BŐSZ ANETT: Sosem voltak senkik-2.0

„Hiszen te élsz!

Én nem, csak létezem”

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy valahogyan – a kormányzati propagandával szemben – felállítsam azt a narratívát, mely szerint a menekültkérdés itt, Európában arról szól, adunk-e az éhezőnek egy tál levest akkor, amikor nekünk kettő van, és az egyiket még csak meg sem akartuk enni. Négy év távlatából azt mondom: mind elbuktunk. Egyéni „sikerek” voltak, amikor valaki új ruhát adott egy hetek óta gyaloglónak, vizet a Keletiben várakozónak, vagy szendvicset a szegedi vasútállomásra érkezőnek. Mind-mind az emberség egy parányi mentőcsónakja voltak ezek, az embertelenség tengerén.

2010 áprilisa óta rohamléptekkel közeledtünk ahhoz a dermesztő látványhoz, ami ma a röszkei és a tompai tranzitzónában tárul az ember szeme elé – már ha egyáltalán beengedik, hiszen ez eleddig parlamenti képviselők és segélyszervezetek regisztrált munkatársai számára volt csak lehetséges, a határrendészeken kívül. A Charlie Hebdo elleni terrortámadás áldozataira való emlékezés közepette dördült el a startpisztoly: az egy szem európai kormányfő, aki nem emlékezni és kegyeletet leróni, hanem sötét jövőt építeni ment, Orbán Viktor volt.

2015. január 7. nem pusztán az áldozatok és hozzátartozók, de a magyar társadalom jövőjét is megpecsételte. Onnantól a kormányzati média számára nem léteztek menekültek. Migránsok voltak és terroristák. Tudnak is erről a szögesdrótok közt, ottjártunkkor az egyik fiatalember elejtette a mondatot: „tudom, hogy beszélnek ebben az országban rólunk. Tudom, hogy itt az én négyévesem is terrorista”. Az ő négyévese egy a 77 gyerek közül, akik a röszkei tranzitzónában, szemernyi természetes árnyék és növényzet nélkül, gyakorlatilag ketrecekben élnek. A konténerek vetette árnyék az egyetlen hely, ahol úgy-ahogy elviselhető a hőség.

A zóna szigorúan őrzött, négyméteres kerítései közt hivatalosan működik iskola – legalábbis pedagógus jár a gyerekekhez –, sőt, nyáriszünet idején valamifajta napközis tábor is elérhető: ez egy tanár jelenlétét jelenti reggel fél 9 és déli 12 óra között, ami dicséretes ugyan, csakhogy a gyerekek kevésbé tudnak felkelni, mivel a konténerek, amikben laknak, a negyvenfokos nyári hőségben még melegebbre hevülnek, és sokan közülük nem tudnak elaludni. Mire elnyomja őket az álom, sokszor hajnalodik, így meg ki tud felkelni, hogy fél 9-re odaérjen a tanító nénihez?

A felnőttek – akik antidepresszánsokat és nyugtatókat kapnak – leginkább arról számolnak be, hogy nekik akár mindegy is lehetne, de a gyerekeik nap mint nap egyre nagyobbak, az idejük pedig megy. Iskola és értelmes foglalkozás nélkül. A kamaszok – többsége rendkívül szépen beszél angolul – azt mondják, legalább egy könyv lenne velük, akkor nem menne hiába az idő. Van okostelefonjuk, sőt, elméletileg wifi is elérhető, de ki nevezi életnek, hogy naphosszat egy féltégla méretű gorillaüvegen húzogatják az ujjukat?

Az egyik afgán tolmáccsal beszélve kiderül: a könyv igénye időről időre előkerül, ő pedig sajnálkozva közli, hogy „sajnos évtizedek óta élünk Magyarországon, nekünk már csak magyar könyveink vannak”. Volt már, aki azt válaszolta, hogy „én már azt sem bánom, csak valami legyen, amit lapozni lehet”.

Tisztában vagyok azzal, hogy menekültügyi eljárás lefolytatásáig az ideérkezők szabad mozgása lehetetlen. Azonban nincs és nem is lehet olyan törvény, ami szerint embertelen bánásmódban kell részesíteni az ideérkezőket, a határzónán innen – mert hogy a határzóna ügyesen kialakított, magyar terület, melynek egyetlen ajtaja nyílik a senki földjére. Ki ott kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha bebocsátást nyer az Európai Unióba, alá is íratnak vele egy papírt, hogy önszántából távozott, így a két világ közt reked: a szerbek aligha fogadják vissza.

Látszik, hogy az ott dolgozók és az ENSZ menekültügyi szakosított szervének magyarországi munkatársai is hozzászoktak már az afféle mondatokhoz, hogy „volt itt egy tízgyermekes család, akiket Szerbiába deportáltak, de a szerbek nem fogadták be őket, így Irakra módosították a deportálásuk célországát”. Azt is megszokták már Röszkén, hogy él velük egy tízéves, agytumoros kislány. A szülei azt mesélik, nagyon eleven és ügyes gyerek volt. Aztán történt valami. Az állapota és a mozgása folyamatosan romlott. Szerbiában diagnosztizáltak nála rákot. Mire Magyarországra értek, már azt is tudták, hogy egyetlen út, ha az áttétek képződését megakadályozzák, azonban a gyógyulás nem lehetséges. Az édesapja azt mondja: „én csak azt kívánom, hogy az utolsó napjait szabadon tölthesse”.

Azoknak a bizonyos egyedülálló férfiaknak – akikkel tele voltak a magyar híradások – nyomát is alig látni: a zóna egyik szektora kizárólag az övék: ketten lakják. Vagányak, mosolygósak. Jóban vannak a fogvatartóikkal. Az egyiknek már Ausztriában van a családja. Egy egyedül érkezett kiskorú is lakja a tábort: 17 éves. Addig aggódtunk érte igazán, amíg ki nem derült: kérvények alapján átjárhatók a kerítések a zóna körletei közt: éppen két – pingpongozás közben hozzá hasonlóan géppuska-kezű – kortársa és néhány más barátja is vendégeskedett nála – köztük egy három és egy ötéves kislány.

Nem tudni, mi lesz ezekkel az emberekkel a közeljövőben. Július 1-jével a hatályos törvények szerint a menekültügy és a bevándorlás is a rendvédelmi igazgatósági szolgálat alá tagozódik be. Volt, aki emiatt nem vállalta a szolgálatot tovább. Nem is csoda. Feltételezi, hogy az emberséges bánásmód tovatűnik, ha pusztán rendvédelmi intézkedésként gondolnak az itt élőkre.

Tavaly a röszkei és a tompai tranzitzóna lakónak életminősége közt szakadék tátongott. A háttere igen egyszerű: a szabadabb, emberségesebb légkört biztosító Tompa vezetője egy nyitott menekülttábori tapasztalattal rendelkező szakember volt, míg Röszkén határrendész adta az ukázt. Idén januártól – egy röpke fél évre – kegyelmi állapot állt elő: a csongrádi és a Bács-Kiskun megyei határzónát ugyanaz az ember vezette. Most már Röszkén is láttunk boldogan főzőcskéző és minket kávéval kínáló embereket – igaz, árnyékot vagy nyitott kapukat, legalább a zónán belül, az ő embersége és szakértelme sem tudott teremteni.

Az emberséges bánásmód az embertelen keretrendszeren belül azonban még nem minden. A jelenleg döntő többségében afgánok által lakott zónában sokan örülnek, amikor orvoshoz mehetnek, mert láthatják az általuk nagyon szépnek talált Szegedet. Nem mindenki ilyen szerencsés: szakorvosi ellátás szinte nincs, csak sürgősnek minősített esetekben van lehetőség orvost hívni – legutóbb egy kisfiú 8 napja tartó fogfájása nem minősült ennek. Egy derűs tekintetű, szemüveges lány azt meséli: neki például folyamatosan romlik a szeme, és ugyan panaszkodni nem akar (ő 50-50 százalékban találja jónak és rossznak a tábort), tart attól, hogy végletekig elromlik a szeme, mire új szemüveghez juthat.

Egy édesanya mutatja az egyébként már angolul is mondatokat alkotó kétéves kislányát: születési rendellenessége van, jól látható, a bordáin valamifajta csomó miatt aggódnak a hozzátartozók. Ezt a csomót máig nem vizsgálta ki senki. Hónapok óta itt vannak nálunk, előtte éveken át úton volt a család.

A konténerek közt üveggolyóval játszó picik, egymáshoz angolul beszélő afgán és iraki gyerekek, curry-vel jól bánó fiatalember a fazék mögött… élni próbálnak, nem csak létezni. Rajtuk keresztül tanulhatta volna meg ez a polgárosodási folyamatokban rendre elbukó magyar társadalom, hogy az alapvető jogok azokat is megilletik, akiknek nem áll módjukban megküzdeni értük. De nem. A legtöbben gyűlölni tanultak meg. Nem pusztán az ideérkezőket, de azokat is, akik tenni kívánnak az elesettekért. Az, hogy közben – szakértők szerint – a harmincéves történelemre visszatekintő magyar menekültügy is elesett, már csak következmény.

Béke poraira.

( A szerző országgyűlési képviselő, közgazdász)

 

 

Szerző:

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.