2020-09-21

BŐSZ ANETT: Az év, amely megfordíthatja a magyar sorsot

 

Sok mindennek kell még teljesülnie addig, hogy sorsfordító évről beszélhessünk 2019-et illetően, de egyvalami biztos: számos lokális ellenzéki siker mutatta meg, hogy a kormánypártok nem legyőzhetetlenek, és nem is annyira magabiztosak, mint amilyennek mutatják magukat. A Borkai-botrány után kétségtelenül megbicsaklott Fidesz-KDNP lendület, valamint az ellenzéki előre törések azt eredményezték, hogy most, a demokrata oldalon, van minek örülni. Van kit felhívni, ha az ember kerületeken vagy városokon átívelő rendezvényt szeretne, hiszen a szomszédban, vagy esetleg még mellette is baráti önkormányzatot talál. Olyan közösséget, amely hosszú ideje tervezi már, mennyi mindent fog másként tenni, mint a kormánypártok, ha lehetősége nyílik rá.

A nagy fordulat nem abban következett be, hogy egyik pillanatról a másikra búcsút tudnánk inteni a NER-nek, hanem abban, hogy az emberek elhitték: van értelme elmenni szavazni. Az éveken át tartó ellenzéki sikertelenség, valamint a kormánypártok folyamatos és töretlen hegymenete elhitette az emberekkel, hogy monolittömbbel van dolgunk, amit fogpiszkálóval igyekeznek lebontani egymástól elszigetelt, és szervezetlen csapatok.

Mára ez átalakult. Az ellenzék már nem gondolja azt, amit 2014-ben, vagy 2018-ban, hogy elég néhány logót és nevet egymás mögé sorakoztatni, az üzenettel, hogy Magyarországnak újra demokráciára van szüksége. 2014-re és 2018-ra is igaz volt, hogy az ellenzéket nagyfokú, egymás iránti bizalomhiány, kibeszéletlen és ezért romboló konfliktusok, nézeteltérések húzódtak az egyes szereplők és pártok között. Legkésőbb a rabszolgatörvény elleni parlamenti tüntetésen mindenki megértette, hogy közös a cél, a NER-t le kell váltani, de az eddigi viszonyrendszer ehhez kevés lesz.

Az MTVA-székházban eltöltött teljes nap, az éjszakai események, a közös küzdelem az ellenzék 5 pontjáért, a TV-stúdiók melletti folyosókon, mialatt a tüntető tömeg a székház előtt kétszer is kész volt mínuszokban kiállni az igazáért, és hinni abban, hogy ami ott zajlik, csak valaminek a kezdete. Így lett. Nem kívánom túlértékelni a tavaly decemberi napokat, de kétségtelen, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Amikor ellenzéki képviselők a következő órák eseményeiről előzetesen mit sem sejtve, átmentek a rendőrsorfalon, nem tudták még, hogy mi következik. Én most már úgy látom, hogy olyan volt ez számunkra, mint amikor egy iskolában a nyitótáborban találkoznak az osztálytársak: elkezdtük megismerni egymást.

Egy teljes napig láttuk egymást az élet legkülönbözőbb helyzeteiben, megoldandó feladatok közepette. Megdöbbentő visszagondolni arra, hogy mivel a regnáló hatalmat meglepte ez az új módszer, jobb híján csak annyit tudtak tenni, hogy a biztonsági személyzet erejével, kidobatták, vagy megkísérelték kidobatni a képviselőket, akiknek egyébként joguk volt bent tartózkodni, és joguk van beszélni a hírigazgatóval is.

Elindult egy folyamatos egyeztetés a pártok élén álló politikusok között, mialatt, a pártok középvezetői és aktivistái rendszeresen egyeztettek egymással a helyi együttműködésekről. Közösen képviselt ügyeink lettek. Tüntetések, közlemények, parlamenti akciók, kiáltványok, megmozdulások, és mialatt a kormány szüntelenül hitt abban, hogy a kék plakátokról elég tovább harsogni a „világraszóló sikereket”, közben nem vették észre, hogy az emberek nagy része már réges-régen szembesült a valósággal, legkésőbb a gyerekei iskolájában, vagy abban a kórházban, ahová valamelyik hozzátartozóját szállították, amikor rosszul lett – már ha egyáltalán odaért időben a mentő.

Ellenzék és kormány egymás mellett létező, párhuzamos valóságokban éltek tavaly, egészen 2019. október 13-áig, amikor is, egy pillanatra, mindenki szembesülhetett azzal az egyetlen valósággal, amiről a választók határoztak a szavazófülkékben. A vártnál jobb ellenzéki eredményt még a legprofibb intézetek sem voltak képesek előre jelezni, így alakulhatott ki az a gondolatnyi csönd, ami után a kudarchoz szokott győztesek, alázattal nekiláttak a munkának. A Fidesz pedig, jobb híján, kiadta a központi parancsot: tessék úgy tenni, mintha a – sokhelyütt minden addiginál magasabb választási részvétel mellett – méltatlan lenne az ellenzéki vezetés működése, hiszen ezek a pozíciók, irodák, hivatalok az övék. Csakhogy azóta csontvázak is kiestek a szekrényekből, vizsgálatok indultak korrupciós ügyekben. Számos ellenzéki polgármester mutatta meg, hogy lehet helyi médiát cenzúra nélkül is üzemeltetni.

A városok nem álltak le, sőt, emberarcú képviselők válaszolnak most lakossági megkeresésekre, lekerült a helyi szintű hatalmi gőg, maradt helyette a lelkes, új csapat, a helyi közösségek szolgálata. A városokat szabadsághiánnyal régóta fojtogató fideszes, KDNP-s vezetések leköszönése, és egykori pozícionáriusaik gyűlölködő forgolódása a vesztes helyzetben, éles ellenpontot képez a demokraták cselekvésével, és önmagát minősíti.

Nincs rosszabb, mintha valaki nem tud alázattal nyerni és méltósággal veszíteni.

2019-ben valamit megértett az ellenzék. Nem hagyta, hogy a kormány éket verjen szereplő és szereplő köré. Ha valakit a kormány méltatlanul vett célkeresztbe, azért kiálltunk. Ha a társadalmat érintő, súlyos kérdésekben járt rossz úton a kabinet, együtt láttak minket, akik helyi szinten is közösen kértük a választók bizalmát a következő öt év vezetésére. Ez egy fordulat.

Kérdés, hogy 2019 fordulatnak tekinthető-e majd, ha két év múlva visszanézünk. Ami biztos: az idő most már nem a kormánynak dolgozik. Nem egy felfelé ívelő pályán haladó Orbán-kormányt látunk. Látunk kormánypárti képviselőket mentelmi jogtól fosztottan, látjuk a kollégáikat nyomkövetővel: túl sok volt már a bűn, van közülük olyan, ami elől Polt Péter sem tudja már megmenekíteni az embereiket, kénytelenek folytatni az eljárásokat.

A kormánypárti politikusok többségét rendkívül fáradtnak, gúnyosnak és feszültnek láttam az utolsó ülésnapokon. Talán nekik is csak alváshiányuk volt – hasonlóan hozzám –, de szerintem ennél többről van szó. Szembe kellett nézniük azzal, hogy a demokratikus felhatalmazás, amire ők mindig is hivatkoztak, amikor újabb bástyáját döntötték le a jogállamnak, most nem őket szolgálta. És azzal is ideje lenne szembenézni – szerintem az elcsigázott arcok és a szokásosnál is nehezebben kimondott köszönések a Parlament folyosóin –, hogy ha most a választók akaratából településeket vezető embereket megkérdőjelezik, voltaképpen önmagukat köpik szemen, mert az elmúlt években minden bűnt a demokratikus felhatalmazásra hivatkozva követtek el a társadalom ellen.

Addig, amíg nem érkezik közéjük legalább egyvalaki, aki elvek alapján működik, gondolkodik a világról, és kész szembenézni a valósággal, az ellenzéknek szerencséje van. Ebben az esetben, ha megyünk tovább az utunkon, nem pusztán szabad városaink, de szabad országunk is lesz. Addig viszont, sok dolgunk van.

(A szerző közgazdász, doktorandusz, országgyűlési képviselő)

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: