2022-06-25

MÁTÉ ANDRÁS: Csapdában

Készülj a kormányváltásra – meg fogod bánni.
Mondj le a kormányváltásról – azt is meg fogod bánni.
Lelkesedsz vagy eleve lemondasz – mindenképpen meg fogod bánni.
(Kierkegaard után szabadon)

Lassanként ocsúdva a választási eredmény utáni sokkból

Az ember megpróbál lassan, tűnődve körülnézni, meg persze magába is nézni.  Visszaemlékezik a hetilapokban meg az interneten pár hete késhegyig ment vitákra arról, hogy ha az ellenzék megnyeri a választást, de csak egyszerű többséggel, mit kell és mit szabad csinálni, és rémesen hülyének érzi magát attól, hogy akkor úgy gondolta, ennek a vitának tétje van.

Hónapokon keresztül abban reménykedtünk, hogy talán most másképp lesz, mint 14-ben meg 18-ban, talán Orbán Viktor elvesztheti ezt a választást. Sokan tettünk bele rengeteg munkát – én magam civil szervezet képviselőjeként vettem rész egy olyan teamben, amely az oktatáspolitika demokratikus irányba fordításának programját dolgozta ki. Most, a kudarc után visszatekintve is azt kell mondjam, pozitív élmény volt: kiderült, hogy különböző szakértők, civilek, pártképviselők képesek együtt dolgozni és közös gondolkodással ki tudják találni, mit kellene csinálni. Nem az jött ki a végén, hogy vesszen Orbán, és azt se hiszem, hogy akikkel együtt dolgoztam, azoknak fogalmuk sincs arról, hol élünk és mik a realitások – hogy az ellenzékkel meg a „Körúton belüli értelmiséggel” szemben leggyakrabban elhangzó két vádra utaljak. Akkor talán tökéletesek voltunk, csak a világ gonosz és méltatlan hozzánk, meg se érdemli, hogy megvalósítsuk szép terveinket? Ugyan dehogy.

Ha a NER keretein belül lezajlott választásokat sorba rendezve nézzük, azt látjuk, hogy mindháromszor reménykedtünk valamiben, sőt, a remény egyre erősebb lett. Talán most kikapnak, de legalább kétharmaduk nem lesz újra, de most már igazán nem – aztán láttuk az eredményt: a Fidesz egyre nagyobb szavazati arányt gyűjtött be. Az igazán lehangoló nem az egyes eredmény, hanem a tendencia. Így „utána”, a választási mámor utáni másnaposság erős tünetei között az ember hajlamosabb elfogadni azt az egyszerű igazságot, hogy nem demokratikus rendszert nem lehet demokratikus úton leváltani. Legalábbis biztosan nem azon az egyszerű módon, hogy az ellenzék a választáson többséget szerez, utána meg beül ugyanazokba a hivatalokba, ahol eddig a kormányerő ült. A NER az egypárti alkotmány és az egypárti választási törvény óta nem demokratikus rendszer: ezeket a kereteket nem azért alkották meg, hogy a váltógazdálkodás működjön, hanem azért, hogy a jelenlegi kormányerő hatalma minél stabilabb és erősebb legyen. A közben eltelt több, mint tíz év pedig nem a kereteken belüli konszolidációval és puhulással telt el, hanem az uralmon levők folyamatosan és fáradhatatlanul munkálkodtak azon, hogy az építmény egyre keményebb és szilárdabb legyen.

Akkor tehát a NER beláthatatlan ideig fog tartani, akármit is csinálunk?


Az a tanulság, hogy kár minden fáradságért, szokjuk meg, hogy ez most már így lesz, akármit is teszünk? Itt már annál a csapdánál tartunk, amellyel kezdtem az írásomat. Ha beletörődünk, azzal biztosan csak erősítjük a rendszert. Ha megpróbálunk tenni ellene, illúziók után futunk és a vége, azaz, amit most a választás után látunk, ugyancsak a rendszer megerősödését jelenti. A szituáció emlékeztet a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének helyzetére: tudjuk, hogy ami van, rossz, de nem látszik az értelmes cselekvésnek olyan útja, ami kivezet a rosszból.  De egy tekintetben persze nagyon is különböző a helyzet. Akkor a rendszer urai teljesen önkényesen dönthettek, hogy milyen mértékben vetnek be erőszakot az ellenzék ellen, taktikai megfontolások szerint alkalmazhattak bizonyos mértékű toleranciát vagy kemény elnyomást. Amikor megbuktak, akkor sem azért buktak meg, mert az erőszak eszközeit kiverték a kezükből, hanem azért, mert kialakult egy olyan helyzet, amikor már nem merték alkalmazni ezeket. A Fidesz ma a még meglevő jogi keretek között nem léphet fel erőszakosan – éppenséggel tovább is alakíthatná a jogi berendezkedést, hogy megtehesse, de ezt valószínűleg nem lépi meg. A huszadik és a huszonegyedik századi autokráciák között az a lényegi különbség, hogy az előbbiek erőszak alkalmazásával, hermetikusan elzárták a rendszer ellenzékének útját – a mostaniak a gazdasági és a médiahatalom birtoklásával képesek az ellenfeleiket izolálni, tehetetlenségbe taszítani. El lehet indulni a választáson és sem logikai, sem jogi akadálya nincs annak, hogy a szavazóurnákba több ellenzéki szavazat kerüljön, mint kormánypárti – de a hatalom, ha ilyen veszélyt érzékel, gyakorlatilag korlátlan erőforrásokat képes mozgósítani a visszaverésére. Ezt láttuk tavaly november és idén április között.

Veszíthettek volna (?)

Meggyőződésem, hogy a hatalmon levők az előző választás óta eltelt időszakban mérlegelték azt a lehetőséget, hogy most veszítenek. Intézkedéseik között több olyan is volt, amelynek az egyetlen értelmes indoka az lehetett csak, hogy a Fidesznek, Orbán Viktor körének uralmi pozíciója a társadalomban akkor is megmaradjon, ha a kormányzati pozíciókat elveszítik. Mindenekelőtt az egyetemek totális és örökös birtokba vételére gondolok – senki sem veheti komolyan, hogy az egyetemeink ettől fognak jól működni, nem ez volt a cél. Az Oktatói Hálózat által megszervezett szerzői közösség összeállított egy jelentést Háttal Európának 2. címmel, amely az utolsó két év fejleményeit elemezte az oktatás, a tudomány, a kultúra és a média területén. (Az első Háttal Európának jelentést 2020 elején adtuk közre, arról a rombolásról, amit a NER 2010 és 2019 között folytatott ugyanezeken a területeken.) Alig pár hónap elteltével visszanézve arra, amit leírtunk, bizonyára túlbecsültük azokat a repedéseknek, bomlási jeleknek a jelentőségét, amiket a rendszer épületén megfigyeltünk – mindenekelőtt a nemzetközi kapcsolatokban jelentkező térvesztést meg az önkormányzati választásokon elért, nagyon is részleges ellenzéki sikereket. Az pedig, hogy a címlapon ezúttal Tarr Béla Sátántangójának komor világa helyett az SZFE-tüntetéseket idéztük meg, vállalható gesztus, de másképp kell értelmezni, mint gondoltuk. Ez az eseménysor nem a változás ígéretét hozta, csak egy olyan epizód volt – nem az első, gondoljunk csak a Tanítanék-tüntetésekre –, amikor úgy érezhettük, hogy lehet nemet mondani és lehet a „nem” mellett erőt felmutatni. Az ilyenek felemelő pillanatok, és bízom benne, hogy valamikor meghozzák hosszú távon is a gyümölcsüket – de önmagukban, egyenként kevesek ahhoz, hogy a nagy egészben bármi is megváltozzon.

Az egyetemekről…

Úgy gondolom ezzel szemben, hogy az a mintázat, amit a vizsgált területeken kimutattunk, érvényes és általános tanulságokkal szolgál. Ami zajlik, az az ország meghódoltatása, az a folyamat, ahogy a polip bekebelez mindent és mindenkit. Maradjunk az egyetemek példájánál, bár hasonló folyamatok zajlottak az MTA kutatóintézeteinél, a kulturális élet számos területén és így tovább. 2012-től, a második Széll Kálmán-tervtől kezdve a felsőoktatási szféra korábban is gyenge finanszírozása katasztrofálisan alacsonnyá vált, egymást követték a leépítések és más kényszerintézkedések. Aztán 2014-15-ben bevezették a kancellári intézményt és egyúttal hozzávágtak az egyetemekhez annyi pénzt, ami az addig keletkezett adósságok szanálására elegendő volt, de az alapjában elégtelen finanszírozás maradt, és ráadásul a felsőoktatásra jutó állami támogatáson belül arányában növekedett a normatív támogatás rovására az illetékes miniszter diszkrecionális döntése alapján juttatott források aránya. Nem csoda, hogy az egyetemi választott vezetők egyre inkább olyanok lettek, akik jól ki tudnak jönni a kormánnyal. Azután jött a „modellváltás”, az egyetemek politikai kinevezettekből álló alapítványi kuratóriumok kezébe adása. Először kevésbé elegánsan, az érintettek megkérdezése nélkül csinálták, de a folyamat harmadik, legnagyobb hullámában már az egyetemi szenátusoknak kellett kérniük a modellváltást. És teljesen meg lehetett bízni az egyetemi vezetésekben: a legtöbb intézménynél egy mukkanásnyi ellenzés nélkül, itt-ott némi kisebbségi ellenállással szemben, de végül is mindenütt önként és dalolva mentek bele. Egyetlen szenátus volt az országban, amely ezt nem szavazta volna meg: a legkisebb intézményé, az SZFE-é. De ők még a második hullámba estek, őket nem kérdezték meg. Aztán az alapítványosított egyetemek esetében döntően megváltoztatták a finanszírozás mértékét és módját. Felemelték a támogatást egy olyan szintre, amit, ha kivetítünk az egész felsőoktatásra, magasabb, mint amit az Oktatói Hálózat valaha is követelt, és mellétettek egy olyan, a finanszírozás alapjául szolgáló kritériumrendszert, ami tényleges előrelépést jelent minden korábbihoz képest. Most még hátra van az ország két kiemelkedő fontosságú egyeteme, az ELTE és a BME (van még négy további állami intézmény, de ők külön lapra tartoznak). Ne higgye senki, hogy az alapítványosítás nem fog ezek esetében is igazán komoly ellenállás nélkül átmenni. Néhányan tiltakozni fognak, tartva egyrészt a (még) erősebben piaci logikában gondolkodó irányítástól, másrészt a politikai indíttatású beavatkozásoktól, de azok a karok, amelyek most is fuldokolnak a pénzhiánytól, biztosan támogatni fogják.

Így hódol be egy egész szféra, de így hódolt be számos más terület is.

Hogy jön ez a választás tanulságaihoz? A választásokat közvetlenül megelőzően és utána is néhányszor lehetett olvasni Kovách Imre kutatásairól a vidéki Magyarország társadalomszerkezetéről (például itt). Nagyon tömörítve (és nyilván torzítva): kialakult a társadalomnak egy olyan szerveződése, ahol alapjában a politikai hatalommal való kapcsolat, a függelmi rendszerek határozzák meg a működést. Ez természetesen alávetettséget, egy alapjában feudális jellegű függőségi rendszerbe való betagozódást jelent, de egyúttal a betagozódottak számára biztonságot, kiszámíthatóságot, stabilitást is. Végeredményben erre mondott igent a vidék és erre mondanak igent a városokban is egyre többen – a leginkább polgárosodott, és ami ugyanazt jelenti, a legjobb helyzetű rétegek úgy tűnik, a legkevésbé. De ezért hoztam párhuzamnak az egyetemek példáját – miért, a csúcsértelmiség nem tagozódik be? Lehet az iskolázottság és a politikai állásfoglalás között korrelációkat felmutatni, de attól tartok, az ilyesmi nemcsak ciki, hanem félrevezető is.

Szokták mondani, hogy Orbán folyamatos háborús retorikát folytat, mindig harcol valamilyen képzelt vagy kreált ellenség ellen, és arra is rengeteg példát tud mondani mindenki, hogy váratlan, kiszámíthatatlan, normaszegő lépésekkel rohanja le ellenfeleit. Lehet-e igazam abban, hogy fő vonzereje, ami többséget, sőt, erősödő többséget biztosít számára, ennek ellenére a stabilitás és a biztonság? Azt hiszem, igen. Azt ígéri, hogy az ellenségekkel szemben ő majd megvédi a népét (a kreált ellenségekkel szemben ez különösen eredményesen működik), és az, aki betagozódik a rendszerébe, a stabilitás illúzióját is megkapja (egészen addig, amíg nem tesz divergálónak minősített lépést, vagy szemet nem vet a pozíciójára a hierarchiának egy jobban pozícionált tagja).

Az ellenzékről…

Úgy döntöttem, hogy ebben az írásban nem fogom ekézni az ellenzéket, mert ugyan összességében elég lesújtó a véleményem a rendelkezésre álló kínálatról, de egyrészt nem gondolom, hogy az ő rossz minőségük lenne a döntő faktor, másrészt azt is a rendszer működése eredményének, nem pedig okának tartom, hogy ilyen ellenzékünk van. Azt viszont a helyzet félreismeréséből fakadó stratégiai hibának gondolom, hogy amit ígértek, abban a felfordulás, a forradalom fenyegetése volt benne: az „alkotmányos” keretek felborítása, a prominensek bebörtönzése és így tovább. Mindezeket remekül használta ki a hatalom, és még hozzátett, amit tudott. Számos csapdaszituációba hajszolta bele az ellenzékét, olyan alternatívák közé, amikor nem lehet jót választani. Csak egy példa: a homofób népszavazás. Lehet örülni annak, hogy nem lett érvényes, de tessék már elborzadni azon, hogy még jóval többen adták az álkérdésekre a hatalom által kívánt választ, mint ahányan rájuk szavaztak a parlamenti választáson. Sikerült felfesteni a falra a „szexuális propaganda” meg a nemváltó műtétek által jelentett veszélyt, és sikerült „megvédeni” tőle az ország népét. Itt nem volt jó válasz – szerencsére az álnépszavazás ellen nem pártok, hanem az érintett civil szervezetek kampányoltak, és a rosszlehetőségeken belül a lehető legjobb választ adták: azt, hogy ilyen kérdésekre nem szabad válaszolni. De azt így sem lehetett elhárítani, hogy a kormány a „normalitás” védelmezőjének állítsa be saját magát, minden vele szembenállót pedig a veszélyeztetőjének. Persze itt benne van az eredményben a kilencven százalékos médiatúlsúly, meg a kérdés(ek)ről folytatott nyilvános, nyílt vita teljes hiánya, de még csak nem is ez volt szerintem a döntő.

Mi a tanulság, mit lehet tenni?

Műveljük kertjeinket, meneküljünk innen, kössük föl magunkat? Ezek élet(vagy halál-)stratégiák, mindenki maga dönt. Én magam részéről változatlanul azt gondolom, hogy van értelme pofázni, van értelme cselekedni, ha lehet. Csak nem szabad túl sokat várni tőle. Meg lehet nehezíteni a hatalom dolgát, lehet kellemetlen perceket szerezni nekik, lehet, hogy néha elgondolkodnak azon, megéri-e tovább nyomulni. Hogy megint a mániámra, az egyetemekre térjek vissza: a színművészetisek a saját egyetemüket megvédeni nem tudták, de két művészeti egyetem még van a listán, állami kézben – a hatalom hezitál és talán kevésbé durván fog lépni. A helyzetből ki lehet hozni a lehetséges maximumot, és ha hibáztatjuk az ellenzéket az áprilisi gyászos szereplésért, csak azért tegyük, mert ezt mulasztotta el. A rendszer így megdőlni nem fog, hanem csak attól, ha belülről roppan meg. Hogy mitől? Elfogyhatnak a finanszírozás forrásai, kitör az utódlási háború, vagy ki tudja? Lehet, hogy jövőre, lehet, hogy csak harminc év múlva, de egyszer mindenképpen meg fog történni ez is.
(A szerző az ELTE ny. egyetemi docense)

A blogger megjegyzése:
Elsőként Vásárhelyi Mária írt egy gondoltébresztő cikket “Volt valódi esély?” címmel amely a “választás 2022” címke segítségével található meg. Mához egy hétre folytatódik a beszélgetés a “kerekasztal” mellett, amikor Szegő Iván Miklós történész, újságíró fejti ki gondolatait. A téma változatlanul az, hogy milyen szerepe volt a budapesti (nagyvárosi) értelmiségnek, a politikai pártokban – a választással kapcsolatban kialakult -“farkasvakság” létrejöttében illetve hogyan tovább?

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: