2020-06-06

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottja 1949-ből: IGNOTUS

Az 1949. év reprezentánsával véget ér a sorozat, amelyben minden év díjazottjai közül valakinek a munkásságáról megemlékeztem egy néhány percben elolvasható szemelvénnyel vagy versekkel. Izgalmas volt a magyar szépirodalom zsenijei között keresgélni, tobzódni szebbnél szebb gondolatokban, nyelvi leleményekben.
Bízom benne, hogy sikerrel járnak, azok, akik azon fáradoznak, hogy újjáélesszék azt a támogatói rendszert, amely méltó folytatója lehet az egykori BAUMGARTEN -Díjnak. Remélhetőleg születnek – ennek segítségével is – olyan művek, írások, mint a ma bemutatásra kerülő, amely több mint száz év távlatából is üzen…
sajnos még mindig aktuálisat!
(És a takaró mihályokra ki fog száz év múlva emlékezni?)

Panamák
(Nyugat 1913. 11.szám: A politika mögül)

Arról nem lehet kétféle vélemény, hogy panamázni nem szabad. Abban nem lehet nézetkülönbség, hogy az állam pénzét, vagyis a mi zsebünkből kivett keserves garasokat nem szabad olyasmire fordítani, ami nem ér meg egyikünknek sem bár egy garast is, sem olyanokra, kiket semmi okunk a magunk pénzén eltartani. Mondom: sem abban a megítélésben nem térhetünk el, hogy mi a panama, sem abban a vallásban, hogy a panamát büntetni kell, s a korrupció uralmát meg kell szüntetni.

Legfeljebb hogy fordítva kéne felállítani a feladatot. A korrupció uralmát kell elébb megszüntetni, csak aztán lehet, igazsággal, büntetni a panamát. S a korrupció uralmát nehéz megszüntetni olyan országban, ahol: nem vagyonszerzésre, de megélhetésre alig van egyéb mód és alkalom, mint amit az egyes számára a valamennyiünk szegénységének együttese szolgáltat – vagyis az állam. Ahogy hazai állapotainkat elnézem: az Otthon-klub baccarat-asztalára kell gondolnom, hol tizenöt szegény ember ül körbe, hogy elnyerje egy tizenhatodiktól, amit az nyert el tőlük.

Egy öreg zsidó választó mondta egyszer, mikor szemére vetették, hogy pénzért adja el a lelkét s van lelke megzsarolni a szegény jelöltet, hogy: “mikor keressen a szegény ember, ha nem ilyen alkalommal?!” Csakugyan: van a szegény zsidónak más módja száz vagy húsz koronához jutni, mint választáskor? Van a szegény gentrynek más módja annyit keresni, mintha zsidó volna, mint hogyha kijár a zsidónak valami üzletet? S van más, aki pénzelhet és juttathat, mint az állam és csakis az állam?

Ez az állam arra és azért van felépítve, hogy legyen hivatala egy rend embernek, akiben a nemzet él, s akinek annál inkább a nemzetből kell élnie, mert a földje, amiből élt, kiszaladt a lába alól. Ez a rend pedig gyarapodik: ha nem is vagyonban, de fiakban, akiknek mind hivatal kell, mert miből éljenek egyébből? Ezért évről évre több a hivatal, de épp ezért évről évre lehetetlenebb, hogy csak távolról is emberhez méltó fizetéssel járjon. Kifejlődik az állapot, hogy a köz s az egyesek vagyona körül rendelkezők és sáfárkodók olyan emberek, kikbe, egyfelől, bele van nevelve az érzés, hogy őket a köznek uraságban kell tartania, s kiktől, másfelől, a köz által való ez eltartatásnak nyomorúságos foka és módja olyan aszkéta hősiességet követel, melyre az képes legkevésbé, aki jogokat érez a közösséggel szemben. Válhatik ebből egyéb, mint korrupció?

Ipar, kereskedelem, pénzgazdaság: mind csak legelején van a fejlődésnek. Az emberek ellenben legvégén vannak a pénztelenségnek. Keresni csak a paraszt keres, mert a baromfinak fölment az ára – az úriember nem, mert az úriembernek lement az ára. Kereskedni vagy üzérkedni csak azzal lehet, ami kevés földet a nagybirtokok szabadon hagynak s bérleti és parcellázó kombinációkban megforgatható. Ám ahol magános áll szemben magánossal, ott kölcsönösen úgy lehúzzák egymás bőrét, hogy egyiknek sincs haszna belőle. Keresni csak az államon lehet, mert az buta, vagy ki lehet járni, hogy buta legyen. Lehet ebből egyéb, mint korrupció?

Egy lehetetlen közjogi rendet kell fenntartani. Egy szerkezetet, mely a függetlenség s a szabadság minden kellemetlenségét enyhület nélkül ráveti az országra, de semmi javát és előnyét nem adja meg. Hogy lehet erre szavazót fogni, ha nem pénzen? Hogy lehet ennek támogatóit tartani együtt, ha nem haszon reményében? S mivel a pénzt, ami minderre kell, nem adja sem Ausztria, sem a dinasztia (ennyiben haladtunk I. Ferdinánd és VI. Károly óta, mikor legutóbb bécsi pénz került a magyar urak zsebébe), az államnak úgy kell azt előteremtenie, hogy segít megcsalni önmagát, és maga szólít fel és tanít ki üzletembereket, hogy hogy és mint csalják meg, és milyen taksa fejében mennyire hagyja magát megcsalni. Tarifája van ennek, s Bécsben aszerint van becsülete a magyar államférfinak, amint ebben a tarifában szakember, nem pedig, például, a vasúti tarifákban. Alakulhat ebből egyéb, mint korrupció?

Az országnak s az embereinek mindenük van, csak pénzük nincs. Ahhoz, hogy az egyetlen értéket, a földet, mozgóvá lehessen tenni, megint csak pénz kell – természetesen: kölcsönpénz. Márpedig bizonyos, hogy ahol kölcsönpénzen dolgoznak, ott a haszon a hitelezőhöz vándorol – jó, ha csak a haszon, nem a haszon tárgya is. Ebben a mondatban pontosan elmondtam Magyarország legutóbbi negyvenéves történetét, s hogy mint történt, hogy itt idestova minden pénz s majd minden haszon két-három nagybank zsebébe kerül. Minden, ami haszon, odamegy, minden, ami kereset, ott gyűlik fel: nem visszaélésből, inkább: a dolgok természetes rendje szerint. Ez a rend természetes, csak rossz nézni, mint ahogy természetes a betegség vagy a hegyek elkarsztosodása is, csak rossz nézni, rossz kivált az egyesnek, kinek ez a láz kicserepezi az ajkát, akinek kis termőföldjét elhordja ez a sirokkó. Nyomorult, sőt legnyomorultabb, mert cifra nyomorúságban nyomorgó emberek előtt olykor felcsillan a haszon, a kereset lehetsége – nem-finom haszoné, nem-tisztes kereseté, a köznek rövidségével járóé: de aki nem kap rajta s idealizmusból vagy kényességből lemond róla, nem teheti azzal a sokat jóvátévő, sok áldozatot megérő érzéssel, hogy legalább a köznek, az államnak, a nemzetnek volt haszna ebből az ő heroizmusából. Mért menjen ez a pénz is a Hitelbank zsebébe? gondolhatja Ertsey Péter. És igaza van, mert a végén minden pénz a Hitelbank zsebébe megy, hacsak útközben valakinél meg nem akad.

Mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy kell valami okának lenni, hogy a panama ellen köteles és őszinte felháborodását képmutatásnak s a panamista megbüntetése után való érdekeletlen kiabálását justizmordnak érzi az ember maga is. S ez ok talán az, hogy nagyon is spártai pedagógia, s a mai idegzetnek már nem való: a szabad lopás mellé a tilos rajtakapatást tenni kiegészítő intézménynek. Márpedig olyan országban, ahol egyéb keresetet nem hagynak, akkor is muszájna lopni, ha nem volna szabad.

(A szerző publicista, műkritikus, költő, író, főszerkesztő)

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: