2019-10-20

TÖMPE ISTVÁN: Permanens rendszerváltás

( Az esszé teljes terjedelemében, a szerző hozzájárulásával )

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Miért érzi az ország vezetése, hogy választania kell a szabadság és a gazdagság között? Miért beszélünk olyan sokat a politika alapjairól? Hányszor éltük meg a rendszerváltást? Miért is akartuk az országot olyan gyakran megváltani? Korosodó emlékezőként mindenestre arra hajlok, hogy annak idején az ország jobban jött volna ki egy cinikusabb és lustább, mégis tapasztaltabb generációval. Ám mi nem ilyenek voltunk, mi hittünk és cselekedtünk.

Szakmai pályám kapcsolódott a privatizáció előkészítéséhez, és az 1989-1990-es rendszerváltáshoz is. Azt megelőzően más témákkal foglalkozó szakmai csoportok tagja voltam. Türelmetlenül vártuk a változásokat. A rendszerváltásra többségünk piachívővé vált. Magam is meg voltam győződve a magángazdaság bevezetésének fontosságáról és benne a privatizáció kiemelkedő szerepéről. Számunkra egyértelmű volt, hogy a pozitív folyamatok önmaguktól nem indulnak be, s végképp nem folytatódnak azzal a sebességgel, amire akkor szükség látszott. Valóban azok voltunk, akiknek látszottunk: aufklérista, türelmetlen generáció a miénk. Amikor a generáció fogalmát használom, szakmai közösségemre, a hasonló helyzetben dolgozókra gondolok. Demográfiai értelemben vett generációm természetesen szélesebb, bonyolultabb szerkezetű, szüleink az akkori társadalom vesztesei és nyertesei, résztvevői valamelyik rendszerváltásnak.

Nem gondoltam volna, hogy az állami vagyon pár év alatt, kampányok sorozatában szinte teljesen magántulajdonba kerül. Naiv természetem miatt ezen kívül is számos meglepetés és csalódás ért. Nem meglepő, hogy akkori álláspontom több ponton módosult. A privatizációt továbbra is a piacgazdasági genezis alapvető elemének látom, ám megvalósulását, s benne saját tevékenységemet ma már kritikusan szemlélem. Igyekszem túllépni az apológián, hogy így volt a legjobb és másként nem is történhetett, és a fennkölt erkölcsi távolságtartás kényelmes pozícióját is elvetem.

A hatalmas változások által feltépett köztulajdonú felületeken a változó elit által kijelölt csoportok telepedtek meg. Ők hatásosabban védték saját birtokukat, mint a korábbi központi bizottsági tagok a maguk pozícióit. 2010-ig jelentős verseny alakult ki a gazdasági-politikai csoportok között, ez a NER-ben visszaszorult. Az 1990-es és a 2010-es rendszerváltás is százezreket süllyesztett el, vagy éppen emelt fel, a gazdaság- és politikai irányítás átfogó cseréjét hozta. Az elitet és utánpótlását ideológiákkal szántották végig, mindezt sem kultúrával, sem hagyományokkal nem lehetett követni. Kormányok sorozata próbálta saját eszméivel megtölteni a szavazók fejét. Rövid ideig sikerül az ilyesmi. Azonban az agressziónak való behódolás és a vele szembeni ellenállási kényszer is kulturális hegesedéssel jár.

 

Három rendszerváltás 

Rendszerváltásnak nevezem azt az eseménysorozatot, amelynek során egy konszolidálódni már nem képes, korábbi konszolidációs alapjait elvesztő struktúra helyén újabb kezd működni. Tartós rendszerváltás egy új konszolidációs formula térnyerésével várható. Ebben az értelemben a legutóbbi rendszerváltás-sorozatnak kezdete ismert, a vége nem, lehet talán a NER, talán nem.

Rendszerváltás nélkül nincs privatizáció, utóbbi nélkül aligha lett volna rendszerváltás. De vajon ilyen rendszerváltás és ilyen privatizáció volt megírva a csillagokban? Maga a privatizáció rövid idő alatt az államosításhoz mérhető változásokat produkált. Az ellenkező előjelű folyamatokat hasonlóvá teszi az irányítóréteg szerepe, az elit cseréje, a sietősség és a tapasztalat hiányát pótolni nem képes hit.

