by 1994 november 22-én hunyt el Péli Tamás a magyar festészet kiemelkedően tehetséges és meghatározó alakja. Az 1978-ban készült olajjal farostra festett 120×100 cm-es képével emlékezünk, amely műve gazdag munkássága egyik csúcspontjának tekinthető.
„… a Nap, ahogyan ígérte, megébredvén minden reggel, elindul és körülkerüli az összes országokat, de éjszakára oda tér vissza szállására, ahonnan a láncok közül elhozták őt az emberek. És ugyanúgy cselekszik a Hold is. Hogy miért? Azért, mert a Nap és a Hold a nyugati ég alól származnak, s oda van vágyakozásuk, ott van a hazájuk. Ott születtek, ott tudnak elnyugodni.” (A Nap és a Hold története – részlet, Bari Károly Az erdő anyja című gyűjteményéből)
1979 májusában különleges tárlat nyílt Budapesten, Kőbányán, a Pataky Művelődési Központ (ma: Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ) kiállítótermében: az Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítása. A kiválasztott helyszín – egy külsőbb kerületi művelődési ház – önmagában is jelezte a kiállítást engedélyező állampárt felemás hozzáállását. A Kádár-féle vezetésnek a cigánysággal kapcsolatos szemléletét inkább a problémák elfedése, tudomásul nem vétele jellemezte. Sokáig tagadták a cigányság, mint nép, nemzetiség létét, a magyarsággal való kapcsolatát egyszerű szociális kérdésnek igyekeztek beállítani. Az 1970-es évek végére kialakultak ugyan az első állami cigány képviseleti testületek, de a többi állami szerv gondolkodása változatlan maradt. Ezt a kiállítást is erős ellenkezések közepette sikerült megszervezni és kivitelezni a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézet égisze alatt, ahol később is több másként gondolkodó értelmiségi talált viszonylagos „menedékre”. A fogadtatás sem volt egyöntetűen lelkes: a tárlatot és a róla készült katalógusban megjelent tanulmányokat még neves szakemberek is „nacionalizmussal”, sőt „szeparatizmussal” vádolták meg. Mégis ekkor mutatkoztak meg első ízben együtt, nyilvánosan olyan képzőművészek Magyarországon, akik nemcsak származásukban, hanem alkotásaikban is hangsúlyozottan cigánynak vallották magukat. Balázs János művészetének 1971-es felfedezése után ők hívták fel az ország figyelmét: létezik kortárs magyar cigány képzőművészet.
A Fővárosi Tanács, látva az ellentmondásos, időnként dühödt állami reakciókat, óvatosan járt el a kiállítással: nem propagálta a rendezvényt, de két autodidakta kiállítótól, Pongor Beri Károlytól és Orsós Teréztől műveket vásárolt. Nem sokkal ezután, még abban az évben, a Fővárosi Tanács Cigány Koordinációs Bizottsága által életre hívott Cigány Tanácsadó Kollégium létrejöttéhez kapcsolódva a kőbányai kiállítás megszervezőjétől és rendezőjétől, Péli Tamástól vásárolták meg itt látható festményét – ma már tudjuk: egyik főművét.
Bizonyára nem véletlenül választotta eladásra a tanult, világlátott Péli ezt az alkotását, mert összefoglalja, egyben mintegy lezárja benne hetvenes évekbeli látomásosabb korszakát. Mind formailag, mind témájában erősen rétegzett alkotást láthatunk, különböző korok kultúrkincse keveredik és vetül egymásra. A statikus kompozíció, a teátrális mozdulatok a falképek iránti fokozott érdeklődésről tanúskodnak – a festő murális szakra járt a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémián. Az élénk, telített színmezők és a helyenként szinte világítóan átlátszó felületek nem csupán a korábbi, nagy sikerrel megvalósított amszterdami üvegablak-megrendeléseket tükrözik – a kezek elhelyezkedése még amazok bibliai témáira is emlékeztet –, hanem valamelyest a magyar festészet XX. század eleji hagyománya, a Nyolcak, a KUT eredményeit is beépítik Péli saját világába. A keleties ruházat, az érzékenyen, változatosan megfestett háttér növényi ornamentikája és építészeti felületei viszont a törökországi tanulmányútból származnak, amikor a művész gyalog akart az őshazába, Indiába menni, de végül Anatóliáig jutott és a hazatérés mellett döntött. Fokozza a „mesés Kelet” érzetét a sakk jelenléte, amelynek eredetét általában szintén Indiába helyezik, és az Európába vándorlásának útvonala nagyban egyezik a cigányságéval. A két játékos közül a jobb oldalt kuporgó nőalak baljós, természetellenes megjelenése viszont a reneszánsz európai, közelebbről a középkori német és skandináv képi hagyományra utal: a Halál sakkjátszmájára a neki kiszolgáltatott emberrel. A kép megfestése korában Ingmar Bergman 1957-ben bemutatott emblematikus filmjéből, A hetedik pecsétből lehetett leginkább ismerni ezt a motívumot, Pélit is e filmalkotás inspirálta elsődlegesen.
A meseszerű közeg önmagában sejteti, hogy általános emberi kérdésről van szó, a mitológia keretében. A hátrébb, szürkés acélkékben villódzó istennőalakot Bibaxhal, a szerencsétlenség úrnőjével azonosíthatjuk, Del főisten húgával, az előtérben rövid ingben, vastag övben, délcegen, egyenes háttal ülő férfit pedig a főisten fivérével, Szinpetrével, a keresztény Szent Péter megfelelőjével. Igazolni látszik ezt a képzetet a figura feje fölött szétterülő hatalmas, glóriára emlékeztető napkorong és a nőalak fölött világító, kisebb alakú hold, hiszen Del fivére a „fehér világhoz” tartozik, míg a végzet istennőjéhez a Hold és az éjszaka ideje, így a „fekete világ” kötődik. Kettejük párharca így a nappal és az éjszaka szabályos váltakozását jelentené az élet és a halál körforgásának, a világos és sötét képfelületek ritmusának, állandó szembesítésének megfelelően. A mitologikus elemeket tudatosan alkalmazó Péli azonban csavar a történeten, hiszen a Nap és a Hold cigány eredetmondája szerint „… útközben olyan tüzesre fölizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottai. A másik embernek pedig, aki a Holdat hozta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett, őtőle a fehér emberek erednek.” Ha azonban eszünkbe jutnak Péli önábrázolásai vagy a róla készült fényképek, filmfelvételek, hosszú, pátriárkai szakállával, akkor a férfialak arcára pillantva azonnal magára a művészre ismerhetünk rá. A nappal és éjszaka, élet és halál kozmikus viadala tehát nagyon is személyes alapokon nyugszik. Ha pedig megszemléljük a játék időmérőjéül használt nagy homokóra felületén szinte lüktető, vörös érhálózatot, akkor kiderül a játszma valódi tétje: a festő élete. A homokóra ily módon nem más, mint maga a szív, amely szabályos ütemben, óraként méri megszámlált napjainkat.
Péli Tamás 1974-ben tért haza az amszterdami Holland Királyi Képzőművészeti Akadémiáról, ahová a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola elvégzése után egy holland művészházaspárnak és édesanyja kitartó harcának köszönhetően került ki. Magyarországi működésének kezdete éppen a cigány értelmiségiek kibontakozásának idejére esett. Hatásukra és ösztönzésükre prófétikus küldetéstudattal látott munkához: összefogni, láthatóvá tenni a széttagolt magyarországi cigányságot a meglévő hagyománya talaján, úgy, hogy a magyar és az egész európai kultúra is gazdagodjék általa. Azt a szerepet kívánta betölteni a képzőművészetben, mint barátai és példaképei: Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Bari Károly, Holdosi József, Kovács József Hontalan és mások az irodalom területén. Több száz év hiányosságának pótlását vállalta magára, amikor igazi „reneszánsz emberként” a festészeten kívül írásba fogott, néprajzi gyűjtőkörutakon vett részt, s síkraszállt a cigányság kulturális oktatásáénak reformjáért. Önmagára, mint a Dumas regényében Párizsba érkezett D’Artagnanra tekintett, aki barátaival karöltve mint afféle szellemi „testőr” mozdítja elő népe felemelkedését. Hatalmas szervező munkájának része volt az az újpalotai iskolai cigány osztály és a rákospalotai Cigány Klub is, amelyek eredményeként felfigyeltek a tanácsnál Pélire, és ez a festménye a múzeumba került. Bár sokszor mondogatta, hogy száz évig akar élni, e művében mégis vallomást tesz: tudja, nem tartható fenn örökké az a viharos iram, ami magán- és közéleti működését egyaránt jellemezte. Azért kezdeményezte ő a képen világossal „az utolsó játszmát”, hogy időt nyerhessen: megvalósíthassa elképzeléseit, biztos alapot hagyjon az utána következőknek… Mi, nézők már csak a játszma lefolyása után tekinthetünk a jelenetbe, a sakktábla a jelenlegi állással éppen most foszlik semmivé az alá terített kénsárga varázskendőben, így a kimenetel titok marad. Különös patthelyzetnek lehetünk tanúi: az öles termetű férfialak a játékból kiemelt világos huszárt tartja jókora kezében és mered rá elgondolkodva, amolyan „lenni vagy nem lenni”-pózban – arra a figurára, ami a vezér mellett erősebb, mint a futó, de más bábu nélkül nem lehet vele mattot adni az ellenfélnek, csupán döntetlent érhetünk el. Eközben a rejtélyes nőalak – aki nem is feltétlenül Bibax, hanem akár a hindu Káli istennő is lehet, az ősanya, aki világra hozta Manust, az első cigány embert, s számtalan megjelenési formája közül most halálistennőként, tekintélyes öregasszony képében szerepel – sovány karjait birtokló mozdulattal fonja az életet jelentő homokórára. Mindezeket tudva, a nyári éjszakában, a teraszon, a holdfényes kertben némán lejátszott magánpartit figyelmeztetésként értelmezhetjük: halandó mivoltunkból kell erőt merítenünk, mert „a dolgok vége” nem a mi hatalmunkban áll.
A kép megfestése után még tizenhat év adatott meg a művésznek. Iskolateremtő mesterré vált a magyarországi cigány festészetben, egész tanítványi kör vette körül. 1983-ban, hosszas előkészületek után, a tiszadobi Andrássy-kastélyban működő állami gyermekotthon számára megfestette Születés című falképét, amelyben összefoglalta a cigány nép eredetmítoszát és a magyarral közös történelmét, egyben számot vetett kora cigány értelmiségének munkásságával. A monumentális méretű – és hatású – pannót, amely ma a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményének része, 2021. június 9. és szeptember 26. között, az OFF Biennále keretében, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában tekinthette meg a közönség.
Péli Tamás megérte a rendszerváltást, s az elsők egyike volt, akik figyelmeztették a közvéleményt a szocializmus negyven évében a közéleti felszín alatt érintetlenül maradt, majd 1989 után feltört kirekesztő eszmék és hiedelmek veszélyeire. Utolsó éveiben közvetlenül a politikai döntéshozók mellett, országgyűlési képviselőként igyekezett előmozdítani a hazai roma társadalom ügyét. A többletterhelést azonban szervezete már nem bírta, s 1994. november 22-én, negyvenhat éves korában lejárt a festményén látható homokóra megtestesítette haladék. Művészete azonban tovább él, nemcsak szuggesztív hatású festészete, hanem tanítványai és azok tanítványai révén is. Heroikus közösségépítő tevékenysége kitörölhetetlen nyomot hagyott mind a magyar, mind a magyarországi cigány kultúrában.
(Forrás: http://kiscellimuzeum.hu, fotó: Fáryné Szalatnyay Judit)
Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897
