2020-10-24

L. RITÓK NÓRA: A konzervált leszakadás – közéleti vita 2.

A Városi Kurír és a kerekasztal-mp blog megkérdezte a közélet néhány fontos szereplőjét, köztük csúcs-közgazdászokat és más emblematikus szereplőket, hogy milyen kilátásai lehetnek azoknak a térségeknek és rétegeknek a jövőben, amelyek már a járvány előtt is nehéz gazdasági, szociális helyzetben voltak. Van-e és ha igen, milyen időtávban és milyen feltételek mellett lesz esély a félzárkóztatásuk megkezdésére?  Bod Péter Ákos után L. Rítók Nóra gondolatait olvashatják. (A felkérteken kívül várjuk olvasóink gondolatait is a témában.)

 

Marad tovább a rózsaszínre kommunikált kép vetítése

A generációs szegénységben élő, és a valamilyen egyéni, helyi, vagy globálisabb szintű probléma miatt „lecsúszó” szegények kilátástalan helyzetére a járvány még jobban rávilágított. Kihangosodhatott pl. az oktatáshoz való hozzáférésük anomáliái, a szociális problémák kezelésében eszköztelen intézményrendszer, vagy a fekete zónában túlélési lehetőséget keresés ténye. De kihangosodott az emberek szolidaritása is, a segítség, az összefogás, az, hogy a helyzetet nagyon sokan elfogadhatatlannak tartják.
Kérdés persze, hogy ezt az egészet akarják-e elemezni azok, akik változtathatnának rajta, vagy marad tovább a rózsaszínre kommunikált kép vetítése. Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy maradt. A valósággal való szembenézés hiánya pedig akadálya a jó kormányzás elvének, amiben benne foglaltatik a társadalmi igazságosság is.

A távoktatást a döntéshozói szint sikeresnek véli. Vagyis, csak azt nézi, ahol sikeres volt. Ahol a járvány láthatóvá tette az oktatási rendszer gyengeségeit, arról nem vesz tudomást. Nem gyűjt valós adatokat arról, hány gyerek volt, aki egyáltalán nem kapcsolódott az iskolához március 16-a után. Hányan voltak, akiknél nemhogy tudásbővülés, de szinten tartás sem történt, hányan, akik nem rendelkeztek digitális eszközökkel, és ennek hiányában nem vehették fel azokkal a versenyt, akiknél ez adott volt, és még a szülői támogatás is a gyerekek rendelkezésére állt. Nem tudjuk, hogyan értékelték a teljesítményeket, és azt sem, valóban mentek-e utasítások a buktatás megtiltására, vagy ezek már önjáró történetek a megfelelni akarás kényszerében. Nem tudjuk, hogyan sikerülhettek az érettségi vizsgák, amiért korábban sokkal nagyobb erőfeszítést kellett tenni, csak azt látjuk, hogy ebben is, legalábbis papíron, jól, sőt jobban teljesített az iskolarendszer.

A generációs szegénységben élőket a rendszer már rég magára hagyta

Az ellentmondás azonban ott van mindannyiunkban, akik a terepen dolgozunk, és ismerjük a gyerekek tudásszintjét, tanulási motivációját, sérüléseit és hátrányait, amivel nem tudnak megfelelően haladni, a szegregálódó, vagy szegregált iskolák szakemberhiányát, a kiégés mértékét, a központi elvárásnak megfelelni akaró iskolavezetés kényszerét, és tudjuk, a kommunikált kép hamis.

Az is világosan látszik, hogy a távoktatás csak láthatóvá tette: ez az iskolarendszer, ami ma van, nem tudja betölteni esélykiegyenlítő funkcióját. Ez a módszertan nem tudja megerősíteni megfelelően az alapkészségeket, nem használ differenciálást, nem törődik a gyerekek szociolkulturális hátterével, és járvány nélkül is növeli a társadalmi leszakadást.

Látható volt az is, hogy a távoktatás nem működött a lakhatási szegénység miatt sem. Mert családok ezreiben nincs olyan fizikai körülmény, ami megfelelő tanulási környezetet ad. E mellett pedig van még egy sokkal nehezítőbb tényező, a szocializáció, ami minden fejlesztési kísérletet leamortizál, ami más üzenettel bír, mint az iskola. A generációs szegénységben élőket a rendszer már rég magára hagyta. A szülők alapkészségei is hiányosak, nincs olyan miliő, amiben következetes szabályok rendezik a teendőket, ahol tudatosság és felelősségérzet van, tervezési képesség, a mindennapok ésszerű megszervezésével.

A változáshoz elengedhetetlen lenne egy esélyt adó iskolarendszer

Mindebből látszik, hogy az oktatás már generációk óta nem képes annyit hatni, hogy ennek a társadalmi csoportnak az életstratégiájához muníciót adjon. A változáshoz elengedhetetlen lenne egy esélyt adó iskolarendszer. Amihez nélkülözhetetlen először az alapozó szakaszt átgondolni. Mert ez meghatároz mindent, a középiskolát, a szakmatanulást, ami aztán sok minden más miatt lesz fontos. Hiába talál ki újabb és újabb átszervezéseket a középiskola szintjén a rendszer, ha az alapozó szakasz marad a mostani állapotában, ahonnan tömegével kerülnek ki az alapkészséghiányos gyerekek, nem lesz, nem lehet változás. A tanulási motiváció elvész már felső tagozatra, onnan már csak a hiányok halmozódása marad, és bepótolni ezeket középiskolás korban lehetetlen. Mindig lépéshátrányban lesznek ezek a fiatalok. A számukra megugorhatatlan akadályok helyett pedig keresnek mást, amivel leköthetik magukat, a deviáns viselkedésekre pedig a rendszer kényszerítéssel reagál, iskolarendőrrel, ahelyett, hogy időben és megfelelő módszerekkel avatkozna be.

A változások alapfeltétele a helyzet elemzése. A baj az, hogy ebben a regnáló hatalom rendszere, mint megkérdőjelezhetetlenül jól kitalált és működtetett tényező van jelen, és ehhez igazítanak mindent, ha kell erőszakkal, ha kell, statisztikai adatokkal, kényszeresen ragaszkodva hozzá, miközben újra és újra bebizonyosodik, hogy nem jó, nem hatékony, nem megy. Nincs önkontroll, önkritika, önértékelés, egyáltalán a változás természetének elfogadása, amiben világos, hogy nincsenek kizárólagos állandók, változik minden, azok is, akikre a rendszer épül, azok is, akikért működik. A változások velejárója az újratervezés.
De miért nem képes a regnáló hatalom rugalmasan és önkritikusan reagálni a problémákra? Talán itt meg a hatalom természete avatkozik be. Amikor a cél nem a jó kormányzás elveinek tartása, hanem a hatalom megtartása. A túlértékelt hatalomnak pedig velejárója a hibázás lehetőségének kizárása. Mert az számukra a gyengeség jele, amit nem engedhetnek meg. Ezért ragaszkodnak kényszeresen a tévedhetetlenséghez, ebből lesz a kettős beszéd, mert vannak és lesznek hibák, melyeket nem tudnak elhallgatni, elrejteni, de igazítják hozzá a rendszert, a saját szempontjuk szerint, ami ettől még igazságtalanabbá válik.

A magára maradt társadalmi csoport generációkon keresztül kialakította a maga túlélési stratégiáit

A hatalom megtartásának célja a maga nárcisztikusságán kívül a gazdasági előnyszerzés. Érdekes nézni, hogy mikor, melyik az erősebb. Bár azt hiszem, szorosan összefüggenek, és kölcsönösen erősítik egymást.

A generációs szegénység problémakörét a rendszerváltás előtt sem kezelték, és azóta is csak a szőnyeg alá söprés a jellemző. Az ezen belül jelentős társadalmi csoporthoz, a cigányokhoz egyetlen kormánynak sem sikerült megfelelő viszonyulással fordulnia. A kérdést nem is nagyon feszegetik a pártok, különösen nem a választások idején, mert a roma integráció nem jó hívószó a szavazatokat illetően. Nem is kommunikálják a többségi társadalom felé, a cigányok felé pedig más taktikát alkalmaznak, együttérzőt, változást ígérőt, gyors adományokkal fűszerezve, ami egészen a szavazásig tart. Utána nem látni a politikai erőket a szegregátumokban a következő választásig.

A magára maradt társadalmi csoport pedig generációkon keresztül kialakította a maga túlélési stratégiáit. Ez pedig nem az integráció felé mutat. A leszakadó falvak szolgáltatáshiányosak, a szegénység nem teremt megfelelő, törvényes keretek között működtethető vásárlóerőt. Ma a falvak csak a szürke-fekete zónával lesznek élhetők, az üzletelésekkel, boltocskázásokkal, illegális dohánykereskedelemmel, italkimérésekkel, pénzért fuvarozással. Mindenki elnézi ezt, a rendőrség is, az önkormányzatok is.

A rendszer nem tud olyan feltételeket nyújtani, ami a szürke-fekete zónát csökkentené

A munkalehetőségekkel ugyanez a helyzet. A közmunkaprogramok kudarca nyilvánvaló, fenntarthatatlan, változást nem hoz, munkavállalói kompetenciákat nem fejleszt, mobilitást nem támogat. A képzések, melyeket mellé társítanak adminisztratív úton igazolt, valójában csak a jelenlétet igénylő időtöltések, azoknak jó, akik tartják, mert számukra jövedelmet hoz, ám olyan tudást, amivel szintet léphetnek a résztvevők, nem. Mert nem csak a szakmai tudás hiányzik. Hanem más is, amivel egy munkavállalónak rendelkeznie kellene. Az alapkészségek birtoklásával. Feladattudattal. Szabálytartással. Kitartással. Felelősségérzettel. Együttműködési képességgel. Ez azonban mind hiányzik ebből a felnőtt generációból is. E mellett még cipelnek magukkal egy óriási problémát, amit a fogyasztói világ és a pénzintézeti üzletpolitika rak rájuk. Ez pedig egy olyan mértékű eladósodás, ami nem a legális munkavállalás felé tereli őket. A behajtócéges tartozások a fizetés felét elviszik. Többől többet vonnak, kevesebből kevesebbet. A végét pedig sosem látni, a tartozások sorban állnak, pénzügyi tudatosság nem alakult ki, a jóléti szimbólumokat, az okostelefont, tv-t, stb. mindenki birtokolni akarja, hiszen az üzenet erős: az vagy, amid van.

A munkaerőhiány óriási

A vállalkozók mindent elkövetnek, hogy a fizikai munkára embert találjanak. Nem kell szakképzettnek lenni, csak csinálják meg, amit mondanak nekik. Napi 12-15 000 Ft-ot is fizetnek. Zsebbe. Hogy vehetné fel ezzel a versenyt egy minimálbéres állás? A munkát így sem bírják soká, egy-két hét, vagy hónap után jön egy otthoni „felélős” időszak, majd keresnek új lehetőséget, van bőven.

A környezetet kell úgy alakítani, amiben kialakulhat a motiváció

A minta pedig a gyerekek előtt ez. Ezek a túlélési stratégiák. A közmunka, mellette némi helyi üzletelés, feketemunka, kriminalizáció. Betagozódás a helyi hierarchiába, lehetőleg minél feljebb. Nem kell hozzá tanulni. Nem kell hozzá kitartóan dolgozni. Pedig az elvárás ez: tanuljon és dolgozzon mindenki. De amíg van lehetőség e nélkül is megélni, addig nem erre körvonalazódik az életvezetési stratégia.

Az oktatás kulcsfontosságú a megoldáskeresésben, mégis, látva az iskola hatását leamortizáló tényezőket, azt gondolom, fontosabb lépés lenne a gazdaság kifehérítése. Mert ahol nincsenek „terelőpályák”, a legális munkavállalás, a szakmatanulás felé, addig nem lesz motiváció az ahhoz vezető úthoz. A motivációt pedig nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. A környezet kell úgy alakítani, amiben kialakul.

A baj az, hogy ezt a szegregátumokban kezdeni nem lehet. Nincs rá erkölcsi alap, mert az egész rendszert átitatja. Mert míg fentebb a gazdasági előnyszerzés miatt van, a generációs szegénységben a megélhetést segíti. Egy olyan rendszerben, ahol a korrupció, a feketegazdaság, a „megoldjuk okosba” szemlélet a rendszer minden szintjén ennyire meghatározó, ott csak akkor lesz mindenre kiható változás, ha elindul a kifehérítés. Meggyőződésem, hogy ezzel képesek lennénk fogást találni az egyre növekvő szegénységen, mert értéket tudnánk adni a tanulásnak, a legális munkának, helyére kerülne a tudás, mint érték. A kiszámítható, tudáshoz igazodó jövedelemszerzés, az iskolában is oktatott pénzügyi tudatossággal párosulva képes lenne stabilizálni a családok jelentős részét.

A generációs szegénységben az akarás képessége vész el

Persze ehhez kapcsolódnia kellene egy esélykiegyenlítésért dolgozó, szegregációmentes iskolarendszernek, és egy olyan komplex problémakezelésnek, ami egy generáción keresztül a felnőtteknél is próbálja bepótolni mindazt, amit nem kaptak meg gyerekkorukban. Készségfejlesztő és előrelépést adó munkahelyekkel, társadalmi vállalkozásokkal. Közösségfejlesztéssel.

Minden probléma, a leszakadás is csak teljes társadalmi beágyazottságában értelmezhető megfelelően, és így kell keresni a megoldásokat is. A probléma beágyazottsága pedig településenként más és más. A tipikusakból kell meghatározni az állami kereteket, helyileg pedig működtetni azokat, a települési sajátosságok figyelembevételével. Ezt azonban most túl sok dolog gátolja.

A generációs szegénységben az akarás képessége vész el. A hit önmagukban, hogy képesek változtatni az életükön. Nekünk, akik a terepen dolgozunk, napi feladatunk ennek a hitnek az erősítése, a változások támogatása. De egyre nehezebb, mert egyre több területen kell harcolni. Velük is, értük is, az igazságért is, és az igazságosabb társadalomért is.

Sorozat folytatásában Surány Gábor gondolatai, csütörtökön este: 
“A válság maga izgalmas dolog. Olyan, mint a földrengés. Valahol a mélyben gyűlik-gyűlik a feszültség, majd valami apróságtól robban az egész. Ami 2008-ban, ha jól emlékszem egy banki alkalmazott sikkasztása volt, ma a vírus. A feszültség meg készen várta. Háttérben a ciklikusság, előtérben a közbeszéd.  Szóval a válságnak nincs sok köze a vírushoz.  Ha elmélkedni kívánunk róla, jobb is, ha kifelejtjük. 2008-at se kentük a sikkasztásra.”

Előző Rész:
BOD PÉTER ÁKOS írása:
https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/bod-peter-akos-hogyan-tovabb-es-hova/

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: