2020-06-06

DOBREV KLÁRA: Európa Napra

Köszönettel tartozom Moskovits Péter barátomnak, amiért meghívott blogjába, ily módon lehetőséget nyújtva arra, hogy most, éppen az Európa Nap alkalmából fejthessem ki részletesebben, miért küzd pártom, a Demokratikus Koalíció, és miért küzdök én is személyesen az Európai Egyesült Államokért.

Az Európai Unió dicséretével szeretném kezdeni. Természetesen, senki sem állíthatja – amúgy nem is állítja senki -, hogy az Európai Unió úgy tökéletes, ahogy van, ám a sok szidalmazás közepette mintha elfeledkeznénk a legeslegfontosabbról. Milyen gyakran feledkezünk el értékelni azt, amink megvan, és eszünkbe se jut, hogy mindent elveszthetünk, ahogy azt történelmi példák végtelen sora mutatja. Ezért arról szólok először, aminél fontosabb nemigen van, amit a politika nyújthat, és amit néhány ostoba döntéssel romba is dönthet.

Nem kisebb ügyről szólok, mint a békéről. Néhány generációig vissza tudok menni a családomban, annak mind magyar, mind bolgár ágában, és akármeddig megyek vissza, nem találok egyetlen generációt sem, amely ne szenvedett volna a háború borzalmaitól. Egyetlen egyet sem! Az én generációm az első, óvakodnék a nagy szavaktól, talán évszázadok óta, amely nem élt át háborút. Nem volt ugyan egyszerű, nem volt nehézségektől mentes az a világ, amelyet már a saját szememmel kísérhettem figyelemmel, de minden nehézség, minden kihívás és küszködés ellenére elmondhatjuk, hogy legalább békében élhetjük az életünket. Most ellentmondhattok azzal, hogy itt, az országhatártól nem messze zajlott le a II. világháború után egy véres háború déli szomszédunknál, később pedig keleti szomszédunknál. Mind a kettőről, sőt, az abház és a dél-oszét, valamint a Nagorno-Karabah konfliktusról is elmondható, hogy itt haltak meg ártatlan civilek felfoghatatlan nagy számban a közvetlen szomszédunkban, illetve a tágabb értelemben vett térségünk perifériáján. Ezeknek a háborúknak, a mérhetetlen szenvedésnek legalább két tanulsága kell, hogy legyen. Az első, hogy a béke nem garantált, és soha nem is lesz az, mindig szemünk előtt kell tartani, hogy egyik legfontosabb feladatunk a béke megőrzése.Azoknak, akik mosolyognak ezen és legyintenek ránk, el kell mondanunk, hogy minden egyes háború előtt mindig voltak, akik mosolyogtak a béke szónokain és legyintettek rájuk. A másik tanulság pedig az, hogy a háború nem Európát általában kerülte el, hanem az Európai Uniót. Az Európai Unió, illetve elődje, az Európai Közösség létrehozatala óta csak azon kívül törtek ki és pusztítottak háborúk és más katonai konfliktusok. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy az Európai Szén- és Acélközösség célja kifejezetten az volt, hogy ezzel megakadályozzanak egy esetleges újabb háborút, mert ha a szén- és acéltermelés nemzetközi felügyelet alatt van, az egyes államok nem tudnak miből felfegyverkezni. De talán elég is a történelmi visszatekintésből, abban minden olvasó egészen bizonyosan egyet fog velem érteni velem, hogy az

Európai Unió legnagyobb projektje, a béke megőrzése, árnyékba szorít minden más, kritikának joggal okot adó hiányosságot.

Soha ne feledjük el kellően értékelni ezt az óriási eredményt, és soha, egyetlen percig se engedjük, hogy ez a minden másnál magasztosabb cél feledésbe merüljön! Soha ne engedjük az Európai Unió meglévő problémáinak az ecsetelését anélkül, hogy megfeledkeznénk erről a fantasztikus sikerről!

Mindezt előrebocsátva, meglátásom szerint két nagy különbség mutatható ki az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió jogelődjeinek a létrehozó (Alapító Atyák) között. Az első, hogy az Amerikai Egyesült Államok létrehozói lényegében a semmin hoztak létre egy országot, sőt, egy nemzetet, míg az Európai Közösség alapítói a Közösséget egy hosszas nehézségek és küzdelmek, sőt, háborúk nyomán kialakult nemzetállamokra építkezve kellett létrehozniuk. E tekintetben, ez könnyen belátható, az Amerikai Egyesült Államok alapítói kedvezőbb helyzetben voltak, amikor az egyes államokat egyesítették, bár az 1861-es polgárháború jól mutatja, hogy az USA sem volt mentes súlyos belső konfliktusoktól. A másik nagy különbséget abban látom, hogy az Amerikai Egyesült Államok alapítói mérnöki gondossággal tervezték meg a hatalom megosztását az egyes államok és a központi hatalom, valamint az elnöki és a törvényhozó hatalom között. Velük szemben az Európai Közösség alapítói nem csekély számú kompromisszumos megoldásra kényszerültek, ám éppen a mostani szuverenitás-vita idején érdemes leszögeznünk, hogy ezekkel a kompromisszumokkal saját hatalmukat csökkentették, amikor hatásköröket ruháztak át európai intézményekre. Ezért indokolt különbséget tenni az Európai Közösség alapítói és néhány mai tagállami vezető között: Ez utóbbiak holmi hatalomtechnokrata politikusok, míg az alapítók valódi összeurópai vízióval rendelkező és azt megvalósítani képes államférfiak voltak, mégpedig a javából!

A kezdeti kompromisszumos megoldások óta számos reformra került sor, amelynek legutóbbi eredménye a 2007-es Lisszaboni Szerződés. Amikor az Európai Unió mai működését meghatározó Lisszaboni Szerződés vívmányairól esik szó, ne feledkezzünk meg arról, hogy az Európai Parlament tagjait egészen 1979-ig nem közvetlenül választották, hanem a tagállamok parlamentjei küldték oda saját tagjaikat. Önálló döntéshozatali kompetenciája nem volt, csak konzultatív státusza, így akarata ellenére is meg lehetett hozni bármilyen döntést. Ne feledjük továbbá azt sem, hogy a kezdetekben minden egyes tagállam megvétózhatott bármilyen döntést. A tagországok állam- és kormányfői hatalma az Európai Közösség létrehozatala óta fokozatosan csökkent, a “nemzeti” hatásköröket apránként ruházták európai szintre.

Óriási tehát a fejlődés, mégis be kell látnunk, hogy ma is túl sok és túl fontos az az összeurópai ügy, amely még mindig “nemzeti” hatáskörben maradt, és ez erős korlátot szab az EU hatékonyságának, következésképpen az EU elfogadottságának is. A lényeget tekintve ide eredeztethető a legtöbb bajunk. Hallgassunk bele bármely, az EU-t érintő Orbán-beszédbe, és világossá válik, amire gondolok. Az összeurópai ügyek sikeres menedzselésénél sokkal fontosabb egyesek számára a saját hatalmuk csorbíthatatlansága, amit ők persze – a PR-hoz tényleg értenek – szuverenitásnak becéznek. Két példán keresztül fejtem ki, mi itt a probléma?

Az Európai Unió versenyképesség-növelést célzó programját, a lisszaboni stratégiát (nem összetévesztendő a Lisszaboni Szerződéssel) 2000-ben fogadták el az Európai Bizottság előterjesztésére az EU állam- és kormányfői. A stratégia végrehajtásához szükséges hatáskörök azonban – a tagállamok állam- és kormányfői akaratának megfelelően – nem a közösségnél, hanem a tagállamoknál voltak.  A stratégia a részbeni siker ellenére – ez is leginkább a nemzetközi konjunktúrának volt köszönhető – azért nem tudott érvényesülni, mert az abban foglalt ajánlásokat a tagállamok kormányai különböző okokból bár, de nem, vagy csak részben hajtották végre. És amikor kiderült, hogy a lisszaboni stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a tagállamok állam- és kormányfői az európai intézményeket ostorozták a kudarcért. Értik, ugye? Az állam- és kormányfők, mint Európai Tanács tagjai elfogadnak egy sor ajánlást, majd ugyanők, immár, mint a tagállamok vezetői nem hajtják végre, majd a kudarcért a távoli európai intézményeket kárhoztatják. Azt a választók csak elvétve tudják, hogy valójában magukat korholják. Könnyű belátni, hogy ez a munkamegosztás tűrhetetlen. Persze, az európai ügyek iránt kíváncsi magyar választók számára ismert a történet: A miniszterelnök megszavaz egy előterjesztést a Tanácsban, majd hazatérve teli szájjal szidalmazza ugyanazt a döntést. Így állunk.

A második példám nem is a közelmúlt, hanem a nagyon is mai napi jelen. Néhány hónapja csak, hogy megjelent egy vírus a távoli Vuhanban, amely mára az egész világot, így Európát is rég nem látott kihívások elé állította. Mit hallunk egyes tagállami vezetőktől, jelesül a magyar kormányfőtől? Azt halljuk, hogy az Európai Unió ismét elégtelenre vizsgázott, a járvány ismét bizonyítékát adta annak, hogy egy ilyen küzdelmet csak a tagállamok tudnak megvívni. Azzal, hogy ez a vád morálisan aljas, itt nem foglalkozom. Azzal azonban igen, hogy az Európai Unió állam- és kormányfői úgy döntöttek annak idején, hogy közegészségügyi kérdésekben az európai intézményeknek nulla feladatot szánnak. Úgy döntöttek, hogy minden hatáskör maradjon a tagállamoknál. Ehhez képest az Európai Bizottság javaslatok egész sorát tette meg a különféle döntések koordinálására, ezeket az ajánlásokat a tagállamok vagy követték, vagy figyelmen kívül hagyták. Így aztán számos döntés koordinálatlanul született, gondoljunk a határok lezárásától egészen addig, hogy némely tagállamban szisztematikusan teszteltek, máshol – sajnos Magyarországon is – eleinte egyáltalában nem teszteltek. És ki a hibás? Természetesen az Európai Unió, ezt halljuk minden csatornán a populistáktól. Azt mondják, hogy az Európai Unió nem ad elég pénzt. Túl azon, hogy ez sem igaz, mert az Európai Unió soha eddig nem látott összegeket csoportosított át, mégis, ki adja össze az Európai Unió rendelkezésére álló pénzeszközöket? Természetesen a tagállamok, és még a járvány elterjedése előtt arról folytak az ádáz viták, hogy az egyes tagállamok évek GDP-jük 1 %-át vagy 1,03 %-át fizessék-e be közös célokra. Ismét azt látjuk tehát, hogy egyes populista – vagy legyünk egyenesebbek: hazug – tagállami vezetők saját maguk voltak szűkkeblűek, de persze nem önmagukat, hanem az Európai Uniót hibáztatták a saját hibáikért.

Már az 1929-es válság is végigpusztított a világon, pedig hol voltunk még akkor a globalizációtól, ahogy ezt a szót ma használjuk? Az idősebbek még emlékezhetnek – no nem 1929-re, hanem – 1974-re, amikor az akkori vezetés kijelentette, hogy Magyarország megállítja az olajárrobbanás következményeit a határain, és talán elhitték, amit mondtak, ezt ma már nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy a globalizáció még akkor is gyerekcipőben járt, de Magyarország már akkor sem állított meg semmit a határain. A 2008-as pénzügyi válság Kaliforniából indult, és pusztító hatással volt az egész világra, Magyarországra is. A világ évről-évre egyre globálisabb. Mi sem mutatja jobban, mint a mostani koronavírus világjárvány, hogy a bennünket ért fenyegetések java az egész világra fenyegetést jelentenek. Ezekkel szemben még a hajdan nagyhatalomnak számító Franciaország, Nagy-Britannia és Németország is képtelenek önmagukban. Egy nagyságrendileg 10 milliós ország nem képes hatékony védekezésre. Csak egy összehasonlítás: Vuhan városa egymagában 11 milliós lélekszámával nagyobb Magyarországnál, és ezzel mindössze hatodik a kínai városok sorában.

Az egyre globálisabb világ vadonatúj kihívásokat jelent az emberiségnek, és ha képesek akarunk lenni megvédeni magunkat, életünket, életformánkat, gazdaságunkat, akkor az eddiginél lényegesen szorosabbra kell fűznünk erőinket Európa többi államával. A 460 milliós lélekszámú Európai Unió a világ GDP-jének a 30 %-át állítja elő. Ebből a 30 %-ból Magyarország 1, azaz egy %-ot képvisel. Ha a legfontosabb stratégiai döntéseket egy demokratikusan működő közös intézményrendszer hozza meg, akkor ezen keresztül Magyarország képes lesz érdekeinek képviseletére. Enélkül a világgazdaság nagy színpadán, a világot meghatározó politikai döntések meghozatalakor nem tudjuk hangunkat hallatni.

Nos, ezt, a legfontosabb stratégia döntések meghozatalára feljogosított, demokratikusan működő Európai Uniót hívjuk Európai Egyesült Államoknak. Ha valakinek ez az elnevezés nem tetszik, mert az USA nem rokonszenves számára, akkor nevezhetjük másképpen is. Nevezhetjük Európai Szövetségi Köztársaságnak a Német Szövetségi Köztársaság mintájára, esetleg Európai Egyesült Nemzeteknek, ahogy majd a legjobban tetszik.

Számomra azért is elfogadható mindkét minta, mert mind az USA, mind Németország felépítése segít cáfolni egy tévedést, miszerint az Európai Egyesült Államok létrehozatalával nem lesz szükség a tagállami kormányzásra. Dehogynem!
Mind az USA-ban, mind Németországban az egyes tagállamoknak, illetve tartományoknak komoly hatalmuk van, amibe a központi kormányzat nem szólhat bele. A már említett példánál maradva, az Európai Egyesült Államokban a szakorvosi ellátás éppen úgy tagállami hatáskör maradna, mint ahogyan ez most is van, “Brüsszel”-nek nem lenne joga beleszólni abba, hogy miként szervezi meg Finnország vagy Portugália a körzeti orvosok működését. Ám a járványok esetén a korlátozások elrendelése, a védekezés megszervezése, az ehhez szükséges eszközök beszerzése európai hatáskör lenne, így el lehetne kerülni olyan anomáliákat, hogy a tagállamok eltérő időben és tartalommal zárják le a határaikat. A koordinált intézkedések hatása lényegesen erősebb lenne, ugyanis a miniszterelnökök számára az országhatárok fontosak lehetnek, ám a vírus számára nem léteznek.

Az Európai Egyesült Államoknak közös külpolitikája lenne, mert csak együtt vagyunk képesek rosszindulatú, agresszív külpolitikát folytató, adott esetben katonai agressziótól sem visszariadó országokat megfékezni. Külön-külön erre képtelenek vagyunk. Egy példával illusztrálva: Ha elfogadjuk, hogy az Európai Unió egyik legfontosabb feladata a migráció és a menekültkérdés kordában tartása, akkor létkérdés, hogy a szíriai polgárháború végén megtartott békekonferenciáról az Európai Uniót ne lehessen kihagyni. Ám az Európai Unió nem ült a tárgyalóasztalnál, nem tudta saját érdekeit képviselve kikényszeríteni egy olyan békét, amely leállította volna a menekülthullámot. Miért nem ült ott az Európai Unió? Hát azért, mert a migráció elleni küzdelem legfelkentebb harcosai ragaszkodnak ahhoz, hogy a külpolitika tagállami hatáskör maradjon. Vajon ott ült Magyarország, hogy megvédje álláspontját? Vagy ott ült a hajdan világhatalomnak számító Franciaország, Egyesült Királyság vagy a világ egyik legerősebb gazdasági hatalma, Németország? Nem, egyik sem ült ott, mert a mai világban egyenként már ők sem elég erősek. Velük szemben a szíriai béketárgyalásokon olyan országok foglaltak helyet, amelyek cseppet sem bánják, ha az Európai Uniót a menekülthullám nehéz helyzetbe hozza, és ezzel politikai nézeteltéréseket, konfliktusokat, belső megosztottságot eredményez. Ha valóban meg kívánjuk előzni a menekülthullámot, közös külpolitikára van szükség, ez ilyen egyszerű. Minthogy az is, hogy hiteles külpolitika nem elképzelhető hiteles és közös haderő nélkül. Ennek is közösségi hatáskörbe kell kerülnie, értelemszerűen.

Természetesen szólni kell a közös pénzről, hiszen szembetűnő, hogy a közös pénzt használó országok sokkal sikeresebbek, mint a periférián a saját pénznemükhöz ragaszkodó országok. Nem is csoda, hogy értelmes, a nemzetük felzárkóztatásáról nem csak szónokolni tudó, hanem azért tenni is akaró országok, gondoljunk csak Horvátországra, Bulgáriára és Romániába, mind-mind az euróövezetbe tartanak. Oda kell tartania Magyarországnak is. A közös pénz közös felelősséget, azaz pénzügyeket is jelent, és közös pénzügyminisztériumot. Pontosan úgy, mint az USA-ban és Németországban.

Az Európai Bizottság, az Európai Unió végrehajtó szervének a megválasztása nem zárt ajtók mögött, a választók teljes kizárásával történik. Az európai polgárok európai pártokra szavaznak és a legerősebb párt alakítja meg a kormányt. Ha szükséges, koalíciót köt. Akár így, akár úgy, világossá válik a politikai felelősség. Ha az európaiaknak nem tetszik, amit a Bizottság csinál, legközelebb más pártokra szavaznak. Így működik a demokrácia.

Az Európai Egyesült Államokban szükség lesz egy kiegyenlítő mechanizmusra, amely a kisebb tagállamok érdekeit megvédi a nagyokkal szemben, hiszen nyilvánvaló, hogy az Európai Parlamentben sokkal több német és francia képviselő lesz, mint szlovén, észt vagy éppen magyar.  Ilyen kiegyenlítő mechanizmus minden föderális formációban működik, az USA-ban és Németországban is. Érdemes ezeket a jól működő modelleket tanulmányozni és összeurópai céljainkra adoptálni őket oly módon, hogy egyszerre biztosítsák a hatékony döntéshozatalt és megvédjék a kisebb államok érdekeit is.

Hosszan lehetne folytatni az Európai Egyesült Államok leírását, de valahol le kell állni, én itt megteszem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem kevesen vannak, akiknek a szemében azért szálka az Európai Egyesült Államok eszméje, mert féltik a magyar szuverenitást. Nem gondolnám ezt az aggodalmat leszerelni azzal az amúgy igaz gondolattal, hogy ma a világ legszuverénebb országa Észak-Korea, hiszen senki és semmi más államra nem kell tekintettel lennie, amikor döntéseket hoz. Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy Észak-Korea szuverenitása kizárólag egy ember érdekét szolgálja: Kim Dzsong-un érdekeit (ha még életben van a sorok írásakor), és mintegy 25 millió észak-koreai szenved tőle, rosszabb sorsuk van, mint bárki másnak a világon. Vajon az a híres magyar szuverenitás kinek áll az érdekében? Juli néninek az ABC pénztárában, vagy egyedül Orbán Viktornak? De gondoljunk csak arra, hogy kinek van nagyobb szuverenitása: Egy boldog szeretetben élő nagy család tagjainak, ahol akár három generáció is együtt él, és ahol a döntések meghozatalakor figyelemmel kell lenni férjeink, gyerekeink, a nagyszülők érdekeire is, vagy pedig egy egyedül, magányosan élő embernek, aki, ha döntést hoz, senkire se kell, hogy tekintettel legyen. Nyilván a magányosan élő szuverenitása nagyobb. Ám az igazi kérdés az, hogy melyikre vágyunk jobban: A nagy családi életre értelemszerűen korlátozott szuverenitással, vagy a magányra, egyedüllétre és az ezzel együtt járó óriási szuverenitásra? Nem is kérdés, melyiket választaná minden jó érzésű és épeszű ember. És ha mi, emberek, családok így érzünk, ezt így tartjuk helyesnek, a siker és a boldogság forrásának, akkor tudnunk kell, hogy ezzel pontosan így vannak az országok is. Ha nem egyedül, elzárva, hanem együttesen döntünk fontos kérdésekről, akkor nem feladjuk a szuverenitásunkat, hanem ellenkezőleg, növeljük azt. A külpolitikai példával megvilágítva: Mikor van Magyarországnak nagyobb szuverenitása? Akkor, amikor sem Magyarország, sem semmilyen más európai ország nem ül ott a szíriai béketárgyalásokon, vagy pedig akkor, ha a közös külpolitika révén az EU meghatározó szereplője lesz a béketárgyalásoknak? Mert ha az Európai Unió ott ül a tárgyalóasztalnál, akkor a delegációban helyet foglal magyar diplomata is, és Magyarország egész állami súlyával képes lesz befolyásolni azt a politikát, amelyet az Európai Unió a tárgyalásokon képviselni fog. Ilyen egyszerű ez a szuverenitás-vita. Ha több szuverenitást akarunk, ezt a leghatékonyabban az Európai Egyesült Államok létrehozatalával tudjuk elérni.

Sokan mondják, hogy szép elképzelés az Európai Egyesült Államok, de illúzió. Utópia, nem több annál. Ám ha ezelőtt 30 évvel azt mondom, hogy egy észt polgár úgy tud átautózni Európán egészen Portugáliáig, hogy útközben senki nem kéri el az útlevelét, mindenki azt mondta volna, hogy ez utópia. ha ezelőtt 30 évvel azt mondom, hogy megszűnik a német Márka, a francia Frank, az olasz Líra és a holland Gulden, mindenki azt mondta volna, hogy szép gondolat, de utópia.

Sok utópiának az a sorsa, hogy megvalósul. A tegnap utópiája a holnap realitása. Az Európai Egyesült Államok meg fog valósulni, egyszerűen azon okból, hogy a globalizálódó világban a ma a szuverenitás bűvöletében élő politikusok a vesztesek közé kerülnek. A győztesek, a sikeresek azok körül kerülnek ki, akik összefognak, egyesítik erejüket.  Én is közöttük leszek, és minden erőmmel azon dolgozom, hogy Magyarország is a győztesek között legyen.
Megbűnhődte már e nép a múltat.
Semmi szükség arra, hogy a jövendőt is megbűnhődje.
(A szerző a Demokratikus Koalíció Európa Parlamenti képviselője, az Európai Parlament alelnöke)

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

5 thoughts on “DOBREV KLÁRA: Európa Napra

  1. JuncaVarga Egyet értek nekünk azEurópai közősségben van a hejünk nem szabad kilépni küzdenünk kell a bent maradásért mindenkinek az érdeke ez lehet! Junca

  2. Unió nélkül elvesztünk. Életem egyik legboldogabb napja volt, mikor a gyönyörű májusi estén boldogan szabadon, találkoztunk a szlovákiaiakkal magyarokkal és szlovákokkal az esztergomi hídon, a Duna felett az összetartozás boldog, új, rég vágyott tudatával. Ezt az érzést, az európaiság érzését meg kell őriznünk unokáinknak is. Aki ez ellen szót emel, az a hazája és a magyarság ellensége.

  3. Kedves László, mi a DK-ból ismerjük egymást! Köszönöm a hozzászólásodat. a jövőben mindaddig míg nem zavar Téged küldök az írásokról egy linket!
    Barátsággal:mp/ Moskovits Péter

  4. Kedves Junca, ha nem zavarja a jövőben minden új írásról küldök egy linket! Barátsággal: mp

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: