2021-09-25

KALLA ÉVA: Történt egyszer…

Történt egyszer, amikor a boszorkányok olyan alakot öltöttek, amilyet csak akartak, és amikor ide-oda röpködtek a világban,  egyszer csak Csodaszépország fölé értek.  Amikor megpillantották a magas hegyeket, melyeket kristályvizű folyók szeltek át, a dúslombú erdők koszorúját, bennük a különleges vadakat, a tisztásokon a mesebeli virágokat, a völgyben meg az ezernyi forrást, rögtön a levegőbe gyökerezett a lábuk a gyönyörűségtől. Nem győztek betelni a látvánnyal.

Aha, hát ez az az ország, amit legnagyobb ellenségem, Jarmila, Tündérország királynője védelmez! – kiáltott fel   Mahália, a főboszorkány mérgesen.  – Na, én innen egy tapodtat sem repülök tovább, most visszavágok neki a sok bosszúságért, amit nekünk okozott. Elfoglaljuk ezt a helyet, ez lesz az új Boszorkányország!

–  Hallod Jarmila? –  A miénk lesz ez az ország! – mint mennydörgés úgy szólt a hangja, a hegyek beleremegtek a fák megrázkódtak, a virágok elhullatták szirmukat ijedtükben, a vadak meg szerteszét szaladtak.

A tündérek ismerték a boszorkányok sötét erejét, mégsem tartottak tőlük, hiszen eddig mindig könnyedén elbántak velük. Jarmila nem válaszolt Mahália üvöltésére, de összehívta tündéreit és együtt figyelték a   távolból, mi történik ezután.

– Gyertek utánam boszorkányok – szólt Mahália, azzal leszálltak a földre, egy hatalmas erdei tisztásra, és mielőtt tanácskoztak volna, hogyan vigyék végbe gonosz tervüket, eljárták a boszorkánytáncot. Az orruk földhöz verésével adták meg a ritmust, miközben össze-összeütögették seprűjüket.  Lobogott a méteres hajuk, lengett a szoknyájuk, pörögtek, forogtak, míg csak szédülten le nem rogytak.

Mikor kifújták magukat szólásra állt fel a főboszorkány-helyettes:

– Amondó vagyok testvéreim, ha letámadnánk az országot, nem sokra mennénk. Még összefogdosnának és elégetnének bennünket.

– Úgy van, úgy van – helyeseltek a boszorkányok.

– Mahália, te vagy a főboszorkány, te vagy köztünk a legokosabb, mondd hát, mit tegyünk?

– Egyet se gondolkodjatok, én még akkor kiterveltem mindent, mielőtt leszálltunk.

– Halljuk, halljuk!

Mahália leintette őket, mire elcsendesedtek.

– Jól figyeljetek! Nem lesz olyan gyorsan a miénk ez az ország, ahogyan szeretném, beletelik jó pár év is, de ha mindent úgy tesztek, ahogy mondom, ígérem, itt maradunk, ameddig csak jól érezzük magunkat.   Addig is itt élünk, de ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést, s a tündéreket is megtévesszük, olyanokká kell válnunk, amilyenek az emberek.

– Na de, ha olyanok leszünk is, attól még nem lesz miénk az ország! Azt kívánod, hogy a király alattvalói legyünk? – háborogtak fennhangon, míg le nem hurrogta őket Mahália.

-Még nem is hallottátok a tervemet, s már lázadoztok? Aki nem akar velünk tartani, máris indulhat amerre lát!

Megszeppentek a boszorkányok, és néma csendben várták, hogy a főboszorkány előálljon a haditervével.

– Olyanokká kell válnunk, mint az emberek.  Családokat kell alkotnunk. A családban van apa, anya és gyerekek, csak eladó sorban lévő lánygyerekek kellenek, ők mennek majd férjhez az emberekhez.

Hárman –négyen álljatok össze, s döntsétek el, ki milyen alakot akar ölteni!

Felbolydultak a boszorkányok, mindegyik leány akart lenni, összevesztek, hajba kaptak, tépték egymás ruháját, míg csak Mahália meg nem elégelte.

– Úgy látom, nekem kell döntenem. Sorakozzatok fel elém! –  és Mahália egyenként mindenkinek megmondta, hogy milyen alakban él ezentúl. -Te apa leszel, te anya,  te  pedig a lányuk.

Na, ezzel megvolnánk!  Most már bucskázhattok egyet a fejeteken, de szépek legyetek ám, olyan szépek, amilyenek a legszebb emberek, hogy megkedveljenek benneteket első szempillantásra, akik közé letelepedtek.

És a tisztást gyönyörű emberek lepték el, csak a rikácsoló hangjuk emlékeztetett iménti boszorkány múltjukra.

–  Ti nem tudjátok, hogy az ilyen hangtól nemhogy az emberek, de még a lódarazsak is megijednek? – mérgelődött Mahália, azzal háromszor körbeszállt fölöttük:

– Berona, makodi,
bávala, rámala,
pusina, harán…

s no lám, egyszeriben csengő hangú asszonyok, csilingelő hangú lányok, bársonyosan búgó hangú férfiak várták a további utasításokat.

– Most pedig szedjetek össze annyi falevelet, amennyit csak tudtok és rakjátok ide, a rét közepére.

A boszorkányok szó nélkül hajtották végre Mahália parancsát.

Amikor már hegynyi falevél összegyűlt, Mahália föléje szállt és ismét varázsolt:

Kumba, lumba,
garga, jumma,
olira, milora,
legyen aranypénz minden falevél!

– Na, látjátok, most már aranyatok is van, vegyétek magatokhoz, és menjetek a nép közé. Vásároljatok jó áron  házat, földet, műveltessétek a parasztokkal, de ne sajnáljátok őket megfizetni. Ne feledjétek, meg kell szeressenek benneteket, hogy az ifjak örömmel házasodjanak leányainkkal.

Egy faluba és városba három – négy család  telepedjen le,  és igyekezzetek minél hamarabb férjhez adni a lányokat.

-Lányok figyelem! – kiáltott a főboszorkány – rajtatok múlik a jövőnk! A ti fiaitok hódítják meg számunkra az országot, felettük már nem lesz hatalmuk a tündéreknek, az emberek pedig majd nekünk szolgálnak, ahogyan azt már régóta

A boszorkányok csak most értették meg Mahália ördögi tervét, mondták is nyomban, ezt még a főördög sem tudta volna jobban kiókumlálni.

Azzal szétszéledtek az országban, s valóban mindenhol szívélyesen fogadták őket. Nem kérdezték, honnan érkeztek, mi szél hozta őket, mert szépségük és nyájas viselkedésük lenyűgözte az embereket, eszükbe sem jutott gyanakodni rájuk.

A fiatalemberek majd eszüket vesztették a gyönyörű lányok láttán,  így hát egyik esküvő követte a másikat.  A boszorkányok még a templomba is bemerészkedtek, igaz  a tömjén füstjétől fuldokoltak, köhögtek, krákogtak,  de ezt a kis  kellemetlenséget is örömmel viselték, ha  az előttük lévő életükre gondoltak.

A tündérek ezt már nem nézhették tétlenül, szétszéledtek hát ők is, ahol letelepedtek a boszorkányok, letelepedtek ők is láthatatlanul.

Egy kis idő múlva a boszorkány fiatalasszonyok sorra megfogantak, jött az egyik gyerek a másik után. De olyan  egyformák voltak, hogy  még a saját anyjuk is alig bírta megkülönböztetni őket. A fejükön csomókban nőtt a hajuk, egyik csomó piros volt, a másik meg fehér. Mire nagyobbacskák lettek a hajcsomók csíkká alakultak, a szemük meg zölden világított, mint a macskáknak.

A főboszorkány-helyettesnek született meg először a gyermeke, egy fiúnak adott életet, Nábornak nevezte el. Nábor  születése után, pontosan egy perccel a seprűfelelős boszorkánynak lánya  született, akinek a Mortina nevet adta.    A főboszorkány-helyettes és a seprűfelelős boszorkány roppant elégedettek voltak magukkal, ettől kezdve sülve –főve együtt voltak s Mahália ellen szövetkeztek. Így Mortina  és Nábor együtt cseperedtek fel, igen szerették egymást, még éjszakára sem akartak megválni egymástól.

Eközben a főboszorkány azon iparkodott, hogy a királyfi közelébe férkőzzön .

A jó alkalom nem váratott sokáig magára. Az öreg király már régóta át akarta adni a trónját egyetlen  fiának,  a derék Miksának,  de az csak nem akart házasodni.

-Majd akkor házasulok, ha megtalálom a legszebb lányt az országban.

-Annak ne legyen akadálya fiam – mondta a király.  Öreg vagyok már, neked  kell irányítanod az országot.  Rendezünk egy nagy bált, ahová meghívunk minden hajadont, akkor aztán kedvedre válogathatsz közülük.

Megneszelte Mahália, mire készül a király, ő is elment a bálba.

Ha szépek voltak a boszorkányból lett leányok, hát ő mindegyiken túltett. Nem volt hozzáfogható teremtés az egész kerek világon.

Takuma, birána, vacora, humm,

gedinu, lamitó, humm!

Aranyos, gyémántos hintóm legyen, hat pompás ló úgy suhanjon előtte, mintha repülne!

Amikor odaért a palotához, szolgák serege vette körül, egy inas rögvest a királyhoz rohant:

-Felséges királyfi, egy grófkisasszony érkezett, de olyan gyönyörű – lihegte, hogy majd elvakította a szemem világát, akárcsak a hintaja, a rengeteg gyémánttól!

-Kinek a lánya az a grófkisasszony?

-Azt nem tudom – válaszolta az inas, csak annyit mondott Maháliának hívják.

Ebben a pillanatban a bálterembe lépett Mahália. Az emberek lélegzete elállt, amint  meglátták. A muzsikusok kezében megállt  a hangszer, szájtátva bámultak a grófkisasszonynak hitt boszorkányra.

Mahália  bűvös sugarakat küldött nyomban a királyfi szívébe,   s az menten hozzá sietett, meghajolt előtte, és  karonfogva vezette a  bálterem közepére.

–  Zenét, zenét ! – szólt az öreg király boldogan, mert meglátta fia szemében a  szerelem lángját.

– Hamarosan nagy lakodalmat csapunk – súgta oda a királynénak- , méltó utódod lesz Mahália.

–  Várjunk még azzal – intette le a királyt, hiszen azt sem tudjuk ki fia, ki borja? Szép ez a kisasszony, de vajon a lelke is olyan szép-e?  Rosszat sejt az anyai szívem.

–   Nézd csak, máris hogy szeretik egymást!

–  Téged is elbolondított a szépsége, mint a fiadat, csak nehogy baj legyen belőle!

– Ugyan milyen baj lehetne, legyintett a király, s tovább gyönyörködött a fiatal párban.

Miksa és Mahália virradatig táncoltak, a báli népek gyönyörűségére. Csak a kisasszonyok búsultak, mert a királyfi rájuk se nézett, ugyanis titokban mind azt remélte, hogy ő lesz a jövendőbeli királyné.

De néhány pillanat múlva a királyné sem morgolódott már, nem volt baljós sejtése sem, mert   Mahália  az ő szívébe is bűvös sugarakat küldött, ahogy  a teremben valamennyiüknek. Mindahányat megbabonázta,  még a búsuló lányokban  is egyszeriben   szeretet támadt a tünemény  iránt.

Így hát senki sem csodálkozott, amikor a bál végén a királyfi letérdelt Mahália  elé, s megkérte, legyen a felesége, de most rögtön.

S lám, mielőtt az első napsugár  megcsillant volna a palota kápolnájának kupoláján,  gyémántokkal, rubinnal és zafírral díszített aranykorona   ragyogott az új királyné fenséges fején.  Noha félő volt, hogy násza a királyfival mégsem sikerül, mert  a  kápolnában,  ahol a szertartásra sor került, ott  volt  láthatatlanul,  Jarmila is, Tündérország királynője.

–  Ugye te is látod atyám – súgta a pap fülébe -, hogy egy csúfságos boszorkány van a királyfi oldalán.?

Látta bizony Maháliát eredeti valójában a pap és Jarmilát is, de hiába.

Igen –  bólintott a fejével és így szólt a királyfihoz:

– Királyi gyermekem, hogy  ezt a kisasszonyt akarod feleségül venni,  megértem,  hisz igéző szépsége elkápráztatja a vérszomjas fenevadat is, de  fátyolt is vont szemedre, ami eltakarja  előled a valóságot.  Mert a villanásnyi ismeretség után örök hűséget fogadni, olyan mintha a vérpadra  sietnél, de figyelmeztetlek, hogy te nem csak magadért, de Csodaszépországért is felelős vagy!

– Na papolj annyit atyám, az elhatározásomat akkor sem változtatnám meg, ha az egész ország odaveszne . Adj hát össze bennünket, de most rögtön!

Mahália meg mérgében amilyen csak kitelt tőle, a  legeslegerősebb  bűvös sugarát, menesztette    a pap szívébe, de azt Jarmila gyorsan  kővé változtatta, és lepattant a földre, onnan meg a boszorkány bokájára, olyan erővel, hogy majdnem kettétört a lába, aztán hátba vágta, majd fejen csapta,onnan  meg visszabújt a szemébe. Mahália úgy tett, mintha mi sem történt volna, nem is vette észre senki sem.

Így hát a pap  a királyfi sürgetésére nem tehetett egyebet,  összeadta őket,  s ennek örömére a mulatságot ott folytatták, ahol a bált abbahagyták, egy álló hétig tartott a lakodalmi vigasság.

De bizony nem volt vigasság az, ami a palotában ezután történt.

Ahogy véget ért a lakodalom, Mahália átvette az irányítást az öreg királytól. Mindenkinek az ő parancsait kellett teljesíteni. A szolgáknak napkeltétől kezdve megállás nélkül suvickolni kellett: a konyhában a tűzhelyeket, az edényeket, kést, villát, kanalat, ajtón, ablakon a kilincset, padlót és  szőnyeget, a réz és ezüst gyertyatartókat, lámpákat, na meg a falakat is. Amikor befejezték, kezdhették elejéről, újra, és újra, szinte már jártányi erejük sem volt. De senki sem ellenkezett, senki sem haragudott Maháliára, szelíden engedelmeskedtek neki, a bűvös sugár foganatjára. Alávetették  magukat az utasításainak a miniszterek is, mert az ország vezetését is rögtön a kezébe vette.   És Csodaszépországra kiáradt a gonoszság: A nevetésügyi miniszter a nevetést, a sírásügyi miniszter a sírást, a jóságügyi miniszter a jóságot, a szeretetügyi miniszter a szeretetet adóztatta meg.    Az emberek munkájukért járó fizetsége mind a királyi kincstárba vándorolt, mert ha meglátták egymást sírni, nevetni, szeretni, szaladtak a Feljelentő Hivatalba.   Így történhetett meg, hogy  Csodaszépország lakói egyre szegényebbek lettek, egyik napról a másikra éltek, gyakorta úgy ment le a nap, hogy nem volt mit enniük.

