by A PARADICSOMOK ÉS A KERT
A paradicsomok: vörös
Zsarnokai a kertnek,
Dagadnak és nevetnek.
Minden vérét kiszítták:
Azért oly pirosak ők,
Azért oly sárga a kert –
De ők csak egyre telnek,
Vérszopói a kertnek –
De ők csak rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét,
Élik fényét a Napnak
S a vértől majd kihasadnak.
Körül a növény-népség
Sorvad, a földre dűlve.
Kiszítták minden vérét –
De ők, rátelepülve,
Csak szíjják, egyre jobban;
Csonttá, vázzá fakul a kert –
Csak az ő arcuk dagad, lobban.
Már, butulásig telve,
Lehuzza testük terhe;
Vörös, nagy testük a földön
Hemperg -. s ők szíjják a vért,
Dagadva és nevetve.
Körül holtsápadt a kert –
De ők még egyre telnek,
Mégjobban rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét
És röhögnek a kertnek
Képébe, majd kihasadnak.
Vörösen és lobbanva
Egyszerre tátog ajka
Száz vérképű zsarnoknak –
S orkán-kacajt harsognak,
Gutaütésig érve,
A sápadt kert képébe!
Nagy, rőt, telt, puffadt testek
A földön hanyatt esnek,
Hahotázva, kacagva, –
A kiszítt zsíru kertnek
Vérén duzzadt-butulva,
Elterülve, jóllakva!
SÁRGA, BÉKANYÁLAS TÓ
Az arany-békanyálas tó mintha
Az ősznek festékes tálja
Volna,
Miből befesti az erdőket sárgára.
Ebből festi be a szép, nagy erdőket,
Melyekben ingó, zöld fény volt
Nappal,
Mintha kutak mélye szórná, nem az égbolt.
Hol panaszolva dongtak a dongók,
A szürke-zöld fénybe szürkén
Lógva
Nagy jéghideg virágok lecsüggő fürtjén.
Most jön az ősz s fest; ecsetje, a szél,
Fütyül, ahogy bemártja,
Vadul
A légen át a tóba, mint egy tálba.
S mire a festéket mind felrakja, –
(A tó holt-szárazra válva
Vérlik):
Körül már minden erdő sárga, sárga.
VÉN HÚROKON
Öreg hangom mint ódon hegedűké,
Mély zene forr ajakamról alá,
Fűtöttem lelkem, sokat izzasztottam,
Ösz-érlelődését vártam soká –
Most aranybor forr minden üregéből,
S mint méhek hangja a vastag, dagadt,
Forró vérű és virág-izzó nyárban,
Ontom a létbe pézsmás dalomat.
Versem gőzénél jó illatba fekszem,
Aranybőrű szók jó izét nyelem,
Megfürdök fejjel színek lugasában,
Indázva fog be pogány szerelem.
Mélyen kiforrtan az élet öléből
Igy énekelek én ma: vén, megért,
Ifjúi vérnek habzugása multán
És nem reszketve már az életért!
(A szerző Kossuth díjas újságíró, költő, műfordító)
