása, amelyben a geográfusi szerepben szívesen tetszelgő gazdasági szakember Budapest teljes közigazgatási átalakításának szükségességéről, és általa javasolt módjáról értekezett. Mivel a felvetést a napisajtóban több oldalról is vitatták, és a téma egyelőre lekerült a napirendről, ez az írás nem a Matolcsy-cikkre kíván reagálni. A vitatott publicisztika azonban alkalmat teremt arra, hogy néhány, a cikkben felbukkanó, és a közvéleményben időről-időre előkerülő állítás terén megpróbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba.
Budapest vízfej!
Ez a réges-régi állítás a magyar fővárost túl nagynak találja az országhoz képest, és ezért rendszerint fejlesztésének lassítását, vagy leállítását, esetleg – mint jelen esetben – átszervezésének szükségességét szokták indokolni vele. Az utolsó eset egyszerűen elintézhető: egy város nagyságát gyakorlati szempontból rendszerint nem pusztán a közigazgatási határain belül élők számával mérjük. A szűken vett közigazgatási Párizs lakossága 2,1 millió fő, de a város a nagyjából a közigazgatási határon húzódó Peripherique nevű autópályagyűrűn túl összefüggően folytatódik, és a szakirodalom a 9 milliós szűkebb, vagy a 12 milliós tágabb Párizsi Agglomerációt tekinti a világ egyik globális nagyvárosának. Jellemző, hogy a város egyik büszkesége, a Defénse negyed is a szűk közigazgatási Párizson kívül található. Ha így számoljuk, a Párizsi Agglomeráció Franciaország lakosságának a 18%-át teszi ki, ami nem lényegesen marad el a Budapesti Agglomeráció 25%-os arányától. Gyakoriak azonban Európában a „vízfejek” más országokban is. Bécs 1,9 millió, szűkebb vonzáskörzetével együtt 2,9 millió lakosával a 8,5 milliós osztrák népesség 22%, illetve 34%-át teszi ki, ezzel együtt rendszeresen vezető szerepet tölt be a világ legélhetőbb, legvonzóbb városainak listáin.
A közigazgatási Prága 1,3 millió lakosa mellett a cseh főváros szűkebben vett agglomerációjával együtt már 2,7 milliós népességgel rendelkezik, ami a 10,7 milliós Csehország lakosságának 12, illetve 25%-a.
Budapest népessége létrehozásakor – vagy akár az előző századforduló és az 1. világháború előtt – természetesen lényegesen kisebb arányt tett ki az akkori Nagy-Magyarország népességéből, és csak Trianon után, az egykor a fővárostól távolabb fekvő „nagyvárosi gyűrű” (amelynek tagjai közül ma Pozsony 430 ezer, Kassa 240 ezer, Nagyvárad 196 ezer, Kolozsvár 325 ezer, Temesvár 320 ezer lakossal bír) térségükkel együtt való elcsatolása óta képvisel jóval nagyobb arányt a korábbinál, ebből az arányból azonban önmagában nem következnek érdemi hátrányok. Sokkal fontosabb, hogy a fővároson kívüli városhálózat gazdasági szerkezete lehetőséget teremtsen az ország térségeinek lakossága számára a megfelelő képzettség, és az ezzel rendszerint összefüggő jövedelem megszerzésére, illetve elköltésének színvonalas biztosítására, továbbá, hogy a távolabbi vidékek ellátásához, vonzó életkörülményeihez szükséges szolgáltatásokat azok központi nagyvárosai – pl. Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, vagy éppen a többi megyeszékhely, kistérségi központ – megfelelő színvonalon, könnyen elérhető módon biztosítsa. Kétségtelen, hogy Budapesten és térségében a magasabb végzettségűek aránya – nyilván összefüggésben a város és környékének munkahelyi szerkezetével –, és az itt elérhető jövedelem jóval magasabb az ország más térségeinél, ezen azonban nem a jó pozícióban lévő térség visszafejlesztésével, hanem a fejlődést generáló, a jövedelemszerzést elősegítő új munkahelyeknek a hátrányosabb helyzetű területekre telepítésével lehet segíteni, és így a kétségtelenül nagy területi gazdasági különbségeket csökkenteni. A közigazgatás átszervezése, Budapest vagy a térség akárhány darabra szeletelése ezeken a viszonyokon érdemben nem, legfeljebb a statisztikákban változtat.
Budapest kommunista kreálmány!
Matolcsy szerint a nagy, jóváteendő igazságtalanság Nagy-Budapest esetében az, hogy 1949-ben Rákosiék ideológiai alapú politikai döntéssel, diktatórikus, kommunista parancsuralmi módon csatolták a 23 települést Budapesthez, amelyeket így jelentős érdeksérelem ért. Vissza kell ezért adni ezeknek a településeknek a jogot, hogy helyi népszavazással döntsenek jövőjükről: önállóan vagy másokkal együtt, esetleg újból Budapesthez csatlakozva élnek tovább.
Kétségtelen, hogy az 1949. évi 26. törvényt, amely létrehozta Nagy-Budapestet, és rendelkezett annak belső közigazgatási szerkezetéről is, az országgyűlés 1949. december 20-án az MDP Nagy-Budapesti Pártbizottságának Titkársága 1949. január 25-i indítványa alapján, a Központi Vezetőség (KV) Titkársága 1949. február 9-i határozatát követően, továbbá az akkor a párt berkeiben megindult közigazgatási előkészítő munka nyomán szavazta meg. Az is bizonyos, hogy a döntésnek – mint minden politikai döntésnek – aktuálpolitikai indítéka volt. Mégsem beszélhetünk pusztán a kommunista diktatúra kreálmányáról, hiszen Nagy-Budapest létrehozásának már akkor olyan, 45 éves múltja volt, amelynek során a budapesti és országos urbanisztika legjelentősebb alakjai működtek közre a végül szakmai és politikai konszenzust élvező városbővítés megoldásában. A gyökerek a 20. század elejére nyúlnak vissza, amikor 1902-ben Pest vármegye olyan javaslattal fordult a belügyminiszterhez, hogy csatolja a viharosan gyarapodó pestkörnyéki településeket a fővároshoz, mert a megye nem tudja biztosítani a nagyrészt a fővárosban dolgozó, de mellé költözött nagyszámú munkáscsalád egészségügyi, illetve közoktatási ellátását, és célszerűbb lenne, ha azok a budapesti intézményeket használhatnák. A kormány – részben a főváros ellenállása miatt – akkor nem foglalkozott a javaslattal.
1908-ban viszont Bárczy István budapesti polgármester tűzte zászlójára a kérdést, egy Harrer Ferenc által a számára kidolgozott városbővítési javaslat kapcsán. Az újabb javaslatot – amely csak néhány település tekintetében tért el a 42 évvel később megvalósulttól – ezúttal a megerősödött városkörnyéki szocialista szavazóktól tartva utasította el a kormány, és ezzel az ügy több mint húsz évre nyugvópontra jutott.
Az időközben felsőházi taggá avanzsált Harrer Ferenc előkészítésében 1937-ben megalkotott építésügyi és városrendezési törvény – mintegy megelőlegezve a későbbi közigazgatási változásokat – a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatáskörét kiterjesztette a főváros ott nem részletezett környékére. Ennek nyomán 1938-ban a magyar közigazgatástörténet kimagasló alakja, Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet készített részletes városkörnyék-vizsgálatokat, amelyben, a népességnövekedés, a lélekszám, az agrárfoglalkozásúak aránya és a városmagtól való távolság mutatóiból képzett jelzőszám, az ú.n. „periferiális index” segítségével határolták le azokat a településeket, amelyek szerintük „a nagyvárosi maggal teljes életközösséget fenntartó lakótelepnek” minősültek. A törvény végrehajtásában illetékes Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1938-ban kelt rendeletében a Magyary-féle kutatás szerint határolta le a törvényben Budapest „környékének” nevezett területet. Végül Keresztes-Fischer – a szélsőjobboldali, később háborús bűnösként kivégzett Endre László Pest megyei alispán befolyásának agglomerációs erősödésétől tartva – 1942-ben felszólította Szendy Károly Budapesti polgármestert, hogy tegyen javaslatot a környék településeinek Budapesthez csatolására. Szendy javaslata ismét lényegében Magyaryék megállapításaira alapozott, de Vecsésen kívül Budakeszit, a Szentendrei-sziget déli csúcsát, valamint Nagykovácsi és Solymár területének egyes részeit is a fővároshoz csatolta volna. A javaslat a Budapesthez rendelt településeket – közigazgatás-szervezési elvek alapján – nagyrészt egy-egy eredetileg városszéli kerülethez kívánta csoportosítani, így a főváros az addigi 14 helyett 18 kerületből állt volna. A javaslat elfogadásáról a kormány – Pest megye és az érintett települések tiltakozása miatt – csak 1944 februárjában döntött, annak országgyűlési előterjesztését azonban a német megszállás megakadályozta.
A fentiek alapján leszögezhető, hogy a kommunista párt és vezetés törvénye – az előkészítésbe bevonva a kiváló urbanistát, Preisich Gábort – lényegében a korábbi szakmai konszenzussal többször is megerősített Nagy-Budapestet hozta létre, csak a kerületi irányítás szintjén térve el lényegesen a korábbi tanulmányok megoldásaitól. Így a törvény, bár kétségtelenül szétzilálta a korábbi önkormányzatiságot a korábban önálló településeken, biztosította a város összehangolt fejlesztését, és a korábban igen jelentősen elmaradott fejlettségű elővárosok jelentős felzárkózását a város egészéhez.
(A szerző Hild János-díjas urbanista, várostervező)
A blogger megjegyzése: a második részt január 14-én közöljük, a következő tagekkel:
„Egy, vagy többközpontú város?”
„Budapest lemaradt!”
Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897
