by Annával néhány éve az ÍROM-a lakás kávéház felolvasó estjén ismerkedtem meg. Történetei,” meséi” -bennük a gyermek és fiatalkorom helyszíneivel – mindig elgondolkodtatnak. Sokoldalúságát egy nagy ugrással a nemrég indult Rádió Dikh-ben teszi próbára és most erről „mesél”!
Tudatosan, vagy tudat alatt minden emberi élet választ magának egy szenvedélyt.
Lehet megéli… lehet önmagának sem tárja fel sosem.
Na persze olyan is akad, hogy az élet állít helyzet elé, hogy megnyitja azt a rejtett bejáratot, ami mögé önmagunk éltető tüzét zártuk.
A Rádió Dikh megnyitotta számomra ezt a kaput. Mögötte találtam meg annak az örömét, amit egy kötetlen beszélgetés adhat.
Múlt év novemberében, egy átlagos otthon töltött délutánon megcsörrent a házitelefonunk. A Dikh Tv főszerkesztője nem csak meglepően kellemes hangjával, de azzal az örömteli hírével is emlékezetessé tette számomra ezt a napot, hogy indul egy roma rádiócsatorna, aminek csapatában szívesen látnának, mint a kulturális esti sáv felelős szerkesztőjét. Van-e kedvem bemutatni azokat a roma művészeket, akik nagyrészét mind a barátaimnak tudhatok? Van-e kedvem közelebb hozni a hallgatókhoz ezeknek a tehetséges embereknek az inspirációit, nehézségeit vagy sikerélményeit, de mindenek felett azokat az alkotásokat, amik kikerülnek a kezük alól?
Természetesen egy percet sem gondolkodtam rajta.
Egy új közösségbe bekerülni igazi lutri.
Vagy szeretni fogom, vagy nem. Vagy megtalálom a helyem egy csapatban, vagy a munkahelyemmé válik. A Rádió Dikh szerkesztősége egy dupla koffeines kávétól lüktető újra ébresztett álom. Ahol nyüzsögnek a megvalósításra kész ötletek, egymást motiváló és bíztató tekintetek szelik át a szobát. Bármennyire is szippantja be a monitor a megszállottan író, vágó, adminisztráló embert, mindig akad idő egy-egy vállveregetésre, összemosolygásra vagy akár az érkező vendég okán egy szívbeli ölelésre.
A Roma Szalon vendégül látja és bemutatja a roma értelmiség képviselőit, klasszikus jazz, az autentikus és kávéházi cigányzene művészeit, képzőművészeket, a színház és filmművészet roma alkotóit. Ha egy asztrológus, biologikai tanácsadó, rendező, táncművész, prímás vagy akár egy cipész látogat el hozzám szinte mindig látható egy bizonyos pillanatban, hogy ellazulnak és elfelejtik azt, hogy a beszélgetésünk rögzítésre kerül. Ahogy mondani szokták: nahát, mi csak beszélgetünk!
Sokat gondolkodtam rajta.
Meglepett, hogy miért szeretnek velem beszélgetni az emberek?
Szerettem a gyermekkorom hétvégi reggeleit. Amikor pizsamában az alig a konyhaasztalig érő államat megtámasztottam az asztallapon, úgy figyeltem édesapám hogyan engedi útjára az egymásba símúló harmóniákat a hangszerén. Közben megérkezett anyukám a boltból és már a folyosó végéről hangosan mesélte kivel, mi történt? Hogy van a postás felesége, akit kórházba vittek, a szemeteskocsin dolgozó férfinek hányas cipőt keressünk mert átázott az övé, milyen csodálatos virágok nyíltak a víztározó tetején és hogy milyen boldog a kéményseprő bácsi, mert fiú unokája született. Olyan emberekről mesélt nekünk, akikkel nem voltunk egy társadalmi helyzetben, sem rokonságban.
Teljes felnőtté válásomig sosem hallgattam történeteket karrierekről, pénzről. Nem tudtam mit akar ezzel az anyukám. Miért akarja, hogy folyton arra felé figyeljek, ahol kis örömök vannak. Na persze mind e-mellé folyamatosan szóltak a harmóniák. Az én szüleim az élet egyetlen értelmének azt tartották, ha valaki képes kivenni az emberi lelket a testből, meghajlítani a benne rejlő keménységet és azt meggyógyítva visszahelyezni.
Talán megtanítottak figyelni.
Talán ezt a figyelmet kedvelik a vendégeim.
Minden embernek a lelkében van egy átázott cipő, ami nem lett még lecserélve.
Harmincegy percem van rá, hogy megtaláljam.
(A szerző író, rádiós felelős szerkesztő)
Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897