Az államtalanítás után, a régi helyébe eddig még nem lépett a korszerű, fejlesztő állam. A mai szervezet gyakran maga is privatizáció tárgya lett (egyéni képviselői indítványok előkészített törvénytervezetek helyett, az Alkotmánybíróság visszaszorulása, a bíróságok felügyelete, az adóellenőrzés hiánya a hatalomhoz közeleső vállalkozóknál). A rendszerprivatizáció sajátossága a magáncélra használt állami rendelkezési monopólium, szoros felügyelet a fejlesztési források felett. A Marshall segély méreteit meghaladó pénzáradat ellenére évtizedes feladatok maradtak elvégzetlenül. Várat magára a megújulás az egészségügyben, az infrastruktúra nagyobb egységeiben, a védelemben, a korszerű iparpolitikában és a kiegyensúlyozott mezőgazdasági és vidékpolitika is hiánycikk. Nem a forrásokkal volt a baj: az idők során a privatizációs bevétel 4-6000 milliárdra becsülhető, miközben legalább 11 000 milliárd uniós támogatás érkezett.

A rendszerváltások legújabbkori magyar történelmében három nagy fázist különböztetek meg: a modellváltás értékű reform, illetve politikai-civilmozgalom kiteljesedését, az alkotmányos rendszerváltást, és húsz évvel később az autokratikus NER bevezetését.  Az egész folyamatot kényszerű szervetlenség jellemzi, jóllehet az 1990-es váltásnak volt esélye a meggyökeresedésére. Ez az okan annak, hogy az alkotmányos, de hangulatában helyenként forradalmi változások résztvevői között emlékezetesen sok a hisztérikus ideológus, a megszállott és a konvertita. A rendszerváltások 2010-ig tartó történetében állandósult a politikusok fenyegetőzése, hősies pózok produkálása a szorgalmas kormányzás helyett. 2010-től viszont a NER már azt sugallja, hogy nála érnek véget a korábbi változások, a magyar történelem biztonságos öbölbe hajózik. 1990 körül igen sokaknak az volt az álláspontjuk, hogy a Kádár-rendszer kisiklás a történelemben, amelyet a rendszerváltás a helyes vágányra lökött vissza. A NER szerint az 1990-2010 közötti időszakot a káosz jellemzi, ami pedig -ugyancsak furcsa módon- a Kádár rendszert helyezi szilárdabb történelmi –vagy inkább emlékezetpolitikai- alapokra.

A műfajjá átlényegült rendszerváltás mélyen érintette a gazdasági alapokat. Kezdetben jogfosztást és kirablást, radikális államosítást hozott magával, később jött az 1990-es rendszerváltás, amely a magánosítás mellett megtörte a Kádár-korszak létbiztonságát. A nyugatias remények időszakában az európai kultúrához való minél teljesebb csatlakozás látszott fontosnak, ma inkább a Horthy-korszak szimbólumai törnek elő. A sérelmi politikán túl mindez jelenti a lenézést a demokrácia intézményeivel és a szegényekkel szemben. Talán e szimbólumok segítenek elfedni a sorozatos elitcsere miatti súlyos tradícióhiányt és az uralkodási-magatartási zavarokat.

A máig tartó rendszerváltási sorozat kezdetének 1985-öt, az MSZMP XIII. kongresszusának évét tekintem, de korántsem az ott elhangzott dagályos frázisok és atyáskodó jótanácsok miatt, hanem mert innen már csak lefelé vezetett az út. Pár éven belül felfordult a világ. Gorbacsov lépett a színre, megkezdődött a peresztrojka diadalmenete, felgyorsult a Szovjetunió és a szövetségesi tábor szétesése. Magyarországon rövidesen fontos politikai események történtek, új alkotmányszövegek, politikai szabadságjogok jelentek meg, jelentős gazdasági reformok születtek, és persze pártok alakultak. Az 1987-1988 körül még modellváltásnak szánt programok elillantak, és helyükre 1989-1990-ben egy valódi rendszerváltás lépett. Nagyhatású eszméi és intézményei ellenére az új rendszer konszolidációs képessége gyengének bizonyult. Ennek fő okát a versengő elitcsoportok kisszerű, önző teljesítményében látom. Húsz év után az események újabb fordulatot vettek, és megindult a 2010-es rendszerváltás.

A kádári konszolidációs formula a mérsékelt, de mindenütt érzékelhető gyarapodást nyújtotta cserében a politikai szabadság korlátozásáért. Az 1990-és váltás mindkét elemet, a politikai és gazdasági szabadságot próbálta érvényesíteni. A politikai szabadságjogok érzékelhetően, nagyságrendekkel megnőttek, az anyagi gyarapodás azonban sokáig váratott magára. A NER formulája újra a gyarapodó anyagi létet ajánlja elsősorban a középosztályban élő egyénnek, a múlthoz képest mérsékelt szociális biztonság mellett. Szabadságból az 1989-es alapzatú rendszerhez képest kevesebbet ad, Kádár rendszerénél azonban többet enged.

 

Fatális belépő

A magyar gazdaság teljesítménye a válságok tükrében jelentős, viszonylag gyorsan átvészelte a mély transzformációs válságot, és a 2000-es évek elejéig növelte hatékonyságát. A transzformációs válság okozta hullámvölgyön a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok betelepülése, és a privatizáció segítette át a magyar gazdaságot. A legjelentősebb szociológiai változást mégis a (nagyoktól leszakadt) kisvállalkozások elterjedése okozta. Jó egy évtizede az egész gazdaság középszerű teljesítményét regisztrálják a nemzetközi összehasonlítások, elsősorban a frissen csatlakozottakhoz képest.

Az eredményeken túl látjuk a számlát is, amit a társadalomnak ki kellett fizetnie, s korántsem csak a legutóbbi rendszerváltásért. A korai szocializmus máig kifizetetlen számlákat hagyott hátra, de fizetni kellett a népszerű Kádár-rendszer széteséséért, és természetesen a viharosan beköszöntő kapitalizmusért is. Súlyos árat fizettünk azért, mert elhagytuk a szovjet piacokat, eldobtuk a mezőgazdaság eredményeit. Kétségtelen, százezrek -nem csak oligarchák- élvezik a fejlődés gyümölcseit, ám még többen deklasszálódtak (nem csak szocializmusbeli helyzetükhöz képest), milliók élnek szegénységben.  Néhány fatális gazdaságpolitikai hiba, a voluntarizmus, a stabilizáció elégtelen foka, a túl gyakori elitcsere növekedési áldozattal járt, és immár a valahai KGST-liga alsóbb részében játszunk.

1988-1990-ben, alig két év során, alapvető törvények születtek, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezési, a vállalkozási szabadság törvényei, amelyek szemben álltak az addigi rendszerrel. Közöttük van a privatizáció, amelyet akár az államosítás fordítottjának is tarthatjuk. 2700 tranzakció, nagyjából 4-6000 milliárd forint állami bevétel, ennek legalább háromszorosa a külföldi tőke behozatala. Az állam tulajdoni súlya jelenleg a korábbi egytizede körül van, exportképességünket visszanyertük, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg többlete jelentős. Külön könyvtárat nyithatnánk a rendszerváltáskori összeesküvési elméleteknek, minden egyes kutatóra három holdkóros jut. Szerencsére nem szenvedünk hiányt tudományos leírásokban sem. Privatizációs enciklopédia készült, kiváló kutatók követték nyomon a folyamatokat. Az 1989-1990-es kormányzás (Németh Miklós) az utána következők számára produkált intézményeket. Az 1990-es rendszerváltás időszaka során újabb intézményi reformok következtek. Eközben hatalmas transzformációs válság bontakozott ki, állandó pénzügyi korrekciókkal színesítve, és ezért is az új demokratikus intézmények veszélyes politikai nyomás alá kerültek, jóllehet működésüket a pártok közötti kompromisszumok támogatták egy ideig. A tévesen bizalomra és együttműködésre épülő alkotmányos intézmények 2010-re védtelenné váltak.

A rendszerváltás kezdetét néhány igen súlyos gazdaságpolitikai tévedés is befolyásolta. Ennek okát páran Antall József gazdasági járatlanságával, az új irányítás kormányzati tapasztalatlanságával, a valóság ismeretét habzó ideológiával helyettesítő magatartással magyarázzák. Akárhogyan esett, a gazdaság sokkal mélyebbről indult, sokkal többet vesztett, mint amennyit a változások egyébként is megköveteltek volna. A hibákhoz azonban hozzájárultak a nyolcvanas évek is, az állandó, kétségbeesett egyensúlyi intézkedések. Ekkor úgy tűnt, hogy minden, ami körülvesz, nem hatékony, támogatásra szorul, a csőd felé tántorog. A folytatásban az Antall-kormány a nagyipart értéktelen rozsdatemetőként érzékelte. Talán ez, és az orosz-szovjet hatalommal szemben érzett heves ellenszenv vezetett a magyar gazdaság KGST pozícióinak feladásához. Kétségtelen, hogy a KGST-elszámolások szétesőfélben voltak, és a dolláralapú elszámolásra való áttérés nem hozott megoldást, a magyar fizetésimérleg-többséget sem oldotta meg. A korban több áthidaló-hitel megoldás és javaslat született, ezek egyikét sem vizsgálták meg alaposan. Sokan elkerülhetetlennek látják, én azonban túlzottnak: a nemzeti jövedelem harmada ment a szemétdombra, a nagyvállalatok egyrésze tényleg vashulladékká vált, a fiatal bankrendszert pedig perceken belül olyan összegekkel kellett szanálni, ami meghaladta a KGST-aktivitáshoz adott támogatást. Ipari kultúrák semmisültek meg (például a finommechanika egyrésze, buszgyártás, konzervipar).

Súlyos hibának bizonyult a szocialista élelmiszergazdaságnak nevezett bonyolult struktúra kormányokon átívelő szétverése. Ismert, hogy a termelőszövetkezetek erőszakosan jöttek létre. Később egyharmaduknak jól ment, harmaduk megélt, a maradék harmadot támogatások tartották életben. A szervezeti palettát állami gazdaságok, hatalmas erdőgazdaságok egészítették ki, amelyek szociális szerepet is gyakoroltak. Megszűnésük katasztrofálisnak bizonyult, az elhagyott falvak száma magas. Az 1990-es rendszerváltást megelőző időszakban sokféle reformtervezet keringett, de ezeket végül sikerült blokkolni azzal, hogy a zöldbárók akarják átvenni a hatalmat. A kezdeti politikai tiltás ellenére létrejövő nagybirtokrendszer hatékonyabb, mint a felkészületlen kisbirtok, mert jobb az üzemmérete és ők kapják a támogatásokat az EU-tól és a kormánytól is. Az EU-tól kapott támogatás pontosan az ellenkező hatást váltja ki ahhoz képest, amiért kitalálták, hogy ugyanis a parasztokat a vidéken tartsák. Az EU földalapú támogatása a legszélsőségesebb liberális nézeteket igazolja: a rossz helyen és mértékben nyújtott támogatás lerombolja a hatékonyságot. A támogatások a magyar nagybirtokost abnormális földnövelésre ösztönzik, a munkaképes parasztok a nagyüzemek hatékonyságnövekedése miatt elhagyják a vidéket, százezrek közmunkán tengődnek.

 

Kultúrmarkerek

A világválság után színre lépő Nemzeti Együttműködés Rendszerében a gazdasági mutatók javultak. A sikerpropaganda már azt sugallja, hogy újabb békekor és gyarapodás vár a rájuk szavazókra. Csakhogy Orbán Viktor személyében a magyar történelemben eddig ismeretlen kockázati tényező jelent meg. A tehetséges politikai vállalkozó alkatilag ellenezi a konszolidációt. Durva támadássorozatot intéz az EU és a nyugati szövetség több tagja ellen. Orbán Viktor nagyhatalmú szövetségeseire és Brüsszelre támadt, sok ellenséget szerzett magának azok között, akik az ország legnagyobb külföldi befektetői és szponzorai a fejlesztési támogatásoknál. Nagyon igaz, hogy az évek során bürokratikussá és önhitté váló Brüsszel sokféleképpen bírálható. Az EU jelentős változtatásokra szorul, ám a magyar kormánykommunikációban szó sem esik szó a támogatások odaítélésének rossz rendszeréről, a téves mezőgazdasági rendszerről, vagy a Kelet-Európa valódi igényeihez képest legalábbis kétséges közös közlekedési-fejlesztési politikáról. A magyar kormányfő az unió politikai alapjait támadja, és ezzel sajátságos sikert ért el. Amerikai és nyugat-európai befektetők védelmére számít: eddig ez bevált. Jelenleg a belső stabilizáció– noha súlyos demokratikus veszteségek mellett- kialakulni látszik, a külkapcsolati kiegyensúlyozottság hiányzik. Nem felejthető el azonban, hogy az EU a maga közönyével elősegítette a magyar uralkodó csoportok gátlástalan gazdagodását. E folyamatok során a NER-elit centruma vagyonos nomenklatúrává alakult át.

Rendszereken áthúzódó negatív kultúrmarkereket is azonosíthatunk, ilyenek a rossz kompromisszumokra való hajlam, s vele a korrupció, a patópáli kormányzás, vagyis az el nem végzett feladatok növekvő halmaza, a kormányzóképesség és a demokrácia közötti választási kényszer rögeszméje. Természetesen ezek a kultúrmarkerek némiképpen eltérőek 2010 előtt és után. 2010-ig a politikai mechanizmusok érdekbeszámításos módszereket alkalmaztak, mindegyik befolyásos vagy fenyegető csoport kapott valamit. A NER a saját nomenklatúrájan túl kevéssé törődik más csoportokkal, a választók magához láncolása fontos a számára: a konjunktúrával, a folyamatos sikerpropagandával, az apró, ám folyamatos ajándékokkal, az üldözöttség képzetének fenntartásával (migránsok és Brüsszel). A szocialista-szabaddemokrata koalíció időszakában a politikai-gazdasági lobbik ereje nőtt (miközben egyik sem vált átütővé), saját szavazóik érdekképviselete azonban elhalványult.

Gyakori és népszerű kritika, hogy a rendszerváltás tömegeket érintett, de a változások előkészítése az elit magánügye maradt, a tömegeket senki sem világosította fel, és őket talán nem is érdekelte a rendszer változása. Az én emlékeim szerint ez nem így volt, a többség osztotta a vágyat, hogy jobb lesz nyugatiasan, mint korábban a szovjetekkel, bár akkor élt Kádár apánk, a nép öreg hőse. Igaz, hogy a lakosság jelentős része, talán vidéken, talán a városi szegénység körében, nem különösebben érdeklődött a változások iránt, és elég sokan voltak, elsősorban a rendszerváltástól depressziós figurák, akik gengszterváltásnak nevezték a fordulatot.

A rendszerváltást az elit csoportjai hajtották végre, sok tévhit éppen az ő magyarázataik révén terjedt el. Az általuk vezényelt változás alternatívája a forradalom, ezt akkor kevesen akarták, mégha utólag többen is hiányolták. A korabeli közhangulat tele volt feltételezésekkel a nyugati demokrácia könnyű alkalmazásáról, a természetes gazdasági berendezkedésről. Rövidesen világos lett, hogy sokkal több munkára van szükség ahhoz, hogy az alapintézmények a magyar talajban is meggyökeresedjenek. De ez nem így történt. Minden egyes pártközi összeborulás, a versenyszabályok hamis értelmezése, a politikai osztozkodás, a rejtett jövedelmek, és a szétpolitizált média, a felületes bíróság és az elhajlóan elkötelezett ügyészségi fellépés mind kitépett egy-egy hajszálgyökeret a demokrácia frissen ültetett növénye alól.

A sűrű elitváltás súlyos hagyományveszteséget okozott. Kiveszőfélben a távlatosság, a hajlandóság a vitára, képesség a tervezésre: politikai taktika tolakodik minden elé. A kommunikáció a szavazó népesség agyának ősi ösztöneit mozgató részét veszi célba. Hatására csökken a racionalitás szerepe, a kísérletező hajlam, vele együtt halványulnak el a liberális és konzervatív értékek is, helyüket érzelmi vihar, gyűlölet és eszetlen rajongás tölti ki. Vajon a csehek miért voltak sikeresebbek a privatizációban, és vannak előrébb a politikai viszonyokat illetően (miközben a populizmus terjed), akkor az elit bölcsességére vagy óvatos lustaságára és a mögöttük lévő, a saját elégedetlenségét megfogalmazni képes választótömegre kell gondolni. Jelentőset produkáltak a balti államok is, a régió ujjáépülése példaértékű.

Magyarország modernizálódott, némely helyen annyira átalakult, hogy a negyedszázaddal korábbi állapotokra rá sem lehet ismerni. Autópályák épültek, fejlődött az infrastruktúra, noha sem a gazdaságos kivitelezés, sem a gondos fenntartás nem jellemzi az EU-projekteket. Az ország továbbra is a lehetőségek földje, földrajzi helyzete kiváló, kultúrája régi, van elég vize, éppen csak uralkodó rétege mintha még a kalandozások korában élne: szerez, rabol, támad, de Lech mezejét nem látja. Kötelességszerűen hivatkozunk Dahredorf szavaira, aki szerint az alkotmányt 6 hónap alatt, a gazdaságot 6 év alatt, a társadalmat 60 év alatt lehet átalakítani. Szellemes, de nem igaz. Több mint negyedszázad után jogállamunk fontos darabjai a szemétdombon, a gazdaságunk csak részben klasszikusan piaci, szétszakadt társadalmunk egyáltalán nem hasonlít az általunk valaha idealizált európai modellekhez.

A politikusok hitegetik magukat, hogy a vagyonosok fölött hatalmuk van, a vagyonosok meg azt gondolják, hogy milliárdjaik uralják a világot. A vagyon és a politika közötti együttműködésnek számos formája alakult ki, kezdve a táskás emberektől, az irányított beszerzéseken, a leadott milliókon át egészen a szívességi kinevezésekig az államban és az üzleti szférában. A NER jellegzetesen oldja meg a problémát: kivételesen gazdag irányító csoportot hozott létre, s ennek csak önmagával kell megállapodni, akár gazdaságról, akár politikáról legyen szó.

 

A teljhatalom felé

A rendszerváltás sokféle célja közül a hatékonysággal kapcsolatos elvárások teljesültek leginkább, és ebben a privatizáció oroszlánrészt képviselt. A korábbi állapotokhoz képest a piacon jól versenyző nagyvállalatok vannak; a kisebb vállalkozások viszont messze elmaradnak tőlük. Ugrásszerű fejlődés az exportképességben, technológiában és tőkeellátottságban a nagyvállalati szektorban következett be. A társadalom stabilitása azonban elsősorban a kis- és középvállalakozói szektorhoz kötődik, ahol a rendszerváltás hozott ugyan változást, de nem eleget. A kormányzat és a politikafüggő nagyvállalkozók állandó intervenciói rongálják a verseny alapjait, amely egyelőre még így is elég széles ahhoz, hogy a rendszer, pusztán a korrupció miatt ne nézzen szembe csődveszéllyel.

A költségvetési hiány restrikciók kínzó sorozata után az Orbán-kormány idejében érte el az elfogadható mértéket. Megcsapolták a magánnyugdíj alapokat, az egészségügyet és az oktatást. Egyik kormányunk sem törekedett arra, hogy a NATO hőse legyen. A pénzügyi egyensúly megteremtésére a szocialista-szabaddemokrata időben is több kísérlet történt (Bokros például), hatásukat azonban elsöpörte a minduntalan előtörő fiskális alkoholizmus.  Talán azt is mondhatnánk, hogy volt egy rossz kompromisszumokban élő szocialista-szabaddemokrata csapat, meg egy határozott fideszes csoport, az előbbiek politikai versenytársai, akik olyasfajta intézkedéseket is megléptek, amelyek alkalmanként erkölcstelenek voltak (például a magánnyugdíjalapok súlyos megdézsmálása), de nem hatástalanok. Az intézkedések közül párat (szektorális különadók) az erős narratívával élő, amúgy bátortalan szocialista-szabaddemokrata elődök is gondoltak bevezetni. Tudták, de nem merték és nem is tették.

A szocialisták és szabaddemokraták keze is beletévedt a mézesbödönbe, szívesen támogattak nekik kedves üzletembereket, szíves jótettért cserében támogatásokat fogadtak el. Belőlük mégsem lett ütőképes politikai csoport. Az ő győzteseik többsége az életet élvező magángazdag lett. Valaha a hatalomban, civakodó csoportjaik egymást kontrollálták, ironikus módon ez tartotta fenn a verseny maradékát a gazdaságban, és az alkotmányos intézményeket, de előkészítette azok bukását is. Eltűrték az alkotmánybírósági kontrollt, igyekeztek az EU-szabályoknak megfelelni, mégha ez gyakran kevéssé sikerült.

Az európai baloldal és a liberálisok magyar tagozata valamilyen belső sérülés okán nem képes a nemzeti problémákat jól kezelni. Saját választóiknak is többször csalódást okozott, ellenfeleiknek átadta a nemzeti terepet. Ezt semmiféle baloldali identitás politika nem pótolta, minthogy ilyen nincs. Még rosszabbá tették a helyzetüket akkor, amikor sokat beszéltek a restrikcióról, amelyet, ha úgy adódik, hatásosan kell intézni, hiszen a pénzügyi egyensúly a kormány dolga, ám nem érdemes bántóan exhibicionista nemzetmentő legendát írni a restrikcióból. A restriktív strófa része az életnek, de nem része a nemzeti himnusznak. Az állandó gazdaságmentési szövegelés nagyon rosszat tett nekik. Nincs rosszabb ízű politikai étek, mint a szájban forgatott neoliberalizmus és a fiskális alkoholizmus keveréke. Szociális vonzerőt nem lehet restriktív narratívával megalapozni. Nem véletlen tehát, hogy a szociális kártya, néhány alkalomszerű fellépéstől eltekintve kihullott a baloldal kezéből. Valahai gyökerei szinte megszűntek: kevés a vitafórum, a civil szerveződés, a szakszervezeti kapcsolat.

