by Barátaimmal a közös színház, mozi élmény után a kulturális élvezet csúcspontja, hogy egy jó beszélgetés keretében kiértékeljük a látottakat, hallottakat, a vélt vagy valós üzeneteket. Természetes, hogy mindannyian mást élvezünk, vagy máson bosszankodunk, és jó esetben utólag rácsodálkozunk arra, amit Zsuzsa, Pista megértett, megérzett és mi nem. Sokat tűnődtem azon, mitől függ az, hogy ki mit vesz észre, mit emel ki bonyolult világunkból, az egyszerre történő események színes kavalkádjából?
Ma már tudom, hogy én mire figyelek fel. Természetesen ezt a kulturális környezet, ahol felnőttem, tanulmányaim, olvasmányaim, ismereteim, amihez barátaim is hozzájárulnak, határozzák meg. De alapvetően gyerekkoromban dőlt el, hogy a széppel, örömmel, vagy a bosszúságok halmazával töltöm meg a lelkem. Anyu, aki megjárta Auschwitz-ot, néha azt mondta: – Én, aki megjártam a poklok-poklát, tudom mi a szörnyűség, ezért inkább a fal mellett megyek most már, mindig. – Apu, aki három munkaszolgálatos tábor borzalmait járta végig, volt kétszer Ukrajnában, aztán Borban, úgy ítélte meg: – Ha valaki, én tudom mi a borzalom, így aztán nincs mitől félnem többet – és nevetős ember lett.
Ma már tudom, gyerekként, apu optimizmusát választottam.
Így, amikor 2020 márciusában kiderült, hogy a Covid19 nemcsak egy távoli, másokat érintő veszély, a bezártság napjaiban, a sok nehézség között mást is láttam.
Talán az volt az első jó élmény, amikor barátnőm, akivel közös MÜPA bérletünk volt, felhívott és megkérdezett: – Visszakérjük a jegy árát az elmaradt előadás miatt? – egyértelmű volt a döntésünk: – Dehogy!
Akkor még nem is tudtam, hogy milyen sokan gondolkodunk így, elindult a #nemváltomvissza mozgalom. Apró, de őszinte segítség a színházak, színészek, zenészek, koncerttermek részére.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen meghívott előadóként hosszú ideje tartok előadásokat eKultúra címszó alatt, ahol mindig hangsúlyoztam, hogy régen a film, a televízió megjelenése csak kiegészítette a színház kulturális szerepét, és nem kiváltotta azt. Így az új digitális technikán alapuló lehetőségek halmaza is csak egy újabb szelete a kulturális életnek. És akkor jött a Covid19, és én a május elején távoktatásban megtartott órámon már mást mondtam: – Az eKultúra vagy digitális kultúra, egy lehetőség, hogy a hagyományos kultúra hiányát pótolja.
A teljesség igénye nélkül osztom meg azt a sokfajta színes szépséget, amit az elmúlt majd 3 hónapban kaptam.
Már március 25-én, a fiatal hattagú magyar rock zenekar tagjai, akiknek fellépési lehetőségük volt arra az estére az A38 hajón, és nagy buli lett volna, nem zavartatták magukat, és felléptek az üres hajón, amiről Facebookon és Youtubon keresztül közvetítették a koncertet. Ki járt jól azzal, hogy végül nem úgy 2-300 an hallgatták őket a hajón, hanem több mint tizenhatezren, és a kiabálás, ugrálás helyett 1800-an lájkolták őket?
Mindenhol és mindenkitől hallottuk, hogy – Maradj otthon! – és a magány helyett a VOLT Produkció stábja, akik máskor Sopron környéki nagy bulira hívják a fiatalokat, most arra vállalkoztak, hogy otthon maradásra hívják fel a figyelmet, és ingyenes programokat kínálnak. Ehhez száznál több hazai fesztivál, klub, kulturális intézmény csatlakozott. Így a magány, a szorongás helyett az eltérő ízlések és korosztályok szórakoztatására törekedtek, egységes embléma mögött, olyanok, akik máskor versenytársak. Délutánonként felolvasások, olykor bábelőadás vagy kemény rock. A fanyalgók biztosan azon tűnődnek, hogy milyen titkos hasznuk lett ebből a szervezőknek. Hallottam már, amint azt mondják, csak azért csinálták, mert különben elfelednék őket. Vajon Fischer Iván és zenekara is ettől félt, amikor váratlanul ingyenes szerenádokat adott júniusban több száz lépcsőházban?
Egy héttel a Maradj otthon! felszólítást követően, több, szigorúan zárt kulturális gyűjtemény kinyitott. Az MTVA rádió archívumából https://archivum.mtva.hu/radio sok száz klasszikus zenei felvétel és sok száz hazai író műveinek felolvasása között válogathattunk. Én Mahlert hallgattam és Karinthy Frigyessel pihentem. Aztán az egyik délután megnézhettem Darvas Ivánnal az Egy őrült naplóját. Az MTVA https://archivum.mtva.hu/m3/open is – változó tartalommal – többek között klasszikus és ismeretterjesztő filmeket tett ingyenesen elérhetővé. Ez számomra különösen meglepő volt, sajnálom, hogy szokásuktól eltérően nem verték nagydobra tettüket, ezt a kulturális gesztust, hogy többen élvezzék, pl. a gyerekek, akik itt a kötelező olvasmányokat is elérhették, felolvasva és/vagy filmen.
Ha körbenéztem, mint a mezőn tavasszal a virágok, úgy nyíltak ki, tették elérhetővé filmjeiket az archívumok. Néhány színes virág, tudva, a csokor csak ízelítő a mező tarkaságából https://ok.ru/video/1704791640685 Fellini filmek, a Nemzeti Film Intézet válogatásában 90 magyar film https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/online-filmklasszikusok érhető el ingyen.
Eddig hallgattam, a mindenkit aggasztó tényről, hogy közben a hazai – és bármely más országban – a kultúra területén dolgozók, az intézmények anyagi csődbe kerülnek, és ez, önzően hadd fogalmazzak így, azt jelenti, nem lesz, aki kinyisson, nem lesz, ahol a filmeket levetítsék, nem lesz hely, ahol feltöltődjünk. Vagy lehet, hogy mint annyiszor, a szorító helyzet, a vizsga előtti feszültség új lehetőségeket szül? Igen, a budapesti művészmozik összefogtak és létrehozták a Távmozit. Létrehoztak egy olyan szolgáltatást, amelynek rég meg kellett volna születnie. Végre a művészfilmek élvezetéből – köszönhetően a covid19-nek –, nincsenek már kizárva a rokkantak, a vidékiek, a kiskeresetűek, a kisgyerekesek és sorolhatnám.
Ugye milyen jó új szolgáltatás, hogy otthon, bárki, aki művészfilmekre vágyik, megnézheti a kiválasztott filmet? Úgy hírlik – remélem így lesz – ez a Covid19 szolgáltatás – film.artmozi.hu –, nem zár be a vészhelyzet elmúlásával. Ez további bevételt jelenthetne a művészmoziknak, hiszen aki eddig elment a filmritkaságokhoz, ezentúl is a mozikban, a fantasztikus hangtechnikát, a hely atmoszféráját élvezve nézi majd meg a filmeket.
A “maradj otthon, de mégse egyedül nézz filmet” érdekes megoldását találták ki Berlinben, ahol üres tűzfalakra vetítettek, és új közösségek alakultak a Window Flicks projekt keretében.
De én a hétvégeken múzeumokba is jártam sok barátommal, és a külföldiek, a külföldön járók is többek között ezzel töltődtek fel. A múzeumok, mint a digitális technikát oly régen használók – amennyire a büdzsé engedi –, most elérték, hogy munkájukat sokan megnézzék, és mérlegeljük: a Guggenheimben egy otthoni karosszékből, számítógépen tett „séta” a van Gogh kiállításon milyen élmény? A festmények színe – sajnos képernyő felbontás függő –, de mégis micsoda részleteket nézegethettem, senki nem dugta elém a fejét a fél festményt letakarva.
De az egyik igazi élmény, van Gogh John Peter Russelhez irt levelének a tanulmányozása. Máskor kávéval a kezembe nézelődhettem a Dali Theatre-Museumban https://my.matterport.com/show/?m=K5MKrKcfyRW. Aki nem járt az igaziban, hihetetlen élményben lehet része, valóban végig járni ezt a csodálatos helyet.
Ennek magyar megfelelője a Munkácsy kiállítás, https://virtualiskiallitas.mng.hu/tour/munkacsy vélhetően a Covidtól függetlenül készült el. De én a megtalálásukat, a nyugodt végignézésüket a Covid házikaranténnek köszönhetem. Kicsit – igaz – külső kényszerből, de sok társammal együtt felhagytam a rohangálással, és megadatott az otthon nyugalmából a szépségben gyönyörködni.
Miközben gyönyörködöm, ott motoszkál a fejemben az UNESCO Covid kapcsán végzett, az egész világra kiterjedő kutatása, amely szerint a világ mintegy 85 ezer múzeumának 90%-a bezárt, és vélhetően mintegy 13 ezer többet nem nyit ki, megszűnik.
Vajon itthon mely kisebb gyűjteményeket, művészházakat érheti ez a sors?
A múzeumi látogatások közben, amelyeket végre este, éjszaka is meg lehetett tenni, mert semmi nem zárt be, és hosszú sorok se voltak, úgy döntöttem megnézem, hátha bejutok Londonban egy jobb színházba, és stílusosan, no meg, mert nem szégyellem, hogy szeretem Shakespeare-t, örömmel választottam egy vígjátékát. A színdarab szünetében – élő közvetítés volt –, büféként a konyhát használva, megállapodtunk a családdal, hogy másnap magyar színházba megyünk. Láttuk, hallottuk, hogy a színházak zárva vannak, a színészek egy része, a színház mindennapi hiányát pótlandó gyerekeknek olvas fel, de mégis, többek között a TRIP Hajó igazi előadást ígért már március 12-től. Úgy fogalmaztak, hogy senki se maradjon kultúra nélkül a pandémia idején sem. A társulat tagjai a kezdetektől társadalmi munkában vesznek részt az előadások megvalósításában. Aztán nem tudom pontosan mikor, de áttértek a jelképes 100 Ft-os jegyre, és ezzel együtt az egyénre bízott adakozási lehetőségre. Ez egy másik, de ésszerűen kialakított üzleti modell.
Egészen más ötlettel indított közös szolgáltatást a zenészek anyagi helyzetének javítása érdekében a Banding és a Phonton. A Dalok bentre zárt társaságnak, baráti körnek, vállalati kollegáknak biztosít hangulatos zártkörű – természetesen online – koncerteket, ismert hazai előadókkal, akikkel esetenként beszélgetni is lehet.
Lenyűgöz, ahogy újabb és újabb megoldásokkal találkozom a tisztességes életben maradás érdekében. De valami más is motiválja a művészeket, a létrehozott alkotások bemutatása, a ne maradjon parlagon, ami megszületett. Van egy másik új motiváció is, még alig, de már létezik: ez a köszönet. E kettős érzés megjelenésére egy példa a Miskolci Nemzeti Színház, akik a Nyáry színházban, Mohácsi István Francia rúdugrás című vígjátékát Mohácsi János rendezésében mutatják be. Az első előadásra a bemutató-bérletes nézőkön kívül, csak az egészségügyi dolgozók jöhetnek el, hálaként eddigi munkájukért.
E sok változásról írva, szeretnék megosztani egy személyesebb, kellemes meglepetést is. Egy régi-régi kicsit magának való, morgós barátom, akivel politizálni és szakmáról beszélni lehetett, ha félévenként összefutottunk, a pandémia napjaiban minden reggel levelet küldött, hihetetlen kulturális csemegéket ajánlva, és két napja pl. egy Händel összeállításra nyitottam ki reggel a gépem. Egy része eddig is fenn volt a youtube-on, de most, mint a legfinomabb csemegét összeválogatva, elém rakták a Hallelujah-t. Énekelte Cohen (2009-es felvétel), tíz tenor 2016-ban és Kulka is 2016-ban. A 2020. május 1-i felvételen Cohen leül a szobájában egyedül, és lassan feláll egy virtuális kórus férfiak, nők különböző nációk https://www.youtube.com/watch?v=Dpw9o2MsjY8 Nos, igen, gondolom ehhez is a pandémia kellett. Ekkor belém villan a Hattyúk tava egy felvétele, amit szintén a karanténban láttam, balettosok a Föld különböző országaiban táncoltak a tánc világnapján https://www.youtube.com/watch?v=dl3tyevWqFQ. Mégis ez a járvány milyen csodákat hozott, gondolom, és akkor egy pillanatra a felkínált Händel csemegék között még egy eddig meg nem ízlelt darabot vettem észre. Az a felvétel 2016-ban készült: World’s Largest Virtual #Hallelujah Chorus.
Lehet, hogy vészhelyzet nélkül is egymásra találhatunk?
Csak nem mindig vesszük észre?
(A szerző villamosmérnök, meseíró, a Neumann János Számitógép-tudományi Társaság eHétköznapok szakosztály elnöke)
