by Az egyenlő lehetőségek és az egyenlő kimenetek – és általános jogi elvek
Valamennyi modern e
gyenlőségeszmény a törvény előtti egyenlőség alapjaira épül rá, szükséges feltételnek tekintve azt, hogy egy ország jogai mindenkire vonatkoznak, ezen belül, többségre és kisebbségre egyaránt, mindenkire egyformán vonatkoznak. E feltétel nem-teljesülése esetén felesleges és érdektelen egyéb egyenlőségekről, így a többség és a kisebbség közötti egyenlőtlenségek csökkentéséről beszélni.
Az európai egyenlőségi eszmények a társadalmi „kimenetek” (jövedelem, iskolai végzettség, jólét, stb.) egyenlőtlenségeinek csökkentését szokták célnak tekinteni. E célokat jellemzően afféle „preventív”, a jövő szegénységi kockázatait már előre csökkentő politikai és jogi elvekkel igyekeznek érvényesíteni. Előre, mintegy a „kockázati események bekövetkezte előtt” megmondják, hogy milyen élethelyzetben mi jár az embereknek (pl. ha gyerekük születik, akkor a szülő nők otthon maradhatnak, és akkor is kapnak pénzt, ha nem dolgoznak; vagy, a gyerekek után családi pótlékot fognak kapni, stb.).
Sőt, olykor még magukat az embereket is kötelezik arra, hogy a jobb időkben tegyenek valamit azért, hogy a rosszabb időkre biztosított legyen a megélhetésük. Ez az elve a társadalombiztosításnak: amíg az ember dolgozik, addig kötelező TB járulékot fizetnie, amivel jogot szerezhet arra, hogy akkor is legyen pénze, ha öregsége, betegsége miatt nem tud dolgozni és pénzt keresni. (Krémer; 2009)
Ebben a szellemben az Európában szokásos szociális jogok alapvetően „jogosultsági” jogok: bizonyos élethelyzetekben, bizonyos normatív jogi kategóriákkal körülírt emberek, célcsoportok
a./ valamiféle szociális támogatásokért folyamodhatnak a jogosultságokat mérlegelő hatóságokhoz (akiknek kötelességük ezen igénylést elbírálni, döntésükről a kérelmezőt határozatban értesíteni, és a határozataiknak érvényt szerezni), vagy
b./ bizonyos rendszerek működtetése során a hatóságok az adott kategóriába tartozás mellett, mintegy automatikusan kötelesek a jogosultság – az „alanyi jog” – szerint járó támogatást, ellátást megadni.
Ennyiben, az európai hagyományban a szociális jogok alapvetően az államra, az állam szerveire rónak kötelezően ellátandó feladatokat, és, ha a szabályok szerint nem megfelelően eljáró állami hatóság, intézmény működését a segítségért folyamodó állampolgár sérelmesnek, nem megfelelőnek találja – akkor fordulhat panasszal, jogai érvényesítése érdekében az állammal szemben akár a bírósághoz is.
Az „amerikaiasnak” jellemezhető egyenlő esélyek politikai célja némiképp eltér az európai politikai hagyománytól. Részben nem annyira a jövő kockázatait, hanem a múlt igazságtalanságait igyekszik enyhíteni. Méghozzá abban a római jog polgéári jogáig visszanyúló szellemben, amely szerint, ha bárki (magánszemély, privát szervezet, az állam maga) akarva vagy akaratlanul kárt okoz másnak, akkor ő kötelezhető az okozott kár valamilyen mértékű megtérítésére. Ebben a jogi hagyományban a károkozás tényét, az eszmei és vagyoni kár mértékét és a károkozó kártérítési kötelezettségét, a kártérítés mértékét a bíróság mondja ki. Ebben a hagyományban értelmezhető az egyenlő lehetőségek politikai célkitűzése, így a talán legjellemzőbb antidiszkriminációs normák érvényesítése is. Ha bárki másnak a jogegyenlőséget sértő hátrányos megkülönböztetéssel kárt okozott, akkor – a bíróság döntésének és ítéletének megfelelően – valamilyen formában és mértékben, köteles az általa okozott kárt megtéríteni. Ezek a magyarra rosszul, esélyegyenlőségiként lefordított egyenlő lehetőségi jogok alapvetően magánszereplők, mindenekelőtt piaci szereplők közötti magatartásformáknak szab jogi keretet (és, az államot is a magánszereplőkhöz hasonló szereplőnek tekint, aki okozhatott másoknak kárt). Ennyiben ez az amerikaiasan „szociális jog”, ez kevésbé „államjog”, inkább a magánviszonyokat, civil és szerződéses kapcsolatokat szabályozó „polgári jog” sajátos része. [1]
Annyiban követi a polgári jog eszményeit, hogy valamiféle szimmetrikus, egyenrangú kölcsönösséget tételez fel a szerződő, kapcsolatban álló felek között, és alapállapotnak azt tekinti, amikor a kapcsolatba keveredő felek kölcsönösen előnyös, egymás számára hátrányt nem okozó megállapodással, szerződéssel, kölcsönös egyetértéssel képesek rögzíteni kapcsolatuk legfontosabb paramétereit, a feleknek egymás iránt való „tartozásait”, kötelmeit. És, ha úgy alakul, akkor közös akarattal és sérelmek nélkül betartják szerződésüket, képesek befejezni is kapcsolataikat. Ha a dolgok a fentiek szellemében rendeződnek, mennek a maguk útján – akkor ez egy jogi keretek szerint zajló kontraktus, „ügylet” – de, nem jogi ügy, nincsen köze hozzá bíróságnak. Akkor sem, ha néha kellenek hozzá külső személyek is (pl. ügyvédi vagy közjegyzői ellenjegyzés), de nem tartozik az ügy a bíróságra. [2]
A polgári jogi ügyletekből többnyire akkor válik „bírósági ügy”, ha valamely fél nem tartja be a szerződésben vállalt kötelmeit, vagy, ha valamelyik szerződő, megállapodó fél visszaél hatalmával és lehetőségeivel. E visszaélés lehetséges forrása többnyire az erőfölénnyel való visszaélés. A gazdaságban, a piacokon ilyen visszaélés pl. a versenyt kizáró és korlátozó a kartellezés, a korrupció, stb. Az egyenlő esélyek elveit érvényesítő joggyakorlat ugyanebbe a kategóriába sorolható, általánosságban igyekszik korlátozni az „esélytelenebbek” gyengeségével szembeni tisztességtelen erőfölény, és különösen az erőfölényből adódó méltánytalanságok, megalázások alkalmazását. [3]
Érdemes felhívnunk a figyelmet a két, „európainak” és „amerikainak” jelzett egyenlőségim eszmény különbségeire. Az európai egyenlőségi eszmény a társadalmi-gazdasági élet kimeneteiben való egyenlőtlenségeket akarja, lehetőleg már előre, preventíven, de, ha úgy nem megy, akkor utólag és korrektíven csökkenteni. Az amerikaias egyenlőségeszmény a társadalmi-gazdasági életben való cselekvés, aktivitás, jellemzően a piaci és demokratikus versenyben való részvétel egyenlő lehetőségeit igyekszik biztosítani azzal, hogy a múlt igazságtalanságait, kárait igyekszik csökkenteni. Nem akarja előre eldönteni e kimenetek, versenyeredmények teljesítményelvű végeredményét, hanem, mindenki számára egyenlő lehetőségeket kíván teremteni a társadalmi részvétel, csalakvés lehetőségeiben.
Mindkét egyenlőségeszménynek vannak komoly erényei és előnyei is – de vannak komoly hátrányai is. Van alapja annak, hogy az európai egyenlőségeszmények eléggé érzéketlenek, és ennyiben „paternalisták” a cselekvő ember társadalmi részvételével és az aktív részvétel lehetőségeivel kapcsolatban. És, szintén van alapja annak, hogy a versenyekben való részvétel egyenlő lehetőségéhez nem elégséges feltétel a jogi (pl. diszkriminációs) korlátok kiiktatása, az egyenlő lehetőség céljainak eléréséhez a jogi akadályokon túl, a társadalmi egyenlőtlenségek és hátrányok (így az iskolázottsági hátrányok) enyhítése is szükséges. Az elmúlt évtizedek egyenlőségi politikái e korlátokat felismerve igyekeztek harmonizálni, összeegyeztetni a két hagyományt. Ennek látványos megnyilvánulása volt az, hogy bár „csak” az új évezredben, de előbb a munkajog szabályozásában, később önálló jogterületként, az Európai Unió is, politikai és jogi normákat alkotott az egyenlő lehetőségek („equal opportunity”) céljainak érvényesítésére. (Lásd az Európai Bizottság Glossary site-jának Equal Opportunities oldalát [4].)
Az „igazságtalan társadalom” – kisebbségi hátrányokat teremtő szociálpszichológiai hatások az esélyegyenlőség ellen (sztereotípiák, előítéletesség, rasszizmus, fóbiák, „bio-politikák”)
A világból érkező ingerek feldolgozásában az emberi agy kapacitásai nem végtelenek: nem vagyunk képesek minden jelet és annak minden környezeti sajátosságát alaposan feldolgozni. Ennek ellenére, meg kell tanuljunk akár gyorsan, „csípőből” is reagálni a ránk ható ingerekre, még akkor is, ha nincsen időnk és nincsenek korlátlan kapacitásaink minden részlet alapos feldolgozására, megértésére és elemzésére.
A részletes analízist a mindennapos életben különféle leegyszerűsítésekkel, reflex-szerű általánosításokkal szoktuk és tudjuk megspórolni, és, ha kell, akkor ilyenek alapján reagálunk.
A szociálpszichológia a legfontosabb „agyi gazdaságossági leegyszerűsítést” sztereotípiának és előítéletnek szokta megnevezni.
A sztereotípiák hatásmechanizmusa egyfajta „felöltöztetési”, „kitöltő” logika: bizonyos apróbb jelekből, korábbi tapasztalataink, tudásaink, és tudásainkat pótolandó, másoktól átvett és eltanult sémák alapján egy teljesebb és összefüggőbb egész „felismerésére” is alkalmazzuk. Agyunk működése sokszor valóban képes komplex struktúrák belelátására bizonyos részismeretekből (pl. egy síkra vetített kétdimenziós képből gyakran el tudjuk képzelni a valódi, háromdimenziós térszerkezetet is), más esetekben, különösen emberi „részekből” való általánosítások esetében a hasonló kiegészítéseink során nagyok a tévedés esélyei és kockázatai. (Sokszor olyan felszínes részletekből, mint a piszkos köröm, a tetovált lábszár, a zöldre festett haj vagy az acélbetétes bakancs a lábon – komplett jellemrajzokat is „képesek vagyunk” felállítani.)
Ezek a – legalább annyira belőlünk, mint az érzékelésünk tárgyából – kirajzolódó képek és képzetek általában nem pusztán leíró és értelmező sémákká állnak össze az agyunkban, hanem értékelő, minősítő ítéletekké is. Ezeket a sztereotip képzetekhez kapcsolódó sematikus minősítéseket, értékelő tartalmakat szokás előítéleteknek nevezni. [5]
Amint azt jeleztük: minden emberi agy, szükségszerűen operál olykor sztereotipiákkal vagy előítéletekkel, ennyiben nincsen értelme általában ezen emberi sajátosságok ellen küzdeni. Vannak azonban olyan eltorzult helyzetek, amelyekben a sztereotip képzetek és előítéletek „kényelmessége” túl gyakran feleslegessé és nélkülözhetővé teszi a megismerés kíváncsiságát és a dolgok megértésének kételkedő végiggondolását; és túl gyakran a készen kapott és kényelmesen alkalmazott képzetek „felülírják” a valódi tapasztalatokat és a racionális, gondolkodó igazolások nyomán nyert igazságokat. Ilyen esetekben beszélünk előítéletes személyiségekről.
Ez az előítéletesség, ez gyakran összefügg az ismeretek hiányaival, a tanulatlansággal; és szintén erőteljes összefüggés van a tekintélyelvűség és az előítéletesség között: a saját, önállóan megtapasztalt igazságaiban kevésbé bízó emberek hajlamosak kételyek nélkül elfogadni az elismert tekintélyektől átvett sémákat.
Ezek a sémák nem túl veszélyesek addig, ameddig viszonylag jelentéktelen és ritka körülményekre reagálnak (pl. a zöld haj és a piszkos köröm), ameddig nem állnak össze társadalmi csoportokat általánosságban megbélyegző és kirekesztő nézet-rendszerré. Ám igen gyakran masszív, széles körben osztott, és másokat jelentős arányban veszélyeztető képzetek állnak össze az eredetileg nem túl nagy jelentőségű sztereotípiákból és előítéletekből. Ezeket a masszív és általánosan osztott előítéleteket a szociálpszichológia a „megbélyegzés”, a stigma és a stigmnatizáció fogalmával írja le.
Ha ez megtörténik, akkor a folyamat egyre erősödő: a tapasztalatok nélküli vélekedések egyre szélesebb körben válnak meghatározó, alkalmasint kollektív agressziókat is felszabadító, megkérdőjelezhetetlen ideológiákká, orientációkká. Sőt, olykor a korábban alkalmazott sémák „kifordulnak”: már nem arról van szó, hogy bizonyos egyének és csoportok eleve hordozzák a problémákat, hanem, bizonyos társadalmi bajok és problémák forrásaként értelmeződnek a „az adott problémákkal megbélyegzett”, stigmatizált csoportok. A sémák ilyen kifordítása a bűnbakképzés.
Ilyen „összesűrűsödött”, a világban való tájékozódást kételyek (gondolkodás) nélkül befolyásoló gondolkodási sémák a különféle származáshoz és etnicitáshoz kapcsolódó rasszizmusok (az antiszemitizmus vagy az „anticiganizmus”), vagy hasonló sémát jelent a homoszexuálisok gyűlöletére épülő homofóbia.
Amint azt a fentebb vázolt gondolatmenetünkben igyekeztünk érzékeltetni: az nem jelent gondolkodási torzulást, gondolkodási defektust, ha bárki bármilyen emberek, csoportok kapcsán igazolhatóan, tényszerűen megállapítja valamilyen jelenségek, sajátosságok meglétét, előfordulását, akár az átlagost meghaladó előfordulását. Az tehát nem rasszizmus, ha bárki rögzíti azt a tényt, hogy Magyarországon a romák/cigányok átlagos iskolai végzettsége alacsonyabb a társadalmi átlagnál.
Problémák abból származnak, ha az akár tényszerű alapokra, akár eleve vélekedésre épülő megállapítások között igazolhatatlan oksági összefüggések is „masszív tudássá” válnak (pl.: a nők nem értenek a matematikához és képtelenek logikusan gondolkodni; a cigányok nem képesek tanulni, és nem tudják az iskoláikat elvégezni); netán maga a csoporthoz tartozás válik a problémák csoportos vagy társadalmi okává. (pl. a nők azért nem képesek logikusan gondolkodni, mert ők nők, ilyenek a génjeik; cigányok már származásuknál fogva olyan retardáltak és hülyék, hogy nem tudnak tanulni; a magyar társadalom alacsony képzettségi szintjének az az oka, hogy a cigányok retardáltak és nem azért nem végzik el az iskoláikat, mert erre nem is képesek, stb.)
Bár súlyukat tekintve ezek az előítéletek másként érintenek különféle csoportokat (mondjuk, a cigányokat/romákat a gyakorlatban sokkal súlyosabban érintik, mint a verbálisan szintén előítéletek sújtotta „szőke nőket”), de a hasonló gondolkodási sémákat és társadalmi megítéléseket, beskatulyázásokat mára már nem csupán a sérelmezett csoportok szemszögéből szokás károsnak és méltánytalannak megítélni.
A hasonló gondolkodási sémák az egész társadalmat és közéletet veszélyeztetik azzal, hogy könnyű és lusta gondolati megoldásokat ígérve, a modernitás racionális, mérlegelő és problémamegoldó hagyományait kiszorítva elterelik és eltérítik a társadalmak erőfeszítéseit az amúgy komoly kihívásokat jelentő, valódi problémák elemzésétől és orvoslásától.
A szociálpszichológiai hatások elemzése, tudományos elméleteinek kialakulása időben a II. világháború utáni időszakhoz kötődik, programként pedig arra a problémára fókuszált, hogy hogyan is működik az az ember és az a társadalom, amely végletekig képes lealjasulni, és szélsőséges esetben a Holokauszt cselekvő részesévé válni.
A ’60-as évekbe visszanyúló társadalmi mozgalmak a kérdést kiterjesztették, és e kiterjesztett felvetésben a drámaiságát is némiképp visszavették. Az általánosított problémafelvetést úgy jellemezhetjük, hogy miképpen alakulnak ki azok a „bio-politikák”, amelyek a test, a gének, az egészségi állapotok sajátosságait társadalmivá és politikaivá emelik. A koncepciók felvetésében úttörők voltak azok a feminista társadalomtudósok és mozgalmi politikusok, akik elkülönítették a biológiai nem („sex”) és a társadalmi nem („gender”) fogalmát. Ebben a megközelítésben egyértelművé vált, hogy szemben a korábbi idők gondolkodásmódjával, a nők társadalmi helye, a női szerepek és magatartásminták, a nők különféle társadalmi hátrányai nem vezethetők le a nők biológiai adottságaiból, a kromoszómákból – hanem, e sajátosságokat kimondottan társadalmi, politikai és hatalmi tényezők hatásaként lehet értelmezni. Ugyanez a gondolkodásmód átértelmezte az etnicitásból és származásból eredő sajátos társadalmi helyzeteket és hátrányokat, valamint, az egészségi állapotból, első sorban a fogyatékosságból eredő társadalmi helyzetek és hátrányok megítélését.
E hátrányos társadalmi helyzetek összefüggenek a korábban jelzett szociálpszichológiai hatásokkal, így a szexizmusokkal és rasszizmusokkal; vagy a stigmákkal és bűnbakképzési mechanizmusokkal – de a kérdések ilyen felvetése mind az elemzések, mind a megoldások keresésében új perspektívákat nyitott.
Az elemzések szintjén előtérbe kerültek
– sajátos intézményi és hatalmi mechanizmusok (mik a „női munkák”, milyen munka való és mi elérhető a cigányoknak vagy a fogyatékosoknak, stb.);
– a nyelv és a közéletben alkalmazott kategóriák korlátokat kijelölő hatalmi funkciói;
– vagy a szerepekre való szocializáció formális és informális mechanizmusai (lásd pl. a feministák éles kritikáit az alsó tagozatos olvasókönyvek családi „idilljeivel” szemben: anyuka mosogat, apuka újságot olvas…).
A kérdés politikai előtérbe kerülése nem kizárólag az új társadalomtudományi koncepciók felvilágosító és meggyőző hatásának, hanem legalább ennyire a különféle emberi jogi és tömegmozgalmak hatásának is betudható.
Amikor ma az egyenlő lehetőségek politikai és jogi eszköztárairól beszélünk, akkor nem kis részben a fentebb vázolt, a társadalomról való gondolkodásban és a politikában is tetten érhető változások következményeiről, az ezek nyomán kialakult új normákról beszélünk.
Kisebbségek társadalmi (f)elismerése, kisebbségi identitások és identitás-politikák
Az elmúlt évtizedek társadalomtudománya nemcsak a negatívumok oldaláról igyekezett megragadni azt, hogy a megváltoztathatatlan sajátosságok (biológiai-genetikai adottságok, vallási nézetek, szexuális vonzalomnak, stb.) biopolitikaként miképpen válnak társadalmi, közéleti, politikai hátránnyá, így előítéletes stigmák, megbélyegzések alapjává. Ugyanezt a problémát meg lehet ragadni a másik oldalról is: vajon mi kell ahhoz, hogy a társadalmi csoporthoz tartozás, besorolás valóban lehetőséget teremtsen az egyenrangú, emancipált társadalmi csekevéshez és részvételhez?
Nem beszélhetünk beérett, kész elméletekről, sokkal inkább vitákban formálódó válaszkeresésekről e problémák kapcsán. E válaszkeresések nagyban építenek arra a filozófiai hagyományra, amely szerint a társadalmi cselekvésekhez és kooperatív érintkezésekhez, kommunikatív magatartásokhoz nem csupán szimbólumok (mint pl. a nyelv) közvetítése szükséges, de ezen túl, maguk a társadalmi tények, azok e szimbólumokkal kreált „konstruált valóságok”. Így pl. az, hogy milyen egyéni adottságokhoz, így milyen csoporthoz soroljuk őket, és e csoporthoz tartozás alapján milyen értékességeket és esendőségeket tulajdonítunk valakiek – ez konvenciók, szokásrendek által kreált, társadalmilag konstruált valóság.
Ezen a szálon továbbhaladva, felvethető az a kérdés, hogy miképpen keletkeznek, és miképpen rendelődnek a „teljes értékű társadalmi tagság” szimbolikus tartalmai valakihez, valamely társadalmi csoporthoz? Itt már az is kérdéses, hogy mely kategóriák alapján nem szokás társadalmi csoportokat „kreálni” (pl. magasság, hajszín (pláne, ha azt festik is…), testsúly, stb.), és mely kategóriák alapján kreált csoportokhoz igen (pl. nemhez, etnikumhoz, sajátos egészségi helyzethez/fogyatékossághoz tartozás, stb.)
Ebben a sajátos társadalmi konstrukciós folyamatban játszik kulcsszerepet az a többértelműségében lefordíthatatlan angol „recognition” fogalom, amelyre a (f)elismerés magyar fogalmat használtuk az alcímben. E többrétegűség valamiféle fokozatosságban egyszerre jelent:
– legitim létet, a lét elfogadottságát (a politikai nyelvben: az emberi méltóság tiszteletét)
– ismertséget, beazonosíthatóságot és beazonosítottságot, az arctalan tömegből egyéniségként való rendkívüliséget (vagy, akár, ami ugyanezt jelenti: rendetlenséget)
– elismertséget, respektáltságot, megbecsültséget, tiszteletet – annak elismerését, hogy valakinek legalább valamiben számít a szava, követendők a normái, hogy ő „valaki”,
– valamiféle szeretetet (ami jelentheti akár a keresztényi „felebaráti szeretetet” is): azt a társadalomhoz való tartozást, amelyben valaki még különösebb érdem és teljesítmény nélkül is, akár esendőségeivel, hibáival, olykor még bűneivel együtt is „szeretve van”, ekként is megkérdőjelezhetetlen a hozzá való pozitív viszony.
Ebben a gondolatkörben ez a (f)elismertség az alapja a társadalmilag is beazonosított és elfogadott identitásoknak (és ennek megfelelően, ezért az ilyen értelmű (f)elismert identitás megteremtéséért és elfogadtatásáért küzdenek a különféle kisebbségi csoportok a politikában.
Látnunk kell azt, hogy ez a fajta (f)elismert identitás, ez nem teremthető meg kizárólag „mennyiségi” alapon. Az elismert „gender-identitásnak” nem lehet az az alapja, hogy „na, ezek a csajok már bizonyos területeken majdnem olyan jók, mint a pasik!” Az elfogadott „gender-identitás” alapja csak az lehet, hogy a nők nők, biológiailag mások, mint a férfiak – és ezzel együtt is, nőként is felismertek, elismertek, respektáltak sajátos képességeik és tudásaik. Függetlenül attól, hogy mennyiben mások vagy ugyanolyanok ezek, mint a férfiaké. Merthogy, az övéké is fel és el van ismerve.
Az anti-diszkriminációs jog logikája és érvénye
Korábban jeleztük, hogy a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés a jog számára olyan elfogadhatatlan és védhetetlen indokú károkozás, mint a vandálság, az erőszak, vagy számos más sérelmes károkozás. Ennek megfelelően, épp úgy, mint általában a károkozások esetében, a kárt okozó kártérítéssel tartozik a károsulttal szemben.
Az anti-diszkriminációs jog azonban számos vonatkozásában eltér a kártérítések jogi megítélésének általános gyakorlatától, annak ellenére, hogy a diszkriminációs ügyek kimenete jellemzően a kártérítés, a károk jóvátételének megítélése, vagy a kártérítési igény elutasítása.
Az általános kártérítési logikától való eltérést számos körülmény magyarázza.
A legfontosabb magyarázata ennek abban keresendő, hogy a jellemzően privát viszonyokban keletkező károkozásokkal szemben, a diszkriminatív hátrányos megkülönböztetések, mind előzményeikben és okaiban, mind következményeiben és kockázataiban: társadalmiak.
Az eltérések másik fontos magyarázata abban keresendő, hogy a diszkriminációs ügyekben eleve nem érvényesül a polgári jognak az a feltételezése, hogy a megállapodásokat egyenlő jogú, egyenlően erős akarattal bíró egyének, kölcsönös akaratukból kötik meg (vagy nem kötik meg). Itt nyilvánvalóan nem állnak fenn az egyensúlyok és szimmetriák a többségi társadalom erejét (hatalmát, gőgjét, stb.) képviselő „diszkrimináló”, és a kisebbséghez tartozó, stigmatizált (lenézett, megvetett, kiszolgáltatott, stb.) diszkriminált között.
Mondhatjuk azt is, hogy a diszkriminációs ügyek nemcsak az érintett személyek, hanem a közérdek, a modern köztársasági berendezkedés számára is sérelmesek.
Ezt a két körülményt a diszkriminációs joggyakorlat részben a jog eljárási, részben tartalmi sajátosságaival próbálja meg figyelembe venni.
A jogi eljárások dolgában az anti-diszkriminációs elvek érvényesítésének két döntő sajátossága van.
Egyrészt, mivel a diszkrimináció nem kizárólag magánsérelem, hanem a közérdek sérelme is, ezért különböző állami intézmények, hatóságok feladata is a diszkrimináció eseteinek feltárása, szankcionálása és bíróság elé vitele. Magyarországon ilyen sajátos feladat- és hatáskörrel felruházott intézmények és hatóságok az Egyenlő Bánásmód Hatóság, vagy különféle munkaügyi és fogyasztóvédelmi hatóságok.
A másik döntő jelentőségű eljárási sajátosságot a „fordított bizonyítási kényszer” fogalmával szokás körülírni. Az általános jogelvvel szemben, amelyben a kár bekövetkeztét és a károkozás tényét a panaszosnak kell bizonyítania – a diszkriminációs panaszok esetén a panaszoltnak kell bizonyítania azt, hogy nem történt diszkrimináció, diszkriminációs károkozás. Ennek általános magyarázata az erőegyensúly hiánya, de ezen túl is, az a sajátos helyzet, hogy a diszkriminált általánosságban nem tudja bizonyítani a hátrányos megkülönböztetés tényét. Pl. ha valakit nem vesznek fel egy álláshirdetésre a származása miatt, akkor neki nincsen módja azt bizonyítani, hogy ugyanakkor mást, ugyanolyan végzettséggel, munkatapasztalattal, és a munkavégzés szempontjából ugyanolyan adottságokkal felvettek a meghirdetett munkakörbe, hiszen, ezt a panaszt, sérelmet csak a munkáltató által vezetett munkaügyi nyilvántartások, a megkötött munkaszerződések alapján lehet tisztázni.
Az anyagi, tartalmi jellegű jogszabályozási elemek arra a problémára igyekeznek választ adni, hogy pozitív definíciókkal határolják körül a diszkrimináció tényállásait. Mindez igen nehéz, csaknem megoldhatatlan feladat. Az „arányosságot”, a középen húzódó határvonalat kellene ugyanis meghúzni egyfelől aközött, hogy a jog nem kötelezheti a gazdasági szereplőket arra, hogy érdekeik ellenében tegyenek, másfelől arra, hogy reális érdekeik mérlegelésén túl, önkényesen hátrányosan megkülönböztethessenek bárkit is. Azaz, nem kötelezhető a díszőrség, vagy a balettkar arra, hogy 150 centis és 150 kilós jelentkezőket is kötelességük legyen felvenni, és nem tekinthető „testméret szerinti diszkriminációnak” a felvétel elutasítása, vagy, már hirdetésben történő kizárása ilyen okokból – ám ugyanezen okokból való elutasítás vélelmezhetően diszkriminációnak minősül akkor, ha valaki pl. munkaügyi előadónak vagy esztergályosnak jelentkezik egy munkaadónál.
A diszkrimináció megítélésénél tehát valamiféle „arányosságnak” kell érvényesülnie a munkaadó (eladó, közéleti szereplő, stb.) tényeges, respektálható érdekei, és a vélt vagy valós érdekei nevében alkalmazott szelekció tisztességes volta között.
Így azután a diszkriminációs joganyag, bár sok szempontból a lehetetlent kísérli meg, de legalább „nyitott listán”, más diszkriminációs lehetőségeket elvileg nem kizárva, de igyekszik feltüntetni azokat a típusokat, amelyek esetében a jogalkotó különösen nagy valószínűségét véli a hátrányos megkülönböztetés előfordulásának.
A diszkrimináció valószínűségét megerősítő tényezőként meg szokás nevezni azokat a „hivatkozási alapokat”, mint körülményeket, amelyek esetén a diszkrimináció kivizsgálása különösen indokolt lehet. A magyar joggyakorlat, így a 2003. CXXV. Törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról” vagy húsz különböző „körülményt” nevesít meg ebben a körben: nem, faji hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozás, anyanyelv, fogyatékosság, egészségi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződés, politikai vagy más vélemény, családi állapot, anyaság-terhesség vagy apaság, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni helyzet, részmunkaidőben és határozott időtartamban való foglalkoztatás, érdekképviselethez tartozás – ám ezek mögött ott szerepel az „egyéb körülmény vagy tulajdonság” nyitott kategóriája is. Vélelmezhetően sokaknak sok ötlete lenne arra, hogy milyen más tulajdonságok alapján történő hátrányos megkülönböztetés lehetne diszkriminatív: pl. túlsúly, kopaszság, nyúlszáj, látható égési sérülés és más „szépséghiba”, stb.
A diszkrimináció jogi tényállásának megállapításához a törvény nemcsak a diszkrimináltak jellemző „típusait”, hanem, a diszkriminatív magatartás tipikus megnyilvánulásait is igyekszik jelezni. A közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmilag olyan intézkedést jelent, amely során valakit vélt vagy valós tulajdonsága (lásd pl. a fenti listát) alapján hátrányban részesítenek más csoportokkal szemben.
Ugyancsak diszkriminatív az a közvetetten hátrányos megkülönböztetés, amely nem közvetlenül a fenti jellegű csoportok tagjai ellen irányulnak, ám hátrányban részesítenek olyan csoportokat, amelyekben a közvetlen diszkrimináció lehetséges áldozatai erősen felülreprezentáltak. (Pl. ha az egynapos szabadságokat kivevő dolgozók ellenében foganatosított intézkedés magas arányban érinti azokat a kisgyerekes anyákat, akik valóban gyakrabban kéredzkednek el a munkahelyükről akkor, ha az óvodából szólnak, hogy beteg a gyerek.)
A diszkriminatív magatartás sajátos formája a zaklatás – amely bizonyos sajátosságok megalázó, bántó, olykor kifigurázó kihasználását jelenti. Tipikus formái a nők ellen irányulnak, pl. szexista megjegyzések, vagy fenékre paskolások formáiban.
Ugyancsak kimeríti a diszkriminatív magatartás fogalmát a szegregáció, az elkülönítés – amely során a hasonlóan hátrányos helyzetű embereket (pl. roma gyerekeket az iskolában) elkülönítenek, izolálnak a többiektől, gyakran rosszabb feltételeket biztosítva számukra, mint ami másoknak, általában kijár.
Végül, a diszkrimináció „halmozott esetét” jelenti az a megtorlás, amikor az erősebb pozícióban levő külön szankciókban részesíti azokat, akik a diszkriminatív bánásmód ellen felszólaltak, netán jogi panasszal éltek és eljárást kezdeményeztek.
A különböző felsorolásokból látható, hogy, bár e listák inkább folyamatosan bővülnek, a diszkriminációs ügyek során szerzett tapasztalatok a taxatív definíciókba beépülnek – valójában reménytelen vállalkozás a hátrányos megkülönböztetések minden lehetséges formáját és minden lehetséges „célszemélyét”, emberi tulajdonságát és körülményét zárt listákba sorolni. Az anyagi, tartalmi jogszabályok nyílt jellege tehát inkább a diszkriminatív problémák lehetőségeinek érzékeltetésére, mintsem pontos definiálására és felsorolására képesek – szándékaik és olykor az alkalmazott nyelvi formuláik ellenére is.[6]
A kisebbségeket megerősítő („affirmatív”) intézkedések
A magyarban használatos „pozitív diszkrimináció” fogalmát általában nemhogy nem értik, de igen furcsán fogadják más nemzetek képviselői, ha idegen nyelvre akarjuk fordítani. A diszkrimináció bíróság által elítélendő cselekedet, amely fogalmilag nem lehet „pozitív”. Ezt a szemléletmódot és törekvést, azaz, a hátrányos megkülönböztetés potenciális célcsoportjainak preventív támogatását, a hátrányok kiküszöbölését – az amerikai fogalmat átvéve – megerősítő, „affirmatív” politikáknak, intézkedéseknek, törekvéseknek szokás jelezni.
A megerősítő politikák közös sajátossága az, hogy a gyakorta diszkriminált csoportok tagjai számára olyan különleges bánásmódot nyújtanak, amely eleve kiiktatja, vagy legalábbis, jelentősen csökkenti a diszkrimináció előfordulásának kockázatát.
Ilyen speciális megerősítő politikák lehetnek pl.:
– Speciális csoportok tagjai számára biztosított szociális jellegű ellátások, támogatások (pl. roma ösztöndíjak, fogyatékosok szállító szolgáltatásai, stb.)
– Olyan kvóták, keretek, amelyek biztosíthatják azt, hogy hátrányos helyzetű csoportok nagyobb arányban reprezentálhassák magukat bizonyos pozíciókban (pl. női kvóták a parlamenti képviselők között, roma vagy hátrányos helyzetű keretszámok az egyetemi felvételi keretszámokon belül, stb.)
– Speciális felzárkóztató programok, amelyek segítik a stigmatizált csoportokat a jobb teljesítmények és a hátrányoktól mentes elbírálás érdekében (pl. roma felzárkóztató tanulmányi és egyetemi előkészítő kurzusok, speciális tanulmányi feltételeket (pl. utazást, kollégiumi elhelyezést, stb.) támogató ösztöndíjak, stb.
– Gyakran az állam, különösen a foglalkoztatáspolitikai támogatások igyekeznek megosztani azokat a produktivitási kockázatokat, amelyeket különböző hátrányos helyzetű emberek, csoportok foglalkoztatása a munkaadó számára jelent. Amikor pl. a kismamák, vagy a fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatása után az állam adó és járulékkedvezményeket ad, akkor ezzel tudomásul veszi azt, hogy ők nem feltétlenül ugyanakkora termelékenységgel képesek dolgozni, mint azok, akiknek bizonyosan nem kell a megbetegedett gyerekért rohanni az óvodába, vagy épek és teljes munkavégző-kapacitásuk van – és ezért, az ő foglalkoztatásuk a kedvezményeket beszámítva olcsóbb, mint a hasonló hátrányokkal nem bíró társaik foglalkoztatása. Ezek a kedvezmények, a foglalkoztatás olcsóbbá tétele értelmezhető részben úgy, mint a hátrányos helyzetű csoportok megerősítése a munkaerőpiacokon; részben úgy, mint a produktivitási kockázatok megosztása a munkaadó és az állam, a társadalom között.
Az affirmatív, megerősítő intézkedések, különösen a kvóták politikai megítélése igencsak ellentmondásos, még azok körében is, akik igazságosnak és helyesnek tartják a hátrányos helyzetű csoportok kiemelt támogatását. A vonatkozó szakirodalom az érvek és ellenérvek leggazdagabb tárháza az amerikai fekete bőrű lakosság (az „afro-amerikai lakosság”) felzárkóztatásának lehetőségei és tapasztalatai kapcsán állnak a rendelkezésünkre. Ezekben a vitákban gyakorta visszatérő elem az a kétely, hogy, vajon lehetséges-e rasszista alapokon küzdeni a rasszizmusok ellen? Ha ugyanis „rassz-alapon”, speciális megerősítő és támogató intézkedéseket érvényesítünk az etnikai alapon stigmatizált csoportok jobb helyzetbe hozása érdekében – akkor lehet, hogy az adott kérdésben hasznosan tudunk beavatkozni, ám általánosságban mégiscsak konzerváljuk az intézményes megkülönböztetést a különböző etnikai, származási csoportok között. Ezzel lehet, hogy többet ártunk az esélyegyenlőség, az egyenlő lehetőségek eszményének – mint amekkora hasznot a konkrét kérdésben történő sikeres beavatkozás eredményezhet.[7]
Jogokkal az előítéletek ellen?
Az affirmatív politikák körüli viták általánosabban is felvethetők: mennyiben képesek a jogi eszközök, és különösen a jogi szankciók megváltoztatni rossz és káros társadalmi gyakorlatokat, habitusokat, szokásokat, gondolkodási sémákat?
Számos érv szól amellett, hogy jelentősen. Hogy a jogi szankcióknak, így a diszkriminatív magatartásokat szankcionáló kártérítéseknek és büntetéseknek erős a visszatartó és elrettentő hatásuk.
Más érvek a jog erejét nem is a szankciók erejében látják, hanem abban, hogy az emberek és intézmények döntő hányada igyekszik a „törvénytisztelő állampolgártól” elvárt, a törvények hatalma által megkövetelt magatartásokat követni. Ebben a felvetésben az anti-diszkriminatív és affirmatív intézkedéseknek egyfajta felvilágosító ereje van: az embereket arra készteti, hogy gondolják végig, miért is ne kövessenek tisztességes, fair magatartást a hátrányos helyzetű csoportokkal szemben, ha azt amúgy megtehetik, és ez valóban nem jár semmilyen káros következménnyel számukra, nem ütközik saját érdekeikkel. Valószínű, hogy épp a hasonló megfontolások, a „miért is ne legyek tisztességes?” kérdésre adott pozitív válaszok gyakorisága az egyik tényező, ami az egyenlő lehetőségeket hirdető politikák legfontosabb sikereit eredményezték.
Másfelől, látni kell azt is, hogy a jog, és különösen a jogi szankciók társadalmi lehetőségei limitáltak és korlátozottak. Hogy egy más területről hozzunk analógiákat: ha a kábítószer fogyasztását akarjuk ritkábbá és kevésbé rendszeressé tenni – akkor egyáltalán nem biztos, hogy a kriminalizációs technikák a leghatékonyabbak. Egyáltalán nem biztos az, hogy a „tiltott gyümölcs” kevésbé lesz vonzó a felnőttek normáit amúgy is kételyekkel elfogadó kamaszok, fiatalok számára. A büntetésekkel való fenyegetéssel szemben, manapság inkább a szerek iránti kereslet és igény csökkentésével próbálnak a fiatalok szerfogyasztása ellen küzdeni: olyan érdekes és értékes tevékenységek, célok és motiváltságok, közösségi kötődések felkínálásával – amely révén a fiatalok azt élhetik meg, hogy tudatmódosító szerek használata nélkül is megélhetik a boldogságot, ismertnek, elfogadottnak, elismertnek tudhatják magukat.
Hasonló mondható el az egyenlő lehetőségeket képviselő jogi szabályokról, így az anti-diszkriminációs szabályokról is. Valószínűen igaz az, hogy a törvény ereje sokakat visszatart a hátrányos megkülönböztetés alkalmazásától. Ha viszont az anti-diszkriminációs szabályok azt tekintik kiindulópontnak, hogy az emberek és intézmények jelentős hányadukban viszolyognak és undorodnak a hátrányos helyzetű, stigmatizált csoportokkal való érintkezéstől, ha úgy vélik, hogy csak a jog erejével és a szankciók fenyegetésével való elrettentés tarthatja vissza őket a hátrányos megkülönböztetéstől – akkor ezzel igencsak kétélű fegyverhez nyúlnak. Mert, egyfelől a szankciók elrettentenek és visszatartanak – de, másfelől, a viszolygás és undor természetesnek, kiindulópontnak való elfogadása, az legalább annyit árthat az egyenlő lehetőségek társadalmi szintű érvényesülésének. [8]
Egyenlő lehetőségek – az oktatásban
Az oktatási és pedagógiai gyakorlatokra is igaz az, hogy, bár egyfelől a jogi normák megsértésének büntetése, szankcionálása fontos visszatartó és elrettentő hatású, de nem feltélenül alapoz meg jó pedagógiai gyakorlatot az „izzadságszagú”, görcsös félelem a normák büntetéssel járó megszegésétől. Sokkal eredményesebb, felszabadultabb, eredményesebb pedagógiai gyakorlatokat alapoz meg az, ha a diákok sokfélesége, sokszínűsége eleve bekalkulálódik a pedagógiai programokba és tevékenységekbe.
Sokan ezt azzal az egyszerű formulával szokták kifejezni, hogy jobb eleve tudomásul venni azt, hogy „a gyerek-az gyerekből van”. Az is, amelyik sovány, meg az is, amelyik dagi; az is, amelyik lassú és akkorátus, meg az is, akinek fékezhetetlenül „kerreg az agya”; sőt, az is, amelyik tohonya, meg az is, aki izgága; meg az is, aki üvöltve beszél, meg az is, aki motyog. Akármeddig lehet folytatni a sort: az is, aki tüchtig és tiszta, meg az is, aki rendetlen és olykor piszkos is; meg az is, akinek tisztán csilingelő az énekhangja, meg az is, akibe semennyi fülhallás sem szorult; az is, akinek pengeéles a matematikai logikája, meg az is, aki mintha be lenne oltva a matematika ellen (ilyeneket pl. ismerünk a bölcsészkarok diákjai között is…).
Ebben a szellemben válik pedagógiai feladattá, tanári küldetéssé az, hogy mindenkiben meg kell találni azt, amiben tehetsége van, e tehetségek kibontakoztatásához mindenkiről fel kell tételezni azt, hogy valamiben vannak tehetségei – és ezeket az adottságokat fel kell ismerni, mások számára is ismertté, felismertté és elismertté kell tenni.
Mindezen elvárások egy kicsit közhelyesek is a pedagógiában. A modern világunkban azonban az általánosan elfogadott közhelyességekhez két fontos új, talán nem kellően hangsúlyozott szempontot is hozzá kell tegyünk.
Egyrészt azt, hogy borzasztó pusztító hatása van annak, ha embereket/gyerekeket nem próbálunk meg olyannak és annak elfogadni, amilyenek és akik. Ha saját egyéni adottságaik és lehetőségeik elfogadása helyett azok elfojtására és eltagadására késztetjük őket, akkor ezzel álszent hazugságokra késztetjük őket. Arra, hogy másnak akarjanak látszódni, mint amilyenek ők valójában. Mindez beteges, őszintétlen, frusztráltsággal teli társadalmi hangulatokat és magatartásokat tesz általánossá. Amely elfojtások, hazugságok egyszerre azt is eredményezik, hogy a gyerekek nem abban lesznek igazán jók, amiben jók lehetnének – hanem abban akarják magukat jónak hazudni, amiben nem is annyira jók. Amitől, nem is lesznek annyira jók.[9]
Másrészt, ha a felnőtt életben és a munkaerőpiacokon egyre inkább felértékelődnek az innovatív és kreatív rendkívüliségek (és rendetlenségek), az önálló útjukat járni képes, kíváncsi és problémamegoldó egyéniségek – akkor ezekre már az iskolában is rá kell hangolni a gyerekeket. Részben azzal, hogy őket magukat el kell tudni fogadni ilyennek, és el kell ismerni és meg kell erősíteni őket e nem-szokványosságaikban is. De, talán ennél is fontosabb az, hogy rá kell hangolni őket arra, hogy a mai világ legalább annyira a teamekben kooperálni képes csapatemberekről szól, mint az önmagukban nagy egyéniségekről (akiket a környezetük jellemzően inkább „nagy arcnak”, mint nagy egyéniségnek tart). Teamekben, csapatban együtt dolgozni csak az tud, aki maga is képes elfogadni mások mindenféle teljesítményeit és értékeit, de mások furcsaságait, ne szépítsük, olykor lököttségeit, mániáit, furcsa származását és háttereit, egyéni vonzalmait is. Ha a munkaerőpiacokon és a felnőtt életben erény és előny az, hogy az ember a környezetében levő többiekből a teljesítmányt, az értékes produktumot hozza elő, provokálja ki, és ne a neki nem tetsző tulajdonságait pocskondiázza, fúrja és fojtsa le – akkor ezekre az attitűdökre már az iskolában rá kell hangolni a gyerekeket.
Valójában ezek a legfontosabb szempontok az egyenlő esélyek pedagógiai jelentőségének érvényesítéséhez.
A modernitás és a racionalitás védelmében – egy emberibb társadalom felé…
A modernitás által teremtett társadalmi és gazdasági fejlődés, jólét alapjaiban épít a sokszínűségre, a sokféleségre, a pluralitások elfogadására és intézményesülésére. Ez a sokszínűség és sokféleség, ez inspiráló és ötleteket adó, kreativitásokat felszabadító, a különféle emberi képességek kibontakoztatására ösztönző környezetet teremtő hatású a modern, fejlettségükben is gyorsan fejlődő gazdaságok és társadalmak számára.
Másfelől, a sokszínűséget homogenizálni igyekvő, a különbözőségek elleplezésén igyekvő, a szabad gondolatokat és normasértő kreativitásokat elfojtó társadalmi és politikai környezet, különösen egy globalizálódó, a határokon szabad átjárásokat biztosító világban, általában az elmaradottságot, a „provincializmust”, a bezárkózást erősítő körülmény.
Az egyenlő lehetőségek politikájának legerősebb támogató hatása, az maga a globalizálódó verseny, a gazdasági érdek, a sokszínű kapcsolatrendszerek gazdasági hasznainak kiaknázásában rejlő lehetőségek felismerése.
Vajon kinek kellene pl. manapság hosszasan magyarázni azt, hogy a „sárga veszedelemt” félelmeitől vezérelt elzárkózás sokkal kevésbé hasznos hozzáállás, mint annak a felismerése, hogy mégiscsak érdek lenne a távol-keleti emberekkel, szervezetekkel, vállalkozásokkal való gazdasági együttműködés? És, vajon ki feltételezné azt, hogy képesek lehetnek a kínaiakkal együttműködni, együtt gondolkodni azok, akik soha és sehol nem képesek a saját szűk világuktól különböző hátterű, adottságú, nézetű emberekkel együttműködni, együtt gondolkodni, egy légtérben egy levegőt szívni?
A sokszínűségben és változatosságban előnyöket kereső, az érdekeik érvényesítésének lehetőségeit megtaláló attitűdök, magatartások mára messze nem a jog által kikényszerített és rákényszerített kötelmek, hanem, a legtöbb korábban stigmatizált csoporttal szemben is, sajátos előnyök keresésének és megtalálásának kiinduló feltétele.
Manapság a gazdasági tapasztalatok bizonyítják pl. azt, hogy a nők jelenléte a munka világában, a nemek egyenlőbb képviselete a vezető pozíciókban – az a munkaszervezeti kooperativitást és eredményességet javító tényező. Mindez még olyan hagyományosan férfi-világnak tekintett területeken is igaz, mint a politika és a diplomácia: ma számos nagyhatalom külügyeit nők irányítják, a német kancellár(nő) az egyik legelismertebb európai politikus, és az a Norvégia, amelynek egymást követő, különböző pártok koalícióiban a női miniszterek folyamatosan többen vannak, mint a férfiak – az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebben kormányzott országa.
Az a fajta hozzáállás, amely a korábban lenézéssel, averziókkal, gyakori hátrányos megkülönböztetésekkel sújtott emberek értékeit igyekszik (újra)felfedezni, mára a gazdasági és társadalmi élet számos területén magától értetődő evidenciává vált. Ilyen, a korábbi hátrányból új erényt felfedező szemléletmódra számos példát sorolhatunk fel:
- A kerekesszékhez kötött mozgássérülteket szívesen alkalmazzák olyan tartósan „ülőmunkák” ellátására, mint a call-centerek ügyfelekkel tárgyaló telefonosai (ha úgy tetszik, erénnyé vált a hátrány: nem éreznek késztetést arra, hogy „felpattogjanak” a székükből…)
- A jó monotónia-tűrésű középsúlyos értelmi fogyatékos lányok gyakran igen kiváló munkákat végeznek olyan munkakörökben, mint pl. a kórházak szülészeti osztályain a babakelengyék vasalása…
- A bio-termékek és bio-kozmetikumok világában sajátos előnyt testesítenek meg azok, a hagyományosan gyűjtöhetéssel is jövedelmet termelő videéki, így roma/cigány emberek, akik szocializációjuk során megtanulták megkülönböztetni a különféle természetben növő fűszer és gyógynövényeket, gombákat, erdei termékeket;
- Bár hosszú ideig a divatlapok maximum 36-os méretű modelljeit követő fiatal lányokat alkalmaztak a divatboltokban, mára sok helyen rájöttek arra, hogy az igazán jó és fizetőképes vásárlók azok az idősebb és „bővebb” hölgyek, akik szívesebben vásárolnak a hasonló adottságú eladóktól, mint a számukra reménytelen távolságokat megjelenítő „modell-szerű” eladóktól,
- Ugyanez a jelenség megfigyelhető a „férfivilágban” is: a barkácsboltokban szívesebben vásárolnak a bölcs öreg szakiktól, mint az ifjú és tapasztalatlan, csapot még az életben meg nem javító snájdig fiatalembertől; a nagy tapasztalatú, idősebb tűzoltó telefonügyeletes sokkal hamarabb megérti a kétségbeesett betelefonálót, és tapasztalatai alapján hamarabb átlátja, hogy mekkora a baj, mekkora erőkkel kell kivonulni, stb.
Ezeknél a speciális átértékeléseknél fontosabb és általánosabb tapasztalat annak a felismerése, hogy a sokszínű, sokféle embert foglalkoztató munkaszervezetek sokkal eredményesebbek és hatékonyabbak, mint a homogén, egyféle kiválasztási szempont szerint felálló szervezetek. A sokszínűség általában javítja a kooperativitást a csoporttagok között, általában javítja annak felismerését, hogy a különböző csoporttagok miben erősek és gyengék, ami nem csupán a feladatok hatékonyabb elosztását alapozza meg, hanem a, a munkaszervezet rugalmasságát és alkalmazkodóképességét is javítja.
E felismerésből kiindulva, manapság számos helyen a munkaszervezet tudatos „színesítése”, a képességeikben és hátrányaikban is „szélsőségesebben kilengő” stábok alkalmazása igen gyakran, mint a szürke általános szintről kiugró szervezeti adottságok, a rugalmasság és az innovativitás előfeltételei jelennek meg – haszonként, érdekként, és kevésbé a törvények általi szankciók félelmeiként, kényszerként.
(A szerző egyetemi docens, szociológus, szociálpolitikus, Erdei Ferenc díjas)
[1] Lásd a Stanford Encyclopedia vonatkozó fejezetét: Arneson, R.: Equality of Opportunity”. Stanford Encyclopedia of Philosophy. Eredeti: 2009. 08.29. átdolgozva: 2011.09.08., illetve korábban írt könyvem magyarázatait: Krémer, B.: Bevezetés a Szociálpolitikába, 2009, Napvilág, Bp.
2 A szabatos jogi leírás: Tóth, T.: Jogi Kaleidoszkóp, 2. füzet, 1. Fejezet: Civilisztika (A polgári jog és „környéke”) http://mek.oszk.hu/02100/02178/02178.htm
3 Ezen írással rokon szemléletben és teljesebben kifejti: Roemer, J.: Equality of Opportunity, 1998, Cambridge: Cambridge University Press
4 EC: Glossary, Equal Opportunities, https://ec.europa.eu/regional_policy/en/policy/what/glossary/e/equal-opportunities
5 Aronson, E.: A társas lény, 2008, Akadémiai Kiadó, Bp.
6 Balogh, L. · Kádár, A. K. · Majtényi, B. · Pap, A.L.: Antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi alapismeretek, 2010, L’Harmattan, Bp
7 A gondolat eredetileg •Skrentny könyvében fogalmazódott meg (Skrentny, J.D.: Ironies of Affirmative Action: Politics, Culture, and Justice in America 1996 Chicago: University of Chicago Press), utóéletét és következményeit Rademakers doktori disszertációja elemzi: Rademakers, J.: Affirmative action: Theory and practise, 2016, Tilburg Univ. Tilburg, http://arno.uvt.nl/show.cgi?fid=141766
8 Paksi, B. – Demetrovits, Zs. (szerk.): Drogprevenció és egészségfejlesztés az iskolában, 2011, L’Harmattan, Budapest, http://viselkedeskutato.hu/index.php?option=com_attachments&task=download&id=29&lang=hu
A könyv „Bevezető” -je, teljes terjedelemben itt olvasható:
https://1drv.ms/w/s!AobiWQrmy0JBgcFQSZ8d1UsnMFX7zQ
Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897