A 2010 után bekövetkező változások rendszerszerűek és világnézeti jellegűek voltak, az uralkodó elit magához vehette csaknem a teljes hatalmat. Most, hogy e szellem elszállt, beláthatjuk, hogy az Alkotmány betűjénél fontosabb a szelleme. A rendszerbeli változásokra példák: a kormányzás szabadságfokának ugrásszerű növekedése a korábban beépített fékek és ellensúlyok kiiktatásával, az Alkotmánybíróság sterilizálása, és a külső-belső fejlesztési források nyílt, törvényesnek feltüntetett, de az Olaf által bírált kanalizálása az elit szűk csoportjai felé. A vagyoni különbségek kiugróak és folyamatosan nőnek, néhány ember hálózata tudhatja magáénak az gazdasági vagyon felét. A kormány sikeresen tereli a közfigyelmet a gyakorlatilag nem létező migránsok által fenyegetett haza védelmére és az európai birodalom végképp hamis képével riogat. Az ellenzék nem szervez szakszervezeteket, nem követel európai foglalkoztatottsági körülményeket az illegális, vagy csak félig bejelentett dolgozók százezreinek, hanem katatón módon tagadja (negatív előjellel ismételgeti) Orbán állításait. Az EU-választásokat követően fellendülés következett be a baloldalon, ennek eredménye még nem ismert.

Orbán valójában nem csupán az illiberalizmus szószörnyére, nem is csak a jobboldali értékek vonzerejére, hanem Kádár János egykor hatásosan alkalmazott formuláira is rátalált: a sok kis ajándék, az eredmények sulykolása még mindig hat. A jobboldali ideológiából hasznos gondolatok eredtek. Erős hatása van a trianoni narratívának, a Nyugattal szembeni kisebbrendűséget masszívan tartalmazó sérelmi politikának, a keresztény-konzervatív identitáspolitikának, és az országot megvédő, szociális biztonságot ígérő egyszerű szavú, nyugodt vezérnek. Táborszervező erővé vált a rendszerváltás bukottjainak szóbeli védelme, a részben a kádári középosztályból eredő új középosztály szisztematikus támogatása. A migránskártya azoknak kell, akik érzelmekkel képesek csak kötődni, s bár migráns nincs, azért a vezérnek elhisszük a veszélyt és hálásak vagyunk a védelemért. Négy színből keverték a politika homlokzatát: identitás, hiszen magyarok vagyunk, szociális támaszték, mert nekünk kell és jár, középosztály, mert mi hordjuk a társadalom terheit, és félelem, hogy hozzánk ne törjön be a vad tatár horda, mégha Brüsszel akarja is.

A csalódottak tömege táborokba verődött. Van, aki a szocializmust, az egyenlőbb elosztást siratja, mások a piacgazdaság torzulását vagy éppen az illiberalizmust kárhoztatják: utóbbi nem más, mint a demokratikus ellensúlyoktól megszabadított uralkodás. Az egyik NER-ideológus szerint, ami talán korrupciónak látszik, az uralkodás lényege, pontosabban a rendszernek kedves uralkodóosztály épülése: az ellensúlyok megszűnésével Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működnek. Sejtem, hogy a NER hívei közül is sokan utálhatják a kérkedő gazdagságot, a helikoptert, a jachtot meg a drága csillámba burkolt ragadozó feleségeket. A plakátokra ragasztott és a televíziókban sugárzott uszítást sem mindenki szereti.

Hiába figyelmeztetnek sokan Kádár János szerepére az ötvenes években, s különösen 1956-ban, emlékeztetnek a megtorlásokra, az elnyomás (folyamatosan enyhülő) formáira, a lehallgatásokra és besúgásokra, a kisszerű párttitkárokra és nyaloncokra, mindez alig csökkenti a nosztalgiát. Az emlékezők sokasága úgy tartja, hogy akkor élt jól, akkor végezte el az egyetemet, akkor épült a nyaraló, ment külföldre. A szabadságjogok korlátozása, a cenzúra, s különösen az öncenzúra egy idő után az élet részévé vált, s kevésbé volt zavaró itthon, mint Lengyelországban, minthogy errefelé több volt a kenyér. A Kádár-rendszer nem volt képes kibújni a bőréből, öregkorára megtartotta mindazt, ami működésképtelen, nem váltott úgy, mint például a kínaiak. Vallási tételként kezelte az állami tulajdont, nem a lehetséges megoldások egyikeként. Ebben a megvilágításban a NER sikeresen privatizált Kádár-struktúrának tűnik. A NER a tetejében életképesebb, erősebb, és uralkodási szempontból takarékosabb is kádári elődjénél. Annyi túlhatalmat épített ki, amennyi biztonsággal megvédi a demokratikus konkurrenciától. Nem bíbelődik az apróvállalati szektorral, amelyet eredetileg a kommunisták romboltak le a kisállamosítással, ehelyett a politikai dominanciára és a vagyonszerzésre koncentrált. A kádári kisember-politika, a nacionalizmus, és az uszító figyelemterelés mellett a választó már nem érzékeli az elit gazdagodását, önnön jogának csorbulását alig látja, ahogy az a múltban is volt. Kádár puritán köpönyegét még nem sikerült teljesen pótolni, így a rendszer belebukhat a fennhéjázó oligarchiákba, a választók megorrolhatnak a nagyurak csillogó autói miatt. Csakhogy e percben azonban Orbán Viktor hatékonyan oldotta meg az uralkodási feladványt, ötvözte a kisnemzeti törekvést és büszkeséget, miközben Kádár Jánost is felhasználta a maga megoldóképletében.

 

Generikus pálya

Rendszerváltásaink testközelből sajátosak, általánosságban mégis generikusnak mondhatók, vagyis modelleket igyekeztünk követni. Az 1990-es váltás utáni magyar utat folyamatos kitörési kísérletek, intézményes sikerek és kudarcok jellemzik. Eközben szembeötlő az elit gyökértelensége és gátlástalansága, a kooperációs készség és mértékélmény hiánya, a radikális sietség, amely a tennivaló sürgetésével helyettesíti a meggondolást. Néhol az indokolt rendszerszerű változás meg sem történt: a kormány, a kormányok nem voltak képesek az Európában bizonyítottan sikeres megoldásokat bevezetni az egészségügyben, az államigazgatás fontos területein, a foglalkoztatáspolitikában, a fejlesztések tervezése és finanszírozása esetében, de más példákat is sorolhatunk.

Voltak-e más lehetőségek, avagy történelmünk lecsavarozott sínen haladt, és csak annyi alternatív mozgási irány képződött, amennyit a beépített váltók engedélyeztek? És vajon milyen választásunk volt a magángazdaság létrehozása során? Lehetett volna privatizáció nélkül is? Kínát és Vietnamot látva vajon maradhatott volna-e nálunk is egy feljavított, noha autokratikus szocializmus? Meggyőződésem, hogy a magángazdaságnak hosszú távon sincs alternatívája, de úgy tűnik, hogy a nyugati demokratikus modellnek rövidebb ideig van. Az állami tulajdon fontos kiegészítő szerepet játszhat, viszont az állami irányításnak civilizatórikus, szolgáltatási feladatai vannak. A magángazdaság felügyeletében elég nagy volt a mozgástér, ezzel alig éltünk: egyebekben a már említett nagy ipari kultúrák elenyészése példa erre (szerencsére új ipari kultúrák jöttek létre). Az én személyes rendszerváltási veszteséglistámon mindenesetre a lerombolt, ám megfelelően nem újraépített áll az első helyen, mégpedig éppen az előbb említett civilizatórikus és fejlesztési képességek hiánya miatt.

A nyolcvanas években oly tekintélyes reformértelmiség, amely tanulmányaiban átszabta a gazdasági szerkezetet, kiutat mutatott a halódó acélipar számára, az állásukat vesztő foglalkoztatottaknak a kisvállalkozások paradicsomát ígérte, a rendszerváltás után, cselekvő üzemmódban egyáltalán nem volt hatékony. A folytatásban a társadalomkutatói tudás leértékelődött, a hatalom apológiájához kommunikációs felület kell, nem vita, a kritikusok újra zavarják a hatalom köreit. Feltörekvő csoportok kutatják a jövő lehetőségeit, a hatalom átvételének módozatait. Módszereik változatosak, a médiablikkfangoktól az értékalapú dagályon és az új generáció jobb minőségének tételezésén át a posztmodern, poszt-truth politikai jugendstílig vezetnek. Írógépem mellől kívánok mindanyiuknak termékeny víziót.

( A szerző közgazdász, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója , egykori MÁV és banki vezető)

Az esszéről vita fórum a „kerek asztal” csoportban:

https://www.facebook.com/groups/762663054098897/

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: