2020-06-05

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottja 1946-ból: LUKÁCS GYÖRGY

(Az 1946. évi díjazott kiválasztása a szokottnál sokkal nehezebb volt, noha csak egyetlen kérdésre kellett válaszolni: kikerülhető-e Lukács György a Baumgartner díjasokról történő megemlékezések során?
A keresgélés közben bukkantam rá a litera.hu-ban a „A hét prózája” című sorozatra és ebben Jánossy Lajos író, kritikus írására, valamint az általa választott esszé részletre.
Innen a kérdés már nem volt kérdés…)
 

„…A magyar gondolkodói próza remeke. A fiatal Lukács abszolút az európai kortársak között; a problémaérzékenység, a kérdések iránya azonos. Neokantiánus alapok, későromantikus tónusok; a fichtei teljes bűnösség korának megrázóan érvelő, poétikus víziója. …
… Mindenkinek megvan a maga Lukácsa. Akkor is, ha egykor feltétlen elfogadta, akkor is, ha teljesen elutasította. Akár járt az “iskolába”, az “óvodába”, akár nem. Sokan és sokáig a marxizmus végvárának, utolsó tartalékának tekintetették, mások, nem utolsó sorban a bolsevista mozgalomban vállalt tevőleges szerepéért, kártékonynak. Érthető és érthető. Mindkét viszony alapos. Az újbalról indult ellenzéki mozgalomé ugyanúgy, mint az újholdas generációé. Lukács, különösen a hatvanas-hetvenes években, a nyolcvanasokig húzódóan, elméleti építményének dekonstrukciója, egyben reneszánsza idején, megkerülhetetlen szellemi alak(zat). Nem teszek hosszú kitérőt az aktuális közbeszédben (szövegromlás) ismételten felbukkanó, többnyire békaperspaktívából intézett támadásokra, nem minősítem őket. Lukács politikai szerepvállalásai kétséget kizáróan vitathatók, de, tegyük hozzá, a huszadik században alig mutatható fel meghatározó személyiség, akire abból a pocsolyából, amibe önmaga szándékosan lépett, sár ne fröccsent volna…” (Jánossy Lajos )

 

A regény elmélete (részlet)

  1. A NAGYEPIKA FORMÁI AZ EGÉSZ KULTÚRA ZÁRTSÁGÁVAL
    VAGY PROBLEMATIKÁJÁVAL ÖSSZEFÜGGÉSBEN
  2. ZÁRT KULTÚRÁK

Boldog kor, melynek a csillagos ég a járható és bejárni való utak térképe, melynek útjait a csillagok fénye világítja meg. Minden új a számára és mégis régtől fogva ismerős; kaland és mégis birtoklás. A világ tágas és mégis otthonos, mert a lélekben lobogó tűz egylényegű a csillagokkal; élesen elválik egymástól a világ és az én, a fény meg a tűz, és mégsem válnak soha egymástól örökre idegenekké; mert a tűz lelke minden fénynek, és fénybe öltözik minden tűz. Így a lélek minden tette értelmes és kerek e kettősségben: teljes az értelemben és teljes az érzékeknek; kerek, mert cselekvés közben önmagában nyugszik a lélek; kerek, mert tevékenysége különválik tőle, s önmagává válva megleli saját középpontját, és zárt kört húz maga köré. „A filozófia tulajdonképpen honvágy”, mondja Novalis, „az a vágy, hogy mindenütt otthon legyünk”. Ezért a filozófia akár életformaként, akár a költészet formameghatározó és tartalomadó elemeként mindig az Odakint és az Odabent meghasadásának a tünete, az én és a világ lényegi különbözőségének, a lélek és a tett meg nem felelésének a jele. Ezért nincs a boldog koroknak filozófiájuk, vagy, ami ugyanazt jelenti, e korok minden embere filozófus, valamennyi filozófia utópikus céljának birtokosa. Mert mi más az igazi filozófia feladata, ha nem amaz ősképszerű térkép felrajzolása; mi más a transzcendentális hely problémája, ha nem annak meghatározása, hogy a legmélyebb bensőben támadó minden rezdülés hozzá van rendelve egy számára ismeretlen, de öröktől fogva kiméretett, őt megváltó szimbolikába burkoló formához? Ilyen korokban a szenvedély az ész által kijelölt út, mely kiteljesült önmagunkhoz vezet, és az őrületből egy máskülönben némaságra ítélt transzcendens hatalom talányos, de megfejthető jelei szólnak. Ilyenkor nincs még bensőség, hiszen Odakint sem létezik: semmi, ami a lélek számára Más. Amikor kalandra indul a lélek, és megállja a próbát, ismeretlenek neki a keresés igazi kínjai és a meglelés igazi veszélyei: önmagát sose kockáztatja; nem tudja még, hogy elveszítheti, és sose gondol arra, hogy keresnie kell önmagát. Az eposz világkorszaka ez. Nem a lét szenvedésmentessége vagy biztosítottsága öltöztet itt derűs-szigorú körvonalakba embereket és tetteket (a világ folyásának értelmetlensége és gyászos volta nem gyarapodott az idők kezdete óta, legfeljebb a vigaszénekek hangja zeng tisztábban vagy tompábban), hanem az, hogy a tettek megfelelnek a lélek belső követelményeinek: nagyság, kibontakozottság és teljesség tekintetében. Amikor a lélek még nem ismer önmagában szakadékot, mely zuhanásra csábíthatná vagy úttalan magasokba űzhetné, amikor a világot kormányzó s a sors ismeretlen és igazságtalan adományait osztó istenség érthetetlenül bár, de ismerősként közel áll az emberekhez, mint kisgyermekhez az apa, ilyenkor minden tett a lélekre szabott öltözék csupán. Lét és sors, kaland és beteljesülés, élet és lényeg ilyenkor még azonos fogalmak. Mert az a kérdés, amelynek alkotó válaszaként az eposz megszületik, így szól: hogyan válhat az élet lényegivé? És az, ami Homéroszban – mert szigorúan véve csak az ő művei eposzok – olyan megközelíthetetlen és elérhetetlen, abból ered, hogy ő már akkor rálelt a feleletre, mielőtt a szellem, történelmi útján haladva, a kérdést feltette volna.

Ha úgy tetszik, itt bepillanthatunk a görögség titkába: számunkra elképzelhetetlen teljességébe és áthidalhatatlan idegenségébe is: a görög csak válaszokat ismer, kérdéseket nem; csupán megoldásokat (ha mégoly talányosakat is), de sohase rejtélyt; csak formákat, káoszt soha. A formák alkotó körét még a paradoxonon innen húzza meg, és mindaz, ami a paradoxon aktualizálódása óta szükségképp sekélyességhez vezetett, őt teljességhez segíti. A görögökről szólva mindig összekevernek történetfilozófiát és esztétikát, pszichológiát és metafizikát, formáikhoz korszakunkkal való kapcsolatokat költenek. Széplelkek egy megálmodott nyugalom sajátos, gyorsan elsuhanó, mindig megfoghatatlan legszebb pillanatait keresik ezek mögött a hallgatag, mindörökre elnémult maszkok mögött, és elfelejtik, hogy e pillanatok értéke épp a tünékenység, s hogy ami elől a görögökhöz menekülnének, nem egyéb, mint saját mélységük és nagyságuk. Mélyenszántóbb szellemek, akik kiömlő vérüket szeretnék bíborszín acéllá szilárdítani s páncéllá kovácsolni, hogy sebeiket örökre elrejthessék, hősiességük gesztusát pedig az eljövendő, valódi hősiesség paradigmájává tegyék, mely új hősiességet hivatott ébreszteni, saját megformálásuk törékenységét a görög harmóniával vetik egybe, saját szenvedésüket, e formák forrását pedig megálmodott kínokkal, amelyek lecsillapításához a görög tisztaságra volt szükség. Vagyis – a formatökélyt önkényes szolipszizmussal a belső sebzettség funkciójának fogva fel – a görög alkotásokból valamiféle kín hangját hallanák ki, melynek intenzitása éppoly mértékben múlja felül az övékét, mint alkotásaikat a görög művészet. Itt azonban a szellem transzcendentális topográfiájának olyan teljes átalakulásáról van szó, mely lényegét és következményeit illetően leírható, metafizikai jelentőségét tekintve értelmezhető és megérthető ugyan, ám örökre lehetetlen marad valamiféle, mégoly finoman beleérző vagy akár csak megértő pszichológiát is találni számára. Mert minden pszichológiai megértés feltételezi már a transzcendentális helyek bizonyos adott állapotát, és csupán azok körén belül működik. Ahelyett, hogy a görögséget ily módon próbálnánk megérteni, végső soron öntudatlanul azt kérdeznénk: hogyan teremthetnénk ilyen formákat? vagy: hogyan viselkednénk e formák birtokában? – termékenyebb volna, ha a görög szellem tőlünk lényegét tekintve idegen transzcendentális topográfiájára kérdeznénk rá, amely ezeket a formákat lehetségessé, sőt szükségszerűvé tette. […]

(A szerző filozófus, két Kossuth-díj és a Frankfurti Goethe-díj birtokosa)

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: