2020-09-21

SZENT-IVÁNYI ISTVÁN Reflexiók  2019 fontos külpolitikai eseményeire

Amikor felkérést kaptam, hogy röviden értékeljem a végéhez közeledő esztendő legfontosabb külpolitikai fejleményeit, először egy régi pesti vicc jutott eszembe:

  • “Milyen év volt 2019?
  •  Közepes. Rosszabb mint 2018, de jobb mint 2020 lesz.”

Ez a vicc nem csak a magyar ember veleszületett pesszimizmusáról és fanyar iróniájáról árulkodik, hanem egyúttal jelzi azt a közvéleményben és a szakértők körében is érzékelhetően egyre növekvő aggodalmat, hogy a világ rossz irányba halad, fenyegető válságok (klímaválság, gazdasági válság, demokrácia válság, migrációs válság, terrorizmus, revizionista hatalmak megerősödése stb.) tornyosulnak előttünk, a következő évek egyre nehezebbek lesznek. Kevesebb problémát oldunk meg, mint amennyi újonnan keletkezik, egyre mélyebbre ássuk magunkat a gödörbe.

A szűk terjedelmi korlátok miatt én most csak három dologról fogok röviden beszélni: a Brexitről, az EU-ról és a magyar külpolitikáról. Mielőtt teljesen reményvesztetté válnánk, kezdjük az év összefoglalóját egy olyan válsággal, aminek már legalább látjuk a végét.
Igen, a Brexitről van szó.

A Brexit-saga a végéhez közeledik

A 2019-es év európai történéseire alaposan rányomta a bélyegét a Brexit-ügy megoldatlansága. Mint közismert, az Egyesült Királyság polgárai a 2016. júniusában tartott népszavazáson 52%-os többséggel a kilépés mellett döntöttek.  A szűk többség miatt a brit társadalom jelentős része rögtön megkérdőjelezte a döntést: arra hivatkoztak, hogy a kampány során megtévesztették a szavazókat, akik nem voltak tudatában a döntés tényleges következményeinek. A politikai pártok is megosztottak voltak a kérdésben, méghozzá ez a megosztottság nem csak a pártok között, hanem a pártokon belül is jellemző volt. A parlamentben nem jött létre működő többség egyetlen Brexittel kapcsolatos döntés mellett sem a kilépés idei március végi határidejéig . Theresa May kilépési megállapodását nem támogatta még saját pártjának egy része sem, ezért nem tehetett mást, mint hogy haladékot kért, előbb április végéig, majd október végéig, de az idő semmit nem oldott meg. May lemondása után Boris Johnson próbálkozott a lehetetlennel: egy újabb kilépési megállapodást hozott tető alá az EU-val, de a végtelenül megosztott parlament többségét ő sem tudta meggyőzni. A patthelyzet mind az EU-nak, mind az Egyesült Királyságnak nagyon sokat ártott: paralizálta mindkét felet, elvonta a figyelmet és az energiát más fontos ügyek kezelésétől és azt a képet erősítette, hogy mindkét fél tehetetlen, döntésképtelen, egymásnak kiszolgáltatott.

A gordiuszi csomót a december 12-i előrehozott brit választások vágták át végre: Boris Johnson fölényes győzelmet aratott, ami megnyitotta az utat az általa elfogadott kilépési megállapodás parlamenti ratifikációja és a 2020. január végi kilépés előtt.

Egyfelől örvendetes, hogy megoldódni látszik a mindkét felet gúzsbakötő patthelyzet, ugyanakkor nem tagadható, hogy az Egyesült Királyság kiválása fájdalmas veszteség az EU számára és veszélyes precedens a dezintegrációra. Ezért senkinek nem lehet felhőtlen az öröme a Csatorna két oldalán. A történet egyetlen pozitívuma, hogy a Brexit-saga hamarosan véget érni látszik.

Az Európai Unió: vonzások és választások

Az Európai Uniónak a Brexit-ügyön túl is mozgalmas éve volt. Májusban a korábbiaknál magasabb részvétel mellett tartották meg az európai parlamenti választásokat. Sokan attól tartottak, mások pedig azt remélték, hogy a szélsőséges, populista és a szuverenista pártok nagy áttörésére kerül sor. Ez nem következett be, bár az ilyen pártok a képviselők közötti korábbi 24% -os aránya 29%-ra növekedett, de a remélt egy harmadot nem érte el, ráadásul belső ellentéteik miatt nem tudtak közös pártcsaládot létrehozni, így parlamenti befolyásuk érdemben nem nőtt. Ellenben fontos fejlemény, hogy a két nagy pártcsoport (Néppárt, Szociáldemokraták) jelentékeny veszteségeket szenvedett el, már együttesen sem képeznek többséget, ezért a főáramhoz tartozó kisebb pártokkal, első sorban a liberálisokkal és zöldekkel, folyamatosan kooperálniuk kell a parlament működőképesége érdekében. Ez azt jelenti, hogy a kisebb képviselőcsoportoknak megnőtt a jelentősége, nélkülük fontos döntések nem születhetnek.

Nem kevés bonyodalom előzte meg a Bizottság elnökének kiválasztását sem, mivel a Tanács elutasította a csúcsjelölti rendszert (miszerint annak a pártcsoportnak a csúcsjelöltje lesz a Bizottság elnöke, amelyik a választásokon a legtöbb képviselői helyet szerzi meg). Végül hosszas huzavona után Macron elnök és Merkel kancellár közös jelöltje, a német védelmi miniszter, Ursula von der Leyen (VDL) kapott bizalmat. A Bizottság egészének elfogadása sem ment egyszerűen: a parlament három jelöltet (köztük a magyar biztosjelöltet, Trócsányi Lászlót) elutasította és csak egy hónap késéssel, december 1-én állt fel az új Bizottság. A Bizottság nagyon ambiciózus tervekkel és aktivista attitüddel látott munkához: VDL meghirdette a „geopolitikai bizottság” programját, és kiemelt feladatnak tekinti a klímavédelmet ill. a digitális Európa projektet, a digitális technológiák fejlesztését és alkalmazását. Klímavédelem terén a Bizottság egy ún. Zöld Paktumot (Green Deal) dolgozott ki, amelynek lényege, hogy Európa 2050-ig karbonsemlegessé válik. Lengyelország ellenkezése miatt ez jelenleg csak félsiker, mert az állam- és kormányfők ugyan elviekben ezt elfogadták, de a végső döntést majd csak jövő júniusban hozzák meg az ügyben.

Magyarország külpolitikája – remények és csalódások

Az év első felében egy komoly európai kudarc is érte a magyar kormánypártot, mivel márciusban arra kényszerült, hogy felfüggessze tagságát az Európai Néppártban (ezzel megelőzve egy megalázó felfüggesztést) és azóta is rendezetlen a státusa a Néppárton belül. Bár első ránézésre ez nem a kormányt, hanem a pártot érinti csupán, következményei a kormány mozgásterére is jelentősen kihatnak. A miniszterelnök nem vehet részt a néppárti miniszterelnökök szokásos informális egyeztetésein, a Bizottság magyar tagja sem vehet részt a néppárti biztosok informális egyeztetésein és más tekintetben is nehezen talál szövetségest, köt koalíciót, ily módon egyfajta politikai senkiföldjére szorult a magyar kormány Európában.

Az év első felének kétségtelenül legpozitívabb külpolitikai eredménye a kormány szempontjából, hogy májusban létrejött a régóta szorgalmazott washingtoni látogatás: Trump-Orbán Fehér Házi találkozója. Mindez arra utalt, hogy az amerikai elnök és környezete változtatni kíván azon a hűvös és elzárkózó, kritikus amerikai állásponton, ami a korábbi időszakot jellemezte. Ugyanakkor a kapcsolatokban az az áttörés nem következett be, amit a kormány ettől a találkozótól remélt. A kétoldalú politikai kapcsolatok javultak ugyan, de számos fenntartás továbbra is érzékelhető az amerikaiak részéről a magyar kormánnyal szemben.

Nem vált be a magyar kormány látványos offenzívával és demonstratív találkozókkal kifejezésre juttatott reménye, hogy a populista pártok meghatározó szerephez jutnak Európában. Az európai parlamenti áttörés nem sikerült, az olasz Salvini (akit Orbán az én hősömnek és Európa legjelentősebb politikusának nevezett) megbukott és elveszítette kormányzati befolyását, akárcsak Strache volt osztrák alkancellár és pártja (FPÖ). Az európai erőviszonyok finoman szólva nem úgy alakultak, ahogyan azt a magyar kormány várta és remélte. Ráadásul az év közepén hivatalba lépő finn EU-elnökség a jogállamisági kérdéseket prioritásnak nevezte és ennek jegyében a Tanácson belül is mozgásba hozta a Sargentini-jelentés nyomán kezdeményezett 7. cikkely szerint jogállamiság eljárást. Ez ugyan egyelőre még semmilyen konkrét negatív következménnyel nem járt, de a magyar kormányt az európai színtéren folyamatosan egy megalázó védekező szerepbe kényszeríti és a mozgásterét, érdekérvényesítő képességét érzékelhetően korlátozza, presztizsét tovább rombolja.

Sikernek tekintheti a kormány, hogy augusztusban Sopronban, az egykori Páneurópai Piknik 30. évfordulója alkalmából négy év után létrejött egy Merkel-Orbán találkozó, és a német kancellár ezen kifejezetten békülékeny hangnemet ütött meg. Az is eredménynek tekinthető, hogy ha nehezen is, csak második nekifutásra, de végül a jelöltje töltheti be a magyar kormány prioritásaként megjelölt bővítési posztot az új Bizottságban. Ez akkor is erősítheti a magyar tárgyalási pozíciót a Nyugat-Balkánon és a szomszédságban, ha formálisan nincs és nem is lehet semmilyen kapcsolat a kormány és a magyar biztos között.

Év végén az a szokás, hogy a mindenkori kormány ünnepli magát és dicshimnuszt zeng az elért eredményekről, a mindenkori ellenzék pedig teljes kudarcról és csúfos bukásról beszél.

Én egy másik nézőpontból értékelem az eseményeket. Innen nézve ez bizony egy ún. közepes év volt. Nem lehetne, hogy kivételesen jövőre egy az ideinél jobb év következzen?

(A szerző független külpolitikai elemző, egykori nagykövet)

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: