mp: GONDOLATOK A „SORSOK HÁZÁRÓL”… EGY INTERJÚ KAPCSÁN…

 ( In memoriam dr. Ravasz János tanár úr)

Az  ismert történész professzorral beszélgettek ahol a téma a „Sorsok Háza” projekt körüli viták voltak. E viták lényege, hogy a magyarországi vészkorszakot a fiatalok számára bemutatandó kiállítás az 1920 évi numerus clausustól, vagy az 1938 évi első zsidótőrvénytől dolgozza fel a tragikus történéseket.

Itt hangzott el a következő – ellenőrizhető – gondolat a Professzor úr részéről:

” A numerus clausus az egy jogfosztó zsidó tőrvény volt, amit 1928.-ban a bethleni konszolidáció keretében az alapvetően zsidókra vonatkozó részét visszavonták, ettől függetlenül maradt egy zsidóellenes gyakorlat. Az, hogy lett holokauszt azt a náci Németország kezdeményezte. Addig is volt állami antiszemitizmus a világban mindenhol – a 19 századi Oroszországban rengeteg pogrom amit az állam pártolt – de nem lett belőle holocaust. A holocaust egyedisége abból adódik, hogy ezt a nácik csinálták”.

Számomra mindmáig az a zsinórmérték amit középiskolai történelem tanárunktól dr. Ravasz Jánostól tanulhattunk, hogy a történelem eseményei önmagukban nem nagyon ítélhetőek meg, csak a történések sorozatában, a folyamat egészében.

Ezért szerintem a probléma megértését ott kell kezdeni, hogy 1867 november 25.-én Andrássy Gyula benyújtja a 1867. évi XVII. törvénycikket „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” címmel és az alsóház vita nélkül , míg a felső ház 94%-os többséggel fogadja el. Itt és ekkor egy nagyon fontos mérföldkő következett be a zsidó felekezet mindennemű hátrányos jogi megkülönböztetésének lebontása során, mert ebből következhet, hogy  1895- re a zsidó vallás mindenben azonos megítélés alá esik más magyarországi felekezettel. Röviden, az államhatalom elismerte, hogy az országnak vannak olyan magyar polgárai, akik egyben zsidó vallásúak.

Erről fejti ki a Professzor úr korábban, hogy „A zsidók számára pedig páratlan lehetőség kínálkozott az azonosulásra: kiléphettek a másodrendűségből anélkül, hogy vallási identitásukat megtagadták volna.”

Akkor viszont már téved a Professzor úr mikor ezt állítja: „Az, hogy lett holokauszt, semmi köze a numerus clausushoz. A holokauszt elsődleges felelősségét a nácik viselik. Aki az 1920.-al akarja kezdeni ezt a kiállítást az gyakorlatilag felmenti a náci Németországot.”

Hiszen a Kiegyezéskor megkezdett emancipációs folyamatot nem csak megállítja, hanem egyszerűen  véget vet ennek, mert a 3.§-ban a „népfaj” fogalom bevezetésével  felszámolja ennek a felekezetnek a polgári és politikai emancipációját. Közérthetőbben a zsidó „népfaj”-hoz tartozóak immár nem magyar polgárok, és az átkeresztelkedettek pedig nem keresztény vallásúak. Ez az a pont amikortól a közéletben és az országgyűlésben meglévő inkább vallási mint politikai alapú antiszemitizmus egy új kategóriába lép. Innen kiteljesedhet az államhatalom által is megtámogatott gyűlöletkeltés az immár másodrendű állampolgárokká, idegenekké váltakkal szemben. A jog eszközeivel megágyazza a későbbiekben teret nyerő náci ideológia lehetőségeit.

Professzor úr ellentmond a numerus clausus ilyetén  megítélésével a tervezett kiállítás szellemi „vezetőjének” is. Aki, igaz még  1998.-ben írott tanulmányában így fogalmazott: „Ez a törvény elsőnek ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén.”  Elsőként, tehát egy sorozat első tagjaként!

A Professzor úr egyszerűsít mikor a Bethlen kormány konszolidációs politikáját sejteti mint az numerus clausus 1928 évi módosítás okát. Finoman szólva is minimum ekkora szerepe volt a Népszövetség politikai nyomásának is, hogy a tőrvény szövegéből kivették a „népfaj”  fogalmát.  „Ettől függetlenül megmaradt azonban a zsidó ellenes gyakorlat”, mely nemcsak visszavonhatatlanul  jelent meg a magyar politikában és közéletben de feltartóztathatatlanul vált egyre agresszívabbá. 

A Professzor úr nem tesz említést, hogy a kormányzat alig titkolt szimpátiája mellett a numerus clausus után – jelen írás lehetőségeit meghaladó terjedelmű okok miatt – szinte teljesen szabad utat kap az a Turul Szövetség, amely  az egyetemi zsidóverésekből nővi ki magát 40 ezres tömegszervezetté, és válik a 1930-as évekre az ország legjelentősebb tömegszervezetévé. A hatalmas jól szervezett mozgalom a későbbi nyilas (nemzetiszocialista) irányzatnak, mint a magyarországi náci ideológia képviselőjének is „bölcsőjévé”  vált.

Mindezzel szemben a katolikus Egyház már az 1998 évi „Megfontolások a Soáról” című dokumentummal felvállalja, hogy „A II. Vatikáni Zsinat NOSTRA AETATE kezdetű nyilatkozatára” is hivatkozva, feltegye a következő kérdést :

„…a náci zsidóüldözést nem könnyítették-e meg azok az antijudaista előítéletek, amelyek némely keresztények fejébe és szívébe belerögződtek. A keresztények közt felbukkanó zsidóellenes érzelmek nem tompították-e érzékenységüket, sőt, tette őket közömbössé azokkal az üldözésekkel szemben, amelyeket a hatalomra jutott nemzetiszocializmus folytatott a zsidók ellen.”

A harmadik évezred küszöbén az Egyház vezetője ennek a dokumentumnak az elkészíttetésével a folyamat egészét bemutatva, a választ is megadja:

„…a katolikus Egyház mélységes sajnálkozását fejezi ki gyermekeinek bármely korszakban elkövetett hibái miatt. A bűnbánat (tesuva) tette ez: az Egyház tagjaiként ugyanis részünk van az Egyház minden gyermekének bűneiben is, érdemeiben is. Az Egyház mély tisztelettel és nagy részvéttel tekint a Soára, a megsemmisítés tapasztalatára, amelyet a zsidó nép a második világháborúban elszenvedett. Nem puszta szavak ezek, hanem valóban elszánt elkötelezettség. „Azt kockáztatjuk, hogy újra a legkegyetlenebb halálnak tesszük ki az áldozatokat, ha nem él bennünk az igazságosság szenvedélyes szeretete, s ha mindegyikünk a saját lehetőségei szerint nem kötelezné el magát arra, hogy a gonoszság soha többé ne győzhesse le a jóságot úgy, ahogyan a zsidó nép millióival megtörtént. (…) Az emberiség soha többé nem engedheti meg, hogy ez újra megtörténjék.”

A katolikus Egyház tehát fel merte vállalni, azt amit a koncepció megismert elemei nem mernek megtenni.

Őszintén szembenézni a tényekkel és azok teljes láncolatával!

Vajon mi állhat annak hátterében , hogy ez a koncepció is beáll abba a sorba ahol a Horthy kormányzat felelősségét el akarják jelentékteleníteni?

Mert senki nem a kollektív felelősséget veti fel – hiába is igyekeznek ezt egyesek érvként használni – , hanem az évtizedeken keresztül kormányzatilag nemcsak megtűrt de, segített és támogatott gyűlöletkeltést kell bemutatni! A fokozatosan növekvő jogfosztásokat!

És félreértések elkerülése végett szeretném világossá tenni, hogy ez nemcsak a zsidókat sújtotta- nem kisebbítve a több százezer erőszakos halál, a milliónyi megalázott és jogfosztott emberi tragédiáját, a túlélők soha nem felejthető traumáját!  E korszak  a roma holokausztban, a Don kanyarban, a munkaszolgálatosok halálmeneteiben, a csendőr laktanya pincéjében  is szedte áldozatait!

A koncepció alapelvét szem előtt tartva , kötelességünk a gyermekeinknek igazat mondani, ezért kell elmondani, hogy a numerus clausus egy olyan súlyos jogfosztó intézkedés volt amely nemcsak a gyűlöletnek adott „szabad jelzést” de megnyitotta az utat az elállatiasodott ösztönök előtt is.

„Igaz, hogy hazánkban a háború alatt nem voltak pogromok, a lakosság közönye azonban sokkal ijesztőbb a gyűlöletnél. Utóbbit lehet kezelni, türelemmel és oktatással, a közönyre azonban nincs orvosság” (dr. Molnár Judit történész)

Kedves Barátaim/Ismerőseim, tanultunk annyit a történelemből, közös történetünkből, hogy ma már nem vagyunk közönyösek és ellenállunk minden új gyűlöletkeltésnek…?