2019-11-13

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1933.-ból TAMÁSI ÁRON

(A szerző / 1897-1966 / Kossuth díjas író, akit leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolnak. )

Mikor az erdő ébred

(Megjelent a „Szerelmes csillag”,1922-1929 című válogatásban )

Mindennap hűvösebbre vált már az egek sírása, és fonnyadozott a fák reménye. Hallgató hálával, örömüket ölelgetve szorgosan takarodtak a népek az őszhatárról. A visszatekintő nap fényében itt is, ott is szekérre hajítva megvillant egy-egy búzakéve, mint örömet hirdető életlobbanás. A nap megcsókolta a földet, és visszakérte a világosságot, hogy gondját viselje éjszakára, és jó reggel sok örömmel visszahozza. A zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között tovarezgett a harang estéli szava: megkereste és maga köré gyűjtötte a szíveket. Aztán nyugodalmas jó éjszakát köszönt Isten a falunak.

Balla Árkó pedig, maga se tudja, hogyan, de „rossz fát tett a tűzre”, s most mélyre gyökerező keserűséggel várta a sötétséget, hogy elbujdoshasson a mai este. Akárhová elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele, kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a „kicsi haza” arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új bánatot a búza közül, ahová tenger sokat hullatott a forduló idő. Ezért megy el eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel. Csendőr szeme elől Isten szeme elé, gondját viselőitől erdőt lakókhoz, bánatot róni a fára, sasok szállását nézni, kígyót megátkozni.

A falu végén a nagy diófa már a sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki, és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a bujdosót. Messze a ciher szélén tűz lobogott, mit a lovakkal kiháló legénykék éltettek. A nyomáson, a Dakó Bálint földje felett, mint hatalmas tűzhíd libegett a lidércfény: az álmok tüze, jelezve, hogy kigyulladt az elásott pénz. A vezérlőcsillag pedig, mely réges-régen bölcsekkel barátkozott, a többinél is fényesebbre nyitott szemmel segített utat keresni a bujdosónak.

Végeszakadatlan gyűltek a gondolatok, melyek útitársul elhoztak mindenkit, akiket Árkó huszonegy esztendő alatt megszeretett. Utána vonuló szellemsereg volt ez, mit sírva vezérelt Erzsóka, a földtől az égig érő szerelmében fürösztve a bujdosót.

Így vonult az elkísérő lelkek szeretetével a Tilalmas nagyerdőig, mit nagyapjáék a szomszéd falunak adtak. A csapás bejáratánál megállott. Minden űrt betöltött a csendesség, és beláthatatlan tengerré nőtt a sötétség. Minden fény az égre menekült, és ott aranyszemekbe verődve örvendezett a megszabadulásnak. Lenn a bűnnek országa aludt, fentről üdvösséget hirdettek a csillagok, és a jó ember gondolatát vezetgették.

Balla Árkó, a bujdosó, sötétség mélyéből kiáltva lelke hűségét ígérte az erdőnek. Barátkozásra hívta, és köszöntést mondott minden benne lakónak:

– Add reám titkodat, madarak nyugvó hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igazi hitvallásom hozzád. Megcsókolom a fákat, hogy jobban nőjjenek, rájuk írom a bánatot, hogy testvérek legyünk, csak segítsd az életemet. Erdő, nyisd meg ajtódat. Altass el, és őrködjél csendességeddel.

Karjaival lombokat keresett, s ahol az első levél megszólalt, azon a helyen lenyugodott a föld ágyára.

A sötétség elaltatta, az erdő csendessége kerítést font köréje, melyen át csak az álmot eresztette. Lélek szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal átölelték egymást. Békességet, szeretetet énekeltek, és gyúlt, gyúlt köréje a tenger sok lelkes fa.

Virradatkor Istent dicsérő feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az álomországból hazatérő emberre. A bolygó fák visszatértek a helyükre, lábuk újra gyökeret vert, és elszállott mindegyikből a lélek. Az álomkirályból ismét bujdosó lett, kinek ruháján, mint ráhintett drágakövek, csillogott az ég sírása. És mindezeknek az ára volt az ébredés, mely a valóságot a bánattal összeölelve hordozta.

Csalódások végén megmosta orcáját az „Éltető-forrás” vizével, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog a föld szívéből. Bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Mikor látta, hogy Istent dicsérő békességben élnek az erdő lakói, öröm is született benne: szőkerigók egy nótára örvendeztek a feketékkel, sasok vigyáztak házasodó galambokra, mogyorótyúkok rajonkint hordozták és osztották a jókedvet, pelék és mókusok békességgel megosztoztak bükkmakkon és mogyorón.

A nap hamar az ég tetejére hágott, s lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Minden percben rövidebb lett a gondolatok útja, és reménnyel telibb a visszagondolás, mert Erzsóka valóra váltotta a búcsúmondást:

– Holnap este megcsókollak és megetetlek az „Éltető-forrás”-nál.

Kezében étellel, szívében szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. Lombok között versenyt repülve előrejöttek a vágyak, és jött utánuk falevéles úton a küldőjük. Lelkendezve, aggódással keserített szerelemmel. Lelke mélyére fektette a történetet, melynek közepéből már látta vigyorogni a gonosz akaratú halált. Minden lépésre vészkiáltásokkal futott át forró, fiatal vérén, amit máma látott:

A faluban zsandárok keresték a parancsszegő Balla Árkót. Kezükben fegyver, az élet ellensége, szemük a könyörületesség temetője, kivilágítva, szájukon idegen szó. Vallatóra fogták az egész háztájat, de nem tudta útját senki a bujdosónak.

Ölnyire állott a nyugvástól a nap. Forrás mellett ült a legény, kárászok életét ügyelte, és várta a leányocskát, ki szívében hozza neki a világ kincsét. El is jött a leányocska, s hová lépett, haldokló levelek megcsókolták a lábát – a csókzörrenés odafutott a bujdosóhoz. Öleléssel köszönt a leány, csókban hozta a ház szeretetét, és sírással kérdezte hogylétét.

– Jaj, hogy féltelek.

A zsandárok jutottak eszébe, de Árkó nyakába borulva eltakarta gondolatát.

– Melletted maradok éjjel is, nappal is. Én szeretlek féltéssel, ápolással, bánat-szeretéssel, te pedig csak beszélj arról az életről, amelyik megígérte, hogy minket magával hordoz.

A nap utolsó pillantásával látta az egymásra borulókat.

Erzsóka a hulló, elbúcsúzott levelekből ágyat vetett. Árkó nézte szótalan dicsérettel, és megesküdött a leszálló sötétnek, hogy nincs több ember a világon, csak ők ketten.

A levelek puha szavakat sugdostak a föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza. Egy-egy csillag pedig, megérkezve az ég peremére, örömmel nyitotta rájuk a szemét.

Megkezdette a szeretetük, melyre hajnal felé mind sűrűbben hullatott rá egy-egy sóhajtó levelet az elmúlás.

Világodatkor megborzadt az erdő. Csendőröket látott. A forrás felé tartottak, keresték a szerető embert, kinek szeme első nyitásra rájuk esett:

– Ó, hát idehozott az Ántikrisztus – bődült fel Árkó –, de az életemet nem hagyom.

Talpra ugrott, hogy meneküljön, de rávigyorgott a fegyver, és az ébredő erdőn végigsikoltott az élet gyalázata, a halál.

(Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/TAMASI/tamasi00243/tamasi00245_o/tamasi00245_o.html)

 

Veres Péternek  Tamási Áronhoz írt levele

(Budapesten , 1956 december 8-án, részletek)

„Kedves Áron!

Több jelből úgy érzem, hogy elégedetlen vagy elnöki működésemmel. Megvallom neked: sokszor én is.

Miért?…

…De ne elmélkedjünk, maradjunk a magunk dolgánál. Én úgy érzem, az Elnökségben nem mindig uralkodik az a teljes őszinteség, ami kívánatos volna. A túlzó javaslatok, sőt a képtelen ötletek ellen, az emberek, rajtad kívül, alig mernek felszólalni. (Legutóbb már Háy Gyula, sőt – nagy meglepetésre – Kassák Lajos is felszólalt és ez fontos jel!) Mit lehet itt tenni? Vagy mit tehetek én? Próbálom a káoszt – félretéve a saját egyéni véleményemet –, próbálom a zűrzavart egységgé formálni. Csak annyira, hogy legalább kívülről az egység látszatát adja. Ez nagyon nehéz és kínos erőlködés, egyrészt mert természetem ellen való, másrészt mert ha nem a saját véleményemet kell képviselni, akkor elveszítem a biztonságomat, és hibákat követek el, avagy éppen ostobául szólok. Én egyéni vélemények nélkül nem vagyok én, mint ahogy enélkül te se volnál Tamási Áron. Nos rettenetesen nehéz dolog nékünk és a hozzánk hasonlóknak diplomatáskodni is, de „vezérkedni” is egy magunkfajta emberekből álló gyülekezet nevében…

…Én nem hunyhatom be a szemem a fölött az egyszerű tény fölött, hogy amikor baj van, akkor az Elnökség 30 tagjából jó, ha 10–15 megjelenik. Ezt is megértem. Ismerem én is az író-természetet – részben magam is! –, ismerem azt a lelkiállapotot, amikor az ember halálos fáradsággal és lelki csömörrel azt mondja: – hagyj minden politizálást és közéleti buzgólkodást a fenébe, az írónak egyetlen igazi dolga az írás, még hős is csak ebben lehet, hacsak nem kerül a Petőfi helyzetébe, amikor természetesen helyt kell állnia még az élete árán is.

(Forrás: http://www.lato.ro/article.php/A-címzett-Tamási-Áron/263/)

 

Gond és Hitvallás 

(Részlet a Magyar Írók Szövetségének felhívásából, melyet „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el.”)

„S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének.

Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk.”

(Forrás: https://www.mek.oszk.hu/04000/04056/html/roplap/pdf/roplap1956_1034.pdf)

Beszélgetés a “kerekasztalnál”:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

Képjegyzék:  1., Ferenczy Károly: Izvora ősszel                                         2.,  Thorma János:     Őszi táj

 

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: