2021-04-14

Farkas Krisztina: Közszolgálati álomvilágom

Képzeljék el azt, hogy a magyar egészségügyi miniszter a magyar köztévében – mostani nevén az Médiaszolgáltatást támogató- és Vagyonkezelő Alapnál, vagyis az MTVA-ban, ott is az m1 csatornán – beül a reggeli műsorba és kérdezik! Kérdezi a riporter, ő pedig válaszol. Ennyi lenne az egész.
Mégis, ezt most csak elképzelni tudjuk. Segítek egy kicsit abban, hogy szerintem miről és hogyan álmodozhatnánk? 

Ezt a minisztert úgy kérdezi a riporter, hogy az interjút nem előzték meg hónapokkal előtti egyeztetések arról, hogy kivel lenne a legjobb beszélgetni, és még az elkészített beosztást sem kell átírni azért, mert azon gondolkodnak a felek, hogy kihez “lenne jó bemenni”. Nem beszélték meg napokkal és közvetlenül adás előtt a kérdéseket, hiszen helyzet van, olyan történt, amiről az emberek, az adófizetők, vagyis azok, akik őt kvázi eltartják arra kíváncsiak, amit ő mond. Nem ilyen-olyan szakértőkre, politológusokra, mindenhez értő cilvilszervezetes jogászokra és főleg nem elfogult és fizetett megmondóemberekre. Rá kíváncsiak, a hozzáértő miniszterre, arra az emberre, aki ismeri a körülményeket, elvileg a legjobban és a leggyorsabban tudja kezelni az adott helyzetet, akinek a szakértelmét senki és semmi nem kérdőjelezheti meg. Az illetékes miniszter pedig teszi a dolgát, felkészül és megy a tévébe. Ott pedig kérdezi a riporter. Elfogulatlanul és objektíven. Tényleg ennyi lenne az egész.

A minisztert a tévében a riporter úgy kérdezi, hogy sem az interjú előtt, sem pedig közben nem kell arra gondolnia, hogy mi lesz, ha netán fönt majd úgy vélik, hogy a beszélgetésre szánt percek valamelyikében rosszat és/vagy rosszul kérdezett. Úgy faggat, hogy nem kapta meg előre azokat a kérdéseket, amelyeket mindenképpen fel kell tennie, de azokat sem, amelyeket még csak véletlenül sem szabad. A riporter az interjú végén sem azért fürkészi alanya arcát, hogy lássa, elégedett volt-e a kérdéseivel, elégedett volt-e vele. A riporter nem izgul még azért sem, hogy esetleg már a stúdióból kifelé menet csörögni fog-e a telefonja, vagy esetleg személyesen várja majd kint, a stúdió előtt a föntiek lenti helytartója. Hogy miért hívják és miért várják? Azért, hogy elmondják neki, hogy a “fentről leszólók” szerint jó volt-e, amit és ahogy csinált. Ha nem csörög a telefon, nincs senki a stúdió előtt, akkor nagy levegőt vesz, és azt gondolja, oké volt minden. Lesz munkája továbbra is.

A miniszter pedig úgy megy be a tévébe, hogy nem kapott előzetesen a kormányból élő mindentudóktól paneleket arról, hogy éppen melyek azok az aktuális “üzenetek”, amelyeket illő lenne még eljuttatnia a nézőkhöz. Sőt, ez a magyar miniszter még a riporter kérdéseire is őszintén, a legjobb tudása és ismeretei szerint felel. Az adás végén esetleg még meg is köszöni a lehetőséget, hogy ebben a helyzetben gondoltak rá, és talán még azt is mondja, hogy hívják, ha kell, mert most az a legfontosabb, hogy az emberek első kézből tudják meg azokat a híreket, döntéseket, amelyek hatással vannak az életükre.

Lehetne olyan is ám, hogy nemcsak a tévé riportere kérdezné ezt a minisztert a történésekről, hanem az úgynevezett autentikus hang. Mondjuk egy orvos, akit szó szerint a küzdőtérről kapcsolnának adásba, hogy elmondhassa, mennyit és milyen körülmények között dolgozik. Ennek az orvosnak lehetnének igazán szívbe markoló és észhez térítő mondatai. Elfogultan és szubjektíven. A miniszter pedig így vagy úgy, de állná a sarat. Arcán ugyan látszódna, ha kényelmetlenül érezné magát, a kérdések is kellemetlenek lennének neki, de válaszolna szinte mindenre. Tisztában lenne azzal, hogy a munkája nemcsak díjátadásokról vagy a saját tárcája honlapján megjelenő alányalós interjúkról szól.

A miniszterre és a riporterre pedig figyelt mindenki. Kisemberek és nagyemberek, akik bólintottak vagy csóválták a fejüket, de adott helyzetben mégis elégedettek, hiszen megkapták a választ a kérdéseikre. Onnan és azoktól, akiktől kell. Figyeltek szerkesztők is más médiumoknál az interjúra, hogy abból aztán hírt írjanak. Abból, ami és ahogy elhangzott. Azt a klasszikus képletet kellene csak alkalmazni, hogy ki, mit, hol, hogyan, mikor és miért csinált. Kommentárok, magyarázatok és ferdítések nélkül. Ennyire egyszerű lenne minden.

Magyarországon szinte nem is értjük azt a szót, hogy sajtószabadság. Megszokjuk, hogy nem kapunk választ a kérdéseinkre. Megszokjuk, hogy nincs esélyünk erre. Nézők millióinak hazudnak, emberek millióit butítják el. Még azokat is el tudják szakítani a valóságtól, akik hozzáférnek és fogyasztják is a propagandamentes információkat. El tudják érni azt, hogy egy idő után ne is érdekelje őket más, csak az, amit egybitesen a képükbe kapnak. A cél az, hogy elégedettek legyenek, teljesen más, hazug és torz képük legyen a valóságról, és amikor kell, tovább mutathassák nekik, hogy minden szép és minden jó. Amit pedig eddig láttak, az nem más, mint a valóság, ahol kritikának és kérdéseknek egyáltalán nincs helye.
(A szerző újságíró, a Jobbik szóvivője) 

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: