IVÁNYI GYÖRGY:  Majommenet

Liberté kontra fraternité.

A szabadság: a saját- és szeretteink sorsára, önfenntartásunkra és jövőnkre vonatkozó döntéseink képessége és lehetősége; rendelkezés önmagunk, teljesítményünk és javaink felett.

A szolidaritás: az, hogy a szabadságukhoz szükséges jogokkal, javakkal, képességekkel és lehetőségekkel ne csak magunk, mások is rendelkezzenek.

A szabadság és szolidaritás csatája a polgárság diadalmas hatalomátvétele óta tűnik a nyugati civilizáció kulcskérdésének. Hiszen ehhez a két alapértékhez fűződő viszonyuk szerint szerveződtek a polgári demokráciák politikai pártjai, eszerint helyezkednek el a parlamenti patkóban (a szabadságuknak nagyobb súlyt adók többnyire a jobb-, az inkább szolidaritáselvűek a baloldalon), és a két érték egyensúlyát kereső változások dinamikáját követve változik, a polgárosodás kezdetei óta, a harmadik alapérték, az égalité tartalma is.

A megújuló, hol verbális, hol politikai, hol a szavakon fegyverig, vérig túllépő csatákban a „baloldali vagyok”, „jobboldali vagyok” identitássá merevedett. Amelyért (vagy csak a nevében) emberek készek akár meghalni is.

Ám valóban ilyen súlyos lenne ez a konfliktus? Ez az alapkérdés? A nyugati civilizációban a szabadság kontra szolidaritás játékai és csatái arányokról és súlyokról szólnának.  Hol valamivel több szabadság, hol valamivel több szolidaritás, szinte folyamatos, mindkét irányú korrekciók… hiszen saját szabadságunk fenntarthatatlan, ha azt mások nem tisztelik. S ha akarnák se tisztelhetnék, ha mi nem tiszteljük az övékét. Az egyén szabadsága és a közösség többi tagja iránti szolidaritás (legyen utóbbi önkéntes vagy kényszerű, avagy mint leggyakrabban, a kettő között), egymás ellenpontjai – ugyanakkor feltételei.

Ha viszont az emberek nagy tömege olyan helyzetbe kerül, hogy nem tisztelheti mások szabadságát (jogait, teljesítményét, vagyonát) mert saját túlélésének feltétele mások szabadságának korlátozása, javainak kisajátítása; vagy épp fordítva, attól retteg, hogy mások korlátoznák szabadságát, sajátítanák ki javait ugyanezért – akkor kiléptünk a nyugati civilizációból. A dzsungelben se szabadság, se szolidaritás.

Ezzel a félelemmel – innen az éhség, onnan a kisajátítás fenyegetésével – operálnak a „bal” és „jobb” szélsőségesei, akik számára a szabadság-szolidaritás között nem „és”, hanem „vagy” a kötőszó. S mivel szabadság és szolidaritás egymást tételezi, egymásból építkezik, a logikai ellentmondás feloldása végett bevezettek egy újítást.

Feltalálták a kollektív szabadság fogalmát. „Jobbról” a nemzet (család, faj, az igaz hit követői), „balról” a nép (emberek, elnyomottak, kizsákmányolt proletariátus) lenne az a közösség, amelynek érdekei felülírják saját tagjaiét (meg mindenkiét), amelynek szabadsága és kollektív jogai nevében mindenki másé korlátozható. A 19. század végén egyszerre, együtt virágozott fel „jobbról” a nacionalizmus (vele a faji vagy kulturális szupremácia gondolata); „balról” pedig a jogok és javak nem a szabadság és szolidaritás játékában változó, hanem abszolút egyenlőségét követelő kommunista gondolat.

A kollektivizmusok felvirágzásával megszaporodtak a hamis ügynökök, akik csak az ügynökségi anomália trivialitását nem árulták közösségüknek, híveiknek. Azt, hogy az ügynök (legyen megválasztott vagy önmagát kinevező vezér, akár istenkirály) első sorban önmaga érdekeit képviseli, csak utána megbízóiét. Legyen a megbízó nép, nemzet, elnyomott proletariátus, maga az Úr… amit akartok.

A kollektivizmusok felvirágzásával, egy csodálatos ipari forradalom, globalizáció, a szabadság és jólét példátlan bővülésé után,  száz évnyi szinte zavartalan, csak az ember által működtetett rendszerek szokásos anomáliáinak és válságainak kitett fejlődési folyamat tört meg. A „Nyugat” beszerzett magának két világháborút, pusztító forradalmakat, „jobboldali” és „baloldali” szörnyrendszereket. Iszonyatos veszteséget, vért, pusztulást.

A kitérővel eltelt a 20. század nagyobbik fele. Nyugat-Európa, a második nagy háborút követően, visszatért a fejlődés fővonalába. A kitérő Kelet-Európában a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójáig tartott, konszolidációjának folyamata még ma is nyitott. A transzformációs válság ma is tart, sőt megfertőzte a „Nyugatot” is. Most, a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság újabb fél évszázados –  épp a kelet-európai rendszerváltásban kicsúcsosodó – diadalmenete, a szabadság és jólét  soha nem látott bővülése után, újabb kitérő fenyeget.

Ne hagyjátok barátaim, hogy hamis ügynökök ismét sehová sem vezető menetekbe tereljenek. Egy fél, a világnak ebben a részében majd évszázados kitérő elég volt.

Bármilyen hangosak a bal és jobb csatái, akármekkora lehetőségeket kínálnak a mozgalmak vezéreinek a hatalom és üzlet megszerzéséhez és megőrzéséhez, a talpasaiknak pedig bármilyen csodás illúziókat, a „front” nem a bal- és jobboldal között húzódik. Hanem a szabadságot és szolidaritást egymást feltételező egységként kezelő nyugati civilizáció, és az abból kilépni szándékozók között.