GICZY GYÖRGY: A keresztény politika felelőssége

Napjainkban a húszas-harmincas évek ideológiai zűrzavara tért vissza: Horthy-kultusz, ősmagyar eredet-mítoszok elevenednek fel – s most is a politikai keresztény-keresztyénység égisze alatt, mintha a vallásos hitet és humanizmust, valamint a pápai enciklikákban megfogalmazott szociális igazságosságot közös nevezőre lehetne hozni az attól idegen, sőt, azzal ellentétes ember- és történelem-felfogással. 

Majdhogynem ugyanaz történik, amiről 1921-ben a “Magyar Kultúra” hasábjain a korszak katolikus újságírásának emblematikus személyisége, a jezsuita Bangha Béla írt megsemmisítő ítéletet: “Keresztény Magyarországot akarunk, de minél kevesebb kereszténységgel”. Mert akkor azért – az idézett megszólalás tanúsága szerint – legalább voltak, ha elvétve is olyan személyiségek, akik megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségük és kétségbevonhatatlan hovatartozásuk alapján mondtak ítéletet a – kereszténységet illetéktelenül felhasználó – zavaros ideológiákról.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen keresztény-nemzeti meggyőződésük kötelezte őket a megtévesztett közvélemény figyelmeztetésére. Ahogy a katolikus Babits is a Julien Benda könyvéről szóló, “Az írástudók árulása” című esszéjében a “gyűlölet igéivel” házaló eszmékről írta: “Álmodnak nálunk is valami külön őspogány istenről, valamint Hadúrról: s e nemzeti vallás irodalma újabb bizonyságát adja, mennyire eszébe sem jut a modern írástudónak az igazság szempontjaira gondolni (noha itt a legszentebb igazságról, a valláséról van szó).”

A növekvő szegénység ellen

Az úgynevezett “keresztény kurzus” idején a politikai élet szereplőinek kapóra jött a történelmi egyházak kölcsönözte tekintély. A meghamisított, felszínes kereszténységet könnyen lehetett pogány mitológiákkal társítani. A jámborkodást az embertelenséggel. A hatalomgyakorlás önzését és galádságait palástolni a vallás értékeire való gyakori hivatkozással. A jobboldali politikusok közül csak nagyon kevesen mertek a magát akkor is keresztény-nemzetinek hirdető kormányzattal vitába szállni. A parlamenti jegyzőkönyvek alapján jobbára csak a keresztényszociális elkötelezettségű Giesswein Sándor (1856-1923) győri prelátus és az ő szellemi köréhez tartozó képviselők vállalkoztak erre a korántsem népszerű feladatra.

Giesswein nevéhez fűződik az első hazai keresztény szellemiségű szakszervezet megalapítása. 1905-ben indul a parlamenti választásokon, s ettől kezdve élete végéig folyamatosan Győr képviselőjeként vett részt a törvényalkotásban. Akkor is, amikor már szétesett a keresztényszociális párt, eredeti eszmeiségét feladva beleolvadt a kormányzópártba és teljesen eljelentéktelenedett. Giesswein azonban mindvégig kitartott a keresztényszociális elvek mellett és ennek jegyében fogalmazta meg nagy visszhangot kiváltó kritikáit. Számtalan cikket publikált és könyveket jelentetett meg, amelyek a munkásság helyzetével és a növekvő szegénység problémájával foglalkoztak.

Giessweinnek a kurzust elvtelenül kiszolgáló politikusok részéről azonban nemcsak a Parlamentben elmondott kormány-ellenes beszédeit és a társadalmi igazságtalanságokat ostorozó publikációit lehetett felróni, hanem azt is, hogy – mivel a magát keresztény szellemiségűnek vallott jobboldalon nem számíthatott támogatásra – 1921-ben megalakította a Polgárok és Munkások Szövetségét, amelyben liberálisok és szociáldemokraták is részt vettek. Ezzel betelt a pohár.

Az egyházi felettesei addig még hellyel-közzel elnézték, hogy a tudós pap nemegyszer részt vett a baloldali-liberális szellemiségű Társadalomtudományi Társaság lapjának, a többek között Jászi Oszkár és Szabó Ervin nevével fémjelzett “Huszadik Század” vitaestjein, a baloldallal kötött szövetséget azonban már árulásnak tekintették. Maga a pápai nuncius kezdeményezte a Giesswein elleni eljárást. Ennek a számára legfájdalmasabb része az volt, hogy fölszólították: mondjon le a Szent István Társulat alelnöki és a Szent István Akadémia elnöki tisztjéről.

Álkeresztény gondolatok

Politikai hitelének megsemmisítésére a mostanság dicsőített Bethlen miniszterelnök vállalkozott: átiratot küldött az igazságügy-miniszterhez, hogy Giessweinnek a prágai pacifista konferencián mondott beszéde miatt – államellenes megnyilatkozás címén – indítson eljárást. Nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolták. Az eljárás lefolytatására azonban váratlan halála miatt nem került sor.

Mindennek alapján érhető, hogy a második világháborút követően Barankovics István, a Demokrata Néppárt főtitkára a magukat keresztény-keresztyénynek nevezett politikai mozgalmak sokaságából csak a Giesswein Sándor által fémjelezett irányvonalat tartotta hitelesnek és követhetőnek. S ezt azért is érdemes felidézni, mivel a mostani kormánykoalícióban részt vevő KDNP önmagát a Barankovics vezette Demokrata Néppárt jogutódjának tekinti.

De hol van a mai politikai életben olyan keresztény szellemiségű politikus, amely a kormányzati kurzus és a félrevezetett és indulatoktól túlfűtött közfelfogás ellenére ki merné mondani azt, amit 1945. szeptember 25-ikén Barankovics István a fővárosi községi választási beszédében kimondott: “határozottan és félreérthetetlenül fel kell számolnunk az álkeresztény politikai gondolatot és ennek örökségét, amely sem keresztény, sem demokratikus, sem szociális nem volt”?

Ki a hazaáruló?

Barankovics tudatában volt annak, hogy a vallásosságba csomagolt téveszmék eloszlatása elsősorban a keresztény szellemiségű politikusok felelőssége. A máshonnan érkező még oly’ megalapozott kritikák a hangzatos szólamokkal félrevezetett közvéleményben visszhangtalanok maradnak. De mivel napjaink közéletében Giessweinhez vagy Barankovicshoz hasonlítható, tisztán látó és tisztességes keresztény politikus nemigen akad, most tehát ennyivel is gyengébbek és határozatlanabbak vagyunk az újratámadt zűrzavaros ideológiák leleplezésében. S ezért lehet – tényleges meggyőződésétől és mondandója valós tartalmától függetlenül – mindenki, aki szót mer emelni a regnáló kormánykoalícióval szemben, rossz keresztény és rossz magyar. Végső soron hazaáruló.

Mert a pogány kultuszok történelmük tanúsága szerint nemcsak vitatható hitelességű személyiségekből hajlamosak nemzeti hősöket fabrikálni, hanem gondoskodnak az irracionális és elvtelen rajongás ellenpólusáról is: a megvetendőkről, a megbélyegzettekről, szélsőséges esetben a megsemmisítendőkről is. Hiszen a fanatikus rajongás és a nem kevésbé fanatikus gyűlölet ugyanarról a tőről fakad.

A szenteskedő álarc mögül minduntalan kikandikál a pusztításra készülő gonoszság.

(A szerző teológus, újságíró, politikus)

 

Szerző:

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.