2020-10-24

IVÁNYI GÁBOR: Gondolatok peszah-húsvét kapcsán

Húsvét ünnepéhez különféle irányokból közelíthetünk. Van vallásos háttere is, de akkor sem tévedünk, ha a föld, a tavasz, a megújulás irányából érkezünk ezekhez a napokhoz. Valamennyi természeti (és melyikük nem az) nép egyszerű fiai sóvárogva várták a tavaszt, amikor vége a didergésnek és éhezésnek, hiszen a nap újra átmelegíti a földet, megjelennek erdő, mező, szántóföld gyümölcsei, szárba szökik a kenyérgabona, és újra elfelejtjük az ínséges napokat. Telente az ember könnyen áldozatul esik annak a gondolatnak, hogy vége a világnak, az élet a hó és a fagy legyőzhetetlen csapdájába esett. Pedig mióta a világ-világ, az időjárás ilyenkor megbízhatóan az élet irányába fordul.

A bibliai történetek ennél többet mondanak. Valamikor, hozzávetőleg 3500 évvel ezelőtt, élt Egyiptomban egy kisebbségi sorba kényszerült nép, mely bevándorlóként érkezett oda évszázadokkal korábban. Egy „nukleáris” családban az egy apától és négy anyától született tizenhárom gyerek között kibékíthetetlen ellentét alakult ki. Az elfogult Jákob által elsőszülöttnek kijelölt tizenegyedik fiú (a tizenkettedik gyermek), József, testvéreit gyűlöletbe kergette hiú önfényező álmaival. Ezek az éjjeli látások mind arról szóltak, hogy előtte, mint kévék vagy csillagok fivérei, sőt családtagjai mind fejet hajtanak majd. Ezért az atyafiak úgy döntenek egy alkalmas pillanatban, hogy megölik öccsüket. Csak némi szenvedélyes vita után módosítanak a gyilkos terven annyit, hogy inkább eladják Egyiptomba rabszolgának. József így jut az ókor akkori egyik nagy hatalmának mindennapjaiba, egyszerű jelentéktelen piaci árucikként. Tehetségével és életakarásával a fáraó testőr parancsnokának (aki egyben a birodalom főhóhéra is) háznagya lesz. Itt szemet vet rá a férje által elhanyagolt, unatkozó háziasszonya. Mivel a fiatalember ellenáll hervadt bájainak, családon belüli erőszakkal vádolja meg. A reményteljes ifjú így rabszolgából börtöntöltelék is lesz. Hosszú éveket tölt a rácsok mögött. Isten azonban itt is vele van. Egyszer fel is csillan a remény, hogy bizonyíthatja ártatlanságát. Megfejti egy befolyásos elítélt álmát, akit arra kér, hogy szabadulása után járjon közbe érte a fáraónál. Az illető azonban megfeledkezik ígéretétől. Józsefnek további éveket kell eltöltenie, hogy megtanulja, alkalmatlan a szabadságra az, aki az emberi kapcsolatokra, a kijárásra, a protekcióra alapozza a jövőjét. Végül azonban Egyiptom első emberének az álmát is megfejti, s ezzel szabaddá válik az út számára, de többre is viszi. Ő lesz az ország végrehajtó hatalmának a feje, Egyiptom alkirálya. A munkálkodása idején beköszöntő recesszió a közeli Jordán vidékét is sújtja, ezért indulnak el rég elfelejteni akart fivérei, hogy gabonát vásároljanak Egyiptomban. József nemcsak megbocsát a családtagoknak, hanem azt is megérti, hogy sorsa nem az emberi jó– vagy rosszindulat függvénye, hanem Isten terve volt, hogy valamiképpen eljusson Egyiptomba, befolyásos emberré váljék, és így legyen képes gondoskodni saját népéről, sőt más népekről is. Célja és sorsa, életének értelme tehát nem az egyéni meggazdagodás és a pozíció örökös uralása, hanem a szolgálat. Ha nem így lenne lelkében és gondolkodásában változatlanul rabszolgának kellene tekintenünk őt.

Életének utolsó szép gesztusa, hogy úgy rendelkezik, osszáriumát ne hantolják el Egyiptomban, rabszolgasága emlékének helyén, hanem amikor családjának utódai visszatérhetnek majd a szabad, ősi földre, vigyék haza, és otthon helyezzék végső nyugalomra a családi sírboltban. Ezért hát évszázadokon keresztül, mialatt az utódok megbecsült polgárokból maguk is rabszolgává, gyűlölt kisebbséggé válnak, a szabadság szimbólumává ez a raktárban őrzött szarkofág lesz.

A történet folytatása sem kevésbé regényes, hisz ott tartunk, hogy a fáraó rendelete a bevándorlók utódait nemcsak rabszolga sorba kényszeríti, de életüket és jövőjüket is fenyegeti. Nem csupán arról van szó, hogy Jákob – Izrael utódait korlátozzák egy értelmes, elfogadhatóbb jövő elérésében (mindössze gazdasági segédmunkát végezhetnek, vagy elnyomóik cselédei lehetnek), hanem puszta létük is veszélyben forog. Minden fiúgyermeket a Nílusba kell dobni, hogy a szaporodásnak elejét vegyék. Ebben az időben született történetünk új hőse, az a kisfiú, akinek a szülei Istent és nem a fáraót félték. Ezért úgy döntöttek, hogy a Nílusra egy kis vízhatlan háncskosárban teszik ki gyermeküket ott, ahol a fáraó leánya szokott fürödni. A büszke fiatal nőnek van szíve, rögtön átlát a gesztuson, és örökbe fogadja a Mózes névvel („a vízből húztam ki”) megajándékozott fiúcskát. A gyermek szoptatódadája annak tulajdon édesanyja lesz. Így a felcseperedő fiatalember az anyatejjel szívja magába a népe iránti önzetlen szeretet elkötelező gondolatát. Felnövekedvén azonban merényletet követ el egy hitsorsosát bántalmazó egyiptomi ellen. Mikor rádöbben, hogy rokonai nem fognak neki falazni (hisz a rabszolga lét és a bátor szolidaritás összeegyeztethetetlen) menekülőre fogja. Önkéntes száműzetésének évtizedei alatt eltemeti magában azt a gondolatot, hogy talán ő lenne az, aki az isteni szabadítás emberi eszköze lehetne. Élete alkonyán szólítja meg őt a Mindenható az égő csipkebokorból: Menj el, és szabadítsd meg a népemet, mert az értelmetlen, embergyilkos közmunka miatti panaszuk felhatott hozzám!” Mózes nem a végre megvalósuló karrierálom beteljesedését látja a dologban, hanem csak a szolgálat reménytelen nehézségét. Végül mégis kötélnek áll és elmegy a magát Istennek képzelő ember elé, kezében a vándorbotjával és szívében egyetlen mondattal: Engedd szabadon népemet! Tíz csapás kell ahhoz, hogy a fáraó egyetlen gyötrelmes éjszaka (az elsőszülöttek halála a tizedik csapás) erejéig engedjen. Mert a fáraók soha nem tudnak igazán megváltozni, alkudozásuk csupán hazug tánc az ostobák megtévesztésére. Ennek a várva-várt éjszakának emlékére ülik meg ma is zsidó testvéreink évről-évre a peszah ünnepét. Ennek jegyében gyűlt össze kétezer évvel ezelőtt a názáreti rabbi, Jézus, tizenkét tanítványával. Mint kiderült, volt közöttük olyan, aki elárulta, egy másik megtagadta, a többiek pedig egyszerűen csak szertefutottak, amikor rajtuk ütöttek a politikai kérdésekben mindig könnyen aktivizálható ügyészség és rendőrség alakulatai. A szabadság önzetlen megváltóját, Jézust, a megszálló rómaiak keresztre feszítették. Vére úgy festette meg a bitófa szárait, ahogyan hajdan a szabadulás ajtóinak szemöldökfáját a húsvéti bárány vére.

Van valami sajátos abban, hogy mára inkább a húsvéti nyulat, a színes tojást, a részeg locsolkodást, a csak népünk diadalmas pillanatait ünnepelni akaró hőbörgést tekintjük az ünnep velejárójának, mint az önfeláldozó szeretet, a szolidaritás és a szabadság mindennél inkább való akarásának a szentségét. A kérdés pedig évezredek óta ugyanaz: (rab)szolgák legyünk-e vagy szabadok? Van, akinek többet jelent az aranyborjú imádata, az egyiptomi húsos fazekak, dinnyék és hagymák zamata, mint a felnőtt és szabad polgár etosza. Az egyetlen és láthatatlan Isten imádata, a törpe fáraók akarnokságával szemben. Mi mindenek ellenére boldog és szabad húsvétot akarunk ünnepelni.

(A szerző lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke, a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora)

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: