2020-06-05

BÁNKI ÉVA: Hogyan egyenlők, ha nem (úgy) egyenlők

Minden ember halandó. Ennek bizonyítására nem kell tanfolyamokat, érzékenyítő tréningeket szerveznünk. Minden ember belátja — akkor is, ha empirikusan erről nem lehet meggyőződve, hiszen személyesen nem ismer minden embert, nem látja mindegyiküket meghalni.

Minden embert anya szült. Erről sem lehetünk teljesen meggyőződve. Nem ismerhetünk minden embert. De ha valaki azt állítja, hogy őt egy hűtőszekrény szülte, akkor biztosak vagyunk benne, hogy az illető bolond vagy viccel.

Minden isten emberi kitaláció, győzködi egymást két kommunista irodalmár a Szadovaján (Mester és Margarita). Odalép hozzájuk az ördög, és bemutatkozik. A jelenet fergeteges humorához hozzájárul, hogy az egyik harciasan erőlködő férfiú (Hontalan Iván) láthatóan nem hisz a szíve mélyéig ebben a kijelentésben. Csak PRÓBÁL hinni. Isten nem-léte egyáltalán nem olyan erős és magától értetődő tapasztalat, mint a “minden embert anya szült”-állítás. Pedig — lássuk be — a legtöbb embernek egyikről sincs empirikus tapasztalata. Nem ismeri se az “összes embert”, se Istent. És mégis. Még az ateisták számára sem egyformán igaz a kettő.

Minden ember egyenlő. Ez a kereszténység és a felvilágosodás alaptanítása. Az emberek számára ez mégsem zsigeri vagy alapvető tapasztalat. Irtózatos mennyiségű propagandaanyag, érzékenyítő kampány ellenére sem. De miért is?

Mert valószínűleg nem úgy egyenlők, ahogy a felvilágosodás elgondolta. Az öröklött és a tanult tulajdonságok közé nem lehet éles választóvonalat húzni (a szerzett tulajdonságok, sőt a traumák is öröklődhetnek), a tanárok a megmondhatói annak, hogy a különféle “világokból” jött gyerekek már az első osztályban sem egyformán teljesítenek. Csak a családi környezet az oka? Vagy van a testnek, a léleknek egy mélyebb emlékezete is? De ez az emlékezet semmiképp sem annyira mély ahhoz, hogy ne lehetne pár nemzedék alatt “felülírni”.

A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha…

Ez vajon igaz-e?

Le tud-e “hullani” rólunk a kultúra? Vagy inkább a vérünkké válik? És nemcsak a “kultúra”, hanem a rossz emlékek, a gyalázkodások, a sérelmek? Vajon nem a tanulásra való elképesztő hajlam a “legközösebb” az emberekben? Hogy a “tanulmányaink”, a tapasztalataink rögtön a testünkbe és a tudatalattinkba íródnak?

Hadd érzékeltessem ezt egy személyes példával. Engem nem szerettek a szüleim, csecsemőkorban soha nem “emelgettek”. Mivel mindig mindent alulról láttam, a térlátásom sem fejlődött ki rendesen. Már a harmadik emelet magasságában rettentő hányingerem van, és még térképpel sem tudok tájékozódni. . Ha egy matekfeladat úgy kezdődik, hogy forgass el képzeletben egy kúpot… feladom, mert én semmilyen kúpot nem tudok elképzelni. De a múltat jól el tudom “képzelni”, összefüggéseket világosan tudok látni. Ráadásul (nyilván a gyerekkori fogyatékosságot kompenzálandó) nagyon hamar, magamtól megtanultam írni, olvasni. Ha térben nem is, de az időben kitűnően tudok tájékozódni. Ha “látni” nem is látok, mesélni mesélek.

Kérdés, hogy mit csinálhatott volna a “fogyatékosságommal” az első osztályban a tanító néni. Nyilván hét évesen hálás lettem volna, ha “megjavít” — nem szédülök, szebben tudok rajzolni etc. De vajon ötvenhárom évesen is meg akarok-e “javulni”? Hiszen a fogyatékos térlátás és a rossz kézügyesség kompenzálására tett erőfeszítéseim beleíródtak a személyiségembe. Talán ha nem ügyetlenkedem annyit a ceruzával és a kisollóval, nem is foglalkoznék történelemmel.

Lélek és test között elég széles a határ. A tanulásra való vágy pedig határtalan, nagyon sok fogyatékosságot képes “áthidalni”.

Az emberek — ha nem is ugyanúgy, ha nem is ugyanannyi idő alatt — BÁRMIT képesek megtanulni. Kompenzálni, felzárkózni. De ehhez szükség volna “közös tananyagra”. Az emberek egyenlőségén alapuló Európai Unió csak akkor maradhat fenn tartósan, ha van “valami” a politikai jelszavakon túl, amit minden ember megtanulhat. A közös kultúra minimuma nélkül az “egyenlőség” csak egy mélyebb meggyőződés nélkül hajtogatott politikai szólam — hasonló Hontalan Iván ateizmusához.

Nem a kultúra teszi az embereket egyenlővé.

De kultúra nélkül nehéz bármiféle egyenlőséget megtapasztalni.

——

Minden ember egyenlő.

Ez a kereszténység és a felvilágosodás alaptanítása.

De az emberek mégis mindig a “legjobbak” közé tartoznak. A potenciális győztesek közé. A győztes fajhoz, a győztes nemzethez. Vagy azokhoz, akik harciasan hirdetik, hogy “minden ember egyenlő”, és fegyvert ragadnak, ha azt látják, hogy mások nem úgy, vagy nem elég harciasan. Az egyenlők között megjelennek az egyenlőbbek, akik rögtön eldöntik, hogy mely egyenlőknek nem szabad élniük. (Ők a bűnösök.)

A “csoportos felsőbbrendűség”, az erősekhez tartozás vágya minden meggyőződést felülír. Ez tényleg valami rettenetes genetikai kényszer. A humanizmusnál is (amely alig múlt ötszáz éves) jóval mélyebb, automatikusabb és erősebb. Én úgy gondolom, ez (és nem a kultúra) az akadálya az emberi egyenlőség megtapasztalásának.

Minden ember egyenlő. Akik pedig ezt nem látják be, azokat agyonütöm.

Márpedig nem azt nehéz belátni, hogy az “áldozatokkal” egyenlők vagyunk.

Hanem hogy a “rosszakkal” is.

Könnyű hirdetni, hogy mindenki jó. Hogy mindenkiben van „valami”.

De hogy lehetne ezt szokások vagy művészetek nélkül átélni?

(A szerző bölcsész, egyetemi oktató, író, műfordító)

 

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: