2020-10-24

BÁNKI ÉVA: Vesztesek, győztesek

„Micsoda szörnyek szabadultak ránk! Se éjjelünk, se nappalunk. Lassan már az égboltra sem pillanthatunk. Nem ismernek kíméletet az Afrikából jött gyilkosok! Vadásznak ránk, mint a keselyűk. Közülük egy sem becsületes férfi, nem ismeri a közelharc nemes szabályait. Gyávák, feketék, aprók. Alattomos ördögök, nem mernek szemtől szembe kiállni. Dárdákat, nyilakat lődöznek, sunyin bekerítenek minket. És hányan, de hányan vannak! Mintha a földből teremnének! Ráncos, pokoli szörnyetegek vigyáznak a kölykeikre, miközben a nőstényeik — elfajzott, rettentő lények — köveket hajigálnak ránk. Egy igazi harcos hol lelhet a saját földjén menedéket?”

Nem egy mai skandináv identitárius jajveszékelését olvassuk, hanem egy neandervölgyi férfi elképzelt panaszát, aki veszélyben érzi magát “saját földjén” az Afrikából beáramló (akkor még sötét bőrű) homo sapiens-csoportok láttán. A régóta Európában élő neandervölgyiek is emberek: van művészetük, vannak szerszámaik, ismerik a tüzet, valószínűleg tudnak beszélni, beteg társaikat gyógyítják, halottaikat eltemetik. Nem is különböznek annyira a homo sapienstől: a két (al)faj kereszteződéséből született gyerekek nemzőképesek — más magyarázat nincs a homo sapiensben (azaz bennünk) található neandervölgyi génekre.

De miben haltak ki a neandervölgyiek?

Az egyének lehettek egyenlők („mind emberek”), de a szemben álló csoportok nem. A homo sapiens tovább élt (a nagymamák-nagypapák részt vehettek az unokák nevelésében), nagyobb csoportokat alkotott és ami a fő, „sunyin” elkerülhette a közelharcot. A dárdát ugyanis nemcsak szúrásra, hanem dobásra is használta. Aki foglalkozott kisgyerekekkel, az tudja, mi a szerepe a térlátás fejlesztésének, (pl. a labdázásnak) a gondolkodás megerősítésében. Ha egyénként talán nem is, de csoportként a homo sapiens okosabb lehetett. Háborúban könnyen legyőzhette az izmosabb, nagyobb termetű neandervölgyieket.

De mért akarta volna az ÖSSZESET legyőzni? Valami nagy Waterloo-ban, mindent eldöntő ütközetben minden neandervölgyit megsemmisíteni? Nyilván senki nem akart ilyet. Ilyen szervezettség az őskori viszonyok, a különböző időkben beáramló csoportok közt amúgy is elképzelhetetlen lehetett. De ha mégis, akkor a neandervölgyiek mért nem bújtak el? Nem volt Európa elég hatalmas? Nem találtak volna egy völgyecskét, egy zugot, egy fjordot, egy erdőt, ahol életben maradnak? Vagy a homo sapiensek GPS-szel, vegyi fegyverekkel készültek a „népirtásra”?

A neandervölgyiek talán azért nem maradtak életben, mert emberek voltak. Nem tudtak vereséget szenvedni. A homo sapiensekkel szembekerülve egyre betegebbek, egyre visszahúzódóbbak lettek és egyre kevesebb gyerekük született. A legvalószínűbb forgatókönyvet az amerikai indiánok sorsából tudjuk visszakövetkeztetni. Minden mai, fehér-öngyűlölő nézet ellenére őket senki sem akarta kiirtani. A latin-amerikai, azaz spanyol, portugál papok már a XVII. században is kifejezetten védték őket, épp a „jámbor indiánok” kímélése céljából forszírozták az afrikaiak behozatalát a kontinensre. A kifejezett “népirtás” gondolata csak a XX. században merült fel állami szinten.

De jaj neked, ha már olyan szánandó vagy, hogy a legyőzőid is megsajnálnak! A nagy brazil szociográfus, Gilberto Freyre alaposan számba vette a “legyőzetés” pszichológiai, majd biológiai következményeit. Depresszió. Alkoholizmus. Kevés gyerek. Rossz immunrendszer. Egyes indiánoknak megjelenik az ördög és megparancsolja, hogy egyenek földet. Leküldik őket a spanyolok a bányáikba dolgozni és többé nem jönnek fel. Lehasalnak a földre és meghalnak. Bánatukban megáll a szívük. Ha pedig nem áll meg, akkor belehalnak az náthába, a hasmenésbe, a himlőbe. Akármibe. A kanadai indiánok között ma is a depresszió, az alkohol, az öngyilkosság a vezető halál ok. Pedig ma már senki sem üldözi őket.

Nem ilyen drámai módon, de ezt a „fejlődést” láttam a Csehszlovákiában maradt rokonoknál is. Alkohol, elmebaj, visszahúzódás. Nincs gyerek. Néhányan persze elszlovákosodnak, de ez sem segít igazán rajtuk: hamarabb meghalnak, bizonytalanabbak és zavartabbak, mint a „többség”. Az ember sehol, semmilyen kontinensen nem szeret legyőzött lenni. A bánatot, a zavart csak a gonoszok tekintik „fejlődésnek”, akik embertársaik megalázásában örömöt találnak. Lám-lám! A győzelemnek és a vereségnek milyen sok erotikus aspektusa van. Én úgy hiszem, nem kizárólag a gazdasági kényszer, a “kapitalista logika”, hanem az öröm-elv teszi állandóvá az elnyomást és a háborúskodást.

De nem a szelíd meghalni-készülőkkel vannak tele az újságok. Hanem azokkal, akik úgy érzik, még van vesztenivalójuk. Akik dühösek, akik gyújtogatnak, akik még „kukákat borogatnak”. Tulajdonképpen mindegy, hogy hány fehér öl meg feketét, hány fekete öl meg fehéret. A „legyőzöttség” és a másodrendűség mindent elsöprő érzésével nem lehet feleselni. Ennek akkor is megvan a maga „igazsága”, ha a dühöt más csoportok megpróbálják kihasználni.

De vajon fel lehet-e Isten nélkül építeni egy olyan társadalmat, ahol senki sem érzi vesztesnek magát? Olyan iskolát, ahol mindenki „egyformán” jó? A mai fehér “bűnbánók”, akik Amerikában térden állva kérnek az afroamerikaiktól bocsánatot, nyilván nem valódi egyenlőségben gondolkodnak, hanem a nyugati civilizáció nekik valamiért kedves megalázásban. Márpedig ha van ideális társadalom, akkor ott senki sem térdel senki előtt. Ott senki semmit/senkit nem aláz meg. Ott Leonardónak is helye van, ahogy az indiánoknak.

Az egyetlen vértelen, viszonylag békés kommunista kísérlet vallásos projektként született (latin-amerikai kommunák). Létezhetnek persze olyan különleges helyzetek, ahol mindenki viszonylag győztesnek érzi magát. Velencében például soha semmilyen forradalom nem volt. Egyetlen velencei se lehetett például annyira szegény, hogy ne érezze magát kiváltságosnak, amiért vasárnaponként Vivaldit hallgathat, Tizianókban gyönyörködhet a templomokban, és minden ünnep idején (jó sok ünnep volt) egyenrangúként mulatozhat az “urakkal”. De ehhez persze kell egy NAGY kultúra és hozzá egy KICSI sziget. És persze egy igen nagylelkű szociálpolitika.

Hogy lehet egy vesztesek nélküli jó társadalmat felépíteni? Talán nincs mindenhol alkalmazható forgatókönyv. De már ez a megfogalmazás is csalóka, azt sugallja, általában sikerülni szokott a „vereség-érzést” kiiktatni, csak néhány helyen állnak ellen a bumburnyákok a haladásnak.

Pedig nem.

Egyelőre inkább kivételnek tekinthető az a közösség, ahol senki sem érzi magát vesztesnek.

(A szerző bölcsész, egyetemi oktató, író, műfordító)

Hozzászólásokra a Facebookon, a „kerek asztal csoport” –ban van olyan lehetőség, hogy bárki elolvassa és akár reagáljon is:
https://www.facebook.com/groups/762663054098897

 

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: