2022-06-25

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS: Három évszázad – három ellenzéki március

1848, 1989, 2022 – három különböző esztendő, amelyek márciusai egyaránt ellenzéki összefogást hoztak Magyarországon. A kérdés most már csak az, hogy az idei összefogás mire lesz elég áprilisban.  

1848, 1989 és 2022 hasonlóságai

1848-ban a Kossuth-féle országgyűlési köznemesi oppozíció és a Pesten működő, Petőfi–Jókai–Vasvári-féle plebejus ellenzék összehangolt fellépése páratlan eredményeket ért el március 15-én, illetve a programok törvénybe foglalásakor, április 11-én. Ehhez az együttműködéshez közben olyan mérsékeltebb reformerek csatlakoztak, mint Deák Ferenc, vagy a centralista Eötvös József báró, illetve az egész reformmozgalmat elindító, gróf Széchenyi István.

  1. március 22-én pedig összeült az Ellenzéki Kerekasztal (EKA), amely a magyar rendszerváltás egyik legfőbb mozgatóerejévé vált abban az évben, és amelynek fontosabb pártjai (Fidesz, SZDSZ, MDF, FKgP, KDNP) 1990 óta szinte minden kormánykoalícióban részt vettek. (Formailag a Bajnai-kormány pártonkívüliekből és MSZP-tagokból állt, de hatalomra kerülését az SZDSZ is megszavazta.)

E sorokat pedig éppen akkor írom, amikor 2022. március 9-én a hat ellenzéki párt és Márki-Zay Péter bemutatta a programját. Más kérdés, hogy a régóta várt és kissé hektikusan szervezett rendezvényt aznap háttérbe szorították az Ukrajna elleni orosz invázió aktuális borzalmai.

Az orosz agresszió mutatja meg, hogy mennyire más geopolitikai helyzetben, pontosabban az orosz/szovjet birodalom terjeszkedési vagy zsugorodási fázisában jött létre a magyar ellenzéki egység. Hiszen 1989 kivételesnek számított abban a tekintetben, hogy Moszkva hatalmi befolyása éppen mérséklődött térségünkben, így nyílt tere a politikai ellenzéknek is a szovjet típusú rendszeren belül.

Az 1848-as, az 1989-es vagy a 2022-es helyzet annyiban viszont hasonló, hogy egy fennálló, lokális hatalommal szemben az ellenzék legkülönbözőbb irányzatai fogtak össze – méghozzá konszenzussal. Ráadásul a konszenzusuk párosult egy alternatív, a fennállónál befogadóbb jellegű nemzet- illetve társadalomfelfogással is.

Konszenzusról és befogadásról.

A konszenzusos és a befogadó jelleget persze azért el kell különítenünk egymástól. A konszenzus az elitek belső működésére vonatkozik, a befogadó jelleg pedig az elitek és a társadalom többi részének kapcsolatára, például a szabadságjogok kiterjesztésére, a vállalkozás és a piac szabadságának biztosítására, a szabad választásokra utal.

Vagyis befogadó akkor tud lenni egy elit, ha nem zárja le a sorait az eliten kívüli rétegek előtt – ellentétben a zárt vagy kizáró jellegű elitekkel.

A konszenzusosan egységes elit a szociológus John Higley szerint éppen akkor jön létre, ha a felek nem értenek ugyan egyet egymással, de megállapodnak azokban a közös játékszabályokban, amelyeket be tudnak tartani. Erre példa a demokratikus politizálás, illetve hatalomgyakorlás, amely a fékek és egyensúlyok révén – ezt mostanában, az EU-val folytatott jogállamisági vitákban sokat emlegetik megint – a hatalmat érdemben kontrolláló intézményeket hoz létre. Ezek az intézmények a korábban közösen megállapított játékszabályok betartásán őrködnek.

Ezzel szemben állnak az ideológiailag egységes elitek a történelemben, amelyek egyetlen mozgósító eszmében hisznek – és általában ez nem a liberális demokrácia gondolatköre szokott lenni. Az ideológiailag egységes elitek tehát saját eszméik megvalósításáért lépnek fel, és könnyen autoriter vagy diktatórikus szisztémákat alakítanak ki.

Egységes elit nélkül egy ország szétesik, anarchia lesz úrrá rajta.

Nem mindegy azonban, hogy konszenzusos demokrácia vagy egy illiberális ideológiát képviselő oligarchikus rendszer dominál az adott államban – hogy kicsit aktualizáljuk az elvont fejtegetéseket.

Ám Daron Acemoglutól, a világhírű amerikai egyetem, az MIT közgazdászprofesszorától azt is tudjuk: az oligarchikus rendszerek, a zárt elitek rövid távon időnként (és sajnos) hatékonyabbak tudnak lenni, mint a hosszabb távon hatékonyabb befogadó szisztémák.

Acemoglu egyértelműen a befogadó, inkluzív társadalmak pártján áll, azaz olyan rendszereket támogat, amelyek a gazdasági és műszaki innovációt garantálják, és így biztosítják a társadalmi felemelkedést az eliten kívüli rétegek számára is. A professzor mindennek megfelelően szemben áll a magyar illiberalizmussal – erről egy online-interjúban magam is meggyőződhettem.

Ám kutatóként Acemoglu azt is vizsgálta, hogy miért van annyi oligarchikus rendszer a világtörténelemben. Arra jutott, hogy egy bizonyos kezdeti, fellendülési szakaszban az ilyen szisztémák átmenetileg nagyobb növekedést produkálhatnak, mint a demokratikusabb társadalmak. Ám az oligarchia hatalma egy bizonyos kritikus ponton túl kontraproduktívvá, sőt visszafordíthatatlanná válik, és ilyenkor kezdődik meg az addig gyorsan fejlődő ország visszaesése.

Sajnos azonban, tehetjük hozzá, a történelemben kevés alkalommal vették észre az uralmon lévő nem demokratikus, nem befogadó jellegű elitek, hogy hol van az a pont, ahol megálljt kéne parancsolniuk – saját maguknak…

Magyarország elmúlt másfélszáz évének is ez a legfőbb problémája, amire Bibó István kifejezései tökéletesen illenek: az Adyhoz hasonló „túlfeszült lényeglátók” hiába mondják, hogy hosszú távon jobb lenne egy demokratikus, befogadó, konszenzusos elit. (Persze Ady ezt nem a modern elitszociológia terminusaival írta le száz éve.) Közben a „hamis realisták”, az aktuális „Tisza Istvánok” ugyanis olyan manipulatív jelent teremtenek, ahol a rövidtáv fontossága rendszeresen felülmúlja a hosszú távét, az ország pedig vagy lemarad a fejlődésben, esetleg háborús katasztrófa vagy államcsőd felé rohan.

Bukások sora Magyarországon.

A konszenzusosan egységes, befogadó elit megteremtése nálunk így 1848-ban, illetve az eddig nem nagyon említett 1956-ban, s végül 1989-ben is megbukott. Általában a fennálló rendszer ellenzéke próbálkozik konszenzussal, ahogyan 2021-22-ben is erre törekszik most a hat párt. Hogy ezt a konszenzust csak a kényszer (a választási rendszer fideszes változtatgatása) szülte-e, vagy van mögötte tartalom is – nos, ezt április 3. után biztosan megtudjuk.

De térjünk vissza a bevezetőben említett mindenkori geopolitikai helyzethez: 1849-ben az orosz katonai intervenció verte le az osztrákokkal együtt a magyar szabadságharcot. S persze addigra az 1848-as konszenzus, az ellenzéki együttműködés már rég felbomlott.

A többnyire egykori ellenzékiekből álló első felelős magyar kormány tagjai közül 1849 elején Batthyány Lajos ex-miniszterelnök osztrák fogságban sínylődött, Széchenyi István idegösszeomlást kapott, Esterházy Pál Antal herceg, Eötvös József báró, Klauzál Gábor és Deák Ferenc visszavonult a politikától. Csak Kossuth, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár maradtak a Batthyány-kabinet felbomlását követően a kormányzást átvevő Országos Honvédelmi Bizottmányban, de ekkor már konszenzusról szó sem volt a politikai elit tagjai között.

1956-ban pedig a konszenzusos elit megteremtésének pillanatában, a Nagy Imre-kormány koalíciós kabinetté alakításakor, november elején csapott le a Vörös Hadsereg Magyarországra. Így a konszenzusos elit nem tudott megvalósulni az orosz/szovjet birodalom dinamikus szakaszaiban.

Az oroszokat-szovjeteket terheli ezért felelősség, de amikor visszahúzódóban volt a birodalmuk, tehát 1989-90-ben, a magyar elitek akkor sem tudtak tartós konszenzusra jutni. A konszenzusosan egységes 1989-es elit bukását a taxisblokádig vezethetjük vissza. Hiszen ez az 1990-es esemény okozta a végső bizalomvesztést a magyar politika két oldala között: ekkor már az egykori oppozíció, az egy évvel korábban még konszenzussal döntéseket hozó ellenzéki elit tagjai kerültek a barikád két oldalára. Ekkortól nem hitt egyik fél sem a másik demokratikus elkötelezettségében.

S hiába kötött Palotás János közbelépésével kompromisszumot a két oldal, ezt a megoldást nem lezárásnak, hanem egy új kezdetnek vélték 1990-ben: átmeneti tűzszünetnek, nem pedig békekötésnek. Nem véletlen, hogy a kormánypárt, az MDF néhány politikusa a blokád utáni napokban hirdette meg a jobboldali sajtó gőzerővel való kiépítésének a programját. Ekkor kezdődik a médiaháború, amelynek máig ható következményeit minden nap tapasztalhatjuk.

Ez már az elitek megosztottságának korszaka, amely nem a konszenzus, hanem az ideológiai egység felé mozdítja el a politika aktorait. Így az ezredforduló utáni évek egyfajta színlelt demokráciája után (ez egy Lengyel György és Ilonszki Gabriella által használt fogalom, amikor a demokratikus intézmények kiüresítése megkezdődött) az illiberalizmus 2010-es évekbeli nyílt kimondásáig már nem kellett sok időnek eltelnie.

Ám mint mondtuk, a konszenzust és a befogadást külön kell választanunk. Konszenzus az eliteken belül jön létre, befogadó jellegről pedig akkor beszélhetünk, ha az elitek képesek integrálni a társadalom akaratát, tudják képviselni a társadalom többi részének az érdekeit, megnyitják soraikat az eliten kívüli rétegek előtt.

A finn példa.

Sokmilliós társadalmak nem tudnak belső kompromisszumokat kötni egyénenként, de rávehetik elitjeiket a konszenzusra. Ám ehhez szükség van a nyílt, befogadó elitekre, mint ahogyan azok például Finnországban működnek. Ott, Suomiban – keserves tapasztalatok, a magyarnál 30-50-szer véresebb 1918-as vörös- és fehérterror után – száz éve az egyes pártok szavazóbázisa jól meghatározott anyagi, társadalmi, politikai érdekeken alapul, és kerülik az ideológiai vitákat.

Így Finnországban lehet és érdemes is kompromisszumot kötni, hiszen a társadalomba „beágyazott” pártok egyeznek meg egymással. Ez a finnek politikai pragmatizmusának a lényege. Így történt, hogy – bár az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása előtt, 1913-ban Magyarország még fejlettebb volt Finnországnál, addig mára a finn fejlettség (az egy főre jutó GDP) a magyar fajlagos hazai össztermék többszörösét teszi ki.

Miközben a finnek elhúztak mellettünk, Magyarországon a szinte körül határolhatatlan bázisú pártok ideológiai, törzsi háborúkba bocsátkoztak egymással, amelyek megakadályozzák a racionális kompromisszumkötést, a konszenzusos elit kialakulását. Ez az a „százéves hideg polgárháború”, amiről például Kis János szokott filozofálni.

A reformkori elit példája.

A befogadást, a modern magyar nemzet megteremtését azonban az elmúlt két évszázad elitjei közül egy bizonyosan meg tudta teremteni, még akkor is, ha a konszenzust tekintve ez az elit is elbukott. Az 1848-as, a reformkori elitről van szó, amely a márciusi forradalom nyomán végrehajtott, a magyar történelemben az egyik legnagyobb mérvű befogadással emelkedik ki minden más korszak vezető rétegei közül.

Ez a reformkori elit emelte be ugyanis a jobbágyságot a nemzet sáncai mögé. Ez az elit lépett túl a nemesi nemzeten, és terjesztette ki a polgárjogokat. És ez az elit nemcsak papíron hirdette mindezt. Nemcsak gesztus szintjén adott jogokat a jobbágyságnak, hanem az ország földjeinek több mint két-ötödét adta az egykori jobbágyok tulajdonába.

A jobbágyfelszabadítás és ténylegesen a földosztás volt tehát a legnagyobb eredménye az 1848-as forradalomnak. És ez a befogadó intézkedés alapozza meg a modern magyar nemzetet – nemcsak szóban, hanem konkrétan tulajdonnal is. A befogadás nemcsak jogilag történik meg: a földet addig művelő jobbágyok jutottak olyan lehetőségekhez, amelyekhez azelőtt soha.

Ezt kellene a mai konszenzusos ellenzéki elitnek is megértenie: nemcsak egymással kellene megállapodnia – az nagyon helyes, hiszen egy sokszínű elit konszenzus nélkül nem is tudna működni –, hanem a befogadó jellegét kellene erősíteni. Eszközt kéne adni a lemaradók, a rendszerváltás veszteseinek a kezébe. S azoknak is lehetőséget kellene adni, akik úgy érzik, hogy nem tudtak megfelelő mértékben előre lépni.

Lehetőséget adni – ez kellene, hogy a befogadó elit fő programpontja legyen.

S ha már kapitalizmusban élünk, akkor a lehetőségek megadása a tőkéhez és tudáshoz juttatást jelenti. Hogy azok, akik eddig kiszolgáltatottan vergődtek a tudást és a tőkét monopolizáló oligarchikus rendszerben, nos azok valódi esélyt kapjanak a felemelkedésre.

A magyar polgárság megteremtésének programja láthatóan elakadt 1989 óta, mert valójában nem befogadó és nem konszenzusos elitek kormányozták az országot 1989 után, hanem törzsi háborúkat vívó, ideológiailag egységesülő elitek, amelyek hatalomra kerülve elsősorban a saját klientúrájuk kiépítésével foglalkoztak, nem a konszenzussal.

Most a hatpárti ellenzék előtt ismét esély van arra, hogy visszatérjünk a rendszerváltás alapkérdéseihez, és ne csak az elitek belső viszonyait, hanem az elit és a társadalom többi részének a kapcsolatát is újra szabályozzák. A tavalyi előválasztás jó esélyt adott mind az elitkonszenzus megerősítésére, mind pedig az ellenzéki elitek és a társadalom közti viszony befogadó jellegének kidomborítására. Hogy tényleg befogadóvá teszik-e a politikai és a gazdasági elitet a jelenlegi ellenzékiek, azt azonban jelenleg sem ők, sem mi nem tudhatjuk. Áprilisban mindenesetre meglátjuk, kapnak-e egyáltalán esélyt erre…
(A szerző történész, újságíró – az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos munkatársa)

 

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
   https://www.facebook.com/groups/762663054098897

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: