2019-10-20

JÁVOR BENEDEK: Brüsszeli mérleg

Az előző, 2014-es EP-választás előtt sem éreztem kicsinek a tétet – akkor az volt a kérdés, hogy az elveszített országgyűlési választás után rajta marad-e a demokratikus oldal a politikai térképen, tud-e valamilyen mértékű ellensúlyt képezni az európai színtéren az itthon kétharmados parlamenti többséget szerzett kormányerőkkel szemben –,

de a mostani választói döntések súlya jóval nagyobb.

Ezúttal arról fog szólni a szavazás, hogy megmarad-e az európai együttműködés 2004 óta megismert és megtapasztalt formája, avagy sikerül-e szétvernie a Fidesznek és annak a mind szorosabban összeálló Európa-ellenes koalíciónak, amely felé a magyar kormánypárt is gravitál. Habár a megválasztásunkkor, 2014-ben korántsem látszott tisztán, hogy ebbe az irányba fogunk haladni, az öt éves ciklus mérlege – minden egyes EP-képviselő szempontjából – megvonható akár úgy is, hogy mennyiben sikerült az Európa szétdúlására irányuló törekvéseknek ellentartania?

Számomra legkésőbb 2015 márciusától, az Energiaunió létrehozására vonatkozó tanácsi döntés óta nyilvánvaló, hogy ebben a meccsben az Orbán-kormány és a Fidesz a másik kapura játszik. Azért fogalmazok úgy, hogy „legkésőbb”, mert valójában már a paksi bővítésről szóló, az atomerőmű-építést verseny nélkül az oroszokra bízó (és a bővítés alternatíváinak megvizsgálását megelőző) döntéstől kezdve egyértelmű, hogy a kormány olyan energiapolitikát követ, amely nem illeszthető be az uniós keretek közé. Az Energiaunió koncepciója azonban írásba foglalta mindazt, ami addig inkább csak ösztön és megérzés volt. Az európai energiastratégia egyrészt az első számú veszélyforrásként azonosította az Oroszországtól való energiafüggést – amely Szlovákia után Magyarország esetében a legerősebb –, másrészt prioritásként rögzítette az egyoldalú függőség fölszámolását és az energia-önrendelkezés minél nagyobb mértékű megvalósítását. Ez természetesen elsősorban kormányzati feladat (lenne), az Orbán-kabinet azonban az elmúlt öt évben az ellenkező irányba haladt: titkos szerződést kötött Vlagyimir Putyinnal egy orosz hitelből, orosz technológiával, oroszok által fölépítendő, orosz üzemanyagot használó atomerőmű létesítéséről, meghosszabbította a szintén titkos tartalmú orosz gázszállítási szerződést, a magyar gáztároló kapacitás egy részét pedig – ugyancsak ismeretlen feltételekkel – a magyar gázellátást domináló orosz Gazpromnak.

Amit tudtam, megtettem azért, hogy ez a rémálom lehetőleg ne váljon valósággá: eljárást kezdeményeztem a beruházási tender elhagyása miatt – részeredmény, hogy

a Roszatomnak biztosított 20 éves üzemanyagszállítási monopóliumot sikerült megsemmisíteni –,

kiharcoltam a 30 évre titkosított paksi szerződésszöveg nyilvánosságát, tevékenyen hozzájárultam ahhoz a jogi eljáráshoz, amelynek nyomán ma már az Európai Bíróság előtt van a paksi bővítés ügye,

lelepleztem az illegális lobbista Klaus Mangold és a korábbi energetikai főbiztos Gunther Oettinger korrupcióba hajló összjátékát a bővítési beruházás uniós engedélyezésében, és abban is igyekeztem közreműködni, hogy Ausztria a fenti eljárások nyomán keletkezett összes információ birtokában hívhassa perbe Orbánékat az Európai Bíróság előtt.

Mindez az ügy egésze szempontjából legfeljebb félsiker ugyan, azt viszont jól jelzi, mennyit képes tenni egyetlen EP-képviselő az uniós szabályok adta felhatalmazás birtokában, az európai intézményekkel a háta mögött a kormány kártékony, a magyar embereket hátrányosan érintő, szűk gazdasági csoportok és külföldi hatalmak érdekét szolgáló lépései ellen. A 2014 és 2019 közötti európai parlamenti ciklusban oda jutottunk, hogy az EP, a Bizottság és az Európai Ombudsman kénytelen ellátni a hiányzó vagy megfélemlített magyar jogérvényesítő fórumok – a környezetvédelmi hatóságok, a zöldombudsman, az adatvédelmi hatóság, a versenyhivatal, a médiahatóság stb. – feladatait. Ma ott tartunk, hogy ha idehaza valamelyik NER-közeli oligarcha szemet vet a nemzeti parkok védett termőföldjeire, a Római-partra vagy a még viszonylag érintetlen balatoni partszakaszokra, senki mástól nem számíthatunk hatékony védelemre, csak az uniós intézményektől.

A brüsszeli munkám fontos eleme volt az uniós támogatásokhoz kapcsolódó korrupcióval szembeni küzdelem, olyan mérföldkövekkel, mint a Tiborcz–Elios-botrányra Európa figyelmét felhívó OLAF-beadvány, vagy a jelenleg is az EU csalás elleni hivatala által vizsgált, ugyancsak az Orbán-család érintettségét is fölvető Microsoft-ügy, amely a magyar államigazgatás EU-támogatásból történt túlárazott és sokszor fölösleges szoftverbeszerzéseit érinti.

Sokat foglalkoztam az EP-ben a hazai nyilvánosság állapotával, a sajtóviszonyok egyre ijesztőbb torzulásaival. A következmény két, immár vizsgálati szakaszban lévő bizottsági panasz (az egyik a közmédia finanszírozásával és piaci erőfölényével kapcsolatos, ezt 2016-ban nyújtottam be, a másik a fideszes pártsajtó tiltott állami támogatásával foglalkozik, és 2019 januári keltezésű – tudomásom szerint a Bizottság Margrethe Vestager vezette versenyjogi főigazgatósága mélységi vizsgálatot végez az illegális támogatás ügyében).

Ami pedig az európai aspektust illeti, a munkám nyomán sikerült elindítani egy évekig tetszhalott állapotban lévő, a tényfeltáró újságírást pályázati úton támogató uniós alapot, és a ciklus utolsó pillanataiban megszületett végre a közérdekű bejelentőket, az ún. whistleblowereket védő, szintén a szabad nyilvánosságot segítő uniós direktíva is. Most, a mérlegkészítés időszakában úgy látom, hogy az illiberalizmus úthengerét nem tudtuk (a mi eszközeinkkel valószínűleg nem is lehetett) megállítani, de abban, hogy az eredetileg eltervezettnél lassabban robogott, és kisebb a kormány által okozott kár, mint amekkora az uniós eszközrendszer mozgósítás nélkül lehetett volna, nekem is szerepem volt. Egyértelmű pozitív eredménynek tekintem, hogy az orosz részvételű és érdekű atomerőmű-bővítést ma már a magyar lakosság nagy többsége elutasítja – 2014-ben a szűk többség még bővítéspárti volt –, és azt is, hogy az európai közvélemény egyre inkább tisztában van az orbáni hatalomgyakorlás valódi természetével, a kormányzati korrupció mélységével és a rendszerszerű alapjog-sértésekkel – ez mind fontos építőköve lehet a morálisan megbukott rendszer leváltásának.

(A szerző biológus, EU képviselő, az Mszp-Párbeszéd pártszövetség EP jelöltje)

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: