2019-12-07

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1930.-ból Tersánszky Józsi Jenő

(A szerző Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.                         A „Tiroli kocsmáros” című kötetében 1910 és 1958 között megírt elbeszélések találhatók, és ebben van a Bécsben 1921-1922.-ben született „Történetek régről” elbeszélés fűzére is. )

A tolakodó

Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.

Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.

De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.

Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.

Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.

A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.

A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.

Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.

Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.

Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.

A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.

Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.

Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.

Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.

Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.

Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.

Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:

– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.

Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.

– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.

Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:

– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!

– Te kísérted, fiam?

– Én, én, tanító úr!

– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.

Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.

Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: