2021-11-28

BÓDIS KRISZTA: Adósság (társadalmi esszé)

A következő napokban három szakember, a maguk sajátos szakmai szempontjából megközelítve mond véleményt aktuális szociális, társadalmi feszültségekről és azok feloldásának lehetőségeiről. Ma a „terepen” dolgozó pszichológus, a Van Helyed Rendszer intézményei létrehozójának és működtetőjének írását olvashatjuk azokról a problémákról, amelyeket a Covid járvány okoz, az egyébként is számtalan gonddal küzdő társadalmi csoportok, térségek életében. Ezt követi dr. Nehéz–Posony Kata ügyvédnő jegyzete, amely az alkotmányos jogok sérülésének, a megfelelő jogvédelem hiányának és a társadalmi különbségek növekedésének összefüggéseit taglalja. Végezetül Vértes András közgazdász a gazdaság középtávú lehetőségeiről ad vázlatos képet, hogy középtávon az államnak milyen finanszírozási lehetőségei lehetnek ezeknek a gondoknak a felszámolására?

Együtt

Egymás mellett élés helyett el kell kezdeni együtt élni: beszélgetni, találkozni, közös ügyeinkért együtt dolgozni. Nem ítélkező kritikával, hanem érdeklődéssel odafordulni. Fontos volna, hogy az elfogadást ne hagyjuk kiveszni az emberi civilizációból. Azért létezünk még, mert vannak, akik tudják, ha az elfogadást fölemészti a másik kritizálása, a másik megváltozásának követelése, a másik ember lenézése, irigylése és gyűlölete, akkor az ember már nem ember többé.

Mindannyiunkban ott van az a képesség, hogy megéljük: jó együtt lenni. Főleg, ha van valami közös dolgunk. Lehetőségünk van olyan világot teremteni, fölismerni, amelyben számtalan szép közös élmény és munka van. Ez a világ létezik. Itt, most, bennünk, közöttünk.

“Aki egyszer a világ fájdalmát önmagában átéli, az nem tud többé önfeledten boldog lenni, ahogy az ember általában szeretné. … mert nem tud szabadulni mások fájdalmától. Elevenen él benne mindaz, amit látott. ..emlékszik a szegényre,…a betegre.” És Albert Schweitzer szerint ekkor válik az ember értelmessé és válik képessé a jót cselekedni. Megtapasztaltam és nem dicsekvésből mondom, inkább tanúságtételként. Nem engedek a kísértésnek, ami így szól hozzánk: függetlenítsd magad attól, ami másokkal történik, ugysem tudod alapvetően megváltoztatni a dolgokat. Csakhogy ez nem igaz. Az egyetlen boldogság átélni a másik boldogságát, amit a jó tetteinkkel mi magunk okozunk. Mindezek fényében természetesnek tartom, hogy egy jó államot, jó kormányzást kell inspirálnunk, támogatnunk választóként és aktív állampolgárként. A jó állam lelkiismeretesen és bölcsen gazdálkodik a polgárai pénzével, a rábízott közvagyonnal, mert mindennek a gondos gazdálkodás az alapja. Hozzáférést biztosít minden polgárának – pártállástól, származástól, vallástól, bőrszíntől, identitástól, ideológiától függetlenül- a minőségi oktatáshoz, egészségügyhöz. Ezeket a szolgáltatásokat rendületlenül korszerűsíti.

Azért támogatja a sokszínű kultúrát és a szabad művészetet, hogy az mindenki épülésére és örömére eljusson minden emberhez. Szolgálatkész közigazgatással és emberséges, de igazságos bűnüldözéssel biztosítja polgárai mindennapjait.

Rendszerszinten gondolkodik azokról, akik szociálisan nehéz helyzetbe kerültek vagy szegénységbe születtek, és azt támogatja, hogy egyenlő eséllyel visszakerülhessenek a társadalom vérkeringésébe.

A jó államot olyan politizáló szakemberek vezetik, akik arra törekszenek, hogy mind tisztább és jobb emberré válhassanak, annak érdekében, hogy felelősen és mintát mutatva vezessék népüket. Az állam minden egyes állampolgárára szeretettel és tisztelettel tekintenek, nem kezelik bábként, eszközként, szolgaként, néptömegként, arctalan katonaként alantas önérdekeik érvényesítésére, önkényes elképzeléseik szerint.

A jó állam megválasztott kormánya arra törekszik, amire megbízást kapott, vagyis, hogy biztosítsa a kereteit és lehetőségét minden állampolgára számára egy szeretettel teljes és harmonikus életre.

Pandémia

Igaz, elképzelhető, hogy nem a vírus kényszerítette a világot karanténba, hanem a vírusról való vélekedésünk, és az, ahogy már évtizedek óta folyamatosan elveszítjük a valósággal való kapcsolatunkat, miközben az életformánk felszámolja az életbenmaradás lehetőségét.

A társadalmi szakadék a szegény, vagy egyenesen nyomorban élők és a közepes vagy kifejezetten gazdag és kiváltáságos réteg között egyre csak növekszik a rendszerváltás óta. Életünket egyengetni megválasztott felelősök nemigen foglalkoztak azzal, hogy kivitelezhető lesz-e a pandémia alatt a távoktatás – példának okáért. Kit érdekelt a vészhelyzet kezelésében, hogy sokan még távolabb sodródnak, a marginalitáson is messzebb? A periférián is túl? Mi történik a szegregátumokban, más néven cigánytelepeken? A harmadik világbeli állapotokból még visszább, egyenesen a középkorba való zuhanás. És sajnos nem egy időutazás keretében. Nem kell ehhez időgép, csak újabb és újabb hatalmi, hatalmaskodó intézkedések.

Az életkörülmények eddig is borzasztóak voltak, de most katasztrofálisak. Nem igaz, hogy a vírus egyenlően csapás mindannyiunknak, bár esetleges végkimenetelét illetően, persze. Csak néhány kérdés: hogyan tud egy hét, klenc gyereklétszámú család otthon maradni 25-30 m2-en? Kezet mosni úgy, hogy a legtöbb házban nincs vezetékes víz, és egy -egy telepen négyszáz emberre jut két közkút? Internet a mesében. Van olyan család, ahol egy telefon van, laptop, számítógép nincs. A telefont az viszi el, akinek van még annyi szerencséje, hogy dolgozhat, de a legtöbb embert hazaküldtek az alkalmi munkákból. A közintézmények gyakorlatilag bezártak. A boltok kifosztva, de különben sincs nagyon miből vásárolni, maximum kamatos pénzből, tehát az eladósodás és függőség fokozódik. Van olyan szegregált általános iskola, ahol a távoktatás eszközök hiányában úgy néz ki, hogy a szülőknek vagy a gyerekeknek be kell mennie a feladatlapokért, és amikor megoldották a feladatot vissza kell vinni. Ha valaki nem jelentkezett közétkeztetésre idejében, az nem kap enni, de az ebédért amúgy is be kell menni a suliba, és vinni kell edényt. Az iskolákban arról panaszkodnak, hogy piszkos edényeket hoznak a szülők és sokan be sem mennek, hiába iratkoztak fel. A családok komolyan vették volna, hogy maradjanak otthon, de így hogyan? Nem csoda, ha a gyerekek egyáltalán nem értenek semmit. A szülők eddig sem tudtak segíteni a tanulásban, most sem.

A minőségen aluli oktatás, a pedagógushiány, az iskolai kudarcok következtében a tudás és a tanulás elértéktelenedése, a kiégett pedagógusok tehetetlensége alacsony tudás szinthez, a gyerekek kudarcaihoz, korai iskolaelhagyásához vezetett eddig is. Ez pedig a funkcionális analfabetizmust, az alacsony iskolai végzettségből fakadó munkaerőpiaci integráció nehézségét okozza, ahelyett, hogy lehetővé tenné – a továbbtanulással biztosított – teljesítmény alapú boldogulást, vagyis a társadalmi mobilitást. Tehát az oktatási esélyegyenlőtlenség, a minőségen aluli oktatás ahelyett, hogy a szegénységből való kiemelkedést segítené, egyértelműen a nyomor újra termelődését eredményezi, ezzel a társadalmi, gazdasági szegregáció és szelekció konzerválásához vezet.  A roma gyerekek és családok aránya ezekben a válságövezetekben hosszú ideje magasabb az országos átlagnál, ezért azonosítják azt a térség szociális problémáival. Miközben a romák között igen magas a mélyszegénységben élők aránya, a szegények nagy többsége Magyarországon nem roma, de a szegénységgel kapcsolatos problémák etnicizálása lehetőséget teremt az előítéletek kialakulására.

Növekvő különbségek

A másik tendencia annak a társadalmi feszültségnek a növekedése, amely a szegényebb társadalmi rétegek és a jobb módúak között kialakul, amely Magyarországon egyrészt területi jelenség, másrészt jellemzően etnikai, cigányellenes színezetet kap, és a strukturális rasszizmus melegágya. Az okok itt is világosan visszavezethetők a társadalmi és gazdasági különbségekre, vagyis arra, hogy ma Magyarországon a születés határozza meg, hogy valaki kényszerpályán marad-e, vagy ellenkezőleg, kibontakoztatva képességeit lehetőséget kap arra, hogy megtalálja az útját, pályára álljon, boldoguljon egy társadalmi közösség elfogadott tagjaként. Abban az esetben azonban, ha a szegényebb csoportok elszigetelődnek és a társadalom perifériájára kerülnek, az iskolában, a társadalmi partnerkapcsolatokban sem kapnak más impulzusokat, mint amit szűkebb környezetükben, csak azokkal a normákkal és mintákkal találkoznak mindenhol, ami a zárt csoportjaikban éri őket, akkor az növeli az elszigetelődésüket az egész társadalmon belül és csökkenti az alkalmazkodási képességüket a tágabb társadalmi környezethez és azok normáihoz. Ennek van egy káros hatása a gazdagabb rétegek, a jobb körülmények közé születettekre nézve is, hiszen az ő elszigetelésükhöz, maladaptív beszűkülésükhöz is vezet, ha például nem találkoznak más referenciacsoportokkal.

A legnagyobb probléma az, hogy a hátrányos és a nem hátrányos társadalmi rétegek között növekvő távolság, ami a környezeti kihívásokhoz, adottságokhoz vagy lehetőségekhez való különböző alkalmazkodásmódokban is megmutatkozik, egyre nagyobb egyenlőtlenségeket és feszültségeket szül a társadalmon belül. A társadalmi feszültségek hiedelmek generalizálásával, téves következtetések, társadalmi szintű félelmek és indulatok megjelenésével pedig hátráltathatják, sőt megakadályozhatják a hatékony szakpolitikai beavatkozásokat.

Ezért nem lehet tehát az oktatási esélyegyenlőtlenséget külön kezelni a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségektől. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek felszámolásának az oktatás a kulcsa és ahhoz kell szervesen hozzákapcsolni a szociális ellátórendszer működését, amelynek empowerment (felhatalmazó jellegű, a képessé tételre koncentráló, a “hálót és nem halat” elvre alapuló) beavatkozások összefüggő rendszerének kell lennie, s amelynek egy fontos, de nem központi eleme a szociális támogatási rendszer. Máskülönben – az “ördögi kör” ok-okozati dinamizmusában – a szegények és leszakadó csoportok gazdasági és társadalmi helyzete konzerválódik vagy romlik, a hátrányok és az esélyegyenlőtlenség növekednek. Az fog számítani, ki hova születik és ahova született, nagy valószínűséggel ott is marad. Gyermekei és unokái sem jutnak előbbre, miközben a szociális ellátórendszer egyre több pénzforrást emészt fel, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportot legalább a létminimumon tarthassa anélkül, hogy megszakítaná a folyamatot és a felemelkedést segítené.

Évtizedek óta jellemző a szegregátumokra, hogy az ott élők hetven százaléka nem végezte el a nyolc általánost, hogy csak 2 %-a tud továbbtanulni a gyerekeknek, annyira rossz az oktatás színvonala, hogy a tudásuk az országos kompetencia alatt van jóval, ezért egy központi felvételin 5, 6 pontot érnek el átlagosan, amivel sehova sem lehet továbbtanulni, a szakképzésből óriási a lemorzsolódás, és a 16 éves korhatár is az utcára löki őket.

Egyéni szempontból igaz, hogy a szenvedést nem lehet összemérni, az mindannyiunk számára ugyan olyan borzasztó, és amikor szeretteinket veszítjük el, egyformán szenvedünk. De egy jelentős társadalmi csoport már évszázadok óta folyamatos traumák között él. Ez azt jelenti, hogy ők alig, vagy semennyire sem férnek hozzá a 21.századi ember számára természetes dolgokhoz. Sok helyen nincs a vezetékes víz, angol vécé, mosási lehetőség, a gyereknek külön tanár, nehézséggel küzdőnek fejlesztés, jó iskola, meleg szoba, saját ágy, asztal, gyógyszer, orvos, közlekedés, alapvető élelmiszer, az egészséges élelmiszerről, vitaminokról, sportról, kulturális életről nem is beszélve. Innen, a hétköznapok túléléséből indul egy hátrányos helyzetű család a Covid vágóhídra.

Az ózdi tapasztalatok

De hogyan lehet rendszerszintű megoldásokat találni a kirekesztett társadalmi csoportok, az egyre nagyobb hátrányokat, hiányokat és igazságtalanságokat elszenvedő emberek, és esősorban a magyarországi cigányság történelmi távlatokra visszatekintő szegregációjára, ami semmit sem javult a rendszerváltást követően, napjainkra pedig politikai játszmák és ideológiai manipuláció eszközévé vált. Ózdon a Hétes telepen a saját bőrömön tanultam meg, hogy ne ítélkezzek egyből, ha naiv segítő szándékomat kihasználják, ha humanitárius aktivitásomat támadásnak véli a többség, vagy ha zsarolnak,  bántanak. Megtanultam, hogy ne vonjak le egyszerű és ítélkező következtetéseket abból, ha egy kirekesztett társadalmi csoport minden lehetőséget kihasznál, hogy túléljen, vagy, ha ember embernek farkasa lesz. Ha az a filozófia igazgat, hogy az marad fenn, aki a másikat lenyomja. Semmiben nem különbözik a való világ egyik szegmensem sem a rossz vagy a jó tekintetében, talán csak a periférián minden meztelenebb. Magányos voltam ebben az időszakban, mert nem igen akadtak támogatóim, sem lelki sem egyéb értelemben. Voltaképpen -hitem szerint- kaptam egy feladatot, ami egészen világos volt: döntenem kell, hogy cselekvővé válok-e, vagy passzív maradok és immunissá teszem magam keresztülnézve mások szenvedésén. 2007 és 2011 között magányos akcióimat már önkéntesek beszervezésével igyekeztem megsokszorozni. Ebben az időben még az önkéntesség nem volt elterjedt. Mégis sok embert tudtam lelkesíteni és a Hétes telepen az ott élőkkel együtt hatalmas változásokat generáltunk, azzal, hogy hidakat építettünk a perifériáról a lehetőségek irányába. A közvilágítás bevezettetésén át a fürdőház és közösségi mosoda felépítéséig, az alkotó táborok és oktatási programok közösséget építő öröméig. Az akkori tevékenységet alkotásközpontú settlement (beköltöző) szociális modellprogramnak neveztem, mert már ekkor egy több elemből építkező folyamatban gondolkodtam, ami alkalmazkodik a lehetőségekhez, adottságokhoz és aktuális problémákra ad kézzelfogható megoldásokat, viszont tanulságaival és szemléletével ismételhetővé, modell értékűvé válik. Kezdettől fogva világos volt, hogy nem a nagy állami programok és nem is a kis fragmentált projektek és azok kesze-kusza ötvözetei adják a megoldást. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy pontból, mikró szintről, alulról felépülő, emberközpontú és aztán rendszerszintűvé kidolgozható folyamatot kell generálni és mostanra az álmom valóssággá vált. Így indult az egy család támogatásán túlmutató, a Hétes telepet bevonó, majd az Ózd szegregált területeire kiterjedő és a jövőben országos szinten kiépíthető Van Helyed Rendszer felépítésének magamra rótt feladata. Ebben a munkában a cél a kirekesztett emberek számára lehetőleg már magzati kortól biztosítani az emberi lét kiteljesedéséhez szükséges lehetőségeket, amely később a minőségi oktatáshoz való hozzáférést teszi lehetővé, társadalmi szinten pedig a nyomorból való kiszakadást, a deszegregációt.

Kényszerpálya helyett életpálya – Van Helyed!

A Van Helyed Alapítvány oktatásfókuszú szolgáltatások és intézmények egymáshoz kapcsolódó rendszerének modelljét építi ki Észak Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű régiójában, Ózdon. Itt hoztuk létre és fejlesztjük a Van Helyed Rendszer (VHR) első lokális bázisát és a hozzá kapcsolódó budapesti szolgáltatásunkat. A VHR ózdi lokális bázisán a gyakorlatban alkotjuk meg azt a modellt, amely az állam számára rendszerszintű, strukturális megoldásokat kínálhat ahhoz, hogy marginalizált társadalmi csoportok, elsősorban a roma közösségek emancipációja megkezdődhessen, megszűnjön a kirekesztettség és a mélyszegénységben élők esetében megszakadjon a tartós szegénységet újratermelő ördögi kör.

VHR kiépítésével azon dolgozunk, hogy a gyermekek születésüktől fogva egész életük során minél harmonikusabbak és sikeresebbek legyenek. A VHR-ben minden gyerek képes erre, mert a szociális, kulturális, egészségügyi, képességbeli különbségekre is reflektáló, korszerű tudásalapú, minőségi oktatáshoz biztosítunk hozzáférést.

Minden gyerek képes magasszintű tudást elérni, ha differenciált és komplex rendszerben kap támogatást. Ez különösképp igaz a hátrányokból induló gyerekekre, akik számára a VHR nem csupán a jó iskolába jutás lehetőségét biztosítja, hanem a családot és közösséget is bevonó sokszínű támogatások rendszerét is, a VHR-en belüli aktivitással összefüggően.

A VHR lokális bázisok inkubátorok. Működésünk távlati célja, hogy egy jövőben kiépíthető állami szociális és oktatási rendszer összekapcsolva, egyenlő tudásátadás fókusszal, az emancipációt és inklúziót tegye lehetővé.

A Van Helyed Rendszerbe bekerült gyermekek magzati kortól egészen a felsőoktatásba vagy a munkaerő-piacra való belépésig – életkori sajátosságaik és egyéni adottságaik figyelembevételével, a család és közösség bevonásával- civil intézményeinkben egymáshoz kapcsolódó szolgáltatásokat kapnak.

A hátrányos helyzetű, többségében roma családokkal a szegregátumok mélyén kezdődik a munka, majd a kismamákra fókuszálva a gyerekekkel és a családdal a Van Helyed Família Stúdió jól felszerelt intézményében folytatódik.

Ezután a gyermek a Van Helyed Stúdióban folytatja útját, ahol a napi rendszerességű munka célja a minőségi iskolába kerülés és továbbtanulás, valamint a szegregált iskola hátrányainak csökkentése. Családias légkörben a gyermekek erősségeire alapozott komplex pedagógiai és alkotásközpontú munka zajlik. Ennek tengelyében a személyre szabott patronálás van, amely során a patrónus szociális és oktatási esetkezelésen túl a szülővel közösen építi a gyermek karrierútját. A távolabb (jelenleg Budapesten) továbbtanuló, vagy iskolaváltó növendékek számára teljes alapellátással létrejött a Van Helyed Stúdió + szakkollégiumi intézménye és szolgáltatásai.  A közösséggel folytatott munka azt is eredményezi, hogy a közösség tagjai nyitottá válnak és rendszeren belül partnerként segítik a gyerekekkel és a családjaikkal kimunkált hosszú távú karrier célok elérését.

Minél hamarabb olyan állami (óhatatlanul ágazatok szintjén összehangolt) szakpolitikákra van szükség, amelyek egy egymásra épülő, rendszerszintű struktúrában, állami és civil intézményeivel és szolgáltatóival összehangoltan az esélykülönbségek felszámolására törekszik. Ezáltal létrehozza és működteti azt az emberhez méltó és jólléti államot, amelyben a különböző, magas szintre fejlesztett egyéni képességeket rendszerszintű struktúrában segíti kibontakozni, és ez mind a társadalmi és etnikai csoportokat, mind az egész közösséget összetartja, s amely struktúra a nemzet gerincévé, tartóvázává lesz.
(A szerző írópszichológusdokumentumfilmes, aki részt vesz az Egyensúly Intézet szakpolitikai javaslatainak kidolgozásában)

 

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” -ban van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: