2020-06-06

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottja 1948-ból: ZELK ZOLTÁN

Körutak vándora

Novemberi esők tüskéivel szivemben
a falnak dőlve álltam csukott kapuk alatt,
az éj vízfüggönye ha néha meg-meglebbent,
arcomba lámpafény csapott és dunyhaszag.

Körutak vándora, húsz esztendős aggastyán,
kinek már-már csak emlék a szó: odahaza…
ki álomba zuhanna akár egy marék szalmán,
vágyva, sose virradjon – csak éj, csak éjszaka,

mindíg csak éj lebegjen! s aludjak, csak aludjak

 

 

Vers prózában a világ legerősebb emberéről

Azok a nyári esték! A hársillat fehér felhői s a madarak égszínkék álmai alatt! (Oh, mily könnyen változnak falevelekké a madarak, mennyire értik a nyáresti varázslatot! De miért szerénykedjünk: varázslat volt az is, ahogyan mi lebegtünk a szegénység szakadékai fölött. Egyik szárnyunk az ifjúság volt, a másik szárnyunk a szerelem.) De hát én arról a júniusi estéről szólok most, amikor cirkuszba indultunk az ismerős palánkok mellett, te Jászberényben, én Miskolcon, de most már kéz a kézben. Tudod, mire gondoltam ilyenkor? Hogy a halálnál, de még a rettegésnél is értelmetlenebb, hogy valaha is messzi voltunk egymástól, hogy nem ültem veled a lócán, a kertetek: a dézsában nevelt leánder mellett, hogy nem nyitottad ránk az ajtót, amikor anyám karéjokba vágta a görögdinnyét. Pedig akkor nem tudtam még, hogy sohasem lesz gyermekem, hogy ki kell fosztanom emlékeidet, hogy ki kell lopnom szívedből azt a kisleányt, aki a vasárnap délutáni szobában cimbalmozik, míg apád fejével bólogatja a taktust, s ölbe ejtett kezekkel, csendben megülnek a szomszédasszonyok. Lásd, nincs emlék, amelynek lépcsőjén leszállva, még mélyebb lépcső ne várná az embert… De fölriadok: 1935 júniusa volt, június és este, már átúsztak fölöttünk a hársillat felhői, már hallottuk a villamoscsöngetést, csak egy álombéli, picinyke füttyszó gyulladt ki mögöttünk és sistergett, mint egy mélyre szállt s kihunyó csillag. A Bosnyák téri piac alvó bódéi közt jártunk, egy kóbor kutya ránk emelte orrát és tekintetét, kérdezve: ti vagytok-e az irgalom? De mit is felelhettünk volna? S az árva sóvárgás visszasompolygott a csukott bódék mögé, s mi hallottuk a néma vádat: „Kegyetlenek vagytok, mint a göröngy és a kő, mint az idegen kerítések, mint a gazdátlan küszöb!” Mennyi szégyen fúródik az ember szívébe, mennyi sörét! Miért is, hogy minden életért, minden ember és állat, minden madár és bogár vergődéséért felelős vagyok!

Két horpadt kürt, egy dob és három vézna hangú hegedű. Szeretitek a vándorcirkuszok, a mutatványos bódék s a körhinták zenéjét? Szeressétek, ha szeretitek az emlékezést, ha csodaként akarjátok megőrizni azt, ami csoda volt egykor, szeressétek, mint kapu alatt a verkliszót, mint két ablak közt a légyzümmögést. És te is, aki mellettem ülsz a ponyvasátorban, akinek kezét fogom ezen a júniusi estén, mintha sohasem engedném el többé (s óh, hányszor kell elengednem!), te is, aki Hubermann hegedűjét, Casals csellóját, Richter zongoráját őrized, te is szereted ezt az ártatlan rikoltozást, hiszen oly őszinte, csak magamagát mondja. Két horpadt kürt, egy dob és három cérnavékony hangú hegedű: s már pattogott az ostor, körbefutottak a hintázó fejű lovacskák, a világűrbe feszített dróton átbillegett a kötéltáncos, a ponyvakupola alatt trapézról trapézra repült az ezüsttrikóba öltözött leány, s hóna alatt kerítéssel, a kerítésen kapu, a kapun szépen szóló csengő, becsoszogott Fernandó, a bohóc. Jött meggyulladt, lobogó hajakkal a nevetés hullámain, hullámról hullámra lépett, elsüllyedt, fuldokolt, a felszínre vergődött, majd újra elmerült, s mert tudta már, nem lehet másképp, a víz alatt futott vissza s a hullámok is utána futottak. És megint a kürtök, de most már telibb recsegéssel, kövérebb puffanással, zizegőbb cérnaszálakkal, hogy végül is kihirdettessék: „Itt áll önök előtt a világ legerősebb embere!” S a világ legerősebb embere beleharapott a levegőbe, majd vasrudat vett elő, rózsát és csokrot hajlított belőle, aztán kibogozta s átnyújtotta az embernek, aki azért állt mellette, hogy ismét szóljon, hogy ismét hirdettessék: „A világ legerősebb embere 1000 pengőt ad annak, aki ezt a vasrudat csak meg is görbíti!”

Emlékszel még? Lajtos bácsi ült a hátunk mögött, az öreg lakatos, a Fémlemezgyárból, ő ült mögöttünk két nagyocska unokájával. Ő kérte ama fennhangon szóló embertől a vasrudat, s óh, nem is az ezer pengőért, de hogy lássák unokái: erősebb ő a világ legerősebb emberénél! A térdére szorította, és hallgattak a kürtök, a dob és a három hegedű, csak Lajtos bácsi szuszogott, foga is csikordult, s aztán szomorúbban, mint akit megvertek, visszaadta a vasrudat. Szólott is, de már csak unokáinak, akiknek szeméből eltűnt az este minden varázslata, akik nagyapjuknál is megvertebbek lettek, csak nekik mondotta: Az az átkozott reuma, meg ha nem volna átlőve a térdem…

Még láttuk őket a Hajtsár uton. Két kezét fogta a két gyerek. Mentek előttünk s mi nem szóltunk, nem szaladtunk utánuk, nem mondottuk meg a gyerekeknek, hogy hazudott az a fennenszóló! Hazudott, mert az ő nagyapjuk a legerősebb ember a világon! Higgyék el, hogy a kötéltáncos most is ott szalad a levegőben, talán már Pestújhely apró házai fölött szalad, az ezüsttrikójú lány csillagtól csillagig repül és Fernandó óriás cipője átlép minden kerítésen. Minden igaz, amit láttak, csak a fennhangon szóló ember hazudott! Az ő nagyapjuk mindenkinél erősebb, az ő nagyapjuk olyan erős, hogy hajnalban, amikor ők még alszanak, feltűzi a Napot az égre, aztán begyújt a kazánokba, a kemencékbe, hogy füstölögjenek Zugló kéményei.

(A szerző kétszeres Kossuth díjas, kétszeres József Attila díjas és Robert Graves díjas költő,író)

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: