2020-10-24

BOD PÉTER ÁKOS: Hogyan tovább és hova? – közéleti vita

A Városi Kurír és a kerekasztal-mp blog megkérdezte a közélet néhány fontos szereplőjét, köztük csúcs-közgazdászokat is,  hogy milyen kilátásai lehetnek azoknak a térségeknek és rétegeknek a jövőben, amelyek már  a járvány előtt is nehéz gazdasági, szociális helyzetben voltak? Van-e és ha igen, milyen időtávban és milyen feltételek mellett lehet esély a félzárkóztatásuk megkezdésére? Elsőként Bod Péter Ákos, volt miniszter, jegybankelnök gondolatait adjuk közre.
(A felkérteken kívül várjuk olvasóink gondolatait is a témában.)

Merre halad, és merre haladjon a világ a koronavírus-válság után?

Hiszen még azt sem látjuk pontosan, mi is történt nálunk, milyen állapotban van a magyar társadalom. Sőt, van-e magyar társadalom, a szó igazi értelmében.

Ám menjünk sorban. Már a veszedelmes vírus európai felbukkanása előtt gyakori témája volt a közelgő krízis a szakmai és személyes beszélgetéseknek, noha egészen más válság lehetőségét latolgattuk. Ez már önmagában különös. Az Európai Unió és annak keleti pereme, az Egyesült Államok a foglalkoztatottsági, nemzeti jövedelmi adatokat tekintve rég maga mögött hagyta a 2008 utáni recessziót, sőt ezévig rekordhosszúságú üzleti konjunktúraciklust mutathatott fel. Mégis végig a válság gondolata, szóhasználata uralta a közbeszédet, nálunk különösen. Akik ma egyetemre járnak, a gazdaság és pénzügy szavakat gyerekkoruk óta leggyakrabban a gazdasági válság, pénzügyi krízis összetételben hallották. Amerikában a fiatalok között népszerűbb a szocializmus a piacgazdaságnál, emberemlékezet óta először nevezik magukat politikusok szocialistának, és nem is a közélet perifériáján. Recseg-ropog a nyugati társadalmi rend, több irányból is támadják a piacgazdaságot, vagy ha úgy tetszik, kapitalizmust a nagy pénzügyi válság óta.

És nálunk? Ahogy látom, a 2006 és 2010 közötti zavaros években végleg odaveszett az a remény, amely még 1990-ben így kapott formát: „Európába, de mindahányan!”. A rendszerváltozással a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság ugyan helyreállt, de persze – mint máshol is a térségben – erős kelet-európai akcentussal. Európába vissza, mindahányan? Intézményileg visszakerült hazánk 2004. május elsején. Értékrendet, életmódon tekintve, amint ezt felmérések és napi tapasztalatok mutatják, csak hiányosan. Sokarcú, megosztott, közös irány és távlat nélküli magyar társadalmat talált el a 2008-as pénzügyi krízis. Az utána hatalomra kerülők jól érzékelték a nemzet megosztottságot és irányvesztettséget; az előzőt kihasználták, irányként pedig a NER-nevezetű felülről vezérelt rendet hirdették meg.

A NER igazi természetéről sokat lehetne vitázni

Eleve nem világos, talán irányítóinak sem, a követőiknek pedig különösen nem, hogy mire is fut ki. Azt inkább látni, hogy mi nem akar lenni. Irányítói nem ambicionálják az európai centrumországok szoros politikai és monetáris együttműködésében való részvételünket, a szociális jogokkal ötvözött modern európai versenygazdasági modellhez igazodást. Talán nem tartják magukat arra alkalmasnak, a magyar nemzetet pedig felkészültnek.

És ez utóbbi a nagyobb ügy, az igazán súlyos kérdés. Amikor azzal kezdi a politikus, hogy „mi magyarok”, rendre olyat állít, amely a magyar társadalom nagy részére eleve nem igaz. Vannak magyarok, akik itthon boldogulnak, és vannak százezerszámra, akik külföldön dolgoznak és már tartósan ott élnek; vannak, akik beleszoktak vagy eleve beleszülettek a piacgazdaságba, természetesként élik meg a globális termelési láncok világát, míg másoknak az egész idegen és fenyegető maradt. A nemzetközi összehasonlító mérések alapján az utóbbiak sajnálatosan nagy hányadot tesznek ki.

Az elmúlt néhány évben a jó külső konjunktúra közepette, az uniós pénzügyi támogatások és a világpiacra termelő cégek által hajtva a magyar gazdaság végre ismét növekedett, a térség országaival együtt, azoktól némileg elmaradva, de mégis érzékelhetően. Ám eközben csak a felső egyötödnek javultak érdemben a jövedelmi pozíciói. Leginkább azok gazdagodtak, akik a globális értékláncokban dolgoztak, mások pedig a NER-kapcsolatokból profitáltak. Őket szolgálta az állami család- és lakástámogatási rend és az adózási szisztéma. Gyarapodásuk valóban erőteljes volt. A világkonjunktúra azokban 2019-ben elérte csúcsát, a nyugati üzleti élethez kötődők körében érezhetően megszaporodott a válság miatti aggódás. Azt nem tudom, hogy a NER-nyertesek aggódtak-e, aggódnak-e a jövőt illetően. Az viszont mérhető, hogy az alsó háromötöd-társadalomnak csak morzsák jutottak az anyagi gyarapodásból. Az új hatalmi rend döntően nem-gazdasági eszközökkel pacifikálta őket, meglehetős sikerrel: a külső ellenségek távoltartásának ígéretével, nemzeti büszkeséggel, kormányzati sikerpropagandával, a társadalmi rend fenntartásának szlogenjével.

Ebben az egyenetlen helyzetben érte hazánkat a koronavírus-járvány

Láttuk, hogy kezdeti bizonytalankodás után a hatalmi központ milyen gyorsan fedezte fel, hogy az elkerülhetetlen krízissel újabb centralizációra nyílik ragyogó alkalom. Tovább korlátozható az önkormányzatok, az ellenzéki pártok, a média és a személyközi nyilvánosság mozgástere, sosem látott szabadsággal lehet átcsatornázni a költségvetési és uniós pénzeket a kiválasztott kedvezményezettekhez, a kedvenc presztízsberuházásokba. Így is történt a rendkívüli felhatalmazás heteiben. Amint független gazdasági elemzők szóvá tették: a válságkezelésre előirányzott költségvetési források komoly hányada is a szerencsés nyertesek vagyongyarapodását szolgálja majd. Felgyorsult a kormány keleti politikai szövetségeseivel és ügyfeleivel kötött projektek megvalósítása, és ezzel bizonyára faktummá váltak az adófizetőkre nézve nagyon költséges keleti kötődésű ügyletek.

Mi történt mind eközben a töredezett magyar társadalommal?

Keveset tudunk erről. Észleltük állások tízezreinek azonnali megszűnését, ezzel családi egzisztenciák megrendülését. Pontos képünk azonban nem lehet a statisztikai adatok késedelmessége és gyenge reprezentativitása miatt. A közmunka intézményének sajátos magyar definiálása eleve eltér az Európában szokásostól, és a valóságosnál kedvezőbb képet nyújt a munkanélküliségről; ez a statisztikai ügyeskedés még hátrányunkra is lehet az uniós válságkezelési eljárások során. De ami a legfőbb okozója a bizonytalanságnak: a munkaképes korú lakosság meglehetősen nagy hányada jó ideje féllegális vagy egyszerűen fekete foglalkoztatásból él. E kör mértékét csupán becsülni lehet. Csak találgathatjuk, hogy valójában hányan vesztették el törékeny jövedelmüket az üzleti ciklus márciusi megtörésekor.

Nem ok nélkül ilyen nagy a legalitás határán lévők száma, még a piacgazdasági rendre való visszatérésünk után három évtizeddel is. Ugyanis a volt tervgazdaságok között nálunk a legnagyobb az állami adóelvonás aránya, mivel itt a legaktívabb az állam. Márpedig ha a hazai termék felére rúg a költségvetés kiadási oldala, akkor a GDP felét teszi ki az adók, járulékok és egyéb elvonások aránya is. Ennek a rajtunk maradt poszt-szocializmusnak is szerepe van abban, hogy ilyen sokan húzódnak ki a társadalom peremére; hogy ilyen nagy az adóelkerülési hajlam, makacsan tartja magát a korrupció, és hogy eközben minden mértékadó indikátor-rendszer ítélete szerint gyenge hatékonyságú az államunk.

A politikai hatalom idén, a politikai rendszerváltozás harmincadik évfordulóján

büszkén deklarálta, hogy a 2011-es Alaptörvénnyel lezárta a poszt-kommunista időszakot, holott valójában a versenygazdaság nyíltan vállalt visszaszorításával, az államon keresztüli erőforrás-osztogatással maga tartósította és intézményesítette az államszocialista országokra hasonlító etatizmust. Legalább is a gazdaság azon hányadában, amelyet nem engedett át a stratégiai szövetségesként kezelt multinacionális vállalati körnek. Ez a kör most szabja át a koronavírus-járványban megszakadt, a kereskedelmi háborúskodás miatt újrarendeződő termelési láncait; izgatottan várjuk, hogy a nagy újraindulás nyomán mi marad meg és mi marad el a magyar feldolgozóiparban, és mi jön ide. A nagy üzleti döntések máshol születnek ezekről.

Nem látni sokkal tisztábban azt sem, hogy milyen állapotban ér majd minket az ősz

Itt van az oktatás ügye, amelynek hirtelen leállása és három napon belüli újraindulása családok millióit érintette. A társadalmi következményeiről keveset tudni. Minálunk otthon rendszeresen előfordult, hogy négyünk egyszerre négy laptopon dolgozott tanulóként, tanárként, otthoni irodistaként. Ám mi lehetett az olyan családokban, ahol egyetlen számítógép sincs? Ahol a szülők általános tudásszintje nem alkalmas a tanár pótlására? Magyarország az uniós felmérésekben a digitális felkészültséget tekintve a rangsor végén kullog. A PISA-felmérések tanúsága szerint a magyar iskolások eddig is lemaradoztak tudás- és képességi szintben az élenjáróktól. Vajon a nehezebb sorsú rétegekben, a rosszul ellátott körzetekben hogyan küzdöttek meg a krízis oktatási következményeivel? A társadalom szegényebb kétharmada mennyire áll készen a válság után várható technológiai, társadalmi átrendeződésekre?!

Az oktatásra valamint az egészségügyre költött kiadásoknak a nemzeti jövedelmen belüli hányadát tekintve hazánk az európai sor vége felé található.

És nemcsak a pénzhiány a baj. Magam úgy tapasztaltam, hogy a tanítók, tanárok, orvosok, ápolónők a szűkös anyagi keretek, a hatóságok tehetetlensége és kapkodása ellenére, áldozatos munkával alkalmazkodtak a járványidőszak cudar viszonyaihoz. Leginkább rajtuk múlott, hogy nagyobb botrány és kataklizma nélkül élte túl az ország ezt a tavaszt. Talán általában is elmondható, hogy az alkalmazkodási képességünk erős: a merev rendszerek, életidegen szabályok, valamint a pénzhiány és technikai elmaradottságok közepette is képesek vagyunk megtalálni a fennmaradáshoz szükséges pótmegoldást. Szerezhettünk ilyenben elég történelmi tapasztalatot, az igaz. Ám ebből aligha lesz modern és versenyképes társadalom. A merev rendszereket és az újratermelődő elmaradottságokat nem megbütykölni és kicselezni kellene, hanem eltakarítani az útból.

Ez pedig átvezet oda, hogy mi felé is kellene haladnunk most. Most, amikor még képlékeny a helyzet, és nem állt vissza a válság előtti status quo, elvileg nyílik mód a nagyobb változtatásra. De illúzióink ne legyenek. Csak reménykedhetünk, hogy a kényszerű leállás nyomán tisztábbá vált természeti környezetünket meg tudjuk őrizni a gazdasági tevékenységek újraindulása után is. Hogy a shoppingolás felfüggesztése alatt a fogyasztók felülvizsgálták vásárlási szokásaikat. Hogy a tömegturizmus túlzásairól lenevel minket az aggodalom és a kijózanodás, és helyébe a szelíd időtöltés lép. A szaktudás visszanyeri tekintélyét, a politika pedig belátja, hogy vírusügyben, csakúgy, mint a mai kornak megfelelő oktatás dolgában, vagy az atomenergia kérdésében nem dilettáns módon, ötletelve kell határozni, hanem gondos egyeztetéssel, az érintettek bevonásával, a nagy ügyek eldöntéséhez szükséges alázattal.

Aligha lesz így. És mégis

Mondjuk ki minél többen és minél világosabban, mit kellene tennünk a válság után, és még a következő előtt, a közös jövőnk érdekében.

Kezdjük itthon. A járvány talán azért is kímélte meg viszonylagosan eddig a térséget, és benne hazánkat, mert a világ sok más részéhez képest elég zárt. Az emberek nem sokat utaznak, sokan bizony a kijárási korlátozás idejében pont annyit ültek otthon, a televízió előtt, mint előtte. De az atomizáltság, a szűk családi körre korlátozott kapcsolat kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá, maradivá tesz. A vírusválság megmutatta, hogy ilyenkor még fontosabb a helyi közösség, a lakóhely. A helyi társadalom súlya bizonyosan felértékelődik a vírus utáni új körülmények között. A járvány idején megtanulhatjuk, hogy a kormány, a pártpolitika még messzebb kerül a polgártól és annak mindennapi gondjaitól, míg a szomszédja, a polgármestere, körorvosa, lelkésze, a civil önszerveződés annál fontosabb lesz. Maradjon meg ez így, a közéletnek tudatosan legyen fő terepe a lakóközösség, amelyben az emberek egymásra támaszkodhatnak.

Most ismét megmutatkozott, hogy mennyire fontos az iskola a családnak, és a család is az iskolának

Hibás ugyan az állam ideológiája, amely központosít és a politika harci terepévé teszi az oktatást; ám éppen emiatt még lényegesebb, hogy jelen legyenek az intézmények életében a legfőbb ’stakeholderek’, a szülők, a helyi közösség véleményformálói.

A gazdaság gyors leállása és szakaszos, elnyúló újraindulása rávilágított a magyar gazdaság sokféle gyengeségére. A nagyvállalatok ügyét félretehetjük, mert nincs sok ráhatásunk az ottani belső folyamatokra. A kisebb cégek körében gyakori volt a tanácstalanság, és első reflexként a visszahúzódás, a működés takaréklángra állítása. Félő, hogy nem mindenki tud majd egyáltalán újraindulni. Minden válság szelektál, azzal pedig teret nyit némelyeknek a gyors kiemelkedésre, de a krízis fölösleg károkkal is jár, értékeket rombol. A vállalkozói körnek jobban képessé kellene válnia az együttműködésre, egymás gyors kisegítésére, a megnyíló lehetőségek közös kihasználására. Ebben a magyar üzleti élet gyengébbnek mutatkozik, mint sok más országban, ahol a szakmai, helyi és hivatalos szervezetek keretein túl is élénk a kapcsolat az emberek között. A magyar cégvilágban sok a reménytelenül kicsi méretű vállalat; az ilyenek vagy kiszelektálódnak, vagy megtanulnak együttműködni, ami nehéz kulturális folyamat. Ám most évjárati okokból egy korosztályi váltásnak is a közepén vagyunk, az akár segítheti is az átalakulást.

A világban most mintha lelassult, leállt volna a globalizáció. Ezt azonban csak átmeneti döccenőnek gondolom, bár az újraindulásnál biztosan tanultak a cégvezetők a túl hosszú szállítási lánc, az egyetlen beszerzési forrástól való függés okozta veszteségekből, és figyelembe veszik a nagyhatalmak és tömbök közötti kereskedelmi villongásokat. Akár nyerhet is a közép-európai térség abból, ha átrendeződnek a beszerzési kapcsolatok. De Magyarországnak már nincs itt helyzeti előnye. Fejlettségben, ipari szofisztikáltságban, termelékenységben beértek a mögöttünk levők, és nagyon elhúztak a korábban is polgárosodottabbak, mint a csehek, szlovének. Súlyosbítja a helyzetet, hogy európai szövetségeseinknek a magyar kormány iránti bizalma láthatóan elfogyott, a roppant különös rezsimekkel szövögetett újabb kormánykapcsolatok pedig nem segítenek a magyar nemzetgazdaság szükséges modernizálódásában.

A kormánypolitika gyökeres megváltozására van szükség,

amire csak az ellenzéki erők egyeztetett fellépése adhat esélyt. Annak sikere esetén olyan koalíciós kormány léphet majd hivatalba, amely elvégzi az európai érték- és érdekközösséghez való visszatérésnek és a modern Magyarországhoz szükséges politikai, törvényi keretek megalkotásának a feladatait.

Ám az még messze van. A civil társadalom addig is sokat tud sokat tenni, még külső kapcsolataikban is. A szakmai, települési szintű és személyes kapcsolatok révén a lehetőség szerint tudatosítani kell a partnereink, szövetségeseink körében, hogy a mai kormánypolitikán túl is van Magyarország, sőt a magyar társadalom nagyobb fele mutatkozik érdekeltnek és érdeklődőnek az európai kapcsolatrend iránt.

A munka zöme azonban otthon, helyben végzendő el. Egyáltalán nem gondolom értelmiségi pótcselekvésnek azokat a programvitákat, amelyek a magyar társadalmat szolgáló adózási elvekről, egészségügyi reformokról, oktatási koncepciókról, a múltunkhoz és a jövőnkhöz való viszonyunkról szólnak. Nincs jelenleg aktualitása, mégis fontos, hogy folyjon gondolkodás az euróövezeti csatlakozás ügyéről, a közös európai ügyészség munkájában való részvételről. Hazánkban ma nem létezik kormányzati szintű területfejlesztés (sem), miközben az ország fejlettségi szétszakadása, egész térségek elnéptelenedése már régen nem csupán jövőbeli fenyegetés.

Most ismét az fenyeget, hogy hamis kérdésekkel, az igazi nemzeti bajokat elfedni szándékozó álvitákkal töltik meg a hivatalos kommunikációs tereket. Eközben a világ gyorsan fordul. Válság után mindig felgyorsulnak a folyamatok. Sosem lehet visszatérni pont oda, ahol megszakadt az ügymenet, és ilyenkor különösen fontos a tájékozódás, tájékoztatás, együttműködés, kifele fordulás, nyitottság. Válság után? De hiszen a mostani hirtelen epidémia is csak arra figyelmeztet minket, hogy társadalomban, természetben, gazdaságban, a kultúra és a gondolatok világában ritka, és leginkább csak illuzórikus a nyugodt, válságmentes időszak. Az ügyek hajlamosak időnként összetorlódni, a hatások összeadódni. Most is ilyen szakaszba kerültünk; ebből adódnak teendőink.

 

A sorozat folytatásában L. Ritok Nóra gondolatai hétfőn este:

.”..A távoktatást a döntéshozói szint sikeresnek véli. Vagyis, csak azt nézi, ahol sikeres volt. Ahol a járvány láthatóvá tette az oktatási rendszer gyengeségeit, arról nem vesz tudomást. Nem gyűjt valós adatokat arról, hány gyerek volt, aki egyáltalán nem kapcsolódott az iskolához március 16-a után. Hányan voltak, akiknél nemhogy tudásbővülés, de szinten tartás sem történt, hányan, akik nem rendelkeztek digitális eszközökkel, és ennek hiányában nem vehették fel azokkal a versenyt, akiknél ez adott volt, és még a szülői támogatás is a gyerekek rendelkezésére állt.”

 

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: