by Néhány évtizede új munkahelyre készülve, rengeteg tanácsot kaptam, hogy s mint készüljek a nagy feladatra. Jenő barátom, aki évtizedek óta töltött be hasonló tisztséget azt mondta: „A filhallás, Kisbojtár, csak a filhallás a fontos! Akkor megkülönböztetheted a valódit a hamistól, az őszintét az álnoktól!” Megtapasztaltam, hogy igaza volt.
Január 22-én a Kultúra Napja van, emlékezve, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napont tisztázta le, fejezte be nemzeti Himnuszunkat.
Erre készülve mindenkinek a „filhallása” dönti el, hogy ebből a felejthetetlen versből és előadásából mit fog kihallani…
SINKOVITS IMRE (1928 – 2001)
A horvát származású színművész Kispesten nevelkedett. Az Árpád gimnáziumban érettségizett, ahol haláláig tartó, meghatározó élményeket szerzett közösséghez tartozásból, hazaszeretetből.
A világháború viharai után már 1948-tól ösztöndíjasként a Belvárosi Színházban szerepelt. 1951-ben megkapja diplomáját a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, és még ebben az évben szerződik a Nemzeti Színházhoz.
Az 1956-os forradalmi szerepvállalásai miatt letiltják a színpadról és csak 1958-ban játszhat ismét a József Attila színházba, ahonnan 1963-ban „igazol át” a Nemzeti Színházba.
A Hevesi Gyula téri színházba azán haláláig játszik.
A Film Színház Muzsika – 1961. 25. számában így vall a hivatásáról:
„… az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. … Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm.”
Művészetét többek között a Nemzet Színésze címmel, Kossuth-díjjal, Jászai Mari díjjal kétszer, valamint Érdemes és Kiváló művész címekkel ismerték el.
A teljes vers itt hallható:
https://youtu.be/gOPQsaW9Isc
ILLYÉS GYULA:
Egy mondat a zsarnokságról
| Hol a zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten gomolygó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében, nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan pattogtatott – “vigyázz”-ban, “tűz”-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félig nyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé kapott ujj “pszt”-jében, hogy ne mozdulj, hol zsarnokság van ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergődő jajsikolyban, a csöndet növelő néma könnyek zuhatagában, táguló szembogárban, az van az éjben halkan sikló gépkocsizajban, meg abban, megállt a kapualjban; abban, ahogy a “halló” közben – érzed – a kagyló csöndjén keresztül figyel egy idegen fül; nemcsak a telefondrót közt vergődő Laokoon-mód: vonat, repülő, sínpár, gúzsbog, kötélszár, mert zsarnokság van nemcsak a talpra álltan harsogott éljenekben, hurráhkban, énekekben, az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, az operában, a trombitában, ott van az utca sarkán az éppoly harsány – vígan vagy kongó zordan feszülő kőszoborban, az van a derűtelten tarkálló képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; mert zsarnokság ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy a régi istened sem; mert zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek, ahogy, mielőtt súgtál, hátrafordultál, nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban bénító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves, mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szómámorban, mint légydög a borodban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, mert szépnek csak azt véled mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációkból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog: hegyen és tavak mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, szív-hökkenésben; a nyugalomban, a bilincs-unalomban, a záporzuhogásban, az égig érő rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből, ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evődik velődig; töprengenél, de eszmét tőle fogan csak elméd, néznél, de csak azt látod, amit ő eléd varázsolt, s már körben lángol erdőtűz gyufaszálból, mert mikor ledobtad, el nem tapodtad; így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál; s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, fiad neki nemzed, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; mert már miattad dermed dacba a gyermek, s lesz az öledben ringó feleség ringyó; vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, futva bár Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. Szabadság Szabadság Kis irkalapjaimra Padomra és a fákra Homokra és a hóra Felírlak én Minden beírt papírra Minden üres papírra Ha nincs hamura kőre Felírlak én Ó képek aranyára Harcosok fegyverére Királyi koronákra Felírlak én Dzsungelre sivatagra Fészekre rekettyésre Zengő gyermekkoromra Felírlak én Az éj csudáira Fehér cipó napokra A mátka évszakokra Felírlak én Az elrongyolt egekre A lápra mely penész nap S tóra mely eleven hold Felírlak én Mezőre láthatárra Szárnyra kelt madarakra Árnyak malmaira Felírlak én A friss hajnali szélre Tengerre és hajókra A tébolyult csucsokra Felírlak én A habzó fellegekre Verítékző viharra A sűrű únt esőre Felírlak én Szikrázó villanásra Tornyosuló szinekre A meztelen valóra Felírlak én Az ébredő dülőkre Kitáruló utakra Szétáradó terekre Felírlak én A fényre mely kigyullad A fényre mely elalszik Sok régi otthonomra Felírlak én Szobámnak a tükörben Kettészelt gyümölcsére Ágyam üres héjára Felírlak én Nyalánk kis kutyusomra A fülét hegyezőre S balog mancsára is Felírlak én Ajtóm trambulinjára Meghitt kis tárgyaimra Az áldott lángu tűzre Felírlak én A nyíló női testre Baráti homlokokra És felém tárt kezekre Felírlak én Döbbenet ablakára Figyelmes ajkivekre A csönd fölé magasan Felírlak én Feldúlt rejtekeimre Ledőlt fároszaimra Búmnak merő falára Felírlak én A vágytalan hiányra A meztelen magányra A halál grádicsára Felírlak én A boldog gyógyulásra A szétfoszló veszélyre S emléktelen reményre Felírlak én S ez egy szó erejével Kezdek el újra élni Hogy rád ismerjek s neveden Szólítsalak Szabadság |
Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban
van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897