Ezért aztán egy idő után bármi is történhetett velük nem sírtak, nem nevettek, nem szerettek, nem voltak jók senkihez, és már nem is beszélgettek félelmükben. A gyerekek nem játszottak csak ültek maguk elé nézve, alig tanultak meg néhány szót, a fiatalok meg bandákba verődve álldogáltak némán naphosszat az utcákon, sok helyen besüppedt alattuk a föld.   Csak akkor szaladtak szét, ha arrafelé meneteltek a csíkosfejű boszorkány szülöttek. Mert azok gyorsan felnőttek, náluk egy év hét évnek számított. Már kicsiny koruktól kezdve katonásdit játszottak.   Minden városban, minden faluban volt belőlük jó néhány, s rettegésben tartották a környezetüket.  Parittyáikkal bezúzták az ablakokat, a kertekből kitépték a veteményt és a virágokat, aztán összetaposták azokat, miközben olyan éles hangon kurjongattak, hogy még a süketeknek is megfájdult a feje belé.

A szülőknek álcázott boszorkányok gyermekeik tombolását látva tapsoltak, vijjogtak örömükben, Maháliával az élen. De az ő öröme azért nem volt teljes, hiszen bármennyire is erőlködött, neki nem született gyermeke. Pedig úgy tervezte, majd az ő fia lesz Csodaszépország trónjának örököse, és a boszorkányfiak irányítója.  Mindent elkövetett, főzte, rotyogtatta a varázsitalokat, amiket aztán megitatott a királyfival, s itta ő maga is, de hiába, mert Jarmila éberen vigyázott, a varázsitalokba titokban tündércseppet ejtett, nehogy megfoganjon a főboszorkány, mert félő volt, ha Maháliának fia születik, menthetetlenül a boszorkányok kezére kerül az ország.

A főboszorkány-helyettes nagyon  örült Mahália gyermektelenségének, mert már régóta többre tartotta magát Maháliánál, s mióta megszületett a fia, Nábor, úgy gondolta a seprűfelelős boszorkánnyal együtt, most eljött az  ideje, hogy Mahália helyére álljon. Nem magától gondolta ám ezt a két átokverte fajzat, a tündérek súgták nekik, mert minden boszorkány mellett volt egy tündér is láthatatlanul.

Az ő sugallatukra a többi boszorkánynak is elege lett  Mahália uralkodásából. Könnyű volt hát a főboszorkány-helyettesnek maga mellé állítani őket, s egy ködös éjszakán összehívta hát mind a sok boszorkányt és azokkal  együtt tervelte ki  hogyan távolítsák el Maháliát a palotából. Úgy gondolták, akkor már a királyfival  könnyedén elbánnak. A tanácskozás végén  Mortinát és Nábort tették meg a csíkosfejűek vezérének, akik egyre többen és többen  lettek, és mint a katonák meneteltek az utcákon. Fekete egyenruhájukon főnixmadár díszelgett, s magukat Nemzeti Főnixseregnek nevezték. Keresztbe kasul járták az országot Mortina és  Nábor vezetésével, megfélemlítve a népet. Különösen azok retteghettek tőlük, akik a törvény ellenére sírtak és nevettek, szerettek és jók voltak egymáshoz. Mortina és Nábor  amerre csak mentek a seregükkel, izzó hangú beszédekkel tüzelték fel  az embereket egymás ellen. És a gyűlölet megülte az emberek szívét. Nem a csíkosfejűeket gyűlölték, hanem egymást bántották, egymást üldözték.

Hírét vette az öreg király is, milyen ínséges idők szakadtak országára, búsult, bánkódott, naphosszat szomorkodott népe nyomorúsága miatt, már-már úgy érezte megszakad a szíve bánatában, de tehetetlen volt, hiszen átadta királyságát a fiának, aki pedig nem törődött semmi mással, csak Mahália kívánságát leste a nap minden pillanatában.

Jarmila igen szánta az öreg királyt, és országa népét, de a csíkosfejűeken nem volt hatalma, mert azok csak  félig voltak emberek, a tündérek pedig az emberek segítésére születtek, de volt egy megváltó elképzelésük arra is, hogyan szabadítsák meg őket a boszorkány tulajdonságuktól.

Az egyik falu végén élt egy fiatalasszony, Lulugyi.  Titokban, nehogy feljelentsék, nap mint nap keserű könnyeket hullatott, mert nem született gyermeke.. Egy reggelre már  annyira legyengítette a bánat, hogy nem bírt felkelni az ágyból.  Jarmila régóta figyelte.

– Lulugyi – szólította meg – ne emészd magad, mert hamarosan kislányod születik.

Lulugyi nagyon megrémült, mert azt hitte képzelődik. De Jarmila ismét megszólította.

– Jarmila vagyok, a tündérek királynője és azért jöttem hozzád, hogy segítsek rajtad. –  Ne emészd magad Lulugyi, meglásd hamarosan gyermeked lesz.

A fiatalasszony  nem sokkal ezután egy kislánynak adott életet.    Borcsika olyan  szépségesen szép volt, amilyet a világ még nem látott. Szeme akár  a legfényesebb csillag az égen, haja szénfekete, ajka piros rózsa, bőre meg, mint a hófehér  hattyúé.  A kunyhót beragyogta  a szeme fénye ,  az emberek meg,  ahogy meglátták a nagy világosságot,  különös érzés öntötte el szívüket,  menten táncra perdültek, még a sánták is eldobták botjaikat, kacagtak, daloltak, egy pillanat alatt minden gondjukat elfelejtették, még arról is, megfeledkeztek,  hogy  valaki besúghatja őket  a Feljelentő Hivatalban.  Dehogy jutott eszébe senkinek, mert a gonoszság egyszeriben kiszállt belőlük, s úgy szerették egymást, mint azelőtt, mielőtt a boszorkányok megszállták az országot.

A tündérkirálynő arról is gondoskodott, hogy Borcsika gyorsan felnőjön, s míg a csíkosfejűeknél egy év hétnek számított, Borcsikánál éppen a dupláját. Mire betöltötte   az első  évét, már gyönyörűséges nagylány lett. Jarmila  egy varázserejű kiskutyát is adott mellé,  aki a lányka  születésének percében jött a világra, s akinek szeme ugyanúgy ragyogott, mint Borcsikáé, szőre is olyan fehér volt,  mint a hófehér hattyúé.  Elnevezte   Kalárisnak, mert olyan volt, mint egy fehér  korall fűzér.

A főboszorkány-helyettes és a seprűfelelős boszorkány beédesgették magukat a többi boszorkány szívébe, így Mahália hiába erőlködött, már nem engedelmeskedtek neki.  Ők ketten azt is eldöntötték, hogy  Nábor és Mortina  királyi párként átveszik  a trónt, s attól kezdve az egész ország az ő kezükben lesz.

Egy péntek éjjel összeterelték a Nagy Rétre az összes boszorkányt, ahová  Maháliát is elcsalták. Ott egy pillanat alatt  megkötözték aztán meg a világ másik végére repítették, és egy jéghegybe vájt kamrába zárták.

A palotában mintha álomból ébredtek volna, egyszeriben mindenki olyan lett, mint azelőtt, mielőtt Mahália a bűvös sugaraival megbabonázta őket.  A miniszterek is gyorsan  összeültek, hogy visszavonják a sanyargató törvényeket, de erre nem kerülhetett sor, mert Nábor és Mortina akkorra már a csíkosfejű seregével elfoglalta a palotát, s beköltözött velük együtt a főboszorkány-helyettes és a seprűfelelős boszorkány  is.

A királyfi majd megzavarodott, mert senki sem tudta, hová tűnt el a felesége, bánatában útnak indult, hogy megkeresse.

A tündérek persze vigyáztak rá, hagyták hadd bolyongjon, mígnem lépteit a fényárban úszó  kunyhók felé irányították. Át is ragadt  rá a jókedv, a vidámság,  s az a szeretet, ami az emberekből áradt. Furcsa sejtelem járta át a mellkasát, mintha kiment volna belőle minden olyan érzés, ami Maháliához kötötte. Amikor meglátta Borcsikát, azt hitte, káprázik a szeme. A főboszorkány széppé varázsolta magát, de a szívében kegyetlenség honolt, és az rátelepedett az arcára.  Borcsika orcája szépségét szemének ragyogó fénye keretezte, mintha glória vette volna körbe. A királyfi földig hajolt előtte, és azon mód, megkérte, hogy legyen hű társa, amíg csak élnek.

-Nem mehetek hozzád jó királyfi, neked már van feleséged –  kacagott Borcsika. – Na meg azt a Maháliát is azonnal feleségül vetted, s ha majd meglátsz egy másik lányt, aki a szívednek kedves lesz, akkor engem is elfeledsz. Nem, nem megyek veled. Inkább indulj gyorsan a palotába, és erős kézzel tegyél rendet, mert a csíkosfejűek átvették az irányítást az ország felett. Légy végre olyan igazságos, amilyen a királyapád volt, hogy méltó  legyél a koronára! Miksa elnémult. Nem számított a visszautasításra ilyen szegény leánytól, de végre ráeszmélt arra is, hogy mi a kötelessége országa népével szemben.

– Nem kívánok mást feleségemül senki mást, csak téged – mondta Miksa elcsüggedve. Most elmegyek, s azt teszem, amit tanácsoltál.  Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ismét békességben, szeretetben, vidámságban  élhessünk ebben a Csodaszépországban, ahogyan volt apám uralkodása idején.   Szomorú a szívem, és vágyakozni fogok utánad. Csak annyit kérek tőled, hadd vihessem magammal a kutyácskádat, vigasztalóm lehetne, ha már nagyon hiányzol.

-Kérdezzük meg őt, akar-e veled tartani?

-Igen, elmegyek vele – mondta emberi nyelven Kaláris – , vele leszek ezentúl, hogy segítsek neki.

Megkönnyezte Borcsika kutyája  hűtlenségét, de reménykedett, hogy hamarosan  újra együtt lehetnek, ha sikerül Miksának  elűzni a csíkosfejűeket a palotából.

Próbálkozott is a királyfi, ám egyedül nem boldogult, és Borcsika nélkül Kalárisnak sem volt elég erős varázsereje. Jarmilának kellett megint közbeavatkozni. Sugallatára Miksa kihirdette, hogy Mahália eltűnése óta eltelt már egy év, ezért özvegynek tekinti magát, szabad férfinak, aki  ismét házasodhat. Hej, de örültek a lánykák, hátha most rájuk kerülne  a sor, de Miksa szívében Borcsika foglalta el a helyet. Visszament a fényben úszó kunyhókhoz és így szólt:

– Már nincs akadálya annak, hogy a feleségem légy, s rögvest hetvenhét karátos  gyémánt gyűrűt húzott a lány ujjára. Borcsika sem tiltakozott, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Luligyit is vigyék magukkal a palotába.

– Sietnünk kell, nem késlekedhetünk, meg kell tisztítani az országot a csíkosfejűek tombolásától. Törnek-zúznak és bántalmazzák az embereket, a miniszterek tehetetlenek, a hadsereg szétszéledt, annyira félnek a katonák is tőlük, senki sem mer szembeszállni velük.

Amint belépett  Borcsika a palotába, először a  főboszorkány-helyettessel és a seprűfelelős boszorkánnyal találkozott. A trónteremben ücsörögtek, pöffeszkedtek, és utasításokat adtak Nábornak és Mortinának, hogy a következő  áldozatuk, az öreg király és királyné legyen, hadd bánkódjon utánuk a királyfi, attól  majd magába roskad, s nem intézkedik ellenük.

Ám nemhiába kapott csillagszemet Borcsika, ahogy rájuk nézett, egyszeriben visszaváltoztak csúf  boszorkákká, kínjukban hanyatt-homlok menekültek, kirepültek az ablakon keresztül.  Aztán Nábor és Mortina következett. Hát még olyan csudát nem látott a világ. A boszorkány felük kiszállt belőlük, akár egy árnyék, s huss, már ott sem voltak, iramodtak az anyjuk után. Ott maradt a két csíkosfejű összerogyva, és könyörögve kérték Borcsikát, hagyja meg az életüket.

– Szép Kalárisom – mondta Borcsika a kutyusnak – tüntesd el a csíkokat a fejükről, legyen olyan szénfekete hajuk, amilyen az enyém, de még a lelkük is hasonlítson az enyémre! S akkor Kaláris megcsillogtatta a szemét rajtuk, és egészen  emberi formájuk lett, kedves arcuk, ártatlan tekintetük,  meleg szívük. Aztán ment Borcsika a kutyussal megkereste az összes gonosztevőt, s mind átváltozott, akire csak egy pillantást is vetettek.

De mi történt az  emberré lett  boszorkányokkal? Ahogy hírül vették, hogy nincs menekvés számukra Csodaszépországban, seprűre pattantak, és letelepedtek  a pokol tátongó  bejárat mellett,  s  azon voltak, hogy mielőbb elfeledjék, milyen csúfságra vette rá őket Mahália. Eszükbe sem jutott kiszabadítani őt a jégbörtönéból. Hogy él-e , hal –e, arról semmi hír nincs, azt még a főördög sem tudja, de nem is kíváncsi rá. Mert Mahália gonoszsága még rajta is  túltett, márpedig a főördög akart lenni mindenkor a leggonoszabb ezen a világon. Kárörvendve kacarászott, örömtáncot lejtett, végre vetélytárs nélkül folytathatja rettentő kegyetlenségeit az emberiség ellen.

Azonban  a tündérek továbbra is őrizték Csodaszépországot, s ahogy elbántak a boszorkákkal, a főördöggel is elbánnának alkalomadtán, ám oda nem merészkedik  attól félve, hogy elveszne ő is, ahogyan Mahália.

Sötét indulataival most más országokban élőket visz romlásba, amíg az emberek  rá nem jönnek, miféle aljas erő áldozatai lettek. Egyre többen lesznek azok, akiket nem tud megtéveszteni, mert a lelkiismeretük nem engedi, hogy egymásnak ártsanak, legalábbis törekednek rá.

A férfiak pedig, akik feleségül vették a boszorkányokat, szégyenükben elbujdokoltak egy lakatlan szigetre, annyira becsapottnak érezték magukat.  Halásznak, horgásznak, téglát vernek,  ácsolnak,  építik a szigetet maguknak s az eljövendő családjuknak. Megfogadták, hogy csakis olyan hajadonokkal házasodnak, akikről biztosan tudják, hogy nem boszorkányok ivadékai.

Miután Csodaszépország földje megtisztult a zsarnokságtól, a Nap is szebben ragyogott az égen, zöldebbek lettek a fák, szelídebbek a vadak, a madarak vidám énekétől zengett az erdő, a mező, újra lehetett szeretni, sírni, és kacagni, s jóságosnak lenni. A Feljelentő Hivatalt a földig rombolták, helyén szökőkutas parkot emeltek, ahol a gyermekek vattacukrot és fagyit kaptak ajándékba, a felnőttek meg főtt virslit mustárral, amit frissen szüretelt szőlő levével öblíthettek le. Talpalávalót húztak a bandák táncoltak, mulattak a népek,  elégedettségük  határtalan volt.

Borcsika és Miksa  hét fiúgyermeknek adott életet, akik egymás után követték őket a trónon, s ugyanolyan igazságosan vezették az országot, ahogyan az elődeik.

A nép pedig nehézséget, fájdalmat   még álmában  sem látott.
(A  mese szerzője ujságíró)

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: